Kötetben:
Elveszett évszak (1985.)
Kattintson a kék négyzeteken a kéziratsor kijelöléséhez.
Kattintson a kéziraton a végleges szöveg sorait keresve.
Kattintson a kötetcímre a tartalomjegyzék betöltéséhez.
Szerzői jogi nyilatkozat
A barát szava el- törik a telefonban, mikor mondom a hírt. A másik bátorít: a sebészek, az orvosok mindenkinél többet tudnak az emberről... A döbbent harmadik erősnek mutatja magát, de titokban, szemüvege alatt a részvét harmatát viszi haza. Az utcán válunk el. Valahová el kéne menni még, beszélni a lelkiismeret kínjairól. - Vajon vezekelhet-e bárhogy, megmentheti az épen maradó, társát, a veszélyre itéltet? Agyamban türelmes igék elakadt forgó lemeze kereng: - A hűség nem veszíthet... Mert van, mert van gondviselés... Mind akik egymást híven szerették, egymás mellé kerülnek újra... Elindulok gyalog a kórházig vivő út, a férfigyávaság kerülhetetlen stációin. Milyen törődöttek a kertek! Milyen kesernyésszaguak a fák! Milyen kopár az emberek arca! Hogy tipródnak az esti boltban könyökkel, vállal, rostélykosarakkal, a folytatódás nyomorult jogáért! És itt fekszik előttem a menekített élet: infúziók láncába kötve, csapzott hajjal, kiszáradt, elfehérült szájjal. Lélegzik. Alszik. Tenyerében átvérzett vatta, géz... Nem merem ébreszteni. Állok fölötte. Nézem kiszolgáltatott mezítlen karjait, nyakát, a körben átbónyált alakot. Akkor lehetett ilyen mikor gyerekként priznicbe rakták. Moccan az arca, rám néz, megörül, s már mondja, mondja csorbítatlan hangon tovább az álomelőttit. Meséli minden önsajnálkozás és melodráma nélkül, kedélyes-kedvesen, ahogy csak nők ereje képes kijátszani a fátumot: - Egyik szemem sír, a másik nevet...