Kötetben:
Meggyfa (1992.)
Kattintson a kék négyzeteken a kéziratsor kijelöléséhez.
Kattintson a kéziraton a végleges szöveg sorait keresve.
Kattintson a kötetcímre a tartalomjegyzék betöltéséhez.
Szerzői jogi nyilatkozat
Fal fele fordulva az ágyon épp Swinburne versét, a Mater Dolorosát fordítottam, mikor dúlt hirnökként, ajtóstul rontva rám, bedobbant nővérem, kezében az újság híre: W. R. 58 éves korában, hosszú szenvedés után elhúnyt… Néztem a nyomtatott betük irgalmatlan közönyből kirakott apró, fekete jeleit, néztem a megszakadt verskéziratra. Ez állt a kockás papir alján: „Lejárt időd az égben, irgalmad fénye vak...” ∗ Igen, szegény barátom, lejárt időd, lejárt a rád mért földi kín. Konyhátok limlomai közt, duzzadt arccal, fogatlan szájjal, fülig huzott kerek sapkádban, nem látlak soha többé, de szemed rebbenő nefelejcs-kékje egyre kérdezi: – Tudsz-e még egyszerre, mind a két szemeddel, rámnézni párhuzamosan? Tudsz-e szeretni tárgyilagosan? Tettetés nélkül hiszed-e még, hogy egylelkű veled a megaláztatott, a másik szenvedése? ∗ Már hosszú évek óta nem léptél át velem a zűrzavaros udvar megdöndülő, nehéz fakapuján. Idegen labirintussá lett benned a régi, eleven város. Ott látlak mégis közös útjainkon: falhoz huzódva mégy, sietsz előttem, felbillent vállal, valami lefojtott, belülről ajzó zene ütemére. Karod ingája lengő, ideges metronom. S én elhulló nyomod követve, mint a kifulladt lelkiismeret, maradozón és meg-megiramodva, vezeklően kisérlek, míg egyszer, végül elérlek.