Paksa Rudolf

 

Laki János – Palló Gábor: Projektvilág és informális hálózat a tudományban

 

Laki János és Palló Gábor Projektvilág és informális hálózat a tudom

'e1nyban című cikke A 21. századi kommunikáció új útjai. Című tanulmánykötetben jelntek meg (szerk. Nyíri Kristóf. Budapest, MTA Filozófiai Kutatóintézete, 2001. 173 - 193. p.) A cikk szerzői mindketten az MTA Filozófiai Intézetének kutatói, tudományfilozófiával foglalkoznak.[1]

 

A cikk szerzői a huszadik század második felében bekövetkezett tudományszervezési paradigmaváltás problémájára kidolgozott modelleket ismertetik, majd a cikk második részében kifejtik saját meglátŕ1sukat.

A cikk két fő kérdéssel foglalkozik: a projektvilág-gondolattal és az informális tudományos network működésével.

A cikk bevezetőjében a szerzőpáros hivatkozik korábbi írásukra[2], melyben azt fejtették ki, hogy az informális tudományos network és az Internet hogyan fonódott össze az utóbbi időkben – noha a tudományos kutatást már a kezdetektől jellemzi ez az informális hálózat: a cikk szerzői Tycho Brahe 16. századi csillagász és műhelye példáját hozzák fel. (A cikk szerzői és a cikkben ismertetett elméletek szerzői is alapvető hivatkozási pontként használják Tycho Brahe csillagászműhelyét mint az első olyan kutatóbázist, amely egy projekt elvégzésére nagy költségvetéssel koncentrálta egy helyre a kutatókat és a kutatás költséges eszközeit, továbbá az eredmények kiértékelésénél a kortárs szerzők eredményeit is figyelembe vette – azokkal egy tudományos hálózatot hozott létre.[3])

Milyen változások zajlottak le a huszadik század folyamán a tudományban? A cikkírók szerint a látszat a következő: szétbomlott a tudomány hagyományos belső rendje, felszámolódott a tudomány egysége, s a tudomány már nem az igaz tudás letéteményese, hanem új technológiák létrehozásának segédeszköze.

A cikk által bemutatott első elmélet az ún. Nagy Tudomány elmélet, melyet 1963-ban dolgoztak ki az Egyesült Államokban.[4] A szerző a nagy tudomány jelenkori állapotát állítja szembe a kis tudomány állapotával, mely a múlt tudományfelfogása volt. A kis tudomány elszigetelten kutató magányos zseniket igényelt, míg a nagy tudomány nagy, közös projekteken dolgozó népszerű, befolyásos és sikeres, közszereplést vállaló tudósokat igényel. A nagy tudomány olyan projekteket jelent, mint a Manhattan-terv, az űrrakéta-programok vagy a részecskekutatás – és első példája Tycho Brahe Uraniborgban felépített csillagászati kutatóközpontja. A nagy tudomány fő jellemzői: 1. nagymértékű forráskoncentráció egyre kevesebb intézetben – mivel nagy költségvetésű berendezésekkel dolgozik, 2. specializált tudású szakemberek együttmunkálkodása, 3. hasznossága nem öncélú, hanem a társadalmat, a politikát kívánja szolgálni. A nagy költségű kutatásokat tehát társadalmilag eladhatóvá kell tenni: ezért lép színre a tudományos menedzser. Ezzel együtt a finanszírozó ellenőrizni is akarja az eredményeket, ehhez olyan mérőszámok bevezetése szükséges, amelyek láthatóvá teszik a munka hatékonyságát, produktivitását – korábban a tudományos kutatást a tudósok elméleti levezetéseinek ellenőrzésével legitimálták –, azaz a kutatás célorientált lett. Ezt a helyzetet jellemzi úgy a nagy tudomány elméletet részletező John Ziman[5], hogy a tudomány posztakadémiai fázisba lépett: nincs többé akadémiai semlegesség, vagy közhasznú tudás, hanem szellemi termék van.

Ziman elméletét fejlesztette tovább a Mód 2 elmélet[6], mely szerint a tudástermelés korábbi módja a Mód 1, jelenlegi pedig a Mód 2. Míg a Mód 1 a 19. században kialakult akadémiai tudományfelosztás szerint gondolkodó magányos tudósok kora volt, akiknek a minőségellenőrzését a többi tudós végezte, addig a Mód 2 a Mód 1-ből alakult ki a tudományterület belső differenciálódásával. Mód 2 egyre dominánsabb lesz, de nem számolja fel Mód 1-et. Mód 2-re jellemző: 1. Mód 1-től eltérően itt nem válik el az elmélet és a gyakorlat, mivel a kutatás mindig célorientált, 2. sok specialistával dolgozik, akik általában a határterületek kutatásával érnek el eredményeket – a felmerülő új problémák szabják meg a további kutatások irányát, 3. a különböző helyszíneket (akadémiai kutatóintézet, egyetem, ipari laboratórium…) kommunikációs hálózat köti össze – az Internet a Mód 2 kommunikációs fóruma.

A nagy tudomány és az arra épülő Mód 2 elmélet alapvetően pesszimista, amennyiben a leírt folyamatot tragikusként értelmezi: a kutatás akadémiai szabadsága megszűnik, mint ahogy az egységes tudomány gondolata is. A tudományos kutatók e folyamatoknak mintegy elszenvedői.

Ezzel szemben az ún. Tripla helix elmélet[7] azt állítja, hogy a tudományt egy három tényező által meghatározott erőtérben mozgó spirálvonalú fejlődés jellemzi (ezt jelenti a tripla helix kifejezés). E három tényező az egyetem, az ipar és az állam. E három tényező megegyezése lesz a közös projekt. A tripla helix elmélet képviselői szerint a Mód 2 elmélet azon alapfeltevése hibás, hogy a Mód 1 féle tudományszervezést (az akadémiai diszciplinaritást) tekinti a tudomány alapállapotának, noha az csak a 19. század sajátos terméke. Ugyanis a 19. századot megelőzően ugyanúgy létezett tudományos network (levelezés)[8], mint ahogy a kutatás feladatorientáltsága sem a huszadik század sajátja (példaként hozzák a 17. századi bányászatot és hajózást). Ezek alapján arra a következtetésre jutnak, hogy ott, ahol mérsékelt verseny van, a klasszikus tudásellenőrzés is megmaradt a tudósok elméleti vitáinak színterén, s csak a kevés erőforrásért küzdő éles versenyekben vált meghatározóvá a piacorientált kutatás.[9] A tripla helix elmélet szerint az akadémiai szektor (azaz az egyetemek és a kutatóintézetek) nem lemarad vagy leválik a kutatásról, hanem lépést tart vele: az új tudományágakat is az egyetemeken fogják oktatni – jó példa erre a számítástechnika. Azaz a tripla helix szerint jelenleg a második akadémiai forradalom zajlik, melynek folyamán az egyetem vállalkozói jelleget ölt, és kulcsfogalommá válik az eladható tudás gondolata.

Ezen elméleti bevezető után térnek rá a cikk szerzői saját álláspontjuk kifejtésére. Úgy látják, hogy a fent vázolt elméletek kimondatlan közös alapja, hogy a második világháború óta a tudományos világ projekteken dolgozik. Nincsenek ma már magánvagyonuk terhére kutató színvonalas amatőrök, s a támogatások nem egy neves személynek szólnak, vagy nem egy-egy intézményt támogatnak, mint ahogy nem is egy-egy tudományterületet, hanem mindig konkrét projekteket megvalósító személyt, intézményt.[10] A kutatás azonban egyre kiterjedtebb, differenciáltabb, költségesebb lett.[11] Az eredményesség tehát elsősorban a feltételektől függ, s nem a kutató egyéni zsenialitásától. Ezen feltételek biztosítása azonban rendkívül költségigényes, s ezek biztosítása a szűkös erőforrásokból vezet a menedzserszemlélet kialakulásához: a kutatás vállalkozás lesz, mely egyértelmű célrendszerrel és ellenőrizhetőséggel bír – ez a finanszírozók igénye. A projektvilág veszélye azonban a széttöredezettség: ha mindenki lokális problémákon dolgozik, lesznek-e akik egyetemességében foglalkoznak a tudománnyal?

A projektvilág gondolat és a nagy tudomány elmélet összevetésével a következőket állapítják meg a cikk szerzői: a második világháború idején nyilvánvalóvá vált, hogy a tudománynak két intézményrendszere fog kialakulni: egy titkos (hadi és ipari) és egy nyitott (akadémiai), e két terület azonban ugyanazon eszközöket és kutatókat alkalmazza.

Az utóbbi 15 évben[12] azonban újabb változás következett be. Mivel a kutatást a társadalmi konszenzus legitimálja (államilag finanszírozott nyilvános projektek), ezért jól “eladható” (fontos, hogy retorikailag is eladható) termékeket állít elő a kutatás – azaz már nem a tudomány maga, vagy a valóság megismerése a cél. Így fontossá váltak olyan dolgok is, mint a társadalmi kommunikáció, azaz a píár.[13] Az így létrehozott nagy költségvetésű projekteknek egyik kulcsszava lesz tehát a költséghatékonyság. Ennek egyik módja az ún. adatbányászat, ami azt jelenti, hogy a nagymennyiségű adatot szolgáltató megfigyelő berendezések (pl. a Hubble űrtávcső) folyamatosan állítják elő a rengeteg adatot tartalmazó adatbázisokat. Ezek leghatékonyabb feldolgozása az, ha az adatokat sokan, sok helyen vizsgálhatják – minderre már csak azért is van szükség, mert a legnagyobb projektek ma már amúgy is nemzetköziek –, és dolgozhatnak egy-egy részproblémán: azaz az adatbázisokat nyilvánossá teszik, s ennek remek színtere az Internet (pl.: a génbank projekt, vagy a Mars-expedíció). Egy másik probléma is megoldódik a nyilvánossá válással: az ún. publikációcserkészet. A nagymennyiségű, fragmentált kutatás ugyanis publikációdömpinghez vezetett. A szakirodalomban pedig egyre nehezebb volt a keresés, s a naprakészség[14] sem volt biztosítható a hagyományosan papíralapú és hosszú átfutási idejű kiadványok esetén. Éppen ezért jöttek létre olyan online információ strukturáló lapok (tematikus portálok), ahol egyszerre lehet hozzáférni a téma szempontjából fontos publikációk rendezett halmazához és az azok ellenőrzéséhez fontos adatbázisokhoz – s van lehetőség azonnali vitára: így az egyes elméletek még kialakulásuk folyamán vitára bocsáthatók. Az Internet nyújtotta nyilvánosság lehetőségével élve az olyan “láthatatlan kollégiumok”, mint a tudományos newsgroupok egyszerre nyílttá váltak, s az egész világ (érdeklődői) egyetlen tudományos műhellyé állt össze a sok kis rivalizáló, lokális műhelyből. Mindez afelé mutat, hogy a műszaki tudományok területén megvalósulni látszik a nyílt társadalom modell, melynek alapja az információhoz való szabad hozzáférés.[15]

A tudományos paradigmaváltás természetesen tudományfilozófiai hozadékkal is járt: régi kérdések kerültek új megvilágításba, s új helyre tolódtak át a hangsúlyok. A huszadik század tudom_e1nyfilozófiai vitájának fő kérdése az volt, hogy létezhetnek-e elméletfüggetlen adatok, avagy lehetséges-e elméletek tapasztalati igazolása vagy cáfolása. Ez a kérdés ma új módon merül fel: vannak báziselméletek, amelyek testet öltenek nagy műszerekben, s ezen keresztül az adatokban is (ezek tehát a kutatásmódszertani problémákra adott gyakorlati válaszok) – ezek tehát egy közös fogalmi-nyelvi keretet biztosítanak a kutatáshoz; s vannak az ún. magasabb szintű elméletek, amelyek függetlenek a báziselmélettől, így tehát a báziselmélet által generált adatok is objektívek számára. S ez az objektivitás, amely elengedhetetlenül szükséges a tudományos párbeszéd kialakulásához.[16]

A cikk tehát összességében pozitív végkicsengésű: a fejlődést nem dekadens folyamatnak, hanem egyszerűen a történések útjának tekinti – minden értékítélet nélkül szemlélve a változásokat.[17]

 



[1] http://www.phil-inst.hu/

[2] A tudományos kommunikáció átalakulása. / Palló Gáborral. In Mobil információs társadalom. / szerk. Nyíri Kristóf. - Budapest : MTA Filozófiai Kutatóintézete, 2001. - 101 - 109. p.

[3] A cikk mindvégig a természettudományok szemszögéből vizsgálódik – csak azt érti a tudomány kifejezésen. Véleményem szerint a bölcsész tudományok tekintetében egyáltalán nem igaz már az sem, hogy a huszadik században számottevő paradigmaváltás zajlott volna le, így tehát a cikk további részei is irrelevánsak. Ami azonban érdekes, hogy a cikk legvégén ismertetett teória (projektvilág-gondolat) azonban igaz a bölcsészetre is.

ap0 [4] Derek de Solla Price: Kis tudomány – Nagy tudomány. Bp., Akadémiai, 1979.

[5] John Ziman: Prometheus Bound. Science In a Dynamic Steady State. Cambridge, Cambridge University Press, 1992.

tn  Michael Gibbons – Camille Limoges – Helga Nowotny – Simon Schartzman – Peter Scott – Martin Trow: The New Production of Knowledge. The Dynamics of Science and Research in Contemporary Societies. London, Sage Publications, 1994.

[7] Henry Etzkowitz – Loet Leydesdorff (szerk.): Universities and the Global Knowledge Economy. A Triple Helix of University – Industry – Government Relations. London, Cassell, 1997. és az ő újabb kutatásaik. Ld. még http://www.Leydesdorff.ne/list.htm

[8] A bölcseletek terén utalhatunk a nagy humanisták Európát behálózó levelezésére, vagy a külföldi egyetemek látogatásával (peregrinatio) kialakult tudás- és kapcsolati tőkére.

[9] Itt belépési lehetőség nyílik a bölcsésztudományok számára: talán a bölcsészetre azért nem igaz a fent leírt tudományos paradigmaváltás, mert nincs éles verseny, s így megmaradhatott akadémiai tudománynak? De vajon meddig tartható ez az álláspont, amikor mindenünnen az eladható tudás szlogenje hallatszik? S egyáltalán: csak tragédiaként lehet szemlélni a piacosodás folyamatát, vagy profitálhatnának belőle a bölcsész tudományok? Nem lehetséges-e, hogy a bölcsŕ9szet megtépázott társadalmi presztízsének visszaállításához vezetne, ha eladható “termékekkel” jelentkeznének a bölcsészek a “tudáspiacon”?

[10] Ez a gondolat, amit a szerzők projektvilágnak neveznek, a bölcsész tudományokra is igaz.

[11] Vajon nem arról van szó, hogy a bölcsészet egyszerűen nem tartott lépést a fejlődéssel? Megmaradt az egyéni teljesítmények szintjén, s csak jóval ritkábban merészkedik teammunkák, vagy projektek végzésére? De vajon milyen erőtérben mozogva tudna a bölcsészet piacképes árut termelni, azaz az egyetem és az állam mellé miért sorakozna fel az ipar (helyesebben a piac, ugyanis a tripla helix modellben azért szerepel ipar, mert a természet- és műszaki tudományok piaca az ipar)? S vajon ez a piac hol keresendő? Mi képes eltartani a bölcsészetet: a társadalom vagy multinacionális cégek, vagy ezek együtt?

[12] A szerzők nem hívják fel a figyelmet arra, hogy ez egybeesik a hidegháború végével.

[13] Ez az, ami ellen a bölcsészettudományok művelői oly hevesen tiltakoznak. Véleményem szerint ez egy zsákutcás fejlődés következménye. Ugyanis a piacképes terméket gyártani nem képes bölcsészet arisztokratikus elefántcsonttoronyba zárkózott: társadalmi legitimitását úgy kívánja megteremteni, hogy önnön jól mérhető hasznossága helyett nehezen ellenőrizhető fontosságára hivatkozik. Ezért kialakított egy olyan zárt rendszert, amelyet a közönséges halandó nem képes megérteni – s azzal, hogy ő jól érti e rendszert, igyekszik felmutatni, hogy csinál egyáltalán valamit, amire más nem képes, azaz fontos. (Röviden: a bölcsész az, akiről nem tudható mit beszél, de azt jól mondja.) Ez azonban kisebbrendűségből fakadó súlyos frusztrációkkal terhelt dekadens álláspont, amely egyáltalán nem mutat előre, mivel még a lehetőségét sem teremti meg annak, hogy a piac felé nyisson. Ahhoz ugyanis közérthetően kellene fogalmaznia, amivel viszont jelenlegi legitimitását veszélyeztetné. Az azonban egyre kérdésesebb, hogy vajon meddig lehet a fontosság látszatának fenntartásával az állami támogatásokon keresztül bölcsészkedni, miközben a társadalom egyre kevésbé tolerálja a nagy költségű l’art pour l’art bölcsészkedést.

[14] Úgy vélem, hogy a bölcsészettudományok egyik nagy problémája fogható meg a naprakészség fogalmában. A bölcsészet ugyanis önnön műveit örökérvényűnek tekintve, nem számol a naprakészség igényével. Nagy tanulság a bölcsészetben, hogy minél korszerűbb egy mű, annál jobban hozzá van láncolva saját korához, azaz annál kor-szerűbb.

[15] Vajon nem tenne-e jót a bölcsészettudományoknak, ha a sok rivalizáló, saját elméleteinek zárt világából kilépni nem tudó – azaz párbeszédképtelen – kutatást egy nyitottabb rendszer váltaná fel? Vajon nem lenne üdvösebb a szabad kritika lehetősének megteremtése és a tényleges párbeszéden alapuló együttgondolkodás, mint a személyi ellentétekkel zsúfolt konok rivalizálás?

[16] Mindebből a bölcsészettudomány is tanulhat: a báziselmélet (módszertan) – magasabb szintű elméletek paradigma megoldani látszik azt az ismeretelméleti szkepticizmust, amely ad absurdum víve a posztmodern nihilbe torkollt.

[17] A cikk végeztével megválaszolatlan marad a számomra legérdekesebb kérdés, hogy mindebből mi és mikor fog hasznosulni a bölcsészettudományokban?