2005. 06. 04

KÖN-111

A kommunikációelmélet alapjai

Paszabi Ágnes Rita

1. évfolyam

Vilém Flusser: Az írás. Van-e jövője az írásnak?

http://www.artpool.hu/Flusser/Iras/00.html

Flusser tanulmányában az írás, avagy betűk, és más írásjelek egymás utáni sorakoztatásának elavulttá válásának kérdését feszegeti, hiszen feltaláltak már olyan kódokat is, melyek az információt képesek jobban közvetíteni, mint a hanglemez, videolemez, diszk. Sokan lustaságból, vagy mert létükhöz hozzátartozik az írás, nem tudnának élni nélküle, ezt nem veszik tudomásul. A kérdés, hogy mi olyan sajátságos, megkülönböztető az írásban, ami miatt érdemes megmaradnia?

A tanulmány maga, egy, az írásról való írás, azaz az írással kapcsolatban elgondolt gondolatok rendezése új gondolatok segítségével, s ezeknek papírra vetése, ezt „átírásnak” nevezi a szerző. Az írásjelek a helyes gondolatokhoz vezérlő jelek, az írás a gondolatokat eligazító, rendező gesztus. Ebben az elrendezésben, az írásjelek sorakoztatásában van valami mechanikus, ezt pedig a számítógépek jobban el tudják végezni az embernél. Ugyanakkor az írás egyben kifejező gesztus is, gondolataink másokhoz továbbításának eszköze, és ez a kettősség adja azt a sajátos feszültséget, mely ezt a kódot sikeressé tette. A gondolatok körben járnak, minden gondolat visszatérhet az őt megelőzőhöz, ezt "mitikus gondolkodás"-nak nevezzük. Ha leírjuk a gondolatokat, átkódoljuk őket, lineárissá tesszük, egydimenzióssá őket, s csak így lehet logikusan érvelni, következtetni. Az egydimenziósság tudata kelti az „írástudatot”, vagy „történeti tudatot”. Ezért az írás feltalálása előtt semmi sem történt, hanem megesett, nem létezett olyan tudat, amely a történést érzékelhette volna. Annak idején mindent örökös körforgásként érzékeltek. Az írás sorokban való előrenyomulása az emlékezet mélységeibe (a "tudatalatti"-ba) és a képzetektől megfosztott objektív világba az, amit mi "történelem"-nek nevezünk.

Az emberiség először a vésést fedezte fel, erre utalnak az írás szó különböző nyelvű megfelelői, s több, az emberiség eredetét taglaló mítosz, melyek szerint az istenség lyukat fúr az anyagba, és szellemet lehel belé. Az ember teremtéstörténete szerint Isten a már megformált agyagba lehelt belé, tehát egy faktumba, hogy valami újat hozzon létre. Az írás tehát képromboló. Miután formát vésett az anyagba, azaz informálta azt, esetenként megeddzi; ez a cselekvés a feltételek börtönéből való szabadulás gesztusa, vagyis kitörési aknák fúrásának vágya az objektív világ bennünket bebörtönző falaiba. Az "információ" az "entrópia" tükörképe, minden tárgy (és egyáltalán az objektív világ) azon tendenciáinak visszafordítása, hogy egyre valószínűbb helyzetbe és végül egy formátlan, nagyon valószínű helyzetbe jusson az informálás gesztusáról mégis elmondható, hogy benne a szubjektumnak az a szándéka jut kifejezésre, hogy tagadja az objektív entrópikus hajlamot.

A tárgyak felületére vitt írás, a felírás és a vésés közti különbség csupán technikai, de mindkettő alkalmazóinak tudatát tükrözi. A vésés fáradságos, lassú, átgondolt, a „monumentumok” létrejövetele, a feljegyzés hanyagul a felületre vetett írás, célja üzenet általi tájékoztatás. A szerkezetileg összetettebbé válás, hogy funkcionálisan egyszerűbb lehessen az írás, a fejlődés jele; mára már a száguldásig fokozódott ez a fejlődés. Ma már a haladást, történeti gondolkodást nyugodtan rá lehet bízni az apparátusra, melynek még levegővételre sincs szüksége, s mi foglalkozhatunk a szemlélődéssel. Erre azonban a képek alkalmasabbak az írásnál, így a megoldás az átköltözés a "technikai képek univerzumába”. Az írás azonban nem haladható meg gond nélkül, mert az apparátusok is a történelemből merítenek, illetve más kódot használnak. Elsősorban azonban a betű miatt.

Az ember betűrend szerint, nem pedig fogalom szerint ír, hogy képrombolóan gondolkodhasson. Ezért jegyezzük le a beszélt nyelv hangzóit, s állítunk fel lineáris diskurzust, hogy a következetes beszédnek nyissunk utat. Az ábécé segítségével a mitikus fecsegést mederbe terelték, megalkották a historikus gondolkodásmódot. Belefáradt az emberiség a fejlődésbe, sőt, ez a gondolkodásmód őrültnek és gyilkosnak mutatkozott; ezért mutatkozunk hajlandónak lemondani a betűről. A betűk hangzókat tesznek láthatóvá, olvasásuk egydimenziós mozgás, a számok ezzel szemben képzetek, a "belső szemmel" észlelt képek jelei, olvasásuk kétdimenziós mozgás. Érzékszerveink és központi idegrendszerünk felépítése folytán arra vagyunk ítélve, hogy legalább két, egymással összeegyeztethetetlen "valóságban" éljünk: a betűk auditív és a számok vizuális világában. A tudományos szövegek, áthidalván a szem és fül alapvető ellentétét, alávetik a szemet a fülnek. Ma a számok felszabadulásának korát éljük, s egyre több szellemi funkciót vesz át a számítógép. A számok világa leegyszerűsödik, mivel butább, de gyorsabb mesterséges intelligenciák végzik a műveleteket, s végre kibontakozhat a képzelőerő. A modern ember nem isteníti más a számokat, felettük áll és parancsol nekik.

A betűk magukba szívják a beszélt nyelv erejét, soraikból jön létre a szöveg, mely arra törekszik, hogy az olvasókra benyomást tegyen, s az befejezze. Az író szálakat sző, melyeket minden befogadó maga fejt le, egy szöveg annál jelentősebb, minél nagyobb az olvasatainak a száma. Azonban az író számára a befogadók csak valamilyen közvetítőcsatornán érhetők el, ez általában a kiadó, így az író tulajdonképpen a kiadónak ír. Manapság többnyire az elkábítás érdekében készülnek nyomtatványok, és a kiadók, valamint az írók e kábítóipar funkcionáriusainak tűnnek, akiket hamarosan automatikus apparátusokkal lehet felváltani. Napjaink információs kritériuma: minél rövidebb, tömörebb egy szöveg, annál jobb; annál informatívabb minél kevésbé redundáns. Azonban minden redundancia kiirtásakor többnyire csak zaj és értéktelen információ marad, ama pont megtalálása, ahol eléri a legmagasabb szintű információt, mielőtt még az egész elkezdene zajjá válni az igazi kritérium. A szövegnek jól hangoltnak kell lennie, a diskurzus egyik hulláma a másikból következik, vagy mindegyre ellentmond magának és közben mégis szakadatlanul folyik tovább.

A könyvnyomtatás szembetűnővé tette, hogy írás közben (és ezért az írásban kifejeződő gondolkodásban is) típusokkal manipulálunk, két különböző dologban a közöset, az univerzáliát keressük. A könyvnyomtatás azt mutatja, hogy a típusok nem változtathatatlan "örök" formák, modellálhatóak, javíthatóak és elvethetőek; a nyomtatványok pedig nem karakterisztikus dologként, hanem típusként értékesek. Éppen ez, a megmunkálás, karakterisztikus dolgok elkészítésének megvetése, minden munkával összefüggésben álló érték átértékelése az egyik forrása a jelenlegi válságnak. A tipizálás, konkrét dolgoktól az absztrakcióig való eljutás végzetes tébolynak bizonyult, és kezd meghaladottá válni, és nem tudhatjuk, az elektromágneses kultúra nem rejt-e nagyobb veszélyeket.

Az informatikai gondolkodásmódban az írás lényege már többé nem a másik ember megszólítása, hanem előírások adása az apparátusnak. Minél automatikusabbak a gépek, annál rövidebbek a használati utasítások - mígnem a teljes automatizáció esetében feleslegessé nem válnak. Helyükre ekkor a programok lépnek, és az ember szabaddá válik ahhoz, hogy magatartásának maga adjon értelmet. Az előírások tendenciája (és egyáltalán a Nyugat történelméé) minden viselkedés depolitizálása, és ha elérte célját, az ember és a társadalom kibernetikus rendszerként automatikusan fogja magát irányítani. Minden, még a magatartás is programozható és automatizálható, csak magatartáselemekre, aktomákba kell bontani őket, és újra visszakomputálni. Az irodalom is programozható, rendelkezünk metódusokkal, melyek az ismeret- és élménymodelleket magatartásmodellekre képesek redukálni, visszavezetve azokat előírásokra. Azonban az alfanumerikusból a digitálisba való átkódoláskor elveszne a beszélt nyelv, mint közvetítő a gondolkodás és az írás között, más, nem nyelv kifejezésmódok pedig fejlődésnek indulnak. Mivel azonban a beszédet nem haladhatjuk meg, az ábécétől függetlenedett beszéd eldurvul, és mindent eláraszt. A beszélt nyelv akusztikai jelenség, egyik legnagyobb kincsünk, sokszínűsége teszi lehetővé, hogy univerzumunkat alkotó módon nyissuk meg új gondolatok, új érzések előtt. Az ábécé feltalálása előtt ez volt a "mítoszok", tehát a társadalom élmény-, ismeret- és viselkedési modelljeinek a hordozója, a mítoszokat ismerő és éneklő ember pedig egyúttal a nyelv őrzője. Az írásra való áttérés valószínűleg dimenzióvesztést okozott, mivel többé nem énekelték ezeket. A jövőben a beszéd arra ítéltetik, hogy az új kódok szolgálatába álljon, háttérzörejt alkosson, segédeszköz legyen.

Az alfabetikus kultúrához kötődő költészetnek, melyen szavakkal való játékot értünk, melynek stratégiája a nyelvek univerzumának alkotó módon történő gyarapítása, úgy tűnik nem lesz helye. A múzsák kegyeltjéről alkotott képünket kiszorítja a költőről, mint nyelvtechnikusról kialakult kép. A költészet, mint élménymodellek szerkezete, deszakralizálódik. A technika felülkerekedik, s az új technika új alkotói forrásokat tár fel. Ugyanakkor félünk, hogy az informatikai forradalom az embert az üzenetek kritikátlan permutáló befogadójává, vagyis robottá változtathatja.

Az olvasás megelőzte az írást, hiszen már őseink is „olvastak”, szemezgettek, bizonyságot téve a kritikai gondolkodásról, melyet Kant óta emberi méltóságunk gyökerének tartunk. A kritikai olvasás értékelésen alapszik, a talányfejtő olvasás fiktív jellegű, elutasítja bárminemű előzetes érték létét. . Az ember csak valamilyen hit alapján olvashat. Minden kritikai olvasás egy kritizálhatatlan hitből indul ki. Nélküle semmi sem kritizálható, nem is olvasható. Ezt a kritizálhatatlan hitünket vesztettük el, s így nincs értelme olvasnunk tovább. Egy új olvasási mód kialakításához szükséges, hogy a világot és mi magunkat értelmetlennek (abszurdnak) tekintsük, és hogy a világot és magunkat szemcsézve, e szemeket utóbb valami értelmes dologgá rakjuk össze. Az olvasó nem von ki értelmet az olvasottból, hanem ô maga az, aki az olvasottnak értelmet ad.

Az írás betűk segítségével tartalmakat szemel ki, az olvasás pedig a már kiszemeltet szemeli újra ki. Ez az, amit sifrírozáson és kibetűzésen értünk. Betűzés közben szemünk végigfut a sorokon, és a tartalmat minden nehézség nélkül kicsipegeti, ami Flusser szerint hiba, mivel fontos tartalom elsikkadhat, és az író az orrunknál fogva vezethet. Különféle kibetűzési módszerek léteznek, az olvasó kritikus hozzáállásának mértéke szerint, az óvatos kibontás, a sietős átfutás és a gyanakvó szaglászás. Az elsőt "kommentáló"-nak, a másodikat "szófogadó"-nak, a harmadikat "kritikus"-nak nevezhetnénk. Azért írunk, hogy kommentálják, hogy az olvasó együtt gondolkodjon az íróval és továbbgondoljon, s ha ez sikerül, akkor a leírt a banalitásokban felőrlődik. A kritikus olvasó lefüleli az írót, amikor a sorok által kijelölt irány ellenében az íróba, a kontextusába, a tudatalattijába tör be, és rájön, hogy minden, amit az író igaznak tartott, az tényszerűen kimutatható előítélet, vagy, főleg az újságok esetében, hogy az író tudatosan hazudik.

Kétséges, hogy a kritikus látásmód az írás bukásával nem tűnik-e el. S maga a papír, melynek oly sokat köszönhetünk, hiszen a könyv közbülső állomásként tekinthető az ősember és a mesterséges intelligencia közt. . De a könyv már maga is egy darabka mesterséges intelligencia, hisz emlékezetünk mesterséges támasza, és bitekbe (betűkbe) komputált információkat tartalmaz. A könyv megvonásával elveszik tőlünk a könyvforgatás forradalmát, a felütés gesztusát, mellyel a felütött könyv olvasási formáját választjuk ki, és a lapozás lehetőségét. A nem kiadónak szóló szöveg, a levél olyan valami, amire várunk, vagy teljesen váratlanul érkezik. A várakozás magától értetődően vallási kategória: egyet jelent a reménnyel, épp ezért nem merült még feledésbe a levél, mert kevés megmaradt ünnepi alkalmaink, s a posta archaizmusa, a pecsétfeltörés rítusa kötődnek hozzá. Most ez is leáldozóban van, a források apadása miatt. Ma már a posta nem a másokkal szembeni nyitásra, hanem a bezárkózásra szolgál, a levél elvesztésével pedig elveszítjük azt az utolsó rést, amelyen keresztül még remélhettük, hogy a másikat megismerhetjük.

Az újság, mely a többi médiumhoz (a könyvhöz, a folyóirathoz) képest múlékony, átmeneti és gyorsan meghaladható memória volt, a feledésre volt bízva, mára tartósságot nyert. Az elektromágneses adókon ugyanis az információ szünet nélkül átfut az időn, anélkül, hogy a jelenben megállapodna, az újságpapír viszont megfogható mesterséges memória. Az újságírók a beköszöntő információs társadalom hősei, mivel nem valami olyasmiért, ami a sajátjuk, hanem egy információért képesek az életüket odadobni. De nem kérdéses, az újság is meg fog szűnni, s vele együtt a történeti tudat és történeti szabadság. A sajtó már nem negyedik hatalom, semmi több mint a mai döntési központok előfutára.

Hogy az íráskultúra hanyatlik, az jól látható a papírkereskedéseken is. Egyre több szövegszerkesztő tűnik fel és száműzzük az írógépet, és vele együtt eltűnik egy betűző funkció agyunkból. Megfigyelhetjük az íróeszközök öncélúvá, s a cél feleslegessé válását, mint ahogy azt is, hogy a város, s vele együtt a nyitott tér (a publicitás tere) eltűnésre van ítélve. Egy üres asztal egy elérhetetlen ideál is: az ember újra meg újra elhatározza, hogy megszabadítja terhétől, és egyszer végre mindent letisztáz rajta. A rádió-, tévé- és filmproducereknek íródott szövegek a szkriptek. Írójuk igyekszik egyensúlyozni a szöveg és a kép közt, de sikertelenül, mert a kép vonzástere húzza. A szkript keverék: félig egy még eljátszásra váró dráma szövege, félig pedig apparátus-programozás, s így a mesterséges intelligenciák által készített programok elődje. A rádiós szkriptíró jövője sötét: nem drámai hangulatban ír, míg az írás drámai gesztus. Amikor szkriptjét írja, meghazudtolja önmagát. A rádiós szkriptíró egy különösen ártalmas negatív dialektika áldozata. A szkript a szöveg hattyúdala: melankolikus búcsú az irodalomtól, s ezzel együtt a szó szoros értelmében a történetiségtől, mivel már nem az olvasóhoz szól; már csupán kódszerű szövegkísértet, mely kiszolgáltatja az értelmet az apparátusoknak, csak a képpel érthető meg. Ezt azért nem vesszük észre, mert a tévé előtt vagy a moziban ülve történeti tudatunkat már éppen elveszítettük.

A 20. század természettudósai sok jelentős újdonságot fedtek fel, köztük a kvantumelméletet, vagyis hogy eddig szilárdnak tekintett világ nem más, mint véletlen módon összekavarodó részecskék raja, illetve a relativitást, hogy az eddig abszolútnak tekintett tér és az egyértelmű folyamnak tekintett idő nem más, mint viszony a szemlélők, vagyis az alanyok között. Mindez megváltoztatta viszonyunkat a gondolkodás folyamatához, mivel mint protonokkal, neutronokkal és egyéb fizikai részecskékkel kapcsolatos dolog, ez is gépesíthető, és elindította az ún. "informatikai forradalmat". Forradalomról beszélünk, mert megváltoztatja a világhoz és az emberhez való hozzáállásunkat. Ez lehetővé teszi, hogy a szilárd dolgokat technikailag (és nem csak filozófiailag) puszta jelenségekként kezeljünk, láthatóvá teszi például a képernyőn a részecskéket. Ugyanakkor új gondolkodásmódot kényszerít ránk, csakis képekben gondolkodhatunk. Új digitális kódok születnek, az apparátusok a binális kód szerint működnek.

Sok mindent újra meg kell tanulnunk, elsősorban a felejtést. El kell felejteni az ábécét, hogy helyet csináljunk az új kódnak, mivel az nem tűri az ábécét. Az új kóddal tárolt képek mindig lehívhatók lesznek, és mindenhol jelen lévők, a távolság és idő új értelmet nyernek. A "jövő" és a "lehetőség" szinonimákká válnak, az "idő" azonos lesz a "valószínű"-vel, a "jelen" pedig a lehetőségek megvalósulása lesz képek formájában. Kísérleteznek azzal is, hogy a betűrendes gondolkodást átmentsék a digitálisba, hogy továbbra is lehessen írni, ebből is látszik, mennyire nehéz felejteni. Meg kell tanulni digitálisan írni, már amennyiben ez írásnak tekinthető, és újra kell gondolni egész történelmünket.

Flusser, mint a történeti szabadság iránti elkötelezettségből úgymond könyvmoly, akarata ellenére is arra a következtetésre jutott, hogy az írás bukására kell számítanunk, mivel új tudat van kialakulóban. Az ember két alapvető okból ír: személyes indítékból (hogy rendbe szedje gondolatait) és politikaiból (hogy másokat informáljon). Ebből a paradoxból fakad az írás abszurditásának érzete, amely sok írót elfog és nyomaszt, s nem csupán külső tényekre vezethető vissza, mint a szöveginfláció és a megfelelőbb kód felbukkanása. Jóval inkább annak a következménye, hogy az írás tudatára ébredt saját elkötelezett és kifejező gesztus voltának. A jövőben bármily természetű hang a kép kegyeit fogja keresni, bármilyen primitíven és ostobán hangzik.