Inapló - www.inaplo.hu - 2004

Panoráma jellegű kilátás

Parti Nagy Lajos: Hősöm tere című regényéről

„Hidd meg, nehéz kifejezni összetettségemet.” – ez a mondat egy korábbi Parti Nagy műben hangzik el, de tökéletesen igaz a Hősöm terére is. A Magyar Narancs 2000. június 22-i számában Parti Nagy egyszerűen és pontosan fogalmazva ezt mondja regényének alaptörténetéről: „Annyi mondható nagyjából, hogy egy vérmilitáns, extrémista csoport, a palomisták intenzív növekedése s még inkább a hősöm velük való félelmetes és félelmi kapcsolata a tárgya. A hatalomra bukás.” A Hősöm tere ugyanis parabolikus jellegű politikai széppróza, egyfajta rendhagyó levélregény, e-mailregény, visszafejlődéstörténet, negatív utópia, melyben fasisztoid galambok, az életpalomista mozgalom tagjai átveszik a hatalmat az ezredvégi Budapesten. 

A dolog viszont korántsem ilyen egyszerű. A szöveg elbeszélés-technikája eltér a fent említett műfajok esetében hagyományos, egységes elbeszélői szubjektumot igénylő technikától. Kissé sok Lajossal van dolgunk. Van először a Lajos1: a Parti Nagy nevezetű, a szerző. Aztán a Lajos2: a szüzsé primer fikciós egységének szárnybeültetésre ítélt írója, azaz elbeszélő-szereplő. A Lajos3: a szüzsé szekunder fikciós egységének főhőse, aki a Lajos2 nézőpontjából csupán írói képzeletéből származtatott hős, s másodlagos elbeszélőként mindvégig fikció és realitás között lavírozik. Lajos4-et vagyis Balatony Lajoskát pedig Lajos2 találta ki egy novellája számára. Hol a Lajos2 hol a Lajos3 nyelvi nézőpontja illetve látótere érvényesül. Az elbeszélő-szereplő, az én-elbeszélő megkettőződik, s az újonnan létrejött alterego önálló életre kelvén e-mailjeivel saját „hasonmáslétének” és „eredetijének” lételméleti alapjairól és identifikációs stratégiáiról kényszerít ki kérdéseket. Az elbeszélő innentől azonos is a hősével meg nem is. 

A Hősöm tere látszólag csupán az olvasható sorokra koncentrálva igen egyszerű történetet mesél el. Az én-elbeszélő, azaz Lajos2, számítógépe előtt ülve rakosgatja és kommentálja azokat az e-maileket, amelyeket ugyancsak egy én-elbeszélőtől, Lajos3-tól kap. Ezek az e-mailek általában az ifjúgalambság felemelkedéséről, felülemelkedéséről, génmanipulációs fegyveréről és politikai puccsról, a Tisztabúza éjszakájára tervezett hatalomátvételről számolnak be. Az én-elbeszélők monologikus-centrális helyzetben vannak, végül is nem egymással leveleznek, hanem mindegyikőjük csak a saját nézőpontja felől próbálja követni az eseményeket, és próbál reflektálni rájuk. Lajos3, a galambbá átoperált levélíró, az ifjúgalambok beszédírója Lajos2-t bombázza – immár galemberként – saját sorstörténetével és a szélsőségesen diktatórikus galambvilág lassú, de annál határozottabb terjeszkedésének leírásával: a politikai és a büntetőjogi értelemben vett kriminalitást büszkén gyakorló gengsztercsoport fokozatosan behálózza Budapest tetőtereit, ereszeit, utcáit, s végül az embereket. „Embereznek” – olvashatjuk félreérthetetlenül, de az azonosíthatóságnál mindig gazdagabb konnotációban. Az akciósorozat fenyegetésekkel, kilakoltatásokkal, eltüntetésekkel, zsarolásokkal, kitömésekkel, átoperálásokkal, dunáztatásokkal halad előre, a Tisztabúza éjszakája, a mélypont-csúcspont felé. Erre a hatalomátvételt kifejező tömegdemonstrációra a Hősök terén kerül sor.

 A leveleket Lajos2 olvasni ugyan tudja, de kimenteni a gépből, vagy törölni, másolni képtelen. A levelek egyre csak érkeznek „halk reccsenéssel” és követelőző durvasággal. Lajos2 idejéből tizenkét órát fog át a regény – ez a tizenkét óra épp a hatalomátvétel, a Tisztabúza éjszakája 1999. december hatodikán -, alkonyattól pirkadatig szerkeszt, kommentál, elmondja az általa ismerhető előzményeket, részleteket. Például, hogy hogyan került kapcsolatba a szomszéd padlástér galambjaival, miért volt kénytelen elköltözni elviselhetetlen szomszédai – Tubica Cézár főfajvezető és szexmániás, konyakosmeggyfüggő felesége, Rencike – miatt, valamint részletesen beszámol az épp zajló tisztabúza éjszakájának groteszk eseményeiről és reflektál a történet, tulajdonképpen saját története hitelességéről és a szöveg lehetséges intertextuális hálójáról. Lajos2 igyekszik tehát egy kerek egésszé kovácsolni az olykor követhetetlennek, érthetetlennek tűnő, talán túlságosan is szerteágazó elbeszélést, fátylat borítva ezzel az „egész hihetetlen és gusztustalan történetre”. Másik célja pedig az, hogy az általa megszerkesztett, összerakosgatott iratokat kimentse valahova odakintre még a tizenkét óra eltelte előtt, mielőtt eljönne érte egy „bizonyos személy, hogy magával vigye, és kitömesse, netán megnyúzassa mint volt embertársát, sőt szövetségesét, ki fölött átlépett a faj szava.”

Ez a szimpla, mimetikusan reflexív eseménysor, és a galambvilágbeli duplicitása – mely szintén a fantasztikum miméziséről szól – hol az egyik, hol a másik én-elbeszélő nézőpontján keresztül jelenik meg. Közben végig érezhető, hogy a háttérben a fikció valószerűsíthetőségének illetve a valóság fikcionalizálásának poétikai aktusa zajlik, többszörösen áttételesen. 

Ebből a szempontból nagy jelentőségű, hogy a két elbeszélő-főszereplő (Lajos2 és 3) alig elválasztható módon lebeg az azonosíthatóság és felismerhetetlenség képlékeny, bizonytalan határmezsgyéjén. Egymástól éppoly nehezen – bár az írói technikai bravúroknak köszönhetően mégis világosan – válnak szét, majd egyesülnek újra, mint teremtő és teremtett. Pont ez képezi a cselekmény fő anyagát, a regény tulajdonképpeni témáját: a teremtő és a teremtett valóság, az irányítható és a kiszámíthatatlan közt feszülő félelmetes ellentét, ami az idők folyamán ismeretelméleti és irodalmi toposszá sűrűsödött. Parti Nagy ezt a témát boncolgatja, járja körül hősének galambbá való erőszakos, majd általa egyre elfogadottabbá váló átoperálásának történetével.

Itt van például a regény első mondata: „A Hősök teréről nemrég lőttek fel ezer darab fehér óvodást.” Az író feladata – Arisztotelész nyomán – témájában is a lehetséges és nem pusztán a valószerű ábrázolása. Itt fehér óvodások helyettesítik a galambokat, egy metaforasor első elemét képezve. Ha már Arisztotelészt emlegettük, azon is érdemes elgondolkozni, hogy a metafora nem más, mint valamilyen hasonlóságon, egyezésen alapuló névátvitel, amely különböző logikai kategóriákat helyettesít egymással: fajt fejez ki fajjal, fajt nemmel, vagy nemet fajjal és nemet nemmel, ebben az esetben embert galambbal, galambot a szélsőjobbal.

Fikció és valóság mezsgyéi az önépítő szubjektum által konstruált valóság, a realitás modellszerűségének jegyében egyáltalán nem autentikusak, erősen képlékenyek, reverzibilisen átjárhatók. A fikció filozófiai alapon bekebelezi a valóságot. A Hősöm terében a narráció/szüzsé primerként és szekunderként meghatározott fabuláris egységeiben nem találkozunk olyan implicit szerzővel vagy olvasóval, aki a történet elrendezésében, viszonyrendszereinek, nézőpontstruktúrájának kialakításában, illetőleg elbeszélői eljárásaiban, utasításaiban, kódolt olvasói szerepeiben fogódzókat kínálna a befogadónak arra vonatkozóan, hogy hol kezdődnek, végződnek, hol húzódnak a számára valóságos és virtuális tér határai. A kétféle regénytér egyes elemei, történései szabadon sodródnak, átlépve a képlékeny választóvonalat. Az események egymást értelmezik (félre), szinte eldönthetetlenné téve, hogy melyik narrátori hang (Lajos2-é vagy Lajos3-é) által vezérelt diegézis tekinthető „kicsinyítő tükörnek” a másikhoz képest.

Térjünk ki a mű narrációs technikájára és a háttérben meghúzódó implicit szerzői funkcióra. Bőséggel sorolhatók az önreflexív narrátori elmélkedések, amelyek a történet elbeszéltségét hangsúlyozzák: „Lám, csak fecsegek itt, töltöm az időt apróságokkal, szaporítom a fikciót.”(13.oldal). „Íróként minden érdekel, ami deformált, ami rontott”(22). „Ez persze felvethetné az élményem státusát illető logikus kérdést, melyet én itt továbbra sem teszek fel”(24). „A hullámzó Balaton az egy novella…nem kannásbor…nem galambnövesztőszer, hanem fikció és nyelvi megalkotottság.”(51). „Ha te találtál ki, ami még mindig a fixa ideád, akkor mért…ilyen kis gecinek találtál ki?”(259) A Hősöm terében gyakran előfordul, hogy az elbeszélő kevesebbet közöl, mint amennyit valójában tud. Ezt az alakzatot nevezi Genette paralepszisnek. A távolról az ellipszissel rokonítható technikával mindkét elbeszélő él, de különösen Lajos3: „Nagyobb banán annál a történelem, mint hogy egy ilyen szar kis héjon csússzak el, mint a Tubica Renci”(235). Az elhallgatások végső soron a regényzáró történéseket előlegezik meg, hiszen a diegézis előrehaladásával egyre nyilvánvalóbbá válnak a tervezett hatalomátvételre való utalások. Lajos2 is él a paralepszis kínálta lehetőségekkel: „Ha majd megszerkeszti valaki ezt az iratcsomót, nyilván ezer kérdése lesz, melyekre én már nem tudhatok megfelelni”(277).

A szöveg hangneme is heterogenitást mutat, a komikum összes létező válfaját végigzongorázza: frenetikus humor, finom irónia, gyilkos szatíra, riasztó groteszk, fagyos abszurditás – sztereotíp, de helytálló cimkék. Ezek után nem meglepő, hogy a regény egészének stiláris arculatát a hangnemkeverésnél is markánsabb átjárás, összemosódás jellemzi: a magas és tömegkultúra szimbiózisa. Egyaránt megtalálható a kispolgár, a bűnöző, a politikus, a publicista, a humán értelmiségi jellegzetes nyelvhasználata. Ám a szerzőnek nem azért van szüksége a beszédmódok keverésére, hogy ezzel érzékeltesse szereplői különbözőségét, hanem azért is veti be a többrétegű én-játékot, hogy alkalma nyíljon a tőle elvárható nyelvi tobzódásra. Különös módon, a galambok túlretorizált és igénytelen patenteket keverő nyelve kísértetiesen hasonlít az agitpropos hanghoz (pl.: A hullámzó Balaton) és a lányregényes operettstílushoz (A test angyala, Ibusár). Parti Nagy játékosan könnyedre, humorosra stilizálja és a függő beszédben is tükrözteti a diáknyelv és az argó szókészletéből is merített, gyakran nyelvhelyességi hibákkal is tarkított, primitív, sőt rontott írásképű, ugyanakkor intertextusokkal terhelt nyelvét pl.: okéka, bocsika, arrive dercsi, szokok, annó dacára. A szöveg hemzseg a mesterien megszerkesztett stílustörésektől, stílusváltásoktól, miközben látensen Wittgenstein is ott lebeg a Lajosok és az olvasó feje fölött: „Nyelvem határai világom határait jelentik.” Ezt jól illusztrálja az a rész, amelyben a Palomabálra készülő Tubica elmondja leendő beszédével kapcsolatos kívánalmait Lajos3-nak, a beszédírónak: „Mert csak a vak nem látja azt, hogy jövőnk méhe nekünk kohó, ami mellett nem lehet szótlanul elmenni, csak annak, aki vak…Az inspekciókat megkapod éntőlem, kistestvérem, mondta Tubica, azt, hogy honnan hová kell eljutni a vonalvezetésnek és satöbbi, a kitisztázás meg a szépbeöntés a te dolgod”(158). Grammatikai hibák tömkelegével stilizálja „lejjebb” a pátoszt. Vagy itt van például Tubica sommás véleménye az írói mesterségről: „A lényeg, hogy a költőhöz jussál el, testvérkém, hogy coki a víznek meg a gályának, mert az árja az úr”(159). Ez a részlet úgy utal Petőfi versére, hogy az árja homonímát új szövegkörnyezetbe helyezi, tehát új jelöltet kapcsol hozzá, miközben megőrzi a korábbi kontextus több elemét is. Parti Nagy ravaszul sejtet, elkendőz, játszik a többértelműséggel. 

Parti Nagy – miközben a galambvilág fokozatosan nyelvébe gyűri önmaga kiteljesedését szintúgy, mint az elbeszélő statikus állapotát – nyelvi regisztereket rendel a különböző figurákhoz: így más nyelvi anyagból „dolgozik” Tubica Cézár, Másból Balatony Lajoska, másból Lajos2 és Lajos3, s közben állandóan felcsillan az az igazi Parti Nagyos (vagy Sárbogárdi Jolános) nyelv. A mesterien megalkotott galambnyelv elsősorban a mai szélsőjobboldali retorikára épül, de helyet kapnak benne a reklámvilág ostoba szlogenjei éppúgy, mint a torzított szállóigék, a félreértelmezett idézetek, a tévesen használt angol-amerikai kifejezések vagy a szleng. A fent említett Magyar Narancsban megjelent riportban a szerző így nyilatkozott prózapoétikájáról: „Prózáimban inkább a nyelv írja a történetet, mint a történet a nyelvet…,de amihez viszonyítom, illetve amiből kiindulok, az mindig a történet, hogy úgy mondjam, a sültrealista ábrázolás.” Egy korábbi, ’97-es cikkben is hasonlóan vélekedik saját magáról és a nyelvről:„Nekem ez az írói világom, a témám, azt mondhatnám, hogy ez a hazám. Igen, ez elég pontos. És nincs benne semmi patetikus, mert ez a hazámnak tekintett nyelv éppannyira hasadt, szemetes, ócskácska, mint a valódi haza.”

Ezen a ponton elengedhetetlen egy kis kitérőt tenni a Parti Nagy-féle haza-képről, hiszen tagadhatatlan, hogy a Hősöm terében is benne van egy jó adag kritika azokról a dolgokról, amit általában – jobb híján – hazának, demokráciának, politikának nevezünk. A regény, mint szükségszerű és elkerülhetetlen hanyatlás- és elzülléstörténet, igazi utalásözön. (Gondoljunk csak magára a galambnyelvre, ami Lajos3 nyelvévé is válik.) Kemény őszinteséggel, kérlelhetetlenül viszonyul a manapság nem túlságosan divatos egyszemélyes felelősség és bűnösség jelenségéhez. Dermesztő, a valóságtól cseppet sem idegen víziót vázol a betörés-betöretés kegyetlen természetességéről, a kitörés lehetetlenségéről. Semmi pátosz, fenségességnek, valódi küzdelemnek nyoma sincs, csak banalitás van. Olyan világot tár elénk, amelyben fel lehet, sőt fel is kell lőni ezer darab fehér óvodást, le kell csokizni, maceszozni vagy csak szimplán emberezni akárkit. És amelyben ki kell tömni azt, aki nem engedelmeskedik a „vasakarat, vérmarok” parancsának, nem viseli a karomkeresztes jelvényt, legyen az akár macska, akár édesipari mennyiségi fogyasztó- és hányóbajnok. Mindenki „idegenszivű emberbérenc” és két lábon járó „humanoplutokrata” aki nem hódol be az Ébredő Galamboknak. És a lényeg: ebben a világban „hamarosan törvény lesz a lazítás”. Ez azért borzongással tölthet el bárkit. Még a szerzőt is. 

Talán ebből fakad a regény néhol kissé didaktikus jellege, melyet még a fergetegesen bravúros, játékos nyelvezetnek sem sikerült maradéktalanul enyhítenie. „Úgy látszik, kurvára apad az írói véna”? Korántsem erről van szó, a szöveg csupán félelmetesen kötődik a valósághoz, sajnos túl aktuális. Felhívja a figyelmet arra a fenyegetettségre, amit a különböző erőszakos, szélsőséges szervezetek jelentenek a társadalom, különösen az értelmiség számára: itt köszön vissza a hatalomra bukás, ami akár az agresszió elfogadásához, hirdetéséhez is vezethet. Szóval az átoperálás itt van a nyakunkon, vagy a liftakna vagy a fejbegolyó. 

Mindez leginkább a galambok valóságosságában, hétköznapiságában ragadható meg. Nincs bennük semmi különös, közöttünk élnek, ugyanúgy mobiltelefonálnak, rágóznak, lövöldöznek. Már önmagában az is telitalálat, hogy éppen ez a madárfajta válik nyomasztó jelenséggé, amelyik amúgy a béke szimbóluma, pálmaágat tart a csőrében, tiszta búzát eszeget és békésen turbékol a párjával. Ahogy a regényből tudjuk, „a művészet, az nem kannásbor”. És az tényleg nem kannásbor, ahogy Parti Nagy szétzúzza a galamb humanista allegóriáját. Gyökeresen megváltozik a kép: fújtak a szelídségnek, ártatlanságnak, békének és persze a Szentléleknek is. Egy új típusú Szentháromság válik mérvadóvá, az elnyomás Szentháromsága: „gyarapodás, mitagadás, megragadás”. Még a szocreál ünnepi békegalambozás sem maradhat, maximum csak a galambszar. Balassa Péter szerint ennek a központi, túlterhelt allegóriának a lebontása az a művészi aktus, amellyel magát a fikció valóságát és igazságát hozza létre, s mindez „jelentékeny és igencsak méltányolandó szakmai, egyben etikai fokon valósul meg”. 

Kezdetben mintha titkosan, szeparáltan működne a palomisták mozgalma, majd minél jobban belelovallják magukat Tubica Cézár „úristen-multiplex” vezényletével demagóg eszméikbe, annál természetesebbé válik számukra és mások számára is ez a rend. Észrevétlenül behálóznak mindent a „bunkóbegyesek”, mindenki „tolltestvér” lesz előbb-utóbb. Még a nyelvet is átformálják. Parti Nagy nem tűri, hogy mint afféle sci-fit, eltartsuk magunktól a történetet. Szinte belénk sulykolja, hogy mindez itt és most, a valóságos jelenben, az igazi Budapesten játszódik, vagy játszódhatna le. Már-már túl direktek is az utalások: elhangzik Czeizel Dr. neve, a tévében Lajcsival dáridózhatunk, bombát dobnak bizonyos tárcákat közlő lap szerkesztőségére…A valós kulisszák között még nyomasztóbb, ami történik. Itt válik érthetővé egy korábban jelentéktelennek vélt mondat a szerző Se dobok, se trombiták című kötetéből: „Ez az irodalom, ezen a tájon, ha fejre áll is – realista”. Most nem ragoznám azt a szimpla közhelyet, hogy a diktatúra veszedelme, meg a fasizmus, stb. 

Parti Nagy ennél mélyebbre, fájdalmasabb rétegekbe hatol. Hősét egy folyamaton vezeti végig, ami kezdetben inferno, mert a gyűlölettől halad a kiszolgáltatottság, a megfélemlítettség felé, majd – alig észrevehetően – átlép a kompromisszumhoz vezető félelem tartományába, a cinikus önmeggyőzésbe, mígnem elemi erővel tör fel a hatalomvágy, bekövetkezik a tökéletes hasonulás a világgalambság legjobbjaihoz, a palomista fajtestvérekhez. Hát, így hallgat el mindenfajta józan értelem, ellenzékiség. A szerző maximálisan célba talált ezzel a regénnyel, hiszen elmondása szerint a kétség könyvének is szánta: „…mi az, ami fantomfélelem, s mi az, ami igazi. Bár én az utóbbi időben egyre inkább azt gondolom, hogy ezen a történelmi és földrajzi tájon nem lehet eléggé fantomfélni, úgy mondhatnám, itt erkölcsi kötelesség bátran, felemelt fejjel félni, épp azért, hogy ne kelljen még egyszer megijedni.” 

Végezetül essék néhány szó – a teljesség igénye nélkül – a Hősöm tere gazdag intertextuális viszonyaira. Egyaránt gazdag a stilárisan, grammatikailag vagy expliciten jelölt, reflexív idézetekben és a műfaji és tematikus alapon, esetleg kommentár jelleggel szerveződő allúziókban. Az első csoporthoz az ironikus-szatírikus Petőfi-, Vörösmarty-, Madách-, és József Attila-idézetek (Föltámadott a tenger…,Itt van az ősz, itt van újra, Szózat, A vén cigány, Az ember tragédiája, A város peremén, A Dunánál, Eszmélet), valamint A hullámzó Balaton parafrazeálása tartozik. A Parti Nagynál szereplő szövegek párbeszédet folytatnak az „eredetijükkel”. Olyan párbeszédet, amelyben nemcsak az idézetek poétikuma hasonul el, hanem visszahatásként a főszöveg jelentései is módosulnak: kiemelődik a palomisták bunkósága. A szerző felettébb kedveli az önidézeteket is, bizonyos motívumok (bérkilövő, galamb, hó, angyal stb.) rendszeresen ismétlődnek.

De ne feledkezzünk meg a közvetlenül nem jelölt, tágabb értelmű, a recepciótól erősen függő allúziókról. Egyfelől elég markánsan jelen van a Doppelganger-tematikára építő vonulat: Ellis (Glamoráma), Calvino (A kettészelt őrgróf), Hoffmann (Az ördög bájitala). Másfelől a metamorfózisra alapozó: Ovidius (Metamorphoses), Shakespeare (Szentivánéji álom), Kafka (Az átváltozás), Orwell (Állatfarm). Az önreflexió kapcsán eszünkbe juthatnak például a Feljegyzések az egérlyukból önéletrajzi monológjai. De sokkal fontosabb ennél az a vonulat, amelynek középpontjában a nyelv hatalma, a szöveg, a fikció világot generáló ereje áll: Gide (A pénzhamisítók), Borges (Tlön, Uqbar, Orbis Tertius). Gondoljunk arra a részre, amikor Lajos2 kétségbeesetten igyekszik magyarázni Tubicának, hogy mi is a helyzet szerinte Balatony Kálmánnal, Lajoska édesapjával. Röviden felidézi a regényfikció szerint általa – mármint Lajos2 által - írt novellát, A hullámzó Balatont. Tubica közben keresztkérdésekkel bombázza, majd folytatja, mintegy továbbírja a zanzásítva parafrazeált novellát. Ezt azonban csak az időközben a szövegen túllépő események keretein belül teheti, például: Balatony Kálmán halála, Lajoska eltűnése és előkerülése. Amikor Tubica folytatja a szöveget, az történik, hogy egy valóságos szöveg fikciója (A hullámzó Balaton) megelevenedik.  Erőteljes asszociációként – számomra legalábbis – kitörölhetetlenek Hitchcock madarai. És ne feledjük, hogy maga Tubica Cézár is ÉS – tárcákból vált regényhőssé, hogy aztán a várva-várt Tisztabúza éjszakáján sajátkezűleg idomított büszkesége, a hősöm, vagyis Lajos3 letaszítsa a trónról.

Nincs ebben semmi meglepő, minden marad a régiben. Ez szinte törvényszerű egy olyan világban, ahol „minden kitömött ember egyenlő”, és ahol végleg megválaszolatlan marad a nagy kérdés: szabadon választott-e a kötelező. Talán ez az, ami miatt – a frenetikus nyelvi humor dacára - a könyv befejeztével sem múlik el valami furcsa, nyomasztó érzés. Sőt, mintha erősödne is. Nem csoda, hiszen „a téma az utcán haver, ugye?”

Galambos Eszter

Felhasznált szakirodalom:

Balassa Péter: Feszített vértükör, In.: Törésfolyamatok, Csokonai Kiadó, 2001.

Balassa Péter: Liedérc, In.: A bolgár kalauz, Pesti Szalon, 1996.

Modern magyar irodalom, Szerk.: Sallai Éva, Korona Kiadó, Bp., 1997.