Inapló - www.inaplo.hu - 2003

Galambos Eszter: Szomszédok

Egressy Zoltán: Portugál

Egressy Zoltán a Portugállal arra vállalkozott, hogy bemutassa, milyen is a magyar falu manapság. Az alapötlet jó, ha a faluról vagy az ott lakókról meg akarunk tudni valamit, tényleg elég betérni a kocsmába. Az irgácsi kocsmában játszódik a darab. A történet nem túl bonyolult: a fiatal fővárosi író vidékre téved, elcsábítja a kocsmáros lányát, majd távozik. Hát, röviden ennyi, és sajnos hosszan sem sokkal több.

A Kamra színpadán jelentéktelen díszlet fogad, épp annyira szürke, mint egy valóságos falusi egyenkocsma: ócska asztalok, székek, csak itt a falak is sörös rekeszekből vannak. A rendező, Lukáts Andor ebbe a térbe helyezi a szereplőket: a kocsmárost, a lányát, a betévedő idegent, ennek feleségét, a papot és még öt vegetáló helybeli munkanélkülit.

Az előadáson végig érezhető egyfajta kettősség, tanácstalanság, billegés a kisreál és szürreál, a tragikum és komikum között. Hol bekomorul, hol kividámodik, ami nehezen menthető azzal, hogy a műfajmegjelölés tragikomédia. A statikus kocsmajeleneteket realista elemekkel zsúfolják: sör, fröccs, plafonról lógó légypapír, vagy akár a szakadt jelmezek. Ugyanakkor a befelé szűkülő térrel és a felerősített zajokkal (fröccskészítés, mosogatás, pohárcsörömpölés) inkább a szürreális felé közelednek. De nem ez az, ami miatt a Portugál nem tudja überelni a szappanoperák színvonalát. Kidolgozatlan típusfigurákat látunk, akik hangsúlyozott műveletlenségük ellenére néha meglepően önreflexívek. A történés helyett tőlük kapunk helyszíni tudósításokat a konfliktusokról. Ahelyett, hogy egy helyzetben feltárulna két ember viszonya, szépen a szánkba rágják, hogy miről is van szó. A darab nyelvezete is elég erőltetett. Az élőbeszédben működnek a rövid, töredezett mondatok, a színpadon viszont kevésbé. Monoton ritmusú dialógusokat, szlenggel telített, csordogáló szöveget kapunk. Nem nehezíti a befogadást formai csavar, lineáris, didaktikus a darab.

Ezek a körülmények viszont kitűnő alkalmat nyújtanak arra, hogy közelről szemlélhessük egy színész küszködését a szereppel. Valódi helyzetek híján a színészek magukra vannak hagyva a szöveggel, mindenki egyedül építkezik, több-kevesebb sikerrel.

Bece (Dévai Balázs) lenne a főszereplő. Tipikus bölcsész: kockás ing, kopott farmer, Lennon-szemüveg. Egész estés nyafogását erőtlenül darálja le, ugyanolyan hangsúlyokkal, ugyanabban a ritmusban. Sugárzik belőle az unalom, pedig elvileg ő okoz itt minden bonyodalmat: először megjelenik Irgácson, aztán elcsábítja Masnit (Pelsőczy Réka). A "kislányom" megszólításból már a darab elején kiderül, hogy ő a kocsmáros lánya. Ezenkívül mást nem igazán tudunk meg róla. Végtelenül passzív, azt teszi, amit az apja (Csuja Imre) mond, mintha nem is lenne saját akarata. A kocsmáros amolyan béke őrzője a faluban. Nagydarab, tenyeres-talpas, jóindulatú figura, mégis ő okozza lánya minden baját azzal, hogy magához és a kocsmához láncolja. Állandó tüsténkedésben látjuk, sürög-forog, kiszolgál, jópofáskodik, kedveskedik, tanácsokat osztogat.

Nem sok szerepe van az egykor focistának készülő fiatal papnak (Takátsy Péter/Rába Roland), viszont ez a figura minden szappanopera nélkülözhetetlen kelléke. Csak míg a klasszikus verzióban a tiszteletes urak vagy valóban elhivatottak, vagy pedig túlságosan gonoszak, addig irgácsi testvérük egy megtört, kallódó ember, akinek hitet kellene adnia, miközben neki magának sincs. A bűnbocsánatról és a megbocsátásról szövegel, de még akkor sem lehetne komolyan venni, ha nem enne közben savanyú káposztát, és nem gyűrné le egymás után az unicumokat. Mindnyájunknak megkönnyebbülés, amikor végre kimehet a színről. Az író feleségét játszó Ónodi Eszter figurájának kihagyásával semmit sem romlott volna az előadás. Ónodi Eszternek mindössze öt perc miatt kell befáradnia: megjelenik a kocsmában és pénzét és nőiességét bevetve próbálja hazasiránkozni férjét. Sikertelenül persze. Talán a munkanélküli falusiak ellenpontját akarták bemutatni a BMW-vel száguldozó, ötezreseket szóró hisztérikával. Szintén érthetetlen és funkciótlan Bittner alakja, akinek csupán a vétlen áldozat szerepe jut. Régi idők óta jól bevált befejezése a darabnak, ha megölnek valakit. Itt ráadásul minden ok, előzmény és következmény nélkül. A Bittnert „alakító” Kása Gyula díszítő idegesen tekintget körbe, kezében vattacukorral és similabdával várja, hogy megöljék, hogy megmártózzon benne Retek (Lengyel Ferenc) kifent kése. Retek a darab legbrutálisabb figurája, maszekoló rendőr, amolyan tanyasi Bruce Willis, akinek már odaígérték Masnit. Teljes joggal idegeskedik, bár nagyon nem érti, mi történik körülötte. Amúgy minden olyan egyszerű lenne, csak hát valami mindig bekavar. Retek ilyenkor üt. A balek, az örök vesztes alakját, Csipeszt Bán János kelti életre. Nevét a baseball sapkájára biggyesztett csipeszről kapta, (Masni valószínűleg a hajában díszelgő masniról, de vajon mi a helyzet Retekkel?) Csipesz pitiáner trükkjeivel mindig maga jár pórul, akármilyen jól értesült, akármennyire halad a korral. Bán kapkodó mozdulataival, hadarásával, mulatságos hanglejtésével minden nézőt megnevettet, valahogy mégis jobb volt abban a másik kis faluban. Ambivalens viszony fűzi feleségéhez, Jucikához (Szirtes Ági): nélküle sem jó, de vele talán még rosszabb. Jucikát azonban egyáltalán nem foglalkoztatja ez a probléma, az ő életét egyetlen dolog tölti ki: az alkohol. Ez már első pillantásra nyilvánvaló: csíkos pulóver, térdnél kiszakadt harisnya, enyhén véres térdek, beszorult csikk az ujjai között, lenyalt haj, üres cekker. Biciklivel közlekedik, közlekedne, ha nem esne el állandóan. Ilyenkor kis késleltetés után hangosan káromkodik: "faszomat!" – ez a darab egyik legbiztosabb poénja, könnyű de biztos siker. A Szirtes által megformált figura sokkal több ennél, a harsány röhögésen át is árad belőle valami szomorúság. Szinte rituálisan iszik: megkapja, magába fogadja, újra kezdi. Aktív részeg, jön-megy, mindenbe beleszól, igyekszik intézni napi teendőit, de permanens bódultságában föl sem tűnik neki, hogy valójában semmit sem csinál végig. Az is mindegy neki, kivel csókolózik, akár a pohárra, piócaként tapad a szájakra is. Gyámoltalanság, túláradó, célját vesztett szeretet tör fel belőle időről-időre, mint ahogy Sátánból (Varga Zoltán) is. Ők ketten az alkoholizmus megformálásával az előadás sarkköveivé tesznek két mellékszereplőt. Különböző eszközökkel tárják elénk annak tragikumát, hogy az alkoholista kapcsolata megszakad a külvilággal, a valósággal. Még a teret és időt is másképp érzékelik. Varga Zoltán leírhatatlan tompultságot produkál. Majdnem végig színen van, ül a sarokban, de alig szólal meg, legfeljebb egy újabb fröccs kelti fel figyelmét. Változásra semmi esély, igaz, igény sem. 

Mégis óriási szerepe van abban, hogy a Portugált végigröhögi a közönség. Röhöghet is, ez egy egészséges darab: szív nem szorul össze, gyomor nem görcsöl, a memóriát nem terheli túl és könny is marad, elég.