Dátum: 2005.05.23

Kurzuscím: A kommunikációelmélet alapjai

Hallgató neve, évfolyam: Stummer János 2.évfolyam

Tanulmány szerzője, címe: György Péter: Magyar Médiamítoszok

Pontos URL-cím: http://www.es.hu/old/9951-52/gyorgy.htm

 

 

 

György Péter tanulmányában elsőként azt a közhelyként értékelt tétel érvényességét vonja kétségbe, mely az országos kereskedelmi csatornák megjelenése, illetve az új, jelenleg is hatályban lévő médiatörvény életbe lépte kapcsán alakult ki a magyar média szereplőinek gondolkodásában, mégpedig azt, hogy a közszolgálati és a kereskedelmi televíziózás két elkülönült világ, közöttük semmiféle (akár érdek-) kapcsolat nem létezik, nem létezhet. Erre a tételve alapozva mondják ki a média belső emberei, hogy az eltérő gazdasági alapok determinálta végtermék (mondjuk például kulturális) értéke nem számonkérhető az adott műsor készítőin. A szerző véleménye szerint azonban botorság lenne két, teljes mértékben elkülönült univerzumban gondolkozni, hiszen a piac (azaz a magyar „információfogyasztói” társadalom) egy, azaz nem lehet a két pólust teljes mértékben különválasztani. Saját véleményem szerint sem lehet ennyire élesen kettéválasztani ezt a két világot, legjobb példaként erre talán az egyes csatornák munkatársainak önérdek-érvényesítesen alapuló állandó diffúzióját tudnám felhozni. Szemléletesen talán úgy tudnám meghatározni, hogy a csatornák egy épületben vannak, vannak közöttük egy mindkét oldalra átjárható ajtók, amelyek ugyan csukva vannak, de van hozzájuk kulcs.  A fent említett közhely (mármint a „két médiavilág elmélet”) azonban csak a média szereplőinek tudatában létezik, a fogyasztók szempontjából nem ennyire élesek a különbségek. Mivel tehát a magyar médiaélet mind a készítők mind a fogyasztók számára mást jelent, így aztán nem is tarthatjuk igazán meglepő fordulatnak, hogy maga a törvény is kétértelmű, azazhogy jobb ha inkább úgy fogalmazunk, hogy az alapvető nézőpontbeli különbségek miatt nem lehetséges olyan rövidtávú megoldás, amely mindkét oldalnak saját (a fogyasztók oldaláról) kulturális, illetve (a készítők oldaláról) egzisztenciális szempontjából képes megfelelni. Véleményem szerint mindezt a rövid távon leküzdhetetlen anomáliát alapvetően a rossz kezdés eredményezte, körülbelül a kilencvenes évek közepe tájékán. György Péter ebben a tekintetben a magyar politikai osztályt teszi felelőssé a kialakult helyzet miatt, amelynek szűklátókörű gondolkodása csak addig terjedt ki anno, hogy ebben a kérdésben is csak és kizárólag a saját, nem pedig a választópolgárok érdekeit tartsa szem előtt. A magyar törvényhozás számára ugyanis a plurális médiarendszer életre hívásakor nem a kulturális oldal, hanem sokkal inkább a leendő hírverseny oldaláról igyekeztek saját maguk pozícióját megerősíteni. Ennek a magyar politikai osztály által az akkoriban képviselt kisstílű dilettantizmusa vezetett oda, hogy a kereskedelmi csatornák közszolgálati mivolta kimerül az este 23 óra után sugárzott „Üzenetekben”, illetve az évente egyszeri alkalommal aktuálissá váló „Kinek ajánlja fel Ön személyi jövedelemadójának 1%-át?” műsorszámokkal kapcsolatban. György Péter ezzel a kérdéssel kapcsolatban teszi fel a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is kell érteni közszolgálatiság alatt. Ahogy ő fogalmaz: „az értelmiségi absztrakciót, vagy az adott közösség kulturális identitásának létéhez szükséges folyamatos jelenidőt”. Véleményem szerint ez a tanulmány egyik, ha nem a legfontosabb kulcskérdése, azazhogy (sarkítva) a nemzetiségi műsorokat lehet-e csak és kizárólag közszolgálatinak tekinteni, vagy a különböző latin-amerikai sorozatok, tehetségkutató-versenyek, illetve valóságshow-k is ebbe a kategóriába sorolhatóak. A közszolgálatiság kérdésének megítélése (ezt nem lehet tagadni) egy rendkívül szubjektív dolog, minden egyén azt tartja közszolgálatinak, amit önnön (illetve környezetének) érdeke szempontjából előnyösnek vél. A tanulmány szerzője ezzel kapcsolatban felveti a latin-amerikai szappanoperák közszolgálati mivoltának gondolatát, szerinte ezek a bűn és az erkölcsi megtisztulás kultikus sorozatai, melyek segítségével könnyebben lehet elviselni a kapitalizmus és integrálódni a körülbelül 15 éve kialakult társadalmi helyzetbe. Ezt az elgondolást (mármint az Esmeralda közszolgálatiságát), alapvetően elvetem, de emellett mindenképpen elgondolkodtató, hogy ezen indok alapján nem meglepő, hogy a fent említett sorozatokat főleg a 70 éven felüli korosztály nézi szívesen, azaz azok, akiknek tényleg van mit megszokniuk, ugyanis az egész életüket egy másfajta világban élték le. A közszolgálatiság fogalmát én sokkal inkább szűkebben értelmezném, a kereskedelmi csatornák műsorkínálatából csak és kizárólag azokat a műsorokat venném a tágabban értelmezett fogalom alá értendőket, amelyek segítséget nyújtanak a magyar állampolgároknak, a fogyasztóknak ahhoz, hogy az életükben megfelelő döntéseket hozzanak bizonyos helyzetekben, legyen szó gyermeknevelésről, befektetésről, vagy akár autó- illetve lakásvásárlásról. Emellett megjegyzem, hogy a fentebb már említett értelmiségi absztrakciót sem tartom közszolgálatiságnak, annak épp az átlagember számára érthetetlen és érdektelen mivolta miatt. Az ebben a kéréskörben levont konklúzióként meg szeretném jegyezni, hogy véleményem szerint a közszolgálatiság optimális működése rövid távon nem megvalósítható, csupán elősegíthető, hogy a fő probléma, azaz magának a közszolgálatiság fogalmának tisztázása megvalósuljon, és ez csak úgy érhető el, hogy a „köznek” alternatívát kell nyújtani, hogy valójában mi is szolgálja az érdekeit. Amíg ez nem következik be, véleményem szerint új médiatörvény megalkotása is szükségtelen.

György Péter tanulmányának következő részében a magyar média negatív oldalait veszi sorra – mint a kuriozitás illetve az „ügyintéző-TV” kérdéskörét -, és ezek mindegyikét a hibás médiatörvény következményeként értelmezi, és amely problémák megléte véleményem szerint sem vonható kétségbe, de amelyek mindegyike nem is írható (legalábbis közvetlenül) fel az elhibázott jogalkotás számlájára. A következmények listáján első helyen a kuriozitás kérését említi, amelyet a köznyelv sokkal inkább mint „szenzációhajhászást” nevez meg. Az átlagembernek a kuriózumok iránti olthatatlan érdeklődését én sem vonom kétségbe, és én is egyetértek a szerzővel, hogy a fogyasztói társadalom saját árnyoldalainak kuriózummá tétele káros a társadalom számára és elítélendő, hiába van rá igénye az embereknek, amely igény valószínűleg abból fakad, hogy a nézőket jóleső elégedettség tölti el saját eseménytelen életükkel kapcsolatban, amikor szomorú sorsokat, megrázó tragédiákat, természeti katasztrófákat és kisiklott emberi életeket látnak maguk előtt. Ez a taktika csupán rövid távon kifizetődő, hosszú távon a magyar társadalom felemelkedése és (akár nemzeti) identitásának megőrzése szempontjából sokkal célravezetőbb lenne pozitív mintákkal „bombázni” az emberek tudatát, s ennek folyományaként a későbbiekben nem a jelenleg is létező „jó ez így ahogy van” morál maradna fenn, hanem a helyét átvenné az az egészséges „megelégedetlenség”, amely voltaképpen előreviszi a társadalmat. És itt kapcsolódik ez a kérdéskör a fentebb már tárgyalt közszolgálatiság gondolatához. A köz felemelkedését az szolgálja leginkább, ha pozitív mintát sugároznak felé, amely által saját és ezzel együtt szűkebb, vagy akár tágabb környezetének is az érdekeit érvényesíteni tudja.

A televíziózásnak tehát mindenképpen passzív és semmiképpen sem aktív szerepet kell játszania a társadalom helyzetének javításában, és itt szeretném összekapcsolni a gondolatmenetet a következő témakörrel, azaz az úgy nevezett „ügyintéző-TV” kéréskörével – a jelenre vonatkozóan nevesítve többek között Juszt Lászlónak a magyar közélet tisztasága érdekében kifejtett tevékenységére. Ezt a jelenséget György Péterrel egyetértésben én is a csak hellyel közzel megvalósult rendszerváltásnak, illetve az egyáltalán meg nem valósult szemléletváltásnak a következményeként értelmezem, aminek okát a megfelelő időben el nem követett személycserék eredményének tartok, ugyanis ha egy ember - legyen az bármilyen kiváló szakmai kvalitásokkal rendelkező szakember – 20 évig szerkesztője a boldog emlékezetű Ablak című műsornak, az a későbbiekben sem képes más irányultságú műsor szerkesztőjeként érdemi munkával foglalkozni, szaktudásából csupán „A tévé ügyvédjé”-re futja. Ezen probléma megoldása véleményem szerint csak egy új, józan gondolkodású és céltudatos szerkesztőgárda kinevelésével lehetséges.

Elemzésem következő pontjában – a szerző példáját követve – én is szeretnék kitérni a Duna Televízió sajátságos helyzetére, amelyet a magyar médián belül elfoglal. György Péter feltétlenül a legkulturáltabb és legcivilizáltabb csatornának tartja, amelyet azonban egyes humánértelmiségiek teljesen eredménytelen és hatástalan próbálkozásának bélyegez meg. A jelen helyzetet alapul véve egyet kell hogy értsek a szerzővel, azt azonban feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy véleményem szerint a Duna TV szerepe csak addig a pontig lesz értelmezhetetlen és erőlködésének célja csak addig a pillanatig lesz beláthatatlan, amíg a magyar médiapiacon meg nem jelenik egy hasonlóan magas szellemi színvonalon működő, valóban a köz szolgálatát mindennél előbbre helyező televíziós csatorna, amely által és amely mellett a Duna TV mint választási lehetőség tud megjelenni. A Duna Televízió addig a pontig tényleg egyfajta partizánharcot fog folytatni.

Ennek a közszolgálati ellenpólusnak a potenciális jelöltjeként személy szerint az állami kézben lévő Magyar Televíziót tartanám a legéletképesebbnek. Ebben a tekintetben a kereskedelmi csatornákat ki szeretném hagyni a gondolatmenetből, mert véleményem szerint mind rövid-, mind pedig középtávon nem lesznek képesek ennél hatékonyabb közszolgálatiságot kifejteni mint amit jelen pillanatban véghezvisznek. Mivel a hatályban lévő médiatörvény következményeként a Magyar Televízió – tetszik vagy sem – erőteljes politikai nyomásgyakorlásnak van kitéve, ebből következőleg a politikai elitnek (és csak és kizárólag annak) arra is van lehetősége, hogy ilyen irányba terelje az MTV működését a Duna TV analógiájára – ehhez azonban a politikai osztálynak le kell hogy vetkőzze szűklátókörűségét, a magyar társadalom felemelkedésének és helyes értékítéletének kialakulása érdekében sutba kell dobnia saját jól megfontolt érdekeit. A Magyar Televíziót – közös megállapodás alapján – le kell venni az aktuálpolitika sakktáblájáról. Mindenekelőtt ezt kell végrehajtani ahhoz, hogy az MTV közszolgálati ellenpólusként, alternatívaként tudjon funkcionálni. Ezt követően jól átgondolt személyi változtatásokra van szükség, a Magyar Televízió szerkesztői és vezetői gárdáját helyes értékítéletű és etikailag kikezdhetetlen emberekkel kell megtölteni, majd a kezükbe adni az irányítást, hogy építsenek fel egy alternatív közszolgálatiságot.

Az, hogy a választott vezetők és az emberek tudatában kialakuljun a helyes kép arról, hogy mire van szüksége a társadalomnak, természetesen sok időre van szükség, azonban nem szabad türelmetlennek lennünk, szem előtt kell tartanunk, hogy fiatal demokráciában élünk. A helyes értékítélet kialakítása után megszületendő új, megreformált médiatörvény aztán – saját bástyáit jól megalapozva – képes lesz a helytelen pályán mozgó kereskedelmi televíziózást törvényes és etikus eszközökkel helyretenni, anélkül hogy sérülnének a szólásszabadság, illetve a szabadversenyes kapitalizmus alapvető elvei.