Tisztelt egybegyűltek, fölkérést kaptam, hogy búcsúztassam el szellemi halottunkat. Nehéz beöltözködnöm a funerátori szerepbe, hiszen ha Ady 1909-ben - miközben úgy látta, „Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak..." - egy akkor 83 éves elődjéről ki merte mondani: „ Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak: / Nem halt meg ő, csak megfordult a falnak..." - miért gyászolnánk mi itt a mindössze 19 éves hajadont, ki örökös megújulásban, legszebb virágkorában készül elmúlni; kit születésétől fogva szerettek, odaadó gonddal neveltek: dajkái, gyámolai, őrangyalai, koszorús lányai és vőfélyei -, aki a kérők százai közt is megmaradt a művészetek szabad kezű, nyitott lelkű szolgálóleányának; szerény, olykor már-már veszendő hozományából is folyamatos menyegzőt biztosítva a soha el nem fogyatkozó násznépnek, valamennyi vendégnek.

   Ha pedig most azt mondják nekem, hiába rétorkodom itt a szárnyas allegóriák talányos nyelvén: tény és való, hogy az Angelikát ravatalra tették, híveiként ma gyűlhetünk köréje utoljára - akkor is jogom van megfordítani Shakespeare komor Antoniusának híres kezdőmondatát: „Dicsérni jöttem... és nem temetni". Köszönetet mondani Jancsó Adriennek és Szentpál Mónikának, amiért áldozatos munkával, új meg új ötletekkel éltették ezt a vállalkozást. Köszönet a jókedvű közreműködőknek, s az őket segítő hűséges tolmácsoknak, kik huzalok, mikrofonok, hangszerek mögött, poharak, tányérok csitított kocogása közben is meg tudták teremteni ebben a környezetben a szellemi vendégség otthonos hangulatát. S köszönet persze a nagyvonalú és művészetekre fogékony vendégfogadóknak és mindazoknak a támogatóknak, akik az együttlétek gyakorlati feltételeit megteremtették.

   Aki többször járt itt, velem együtt igazolhatja: nem volt két egyforma este. Csak a kétszer negyven perces műsorok természetes közvetlensége volt azonos tónusú, melyben előadók és közönség egyaránt megtalálhatták egymást, ahol ki-ki új élményt és új barátot szerezhetett, ráismerhetett lappangó tisztelőire, miközben a szerkesztő háziasszony szerényen az ajtófélfa mögé húzódva, szorongva és megelégedve figyelte, hogy az élő folyóiratként elindított mű, estéről-estére, miként forog... Igen, forgott a mű, Ő pedig mindmostanáig nem pihent.

   Kedves Mónika, mivel egy másik intézményben - egyelőre még, ki tudja, meddig - magam is működtetek egy ezzel rokon pódiumot, engedje meg, hogy vesződséges munkájáért kifejezzem legmelegebb sorstársi elismerésemet. Gratulálok, már csak azért is, mert a szellemi teljesítmények otromba aláaknázása, a kultúra devalválódásáról folyó véghetetlen üres, ám annál ártalmasabb fecsegés idején, a hazai alkotóműhelyek sokszínűségét, életerejét, új tehetségek útkeresését s az irántuk való érdeklődés elevenségét sikerült bizonyítania csaknem két évtized óta.

   Bármilyen mutatós csokrot adhatnék át, a legszebbet, leggazdagabbat saját maga gyűjtötte az itt szerepeltek műveiből. Közös vigaszunkra hadd emeljek ki belőle néhány szálat:

A feledésben ragyogás van.
Derű: velünk és nélkülünk.
                                 Cigány György

A lélek
       fölemeli ujját
       csöndet kér a világtól
                                   Rákos Sándor

és nem felel a nappal
és nem felel az éj, -
de hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?
                           Szabó Magda

... Becsuknak? Még beljebb csuknak? Legbeljebb csuknak?
Értsék meg: nem engem zárnak be, magukat zárják ki. Minden
vasajtóval szabadabb vagyok.
                                          Göncz Árpád

A mennyekbe vivő
létrát
naponta használt
szerszámokkal ácsolják
                              Rába György

Majd én is! Majd... Néha a csönd
veszélyesen hasonlít a remekműhöz.
                                              Csukás István

Egy szív trappol a virradatban,
egy másik föladta magát;
a harmadik még itt a mellkasomban
félreveri az éjszakát.
                                   Nagy Gáspár

   És végezetül:
            ...ne önmagádba zsugorodj,
            ne nőj fölébe önmagadnák,
            ne légy semmi, csak azonos,
            hagyd meg a választást
            szabadnak...
                                              Gergely Ágnes

   Mondjam-e ezek után mégis a rám testált búcsúztatás szavait? Nem mondom, mert bárha mindaz, ami itt az elmúlt tizenkilenc esztendőben végbement, így soha sehol nem ismétlődhet többé: értelme, jelentősége miáltalunk tovább él. Mert nem csak az Ady közvetítette hajdani üzenet igaz, hogy nincs vége a dalnak, Vas István igéi sem ok nélkül kerültek a Veress Pál és Papp Oszkár testvéri gondjával illusztrált emlékfüzet élére:

      De van, mint a végzet, a magyar költészet:
      Nem vesz rajta erőt a Halál országa.

(Elhangzott Angelika-napján, 1993. január 27-én.)