TALÁNY
Hol lehet az a lány, ki egyszer,
kilencszáznegyvenhét augusztusában,
estétől hajnalig
mellettem ült egy személyvonaton?
Akkor utaztam át először
az ország másik oldalára, de
nem láttam egyebet csupán
a batyus asszonyok szokatlan
kapaszkodó seregletét,
csupán a bombáktól tarolt,
lecsonkolt állomásokat.
A kislány szép-önkéntelen
vállamra döntötte fejét.
Aludt, s én mintha ifjú apja lennék,
tenyeremmel magamhoz vontam arcát.
Lehet, hogy egy-egy döccenőnél,
ébredve észrevette nyaka, álla
körül a gyámkodó kezet,
de hagyta, hadd szeressem...
Most, annyi év után is,
ha a te alvó arcodat
érintik ujjaim,
a hámlemezek raszterén
kísért egy régi szirom-arc.
De vajon ő, emlékezhet-e rá?