Kőfalvi Csilla
Képjelentés és mobil kommunikáció
A tanulmány[1] alapvető gondolata: az emberi gondolkodás eredendően nem szónyelvi formában, hanem lelki képek közegében zajlik.
A nyelvelőtti gondolkodásra jellemző, hogy az emberi törzs- és egyedfejlődés során először nem a szónyelv, hanem a gesztusok nyelve visz fogalmi rendet; a metaforáktól áthatott szónyelv a gesztusok nyelve által kialakított jelentésekre és jelentés-összefüggésekre épül rá.
Ám ha a szónyelvi sík a gondolkodásnak csupán elvontabb színtere, nem pedig alapja, akkor a gondolatok közlésének a puszta szónál alkalmasabb eszköze lehet a képpel kiegészített szó, vagy olykor a puszta kép is. A képi elem az üzenetet tömörebbé, konkrétabbá, a befogadó adott helyzetéhez–helyéhez jobban illeszkedővé teheti. A szöveg képies kiegészülése egyfajta választ ad arra a kihívásra, amely a mobil
kommunikáció sajátos igényeiből – kis képernyőn megjeleníthető, gyorsan befogadható, szituációreleváns információ – adódik. [2]
A gondolkodás képies jellege mellett érvelő irodalom egyik alapműve Rudolf Arnheim 1969-ben kiadott Visual Thinking című könyve. Arnheim a gondolkodásról s jelesül a fogalmi gondolkodásról is azt állítja, hogy annak elsődleges közege: a mentális képek.[3] Az észlelés nem más, mint általános strukturális vonások megragadása. S az általánosra, az elvontra irányuló gondolkodás képi struktúrákkal operál. „Hogyan támaszkodhat a fogalmi gondolkodás képzetekre“, teszi fel a kérdést Arnheim, „ha egyszer a képek egyedi volta zavarja a gondolkodás általánosságát?“ Válaszul a mentális képek elmosódottságára, csonkaságaira hívja fel a figyelmet, ezen vonásokat nem hiányosságként, hanem éppenséggel az elvonatkoztatás eszközeként állítva be. S a mentális képekhez hasonlóan a fizikai képek is alkalmas eszközei az elvont érvelésnek: diagrammatikus, sematikus ábrázolásokban rejlő lehetőségek.
A mimetikus és nem-mimetikus formák, alakok közötti különbség csak fokozati. Gondolkodásunkban használunk képeket. A képzetek fölényben vannak a szavakhoz képest, mivel valamennyire maguk is példái/esetei annak a fogalomnak, amelyet tudatunk elé idéznek. A mentális képek, mind a fizikai másolatok mintegy-példázó funkciója nyilvánvalóan hasonlóságon alapszik. A képzetek jellegzetesen illékonyak, elmosódottak, vázlatosak; ám éppen ezáltal általános jelentéseket is képviselhetnek.
A közvetlenül képekben történő, szavak által nem közvetített gondolkodás kezdetleges képessége biológiai adottságainkhoz tartozik. Donald az ember kialakulásának három evolúciós fázisát különbözteti meg:
Első evolúciós átmenet: az emberszabású majmok epizodikus gondolkodásától a Homo erectus összefüggőbb gondolkodásáig: „az emberi reprezentáció legalapvetőbb szintjének, az események mímelésére vagy újra-megjelenítésérevaló képességnek kialakulása“, egyfajta mimetikus kultúra jellemzi.
A második átmenet: a Homo erectustól a Homo sapiensig, lezárta a modern ember biológiai evolúcióját. Ezen átmenet kulcsmozzanata az emberi beszédképesség megjelenése volt.
A harmadik evolúciós átmenet „közelmúltbeli és nagyrészt nem-biológiai, de tisztán kognitív szempontból mégis az evolúció új szakaszához vezetett, melyet a kognitív architektúra fő tényezőiként a vizuális szimbolika és a külső memória kialakulása jellemzett“, tudniillik a rajzolt-festett képek, a kép-írás, és végül a betűírás megjelenése.[4]
A mimetikus kultúra Donald-féle hipotézise a nyelv-előtti intelligencia magyarázatára hivatott.[5]
A mimetikus reprezentáció eszköztárához tartoznak a gesztusok, arckifejezések, testtartás, de a zajok és hangok utánzása is. A reprezentációnak ez a szintje még ma is szerepet játszik, sőt éppenséggel alapvető. A reprezentáció mimetikus rétege tovább él a verbális felszín alatt: akármilyen fejlett is a magunk orális-nyelvi kultúrája, s akármilyen kifinomult is a minket körülvevő szimbolikus anyagi környezet gazdag változatossága, az emberi társadalmi kölcsönhatás expresszív lényegét még mindig a mimetikus szcenáriók képezik.
A szónyelv a nem-verbális kommunikáció alapjaira épül, s másrészt kiegészül a nem-verbális kommunikáció új dimenzióival, amelyek a szóbeli interakciót mintegy metakommunikatív szinten szabályozzák. A írott nyelv esetében a metakommunikatív elemek jórészt hiányoznak.
Így az írást – kivált az alfabetikus írást, amely persze a Nyugat racionalitásának voltaképpeni alapját képezi – ennyiben eleve leszűkült-leszűkítő kommunikációs csatornának kell tekintenünk.
A süketnémák mesterséges kézjelek segítségével érintkeznek. Kevésbé ismert, hogy rendelkeznek egyfajta természetes kommunikációs jel-rendszerrel is. Még a nagyon fiatal süketnémák is szabadon kommunikálnak egymással, s az a körülmény, hogy a természetes jelbeszédet már olyankorukban is használják, amikor rendszeres oktatásban még nem részesültek, a szimbolizáció valamiféle „ösztönös”, de legalábbis ősi-eredeti típusára utal.
Ha a mobil kommunikáció vizuális nyelvvel történő gazdagítására törekszünk, kettős feladatot kell megoldanunk: egyrészt egységes, alkalmas és sokrétű konvenciókat kell bevezetnünk, másrészt ki kell aknáznunk a képi hasonlóságban mint természetes jelentés közvetítőelemben rejlő lehetőségeket.
Hasonlóság és konvencionalitás között persze nincs éles határ. A gesztusok eredetileg természetes – ti. hasonlóságon alapuló – jelek, fokozatosan azonban konvencionális jelekké válnak. Konvencióink pedig idővel természetesnek hatnak.
Peirce alapvető felosztása szerint háromféle jelről beszélhetünk: ikonról (az ikon hasonlít arra, amit jelöl), indexről (az index oksági viszonyban van azzal, amit jelez) és szimbólumról (a szimbólum konvenció folytán vonatkozik arra, amit jelent).[6]
A nyelv metaforáktól áthatott volt: a vizuális nyelv szerkezetét is metaforák működtetik, testünk és annak a környezettel történő kölcsönhatásainak metaforikus reprezentációi. A szintaxis metaforikusan megtestesül kezünk és testünk más részei közvetlen cselekedeteiben, vagyis gesztusainkban.
Mind a kisgyermekekre, mind az európai értelemben vett képhasználat terén iskolázatlan kultúrákra vonatkozó megfigyelések azt bizonyítják, hogy a mozgó képek eredendőbb és egyértelműbb információhordozók, mint a statikus ábrázolások.
A képsokszorosítás megfelelő technológiájának hiánya az európai történelem során, a 15. század elejéig a tudomány fejlődésének egyik fő akadálya volt. A képnyomatok technikáját 1400 körül találták fel. Ez a találmány a kommunikáció történetének sokkal forradalmibb eseménye volt, mint a könyvnyomtatás feltalálása fél évszázaddal később. A képek többé-kevésbé pontosan megismételhetőek lettek. Ám még igencsak távol álltak attól, hogy adott természeti tárgyak hű leképezései legyenek; a hű reprezentáció iránti igény maga is csak fokozatosan alakult ki a tizenötödik század folyamán.
Bizonyos képek bármiféle tanulás vagy értelmezés nélkül is egyértelmű jelentést közvetítenek számunkra. Igaz ugyan, hogy „a szokásnak és a nevelésnek“ is szerepe van abban, hogy hogyan látunk egy-egy képet; ám ez a szerep adott esetben igen csekély is lehet. Valóban: azok a kultúrák-közötti és gyermeklélektani kísérletek, amelyeket John M. Kennedy A képészlelés pszichológiája című munkájában 1974-ben összegzett, meggyőzően mutatják, hogy legyen szó akár fényképekről, akár egyszerű vonalas rajzokról, a képjelentés felfogásának képessége általában nem feltételezi bármiféle képalkotási-képmegértési konvenciók előzetes elsajátítását.
A fényképezés eljövetelét megelőzően, nem létezett olyan technológia, amely alkalmas lett volna egyes tárgyak pontos képi ábrázolására.
A fényképezés drámai hatással volt a képi ábrázolás mesterségére, melynek ettől kezdve egyáltalán nem kellett törekednie a hű leképezésre – azt elvégezte a gép.[7]
A képileg megfogalmazott útmutatások – Gombrich a British Airways és a Lufthansa vízen történő kényszerleszállás esetére adott tanácsait hasonlítja össze és elemzi –, legyen szó állóképről, állóképek sorozatáról, vagy mozgóképről, sokat nyernek, ha szöveges kiegészítéssel is gazdagodnak.
Képi ábrázolásaink ma számos olyan – egészen természetesnek tűnő – konvenciót alkalmaznak, amelyek néhányszáz évvel ezelőtt egyáltalán nem lettek volna magától értetődőek. Gombrich példája a nyíl. A nyíl magyarázó ábrákban történő alkalmazására, a tizennyolcadik századot megelőzően nincs példa.
A huszadik századi filozófia fő felfedezése: végső soron minden tudás gyakorlati tudáson alapszik. Képek könnyebben közvetítenek gyakorlati tudást, mint a szöveg.
A Bécsi Kör elnevezésű filozófusklub neves tagja, a logikai pozitivista egységtudomány szenvedélyes élharcosa, Otto Neurath egyfajta globális képnyelv megalkotására törekedett, melyet ugyan szónyelvekkel együtt kívánt használni, ám önálló vizuális logika alapján épített föl. Az isotype[8] különleges konvenciókat, formákat és színeket alkalmaz.[9]
Kísérletei (1920-1940) technológiailag korainak bizonyultak. Az isotype program keretében kidolgozott ikonok modellként szolgáltak ama nemzetközi képi jelek számára, amelyekkel ma naponta találkozhatunk repülőtereken és pályaudvarokon, de – mivel oly kezdetlegesek, s előállításuk oly körülményes – nem alkothatták valamely valóban vizuális nyelv alapját.
Miközben a mobil szolgáltatók figyelme egyre erőteljesebben irányul a vizuális és hangzó szimbólumok felhasználására, a vizuális nyelvek kutatói alkalmazási terepként fedezik fel a képernyőt, és jelesül a kisméretű képernyőt. Ami új: az ikonikus nyelv lehetőségeinek a digitális grafika és a hálózott kommunikáció dimenzióiban történő elemzése.
A mobil telefon és képi kommunikáció lehetséges kapcsolata nem pusztán műszaki problémákat vet fel, hanem pszichológiai, nyelvészeti és filozófiai problémákat is. Írott üzenetek esetében a szöveg átgondoltsága, világosabb szerkezete és tartalmi gazdagsága részben kiegyenlíti a nem-verbális dimenzió hiányát. Az írás fölényének egyik oka éppen az, hogy az írott szöveg olyan vizuális dimenzióval rendelkezik, amellyel a beszélt nyelv nem bír. Az írásos dokumentum gazdagságát és áttekinthetőségét még emeli, ha abban képies elemek is alkalmazásra kerülnek.
Hogyan változtatja meg a hálózott kommunikáció lehetőségeit – s kivált mit jelenthet a mobil érintkezés számára – a display-ekre vihető képek mai bősége?
Az animált ikonikus nyelv, mind intuitív, mind konvencionális elemeiben gazdag, sűrű jelentéshordozó, amely kiváltképpen alkalmas arra, hogy kis képernyőn sok információt közöljön. Ilyen nyelvek kidolgozását a jelen és a közeljövő megkerülhetetlen feladatának kell tekintenünk.
Míg az állókép a verbális nyelv szavainak, addig az animáció mondatoknak felel meg.
A mobil kommunikáció céljaira alkalmas ikonikus nyelveknek a következő követelményeket kell kielégíteniük:
(1) Szimbólumai legyenek könnyen előállíthatók;
(2) az alkalmazott szimbólumok legyenek gyorsan felismerhetőek;
(3) az ikonok lehetőleg hasonlítsanak a való világ tárgyaira (képiesség);
(4) konvenciói tegyék lehetővé
a. ikonok (és ikon-elemek) kombinációját,
b. összetett szimbólumok generálását egyszerűekből (maradjon hely a variáció, a helyettesíthetőség és a spontaneitás bizonyos mértékének, miközben az ikoncsalád egész tartományában megőrződik egyfajta vizuális harmónia),
c. elvont fogalmakat jelölő szimbólumok használatát,
d. az ikonok – írott és hangzó – szövegekkel való kiegészíthetőségét;
(5) kultúrákon és történeti korokon átívelő jellegűek legyenek;
(6) bírjanak dinamikus képességekkel (tegyék lehetővé az animációt).
Internetes források
Kommunikáció. Kapcsok a világháló felé és szakirodalom. In: Magyar Virtuális Enciklopédia.
A hozzáférés módja: www.enc.hu/1gw/fogalmi/filoz/kommunikacio_gw.htm
Nyíri Kristóf: A gondolkodás képelmélete.
A hozzáférés módja: www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/filoz/kepelm/html/
Nyíri Kristóf: Mobil információs társadalom: visszatérés a gyökerekhez.
A hozzáférés módja: http://21st.century.phil-inst.hu/2001_maj/Nyiri_prez/nyiri_text.html
Nyíri Kristóf: Képek mint eszközök Wittgenstein fikozófiájában.
A hozzáférés módja: www.fil.hu/nyiri/nyiri_Vil_W_.pdf
[1] Nyíri Kristóf: Képjelentés és mobil kommunikáció. Vázlat. In: A 21. századi kommunikáció új útjai. Tanulmányok. Szerk. Nyíri Kristóf. Budapest: MTA Filozófiai Kutatóintézete, 2001. 59-79.
[2] „Ha egy közönséges műveletlen személyt arról próbálnánk meggyőzni, hogy nem tudja felidézni széken ülő barátja vizuális képét, hanem ezt a helyzetet csak szavakkal írhatja le, alighanem bolondnak nézne.“ „A képek ‘jelentése’ a legegyszerűbb fajta jelentés, mivel a képek hasonlítanak arra, amit jelentenek, a szavak azonban általában nem.“ Bertrand Russell, 1919.
[3] „Azt az álláspontot fogom képviselni, miszerint csakis azáltal, hogy az észlelés dolgok típusait gyűjti egybe – vagyis fogalmakat –, lehetséges az észlelési anyagok gondolkodás általi felhasználása; és viszont, ha az érzékek anyaga nem marad jelen, az elmének nincsen mivel gondolkodnia.“ Rudolf Arnheim, 1969.
[4] Merlin Donald: Origins of the Modern Mind, 1991.
[5] A mimézis: valamely esemény vagy viszony szimbolikuscélzatú megismétlése vagy újraábrázolása.
[6] Charles Sanders Peirce: Collected Papers I-II.
[7] Ernst Gombrich: Képi tanítások, 1990.
[8] „tipografikus képi nevelés nemzetközi rendszere“: „International System Of TYpographic Picture Education“, rövidítve: isotype
[9] Neurath kiemelte, hogy képnyelvének kidolgozása emelkedettebb célt szolgálna: a közös, egyesített tudás nemzetközi enciklopédiájának megalkotását. „A szavak elválasztanak, a képek kapcsolatot teremtenek“ – írta.