Egry arcáról Takáts Gyula mondja
… Sokszor figyeltem úgy
hogy ő ne lássa.
Somfabotjára dőlve állt
a sodrás közepén,
szemközt a hajóról, vonatról
özönlő eleven tömeggel.
Átlényegülve szinte
nézése önfeledt
sugárzásába, merthogy ő
ilyenkor alkotott…
Mogorván visszahőkölt,
ha egy-egy ismerős
leleplezően ráköszönt.
És arca… úgy igaz,
a meg-megránduló
ráncok, redők,
a régi szegénység, az éhkopp,
a befele szívó
betegségek, az asztma
örökmozgó térképe volt, de
valami több, valami mélyebb
ütött át rajta s fordult
ki barázdáiból:
az önmagát emésztő
plebejus felelősség.
Mert 45 előtt épp úgy,
mint 48 után,
igenis ő a közösséggel érző,
a letiport, a gyalázatba vert
igazság lovagja volt…
Nézzük csak valahány
önarcképéből mi süt vissza mindig?
A rettenet!...