Aranysárkány
(1925)
Mozidoboz: Ranódy-évforduló
Ma hetvenöt éve született Zomborban Ranódy László Kossuth-díjas filmrendező. Ebből az alkalomból a Tv-1 tegnap este sugározta a Színes tintákról álmodom című, három Kosztolányi-novellát (A kulcs, Fürdés, Kínai kancsó) feldolgozó játékfilmjét, ma pedig két dokumentumfilmet mutat be. Az egyikben az alkotótárs, Illés György operatőr, Tolnay Klári és Darvas Iván, valamint a Pacsirtában felfedezett Czinkóczi Zsuzsa emlékezik a tizenegy éve halott művészre; a másik kisfilm, a Bajai mozaik Ranódy valóságból, képzeletből, emlékekből összeszőtt lírai vallomása gyerekkora kisvárosáról, amely több filmjének is helyszínéül szolgált. Az eredetileg jogi diplomás Ranódy a pályát segédrendezőként kezdte, majd 1945 után különböző fontos filmgyári posztokat töltött be. Első játékfilmje - a Nádasdy Kálmánnal közösen rendezett - Lúdas Matyi (1949). Többnyire "hozott anyagból" dolgozott: a kortárs magyar irodalom jeleseihez (Darvas József, Illyés Gyula, Thurzó Gábor, Urbán Ernő) vagy huszadik századi klasszikusainkhoz nyúlt. Értőn, az eredetit saját műveivé lényegítve ültette filmre Móricz, Kosztolányi és Babits regényeit (Légy jó mindhalálig, Árvácska, illetve Aranysárkány, Pacsirta és Hatholdas rózsakert).
Szúrópróba: Nagyjából tudott dolgok
Végre, gondoltam elégedetten, amint megláttam az Ennivaló és hozományt, Kalmár Melindának "a kora kádárizmus ideológiájáról" szóló könyvét; végre az a generáció lát neki az elemzésnek, melyet a közelmúlt történelméhez sem a bosszú vágya, sem az önigazolás késztetése nem fűzhet, így ezek egyike sem torzíthatja el látását. A szerző, akit eddigi publikációi révén jó híre már megelőzött, azt ígéri, hogy "egy rafinált diktatúra nyomasztó és feldolgozatlan emlékével" néz szembe, s számomra ebből az az örvendetes, hogy a kort feldolgozatlannak nevezi. Igaza van, mondom akkor is, amikor bevezetőjében ezt olvasom: "A történetírás az elmúlt négy évtizedben épp azt nélkülözte, ami e tudomány számára nagyon is fontos: a levéltári dokumentumok felsorakoztatását a nyilvánosság előtt, majd az ezekre épülő rendszeres ÉRVELÉST ÉS BIZONYÍTÁST." Igaza van, mondom újfent, ha úgy látja, hogy eddig "csak nagyjából tudtuk a dolgokat".
A kor, melyről beszél, "a demokrácia és a nyilvánosság szimulálásának" kora. (Remek definíció, esszéisták is megirigyelhetnék.) Eleinte mintha túlértékelné a korszak névadójának koncepciózus előrelátását, aztán ezt is korrigálja: "Kádár (...) úgy gondolta, a politikát elsősorban csinálni, alakítani kell, ahelyett, hogy sokat rágódnának rajta..." Igen, ez már reális kép, a pragmatikus rögtönzések sora, mely utólag ideologizálja meg magát... Pompás gyöngyszemeket emel ki a levéltári forrásokból, melyek önmagukon túlmutatva az egész periódust és a politikacsináló gárdát jellemzik. "Ha aközött kell választani, hogy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egészen magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialista kultúrára szavazok" - mondta Kádár 1958-ban, s mi negyven évvel később már tudjuk: a középszerűség dominanciáját ez a "voks" sikerrel eldöntötte. "Hogy ne tendenciózusan összeállított tények alapján vitatkozzunk, hanem az igazságot képviseljük - ezzel nehéz egyetérteni" - íme, egy 1956-ból való másik alapvetés, mely szintén korszak-meghatározónak bizonyult.
A telitalálatok ilyen sorától csaknem eufóriában faltam (főként eleinte) a könyvet, abban reménykedve, hogy a szerző nemcsak kecsegtet a filológia fontosságának hangsúlyozásával, de tudja is, hogy a fontos, okos, távlatos, izgalmas gondolatok hitelét a hézagos, ellenőrizetlen, felületes dokumentáció erősen leronthatná. Attól kezdett örömöm szárnyaszegetté válni, hogy a szövegben előrehaladva mind sűrűbben támadt okom kételkedni némely állítás dokumentációjában. Említtetik például "az ellenfél beugrasztása" nevű módszer, melynek szemléltető példája itt arról szól, hogy az 1951-es írókongresszus előtt Horváth Márton behívatta Gergely Sándort és a párt nevében utasította, hogy "támadja meg a népieket". Gergely, a vakon hű pártmunkás ezt meg is tette, mire Révai, taktikai meggondolásokból, látványosan megvédte vele szemben a támadottakat. A sztori szép volna, ám a forrás ellenőrzése után kiderül, hogy Gergely nem a népieket, hanem Déry Tibort támadta meg, s bár Révai tényleg kijelentette, hogy a "Párt nem ért vele egyet", Déryt védte meg, bár őt is csak a "személyeskedő hang" ellen. Ehhez képest jelentéktelen apróság, hogy 1957-ben nem az 1956-ban szerkesztett Nagyvilág jelent meg "változatlan tartalommal", hanem egy merőben más összeállítás. Azt is erősen kétlem, hogy Horváth Béla Látóhatárának hazai megjelenését Kádár sikerként könyvelhette volna el, hiszen a szerkesztőt (1945 előtti denunciánsi működése miatt) az irodalom színe-java bojkottálta. Kádár sem üzenhetett 1957-ben a Béke és Szabadság című képeslapnak, mivel ez 1956-tal megszűnt - ha mégis ezt mondta, nem ártott volna tévesztését meglábjegyzetelni...
Mások által kreált és evidenciának tekintett ellentétet vesz át kritika nélkül a szerző, amikor az 1957-ben induló irodalmi orgánumok közt így tesz különbséget: "A főként dogmatikus vagy neofita kommunistát foglalkoztató és reprezentáló Élet és Irodalom" állna egyfelől, másfelől pedig "a politikai toleranciát reprezentáló" Kortárs, "első számában Kassák Lajos írásával". Hogy Kassák szinte az indulás percétől publikál az ÉS-ben is, nem tétel e művi differenciálás fenntarthatósága miatt, csakúgy, mint az a tény, hogy a Kortársban egyebek közt az ávéhás múltú Komlós János ír (pl. Kálnoky Lászlót, Toldalagi Pált) az irodalomból kitessékelő könyvkritikákat. Igaz, hogy az ÉS-ben sok a dogmatikus és/vagy neofita szerző (e sorok írója ellen is felhozható, hogy akkor, 18 évesen e neofiták egyik sereghajtója volt), ettől azonban a tények még tények: 1957 és 1959 között az ÉS-ben verset publikált Áprily Lajos, Hajnal Anna, Jánosy István, Jékely Zoltán, Károlyi Amy, Nemes Nagy Ágnes, Rákos Sándor, Sinka István, Somlyó György, Takáts Gyula, Toldalagi Pál, Vas István és persze Kassák is. Ugyanitt, ugyanekkor szépprózát, bírálatot közölt Illés Endre, Kárpáti Aurél, Kassák, Kodolányi János, Lengyel Balázs, Mészöly Miklós, Remenyik Zsigmond, Szabó Magda, Sziráky Judit, Tatay Sándor, Thurzó Gábor, Tersánszky, Veres Péter.
Kínos lapszus az is, amikor a szerző leírja s aztán bátran úgy hagyja az elírást, mely szerint 1957 márciusában Sándor András írt volna cikket a kultúrpolitikáról az ÉS-ben. Nevezett szerző ekkor épp börtönben ült, volt azonban egy másik Sándor vezetéknevű író is: Kálmán, aki viszont egész sorozatot tett közzé "füstölgő kénsavjaiból". Mit mondjak, csüggesztő élmény azt látni, hogy szerző számára Sándor az Sándor, s fölteszem, azzal is nóvumot közlök, ha elárulom, hogy az András nevű Sándor egyik (bűnrossz) regényében a parasztfiatalok nagy lelkesen Farkas Mihályról nevezik el tszcs-jüket, a Kálmán nevű Sándor (egyébként jó) regényéből készült színmű végén pedig Rákosi nyeri meg 1919-ben a salgótarjáni csatát... Engem viszont az hökkentett meg, hogy Kalmár Melinda "a századforduló magyar irodalmának" 1956-ig ki nem adott "kiemelkedő alkotásai" közt együtt említi Babits, Kosztolányi, Bartha Sándor (így, h-val!), Szép Ernő, Szomory - és Ligeti Károly nevét. Ebből csak az nem stimmel, hogy nevezettek NEM a századforduló írói voltak, hogy Szép Ernő válogatott novelláinak kötete 1951-ben, Kosztolányi Aranysárkány című regénye 1956-ban megjelent, Ligeti Károlyt pedig hozzájuk mérhető írónak nemcsak ma, 1958-ban sem tartották.
S végül ott a Lukács-eset, melynek igazán sokoldalú és izgalmas a dokumentációja, csak az hibádzik benne, hogy szó sem esik A különösség című Lukács-könyvről, mely 1957-ben Az esztétikum sajátossága néhány fejezetét közölte - előre. Az impresszumból tudható, hogy "a kézirat nyomdába érkezett: 1957. VI. 19." - vagyis két hónappal Lukács Snagovból való hazatérése után. A könyvet, mint "a pártosság revizionista értelmezésének" eddig nem látott példáját megtámadta Trencsényi-Waldapfel Imre, majd egy (a szerző által nem említett) tanulmányában leleplezte Szigeti József is, mint egy politikai koncepció esztétikai vetületét. (Társadalmi Szemle, 1958. 7-8.) Ez a néhány héten át megvásárolható könyv sokkal bonyodalmasabbá tette a Lukács körüli játszmát, ezért nem igazán értem, miképp lehetett az eset tárgyalásakor figyelmen kívül hagyni.
Én ugyan továbbra is hiszem, hogy ennek a kornak a hiteles krónikáját az a nemzedék írja majd meg, amely - idézem - "felszabadultan elfogult", de hozzáteszem, hogy ebből egyelőre még le kell vonni egy betűnyit: jelen munka ugyanis sok tekintetben a tényektől "elszabadultan" elfogult...
Nyerges András
Ostor
Az ostor (egyelőre jelképes) értelmű használatát helyezte nemrég kilátásba a békásmegyeri MIÉP-központ előtt egy erős elhivatottságú asszony. Bizonyára nem voltam egyedül, aki fölkapta a fejét kijelentésén, melyből a népi igazságérzet eufóriája áradt. Hová gyűrűztek a kilencvenkettes "Néhány gondolattól" "A magyarság bekerítéséig" (választási röpirat volt) Csurka hamisan csillámló próféciái!
Az ostor fenyegető érzetet kelt, bárki mondja, az erőszakosság aktualitását állítja, elemi szükségletét annak, hogy csak kemény kézzel lehet a dolgok állásán változtatni. Magával ránt valami tartalmi újszerűséget, amennyiben az odamondogatást, a beolvasást, a miépes mentalitás jellemző vonásait a parlamenti mandátum birtokában már soványnak gondolja tradicionális tárgyához, a leleplezéshez. Az ostor nem imitál. Ki ne emlékezne Csurka könyörtelen szólamaira azokból az időkből, amikor a legnagyobb kormányzó párt alelnökeként követelt igazságot - de a bánki szerep helyett még Tiborc (mindenkor jogos) panaszait is csúnyán elrontotta?
Az ostorhoz irodalmi képzet is tapadhat. Kosztolányi Dezső, aki európaiság és magyarság harmóniáját, kvalitáseszményét máig ható egyszerűséggel és természetességgel jelenítette meg, az "Aranysárkány"-ban ír az Ostor című zuglapocskáról, melyet a sárszegi gimnázium egy bukott diákja üzemeltet, s profilja a rágalmazás, az otromba gúny, a durva megszégyenítés, a tagolatlan vád - az emberi méltóságot bemocskoló összefüggések kiagyalása, köznapian "a szennyes kiteregetése". Ott a főhős által megtestesített polgári észjárás elbukásához (Novák Antal fizikatanár öngyilkosságához) legalább egy vonatkozásában, az intimszféra brutális fölszaggatásában, az "Ostor" adta meg a végső lökést.
Mindnyájunk érdeke, hogy ne csábíthassanak ma hasonló kísértések. Szerintem ez az egyetlen elfogadható emberi követelmény a politika áldott, áldatlan világában is.
MOHAI V. LAJOS
irodalomtörténész
Millenniumi Könyvtár
(MTI) Immár 116. kötetéhez érkezett a Millenniumi Könyvtár című sorozat - mondta Jánosi Zsuzsanna, a programvezető Osiris Kiadó munkatársa. A magyar irodalom gyöngyszemei című folyam 156 könyvből áll. Az olvasók már kézbe vehetik Herczeg Ferenc Pogányok; Tömörkény István Hühü; Tamási Áron Ragyog egy csillag című könyvét, valamint Molnár Ferenc válogatott novelláskötetét is. Az első negyedévben jelenik meg Kodolányi János Válogatott elbeszélések; Gárdonyi Géza Isten rabjai; Mikszáth Kálmán Két választás Magyarországon, Válogatott írások, illetve a Szelistyei asszonyok; Tömörkény István János a földdel; Kosztolányi Dezső Aranysárkány és Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban című műve. A tervben szerepel Móricz Zsigmond Válogatott novellák III., illetve a Pillangó; Ady Endre Válogatott novellák; Heltai Jenő A tündérlaki lányok; Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem; Jókai Mór Az aranyember; Kaffka Margit Hangyaboly, valamint Déry Tibor G. A. úr X-ben című alkotása.
1925 Kosztolányi Dezső: Aranysárkány - Tabéry Géza: A szarvasbika - Tamási Áron: Lélekindulás - A Bartha Miklós Társaság megalakítása - Kernstok Károly: Utolsó vacsora
Fenyő Miksa: Két Regény
Könyvtipp
port.hu
Készült: 2008 őszén az inapló projekt keretében.