A kékszakállú herceg vára Bartók Béla egyfelvonásos operája, melynek szövegkönyvét Balázs Béla - a zeneszerző nagy barátja - írta.

    A mű egy kicsivel több, mint egy óra hosszú, és mindösszesen két szereplője van: Kékszakállú (basszbariton vagy basszus), és új felesége, Judit (mezzoszoprán, drámai szoprán vagy alt), akik épp most keltek egybe, és Judit első ízben érkezik Kékszakállú várába.

    A mű 1911-ben készült (szeptember 20-án fejezte be), de bemutatója hét évvel később, 1918-ban volt Budapesten a Magyar Királyi Operaházban. A librettó magyarul íródott, de létezik belőle német nyelvű fordítás is; ezért egyes előadásokon németül hangzik el.

    A művet - amely szoros műfaji értelemben véve nem opera, inkább egyfajta misztériumjáték, vagy Várnai Péter megfogalmazása szerint "szcenírozott ballada" - keletkezése évében (1911) Bartók benevezte a Lipótvárosi Casino zenei pályázatára, de mint előadhatatlant, a zsűri nem találta díjazásra méltónak. Végül 1918-ban mutatták be (a bemutatón a Kékszakállút Kálmán Oszkár, Juditot Haselbeck Olga énekelte), de nyolc előadás után levették a műsorról, s egészen 1936. október 29-éig nem is volt újra hallható. Ezen a napon újította fel a Budapesti Operaház Sergio Failoni vezényletével, Némethy Ella és Székely Mihály főszereplésével elindítva máig tartó sikerszériájára. A fogadtatás olyan meleg volt, hogy Bartóknak több, mint tízszer kellett az előadás végén a függöny előtt meghajolnia. (Székely Mihály kedvéért a szerző néhány helyen "engedményt" is tett a partitúrában, egyes magas hangokat alacsonyabb fekvésűre átírva.) A II. világháború után számos országban bemutatták, többségében koncertelőadások formájában. A hazai gyakorlatban rendszerint Bartók két táncjátékával együtt adják elő.

    Szövegkönyvül a zeneszerző Balázs Béla1910-ben írott színpadi művét választotta. A fából faragott királyfi szövegkönyvének is Balázs, Bartók és Kodály személyes barátja volt a szerzője. Műve a múlt századvég európai irodalmának ahhoz a széles vonulatához kapcsolódott, amelynek szerzőit és darabjait a nő és a férfi kapcsolatának megoldatlansága foglalkoztatta, nem függetlenül a nők helyzetének valóságosan felemás voltától a polgári társadalomban. A témakör idézte ismét emlékezetbe az asszonygyilkos kékszakáll középkori francia eredetű történetét, amelynek változatai az európai néphagyomány széles körében is szétszóródtak.

    A színpadi történés valójában két síkon, a látható valóság és a gondolati-eszmei háttér szintjén zajlik. A közvetlenül érzékelhető történés rendkívül egyszerű és unalmas: a Kékszakállú új asszonyt hoz a házhoz, Juditot, s mielőtt végleg magához láncolná, megmutatja neki a palotáját. A sötét, rideg, nedves falú épület csarnokában hét - lezárt - ajtó található. Minden Judité lehet - mondja a Kékszakállú -, de kéri, ne kutassa a múltját.

    Judit azonban, miután mindent és mindenkit elhagyott a férfiért, teljesen meg akarja ismerni. Sorra nyitja az ajtókat: az első mögött véres folyam tárul föl (ez a kínzókamra), a másodikból fegyverek tűnnek elő töménytelen mennyiségben (fegyvertár), a harmadik mögött tömérdek kincs tárul föl, de a legszebb ékszerek vértől piroslanak (kincstár), a negyedikből illatos kertet lát kibontakozni (a palota kertje), az ötödik mögött hatalmas ország tárul fel ("lásd ez az én birodalmam"), a hatodik kinyitásával könnyek törnek elő (a könnyek tava).

    A Kékszakállú már az ötödiktől kezdve egyre erőteljesebben kérleli Juditot, ne nyitogassa tovább az ajtókat. De az nem hallgat rá, mert már mindent tudni akar. Feltárul a hetedik ajtó is, előjönnek a régi asszonyok: ők gyűjtötték a kincseket, ők gondozták a kertet és az országot. Az egyiket reggel lelte, övé lett a reggel. A másodikat délben, ő a nappalt kapta, a harmadikat alkonyatkor, övé most már minden este. (A napszakok jelentésének újabb szimbolikus értelme van: a "reggel" az ifjú, a dél az "érett", az este az "öregedő" Kékszakállút jelöli.) A negyedik asszony - Judit - az utolsó fellobbanást jelentette, ám ez a próbálkozás sem teljesedett be. Az egykori asszonyok csendben maguk közé zárják Juditot. Most már ő is örökre ezen ajtó foglya marad, míg a Kékszakállúra a végleges magány vár.

    A gondolati-eszmei háttér sokféleképpen értelmezhető. Felvethető a tartós párkapcsolat alapvető feltétele, az egymás minél teljesebb megismerése iránti vágy; a férfi és a női nem egymással való versengése, az egymás feletti hatalomért folytatott harc; a környezet minél teljesebb megismerésére irányuló általános emberi törekvések.

    A zene népballadai alaphangját Bartók a zenekari bevezetés négy soros, egyszólamú pentaton népdal-vázlatával teremti meg. Mély vonósok szólnak pianissimo hangerősséggel, harmóniák nélkül, hosszú, kitartott hangokon: ingerszegény, fénytelen hangzás. "Legato e misterioso" - "kötve és titokzatosan" - írja elő Bartók az előadás módját. Valóban sötét van. Csak amikor a magas fafúvók beleszólnak a csendbe, a zenéből akkor derül ki, hogy a színpadon emberek (is) vannak.

    A pentaton népzenei alaphang most már az egész drámán végig a várra és vele azonos urára, a Kékszakállú hercegre vonatkozik. Ez a zenei dramaturgia alapvonulata. Ezen a hangon szólal meg a herceg a darab elején.

    Úttörő volt Bartóknak az a vállalkozása, hogy - mint azt már Molnár Antalnak a bemutató előadásról írt alapos beszámolója méltatja - megújítja a magyar zenés színpadi szövegkezelést, a prozódiát. Szakít az operaszövegek és fordítások hagyományos, többnyire gépies jambusos lüktetésével, és a szöveget a magyar nyelv természetes hangsúlyrendje, tagolása szerint énekelteti. Az ötletet természetesen a népdalokból kapta. Emellett Balázs Béla végigmenő, nyolc szótagos verselésével, egyhangúsága veszélyével is meg kellett küzdenie. Ezt tette mindjárt a herceg első mondatában, amely két verssort nem 2x8, hanem 4x12 szótagra tagol.

    Művét Balázs Béla eredetileg Kodály Zoltánnak szánta. De ki lehetett volna fogékonyabb a téma és a mű iránt, mint Bartók Béla, aki csak 3-4 évvel azelőtt élte át igen súlyos személyes válságként a meg-nem-értés történetét? Íme, Judit első hangjai máris az eredetileg Geyer Stefit megjelenítő ún. Leitmotiv, a vezérmotívum lehajló, tört négyeshangzatával felelnek a Kékszakállú kérdésére.

    Juditot visszariasztja a vár vigasztalan sötétsége; tapogatózva tájékozódik a nedves falak mentén. Útján a várat jelentő bevezető zene, az ötfokú népdalmotívum változatainak tovakúszó folyondárja kíséri a vonósokon. A klarinét, később a basszusklarinét éneklő, apró gesztusokban, sóhajokban meg-megbicsakló szólama eleven emberi jelenlét folytonosságát jelzi. Egy-egy beszúrt, éles kis-szekund disszonancia már most - és később is - vért sejtet.

    A zenei történés második alaprétege a cselekvő szereplő, Judit alakjához fűződik. Szemben a vár és a herceg diatonikus, népzeneien zárt zenei karakterével, Judit zenéje a színpadiasan kifejező, heves gesztusok, a feszült zenei hangzások, a kromatika és a disszonanciák romantikus világát szólaltatja meg. A jelenet fejlődése megérleli Judit elhatározását: felderíti a sötét várat. Itt magasra csap gesztusainak hevessége. Különösen élessé válik a cselekmény-zene, amikor elszánja magát a vár hét zárt ajtajának felnyitására. Heves dörömböléssel követeli a hercegtől az első ajtó kinyitását, mire "mély, nehéz sóhajtás búg fel" - írja Balázs Béla a színpadi utasításban.

    A zenei cselekvényszövés további rétege a hét ajtó képe. Mint állóképek, a zenei hangfestés, a karakter-mintázás alkalmai a zeneszerző számára. A hét ajtó szimmetriáját a darab felépítése úgy rendezi el, hogy az első négy ajtó páronként áll össze két, egymás közt rokon egységgé. Két kegyetlen ajtó nyitja meg a sort: a kínzókamráé és a fegyveresházé. Az ajtók zenéje Bartókot a programzene és Richard Strauss híveként mutatja be, azzal a különbséggel, hogy eszközei már egészen a sajátjai. A második, barátságos ajtó-pár az aranyfényű kincsesház és a kékes zöld rejtett kert. Az utóbbiban Bartók az ún. természeti skála hűvös, tiszta, tágköző hangzásvilágához folyamodik, ismét népzenei forrásvidékéről.

    Az opera szerkezeti centrumában az egész zenekar fortissimo dúr hármashangzatai tárják fülünk-szemünk elé a tágas birodalom ragyogó képét: fehér fénybe borítják a várat. Az ötödik ajtó C-dúr tündöklése ellentétes sarka az opera tonális szerkezetében a kezdő és a befejező fisz-mollnak.

    A Kékszakállú most már hiába őrizné az ötödik ajtó fényét. Hiába tárja karját ölelésre. Juditot többé nem lehet megállítani. Még két zárt ajtót lát, s addig nem nyugszik, amíg azok is ki nem nyílnak. Civódásuk izgatott zenéje, hajszolt tempója hű képe a dinamikus cselekvény-rétegnek. Expresszív gesztusai, dinamizmusának feszültsége hajszolják a drámát a végkifejlet felé. Judit követelésére megnyílik a hatodik ajtó. A könnyek tavának vigasztalan látványa, remegő, fodrozódó tükre tárul elénk. Ismét sóhajt hallunk, s a vár kezd besötétedni.

    A legelkeseredettebb küzdelem a hetedik ajtó megnyitásáért és ellen robban ki kettejük között. Judit végső érveit mozgósítja. Először afelől faggatózik, hogy milyenek voltak a herceg korábbi szerelmei. A zene páratlan elevenséggel érzékelteti a kegyetlen, kínzó vallatás feszültségét. Amikor ez sem hat, a meggyilkolt asszonyokról szóló híresztelésekkel zsarol. A herceg belátja, hogy nem mentheti meg szerelmüket. Átadja a hetedik kulcsot. Szárnyaló, ariózus magasztalással mutatja be Juditnak elődeit: ott élnek a vár legmélyén.

    Ennél Judit nem csalódhatott, nem bűnhődhetett volna keservesebben: azzal, hogy behatolt a legtitkosabb rejtekbe, nincs többé számára visszatérés. A herceg koronával fején, palásttal a vállán őt is bekíséri a régi asszonyok közé: múlttá vált. A várra ismét sötétség borul: "És mindig is éjjel lesz már" - fejezi be a történetet a kékszakállú herceg. Szavait a bevezető zene ötfokú népdal-féléje kíséri, ismét fisz-mollban.