Magyar Napló

OLÁH JÁNOS

Papírsárkány

Az angol temető mögött megállt a nap. A fehér egyensírkövek álomittas bizonytalanságban ingadoztak a hófoltos pázsit fölött a szél ritmusára, mintha valamennyi zsineg-pórázra fogott papírsárkány volna. Ebben a pillanatban komolyan lehetett számítani rá, hogy a sírkövek, a nehézkedés ormótlan törvényét meghazudtolva hirtelen fölröppennek az égbe, furcsa ellentéteikként azoknak a repülőknek, amelyek e sírok lakóit több mint egy évtizeddel korábban a zuhanás örvényébe temették.
A háború véget ért, de a béke, habár a fegyverek elhallgattak, csak nem akart beköszönteni. A régi, bizalmas ismerősök suttogó beszélgetéseiben, a körbeküldött óvakodó pillantásokban, a falut minden este keresztül-kasul gázoló rendőrök csizmadobogásában, a régi intelligencia helyére települt városi muszkabérencek kíméletlenségében, a lépteiket kísérő gyanakvásban, a kolhozagitátorok kitartásában, a gyerekjátékok kukoricaszárból eszkábált géppisztolyainak ratatáiban, a 226-os számú vegyesbolt csomagolópapírral letakart, feketekenyeret váró polcainak ürességében, a toldozott bádogtűzhelyek mellé visszavonult kedvetlenségben, az üldözőt és üldözöttet egyaránt kimerítő virrasztásokban még mindig a háború kérlelhetetlen hideglelése kísértett. Így hát senki nem lepődött meg, amikor a fegyverek egy szép napon valóban újra megszólaltak.
A fegyverropogás kíméletlenül szaggatta szét azt az euforikus, zsibbadt lebegést, amelybe Keserű Szomjas Bálintot a száznapos részegség temette. Igen, körülbelül ennyi ideje nem sikerült kijózanodnia, pedig azon az egy pintes üveg boron kívül, amit bátorítónak felhajtott, amikor a falu sihedereiből összeverődött szabadcsapat élén a tanácsháza elé vonult, és nekilátott, hogy a tanácselnököt kiakolbólítsa a hivatalából, alig ivott egyebet. Nem csak a bor szédítette meg, talán sokkal inkább a pillanat forrongó mámora, amelyet később a vereség biztos tudata sem volt képes lecsillapítani.
Nem, dehogy volt nekik fegyverük, ahogy a saját gyávaságukat leplezni próbáló rendőrök és a tanácsi dolgozók később állították. Néhány fölmarkolt utcakő, az árokparti bodzásból letört husáng meg a fiatalos vakmerőség segítette őket, semmi más. Mégis, már a jöttük hírére kereket oldott az egész parasztnyúzó városi pereputty. Futott mindenki, amerre látott. Anikó, a tanácselnök titkárnője a tűsarkú cipőjét hagyta a szántásban, a rendőrök a fegyvereiket hajigálták szanaszét. Mint kiderült, jól fel voltak szerelve, az árokparti bodzásba, a csordakútba, a téesz istálló ganyédombjára is jutott néhány karabély, maroklőfegyver. A szemtanúk szerint a menekülők ugyancsak igyekeztek. Szerettek volna mihamarabb túljutni a falu mögötti kaptatón, hogy, kikerülve feltételezett üldözőik látóteréből, eltűnhessenek a dombhajlat homorulatában megbúvó szálfaerdőben.
Keserű Szomjasék igazi fegyvere az igazság volt. Ebben az igazságban senki sem kételkedett, talán még az ellenfelek sem. Azt azonban ők maguk sem tudták volna megmondani, miben áll ez az igazság, de hát nem is az igazság kimondását várták tőlük a falusiak, hanem cselekvést. El kell takarítani az útból ezt az egész betolakodott, muszkabérenc bandát, aztán majd csak lesz valahogy. A lelkek mélyén mindenki érezte, a váratlanul bekövetkezett igazságtétel csak ebben a pillanatban érvényes, nem tarthat sokáig, de nem törődött senki a jövővel, élvezni akarta a győzelem mámorát, ha mégoly múlékonynak ígérkezett, akkor is.
Valamennyiüket tengernyi sérelem érte, mégsem volt bennük bosszúvágy. Néhány göröngyöt a menekülők után hajítottak ugyan, de ezzel befejezettnek is tekintették a leszámolást, üldözni őket eszükbe se jutott. Elfoglalták a tanácsháza meg a rendőrőrs közös épületét, és csak várták, mi lesz. Itták a bort, főzték a paprikás krumplit, kártyáztak, énekeltek Keserű Szomjas fennhatósága alatt. Ő nem vett részt a mulatásban. A szünetekben ki-kicsaptak a faluba, összeszedték a sáros-latyakos revolvereket a szántásból. Néhány katonaviselt társuk megtisztogatta, üzemképes állapotba helyezte őket. Nem mintha igazi harcra készültek volna, inkább csak a rend kedvéért, hiszen lőszer csak annyi állt rendelkezésükre, amennyi a tárakban maradt. Egyelőre ez is untig elég volt, arra használták csupán, hogy egyet-egyet kidurrantsanak az éjszakába, amikor elunták már a kártyát, jelezve, állnak még a vártán, nem hagyták el az őrhelyüket.
Hónapok teltek el, pontosabban az a nevezetes száz nap, mire a közeli városba eljutott a helybéli rebellió híre. Nem követte a hírt nagy felhajtás, csupán egy páncélautó futott ki a városszéli orosz laktanyából, gördült végig a hófoltos dombok között kanyargó főúton. A zúzottköves burkolat tompán csikorgott a széles gumiabroncsok alatt. A jármű a sietség legapróbb jelét sem mutatta. Hangtalanul, már-már békésen falta a kilométereket. Csupán a faluba érve nyitott tüzet, lőtte ki gondosan az összes főútra néző ablakot Kántor üveges mester nem kis örömére. Az autó a Fő téren táborozott le, és a lázadók főhadiszállására irányozta a géppuska célgömbjét. Leadott néhány kurta, figyelmeztető sorozatot, majd békülékenyen beszüntette a tüzelést. A páncélautóban ülők több életjelt nem adtak magukról. A keki-zöld páncél mögül csak az imbolygó, vörös-csillagos sisakok látszottak ki. Mire vártak, senki sem tudta, de nem is nagyon igyekezett megtudni. A bátrabbak is csupán leskelődéssel próbálták csillapítani kíváncsiságukat, a belőtt ablakok függönyréseinél, a deszkakerítések hasadékainál nem jutottak tovább. Az elnéptelenedett falu utcáit és a portákat sajgó csönd lepte el. Már a késő délutánban jártak, és még mindig nem merészkedett elő senki, sem a tanácsi dolgozók, sem a rendőrök nem jelentkeztek. A katonák látszólag nem idegeskedtek, mintha meg lettek volna győződve róla, a várakozás előbb-utóbb önmagában is megoldja a helyzetet.
Már szürkült, amikor Süle Antal, a tanácsháza gondnoka és mindenese megjelent az utcán. Az országút közepén lépegetve, feltartott kézzel, óvatosan közelített a páncélautót rejtő park felé. Egyik kezében pintes üveg bort, a másikban fél sonkát tartott, a foga közé csippentve pedig fehér zsebkendőt lobogtatott. A katonák óvatosan fogadták a különös parlamentert. Amikor az, a hadifogságban szerzett orosz tudására támaszkodva, megkezdte volna a barátkozást, egy-két figyelmeztető lövéssel hátrább parancsolták. Valószínűleg attól tartottak, valamiféle partizán-akcióval állnak szemben. Süle azonban nem hátrált meg, a fehér zsebkendőt is porba köpve addig lefetyelt, facsarta ki az elöljárójukat, ragjukat vesztett orosz szavakat, izgett-mozgott, tolakodott szemtelenül, amíg az oroszok el nem unták, meg nem enyhültek. Végül még a páncélautóba is beengedték, ahol aztán komoly tárgyalásra is sor kerülhetett. Mindenesetre Süle sötétedésig a páncélautóban maradt. Alighanem az oroszoknak is be kellett látniuk, a rendcsináláshoz nem elégségesek a fegyverek, helyismerettel rendelkező, segítőkész tolmács nélkül nem mennek semmire. Ez a tolmács pedig senki más nem lehet, csakis Süle Antal, azaz, ahogyan ők emlegették most már barátságos hátba veregetések közepette, nevetgélve, Anton. Elégedettek voltak a választással, csupán Süle túlzásba vitt készségessége intette őket távolságtartásra. Az áruló legyen óvatos, vélték, de azt mindenképpen elvárták volna, hogy legalább féljen tőlük. Valahogy ízlésük ellenére volt ez a gátlástalan bizalmaskodás, dörgölőzés. A háta mögött kiröhögték Sülét, nem bíztak meg benne, de kihasználták. Süle ennek is örült, nemcsak azért, mert megképzett előtte a busás jutalom, hanem elsősorban azért, mert vérében volt a szolgálat. Szolgálni akart mindenáron és bárkinek, aki erős és hatalmas, hiszen ezt tették mind a felmenői, amíg csak az emlékezete követni tudta őket, de talán már jóval azelőtt is. Akkor neki most miért kellett volna másképpen cselekednie?
Odabent a tanácsháza öblös termeiben, a rendőrőrs rácsos várószobájában nagy volt a riadalom. A suhancok, amikor szembe találkoztak a rájuk szegezett géppuska csövével, a rémülettől teljesen megzavarodtak, néhányan őrült dervisként jajgatva keringtek a szobákban, a többség azonban magatehetetlenül gubbasztott. Keserű Szomjas hiába próbált lelket verni beléjük, meg sem hallották a szavát, úgy röppent el az előlük, mint alvó orra elől a párnából kiszabadult tollpihe. Amikor a bénult várakozás meddőségét fölismerve néhányuk magához tért, akkor sem lehetett velük beszélni. Keserű Szomjasnak be kellett látnia, hiába dolgozott ki részletes, körültekintő tervet a páncélkocsi megfutamítására, hiába készítette elő a benzines palackokat, senki nem figyel rá. Eddig minden éjszaka őrséget állítottak. Most erre nem volt szükség. Egy szemhunyást nem aludt senki. A suhancok a menekülés lehetőségét kutatták. Amint egyikük megneszelte a kertek alatti egérutat, ahova az elhagyott csűrök, istállók szélárnyékában feltűnés nélkül eljuthattak, azon nyomban szinte kivétel nélkül valamenynyien kereket oldottak. Keserű Szomjas hiába állta útjukat, a könyörgésére ügyet se vetettek. Kifogyva a szavakból, ökölcsapásokkal próbálta jobb belátásra bírni a fiúkat, de nem törődtek azok már az ütésekkel sem, a rémület érzéketlenné tette őket. A forradalmi különítmény percek alatt feloszlott. Az épület szinte teljesen kiürült. Öten-hatan ha maradtak, azok is mind tizenéves gyerekek. Keserű Szomjasnak be kellett látnia, ilyen körülmények között felelőtlenség az ellenállásra még csak gondolni is.
Gyáván, mint a többiek, a kertek alatt eloldalogni nem akart. A gyerekeket még a virradat beállta előtt hátra vitte a csűrök mögé, és egy- egy seggberúgást adva ösztönző útmutatóul haza bocsátotta őket a mamájuk szoknyája mellé, ahonnan száz nappal azelőtt elszökdöstek, ő maga pedig visszament a házba. Könny szökött a szemébe, amikor a gyerekekre gondolt, akik maradni akartak, ki akartak tartani mellette, nem úgy, mint a legénycimborái. Mégis örült, hogy sikerült elűznie őket magától. Velük együtt a felelősségtől is megszabadult. Mély nyugalom szállta meg. Lefeküdt Tarkó tanácselnök kanapéjára, és az éjszaka hátralévő részét gondtalanul átaludta. Nem volt ideges, tudta, mit kell tennie. Nem kelt korán. Ráérősen rendbe hozta magát. Amikor kilépett az utcára, már sütött a nap. Emelt fővel állt meg a páncélautó előtt, és földre dobta a fegyverét, kezét égnek emelte jelezve, hogy megadja magát. Az oroszok figyelemre se méltatták. Süle hiába próbálta őket jobb belátásra bírni, utána se lőttek, hagyták elmenni sértetlenül.
A faluban a rejtőzés egyetlen alkalmas helyének a hegybéli borpince mutatkozott. Minden családnak volt pincéje. Ki-ki a vagyoni helyzetének megfelelőt épített: a módosabbak egész udvarházat emeltek a domboldalba, a többség azonban egy pihenőszobából, préselőből és pincéből álló nyeregtetős kis házzal beérte, zsúptetős vityillóra, tenyérnyi szőlőre a legszegényebbeknek is futotta. Ide menekültek aztán mindazok, akik valamiképpen összeütközésbe kerültek a törvénnyel. Voltak, akik a fél életüket a szőlőben töltötték. Mindenki tudta, hol vannak, mégsem adta fel, s nem is kereste őket senki. Furcsa módon a hatóságok is tisztelték, és hallgatólagosan elfogadták ezt a rejtőzési jogot. Nem indítottak hajszát a hegyben bujkálók után, hagyták, hadd éljék önkéntes száműzetésüket. A hegybe indult Keserű Szomjas is, és mindenki meg volt győződve róla, ezzel elintéződött a dolog. A pincék magányában módja lesz elgondolkodni, helyesen tette-e, amit tett. Senkinek nem volt kétsége felőle, előbb-utóbb megbánja bizonyosan. Legalábbis azoknak nem, akiket egyáltalán érdekelt Keserű Szomjas sorsa. Mert azért a többség nem törődött a forradalommal. Ha százszor tudta is, érette történik, ami történik, nem akart belekeveredni. Az emberek a vállukat vonogatták, legyintettek. A pokolba kívánták Keserű Szomjast a bandájával együtt. Veszélyt hoztak a falura, és ezt nemigen akarták megbocsátani nekik. Attól féltek, a katonaviselt férfiak nem egészen alaptalanul riogatnak a tizedelés rémével.
Keserű Szomjas elképedve állt meg a pincéhez vezető ösvény aljában. Fogalma se volt, hogyan előzhette meg Süle. Miféle egérutakon, netalántán a páncélautó segítségével sikerült elébe kerülnie? Mindenesetre, amikor ő a domb aljába ért, Süle már a pinceajtóból integetett feléje egy kékfedelű iskolai füzettel. Keserű Szomjas meg is torpant egy pillanatra. Nem értette, mi lehet ennek ilyen fontos. Az biztos, gondolta, hogy nem egyenes úton jár. Érezte, jobb volna kitérni, semmibe se kerülne, ha most lefordulna a kaptatóról, s bevenné magát a kiserdőbe, de ha a katonáktól nem futott meg, most egy ilyen semmi-ember, egy ilyen nyikhaj előtt alázkodjék meg, mint amilyen ez a ruszkibérenc, ez az Anton? Hát azt már nem. És erős elhatározással újra nekiindult a kaptatónak, és ment, csak ment egyenesen előre. Félretolta Sülét, hiába akarta az már ott, az ajtó előtt a kezébe nyomni a szamárfüles füzetet meg a hegyezetlen ácsplajbászt. Elővette a zsebéből a kulcsot, amelyet minden eshetőségre elkészülve, a kezdetektől magánál hordott, kinyitotta az ajtót, és belépett a kis nyári szobába. Süle azonnal utána nyomakodott. A szoba pince-hidege csontdermesztően keveredett a kinti fagy hólehelletével. Mindegy, majd begyújtok később, gondolta Keserű Szomjas, előbb lássuk, mit akar ez a féreg, ez az Anton, mi olyan sürgős neki.
Süle sietve csapta ki az asztalra a füzetet, nyújtotta Keserű Szomjas felé a plajbászt.
- Írjad - mondta - a főkolomposokat! - Keserű Szomjas visszatolta Süle elé a füzetet. - Akkor diktáld! - Keserű Szomjas hallgatott. Süle sorolni kezdte a neveket. Nem volt nehéz dolga. A faluban úgyis mindenki mindent tudott. - Szóval ők voltak? - Keserű Szomjas összeharapta a száját, nehogy véletlenül akár csak egyetlen félreérthető szó is kicsússzék rajta. - Nekem így is jó - mondta Süle. Az órájára nézett. - Háromra visszajövök. Addigra tele legyen a füzet! - Sértődötten lépett ki az ajtón, de még vissza szólt. - Mert ha nem… - a mondatot nem fejezte be. A mutatóujját keresztben elhúzta a nyaka előtt, így jelezte, mire számíthat Keserű Szomjas. Majd sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott.
Keserű Szomjas rá se nézett a füzetre. Begyújtott. Bort hozott föl, talált némi harapnivalót is. A kancsót, a szalonnát s kenyeret kitette az asztalra, de nem evett, nem ivott, csak ült megbabonázva. A szemét nem tudta levenni a füzetről meg a ceruzáról, amelyek a bevetülő nap fényében lebegni látszottak az asztal fölött. Megpróbált nem törődni velük, aztán mégis belelapozott a füzetbe. Csak kíváncsiságból, nyugtatta magát, eszem ágában sincs írni bele. A füzet üres volt. Nem értette, akkor mitől gyűrődött meg, koszolódott el ennyire, és hogyan kerültek rá a szamárfülek. Becsukta, de nem tette vissza az asztalra, tovább gyűrögette a már amúgy is elnyűtt borítót. Ebben a pillanatban megszakadt az emlékezete, és csak arra eszmélt, hogy Süle újra ott áll előtte.
- Visszajöttem - mondta. Fölvette a füzetet az asztalról. Sokáig elgondolkodva forgatta a kezében, de nem nyitotta ki. Menni készült, mint aki jól végezte a dolgát, de valahogy mégsem akaródzott kilépnie a hidegen tutuló januári szélbe. Kényszeredetten toporgott a hűlő félben lévő vaskályha mellett. - Mi van, még hellyel se kínálsz? - kérdezte kissé gúnyosan Keserű Szomjast.
- Nem - mondta Keserű Szomjas. Csak a fejével intett le a völgybe, ahonnan jól idelátszott a füzes mellett állomásozó páncélautó. - Eriggy csak, várnak a barátaid.
- Hadd várjanak - hetvenkedett Süle, de nem sokáig. Ahogy felhangzottak a völgyből a lövések, az ajtóhoz ugrott, föltépte, és vadul integetni kezdett a füzettel. Azok odalentről, biztos, ami biztos, néhány lövést még beleeresztettek az ajtófélfába. A recsegve kiszakadó forgácsok Süle arcába vágódtak. Süle rohanni kezdett. A lába alig érte a földet. A szokatlan testmozgás, amelyre gyerekkora óta nem ragadtatta magát, eleinte örömmel töltötte el, de a hirtelen rátörő kimerültség hamar lelohasztotta a lelkesedését. Többször is orra esett, de mindig buzgón feltápászkodott. Porolkodni, a sebeit ápolni most nem volt idő, futni kellett tovább. A besározódott füzetet az ujjasa belső zsebébe rejtette, hogy megőrizze az esetleges későbbi esések viszontagságaitól. Meg aztán különben sem akarta fölhívni rá a katonák figyelmét. A legjobb volna egészen megfeledkezni róla, gondolta, de hát nemcsak erről, egyáltalán mindenről, nem szabadna foglalkoznom semmi mással, csupán azzal, hogy időben odaérjek. Érezte, a géppuska célkeresztje hol a melle, hol a homloka előtt ingadozik, és bármely pillanatban megállapodhat, hogy végleges célponttá minősítve golyót röpítsen feléje. Szembe kell futni vele, mindig csak szembe a halállal, ha hátat fordítasz, véged, ez járt a fejében. Rohant hát, ahogyan csak bírta, az utolsó métereken sem fékezett le.
Nekiesett az autó páncéljának, kongva a feje is odaütődött. Erre felberregett a motor. Most már senki sem invitálta be az autóba, futva kellett utána indulnia. Többször is elesett, ilyenkor az autó megállt, megvárta, hogy föltápászkodjék, s rögtön tovább indult. A házak közé érve a páncélkocsi előre engedte Sülét, és csak lassan, hernyó módra araszolt utána. Látszatra teljesen véletlenül álltak meg egy-egy ház előtt. A katonák kiugráltak a kocsiból, és nevetgélve, hányavetin, a fegyvereiket szanaszét lóbálva vonultak be a kiszemelt portára, csak a sofőr meg a géppuskás maradtak odakint. A géppuskás a fegyver csövét Süle hátába irányozta. Sokáig várakoztak, olyannyira, hogy Süle szemöldökére, bajuszára ráfagyott az izzadtság. Amikor odabentről felhangzottak a lövések, Süle egészen megkönnyebbült. Ez azt jelentette, nemsokára indulhatnak tovább. Egy darabig számolta, hányadik portánál tartanak, de úgy a kilencedik táján föladta. Mikor lesz már vége, Úr Isten, mikor hagyják abba, csak ez járt a fejében, de azért ment, nem okoskodott. Sajnálta a kiszemelt áldozatokat, de abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy megérdemlik, amit kapnak. Maguk keresték a bajt, hát akkor ne csodálkozzanak. Szegény ember ne ugráljon!
Keserű Szomjas, látva Süle dicstelen távozását, visszaült a helyére, de nem volt nyugodt. Az ablakból egykedvű nemtörődömséggel nézte végig Süle rohanását. Nem értette, mit eszik ezeken a gengsztereken, mért szolgálja őket ilyen alázatos buzgalommal, amikor pedig volna oka, és éppen neki volna igazán, gyűlölni őket, hiszen a foglyuk volt, évekig kínozták a szibériai hidegben, tartották marharépán, komiszkenyéren. Lehet, hogy valójában, a lelke mélyén gyűlöli is őket, és pusztán haszonlesésből teszi, amit tesz? Ezt még szomorúbbnak találta volna. De hát mi közöm nekem Süléhez, gondolta, és elfordult az ablaktól. Mégis úrrá lett rajta a szomjúság és az éhség. Töltött a kancsóból. A bor halványsárgán derengett a pohárban. Éppen csak megízlelte. Igen, ez volt a veszte, a hegy. Az átfűlt nyári por melege lobbant fel a nyelve alatti kortyban, igaz, kicsit megkeseredve a friss tölgyfahordó szorításától. Ezt nem akarta hagyni. Amikor erre is szemet vetettek az elvtársak, és éppen a forradalom előtti hónapokban, akkor vesztette el a fejét. Nem, nem bánta meg. Vagy mégis? Lehet, hogy megbánja még?
Az első lövést nem vette komolyan. A másodikra azonban felugrott. Az ablakhoz rohant. A néptelen, havas völgy békésen nyújtózott előtte. Az izgágán kanyargó Köles-ér kanyarulatában a falu össze-vissza cseréptetői piroslottak, a kéményekből lassú megadással szivárgott ég felé a füst. Túl a falun, a dombtetőn, az angol temető sírkövei fehéren imbolyogtak, a mázsás napkorong mozdulatlanul állt őrt mögöttük, mintha egyáltalán nem akarna lehanyatlani. Különben semmi rendkívüli nem volt felfedezhető a látványban. A lövések azonban csak nem akartak abbamaradni. Szabályos időközökben újra és újra felhangzottak. Hát mégis? Megemberelték magukat a fiúk, és ellenállnak? Tudta, hogy áltatja magát, mégsem volt ereje elhinni a valóságot, pedig hallotta jól, hogy ez nem csatazaj, a fegyverek tompa puffogása közönséges kivégzésre vallott. Nem bírta tovább a bizonytalanságot, elindult vissza a faluba, hogy megtudja, mi történt.
Kísérteties csönd fogadta, elhallgattak az állatok is, se tehénbőgés, se birkabégetés, se kutyaugatás nem szűrődött ki egyetlen portáról sem. Bizonyossággá vált számára, amit az úton még csak gyanítani sem akart: a kivégzések megtörténtek. Hideg zsibbadás szorította össze a mellkasát. Vánszorogva indult hazafelé. A kerítésbe kapaszkodott, hogy össze ne essen. A kapuban Sülével találkozott össze. Úgy tett, mintha meg se ismerné, Süle azonban ráköszönt.
- Jó estét! - mondta már-már barátságosan, mintha ezzel is a közös ügyükre akarta volna emlékeztetni. Keserű Szomjas azonban nem fogadta a köszönést. Undorodva mérte végig Sülét. Ezzel a szarházival kerültem egy gyékényre, gondolta, és mérhetetlen keserűség lett úrrá rajta. Nem bírta tovább türtőztetni magát, a diadalmasan vigyorgó Süle arcába köpött, és befordult a rozoga kapun, amely egyetlen nyikkanással csapódott be mögötte.
Süle a köpést letörölte az arcáról, de a katonák távoztával egyre kiállhatatlanabbul magabiztossá váló mosolyt nem. Körülnézett. A betört ablakok torz grimaszokat vágva vigyorogtak rá, mintha egyenesen őt akarnák idegesíteni. Ha hálát nem is, ennél azért többet várt volna. Különösen Keserű Szomjastól. Hiszen, gondolta, neki végtére is megmentettem az életét. De ha nem, hát nem. Sürgősebb dolga volt, mint hogy ilyen semmiségekkel vesződjék. Még aznap este - ideiglenes biztosként - birtokba kellett vennie a tanácsházát. Győztünk, gondolta, ahogy végignézett az ellenségesen hallgató falun, és ez azt jelenti, szolgálni fogtok nemsokára ti is mindannyian.
Másnap egy ganyés szekérrel végigjárta a kivégzettek házait, hogy összegyűjtse a hullákat. Zokogva, de minden ellenkezés nélkül, a saját kezükkel hajigálták fel a szekérre a hozzátartozók a megtévelyedett gyermekek dermedt tetemeit. Senki nem emelt kezet Sülére, nem köpte le, egy szitokszó nem röppent feléje a sírásra görbült ajkakról. A villámló tekintetek inkább Keserű Szomjasék portáját kerülgették. Hogyan, hogyan sem, lábra kapott a hír, a füzet az oka mindennek, Keserű Szomjas jelentette föl a cimboráit. Félt tőlük, azért írta bele a nevüket egy füzetbe, és kérte, kifejezetten kérte - így mondta, és talán hitte is mindenki -, végezzék ki a csapatja tagjait mind egy szálig. A kételkedők hamar elhallgattak. A súlyos és megcáfolhatatlan érv így hangzott: akkor őt miért nem bántották? A kivégzettek családaiból verbuválódott fiatalok már szervezkedtek is, hogy nem hagyják ennyiben. Elhatározták, törvényt ülnek a bűnös felett, ő se ússza meg kevesebbel, mint a többiek.
A hervadt koszorúkat, virágcsokrokat meg az egyéb hulladékot már évtizedek óta a temető kerítése melletti akácosba hordta a gondnok. Egész kis domb képződött a kegyelet eme kiselejtezett szimbólumaiból. Süle úgy rendelkezett, ide, a hervadt koszorúk alá kell temetni a fiúkat koporsó nélkül, egyetlen meszesgödörbe. Amíg a sírásó az óriás gödör kiásásával és a mész beszerzésével bajlódott, a hullák a ganyés-szekéren maradtak. A szekeret a tanácsháza udvarán. Nagy komondor kutyájával Süle maga őrizte. Harmadnapra Süle elveszítette a türelmét. Megüzente a sírásónak, ha tovább vacakol, oda löki őt is a fiúk mellé. Meg volt győződve róla, fagyott föld ide, mészhiány oda, a vén Kolompár egyszerűen szabotál. A gyanúnak lehetett valami alapja, mert a keményebb fellépés hatására egyszerre minden rendben lett, indulhatott a szekér.
A temetés, ha lehet ezt temetésnek nevezni egyáltalán, néma csendben zajlott, pap és hozzátartozók nélkül. Süle saját kezűleg gördítette le a hullákat a kocsiról. Kolompár odalent tüsténkedett. Már éppen elkezdték a behantolást, amikor Kolompár megszólalt:
- Mit hallottam-e?
- Ne a száját jártassa, inkább a lapátot! - intette le ingerülten Süle.
- Ha nem érdökli, hát ne érdökűjje - vonta meg a vállát egykedvűen Kolompár.
- Jól van, mondja már! - győzte le Sülében a Kolompár iránti undort a kíváncsiság.
- Keserű Szomjas fölakasztotta magát.
- A marhája - szólta el magát Süle. Nem mintha olyan nagyon sajnálta volna Keserű Szomjast, de hát tervei voltak vele. Nem is annyira neki, inkább a parancsnoknak. Külön figyelmeztette rá, jól vigyázzon, mert a főkolomposra élve van szükségük. Nem én tehetek róla, hogy így történt, vonta meg a vállát Süle. Abbahagyta a lapátolást. Rászólt Kolompárra. - Üljön föl a bakra, aztán ereggyen el Keserű Szomjasért!
- Űt is ide temettyük? - kérdezte megütközve Kolompár, de nem ellenkezett.
- Hova az istennyilába temethetnénk máshova? Na, siessen, én addig itt vigyázok a kutyával! - Kolompár hamar megfordult. Keserű Szomjasék nem ellenkeztek, kiadták a hullát egyetlen szó nélkül. Még a kötél is a nyakán volt. Süle és Kolompár belökte Keserű Szomjast a többi közé, aztán befejezték a sír elegyengetését. Süle meg is taposta, úgy ugrált rajta, mint egy gonosz gyerek. - Fő ne támagygyanak, az annyuk Istenit! - mondta, és cinkosan rávigyorgott Kolompárra, amitől Kolompár csaknem elérzékenyült. Eddig még nem fordult elő, hogy ilyen fontos ember a bizalmába fogadta volna. Süle szégyellte magát, hogy Kolompárral kénytelen barátkozni. Lesz ez még másképp is, vigasztalta magát, miközben a hervadt koszorúk halmával elfedték a friss hantolást az avatatlan tekintetek elől.
A falu gyorsan megbékélt Sülével. A tenyeréből ettek még a kivégzettek hozzátartozói is. Nem bántotta őket. Élvezte a dicsőséget és a hatalmat. A kivégzettekkel senki nem törődött. Mindenki felejteni akart bármi áron. Évtizedek múlva, amikor a fővárosban újra temették a forradalom áldozatait, az egyik tanár javasolta, hantolják ki a jeltelen sírokat, és adják meg saját forradalmáraiknak is a végtisztességet, de hiába. Bolond likbul bolond szél fúj, amolyan gyütt-mönt beszéd ez is, mondták a falusiak, és legyintettek. A tanár nem akart belenyugodni a kudarcba, röplapokat készített, osztogatta őket fűnek-fának, de hiába. A végén még rá orroltak meg az izgágasága miatt. Amikor Süle végre kimondta a határozatot, ki kell csapni a tanárurat az iskolából, igazat adtak neki. Mire jó ez a bűnbak-keresés, ez a békétlenség, ami elmúlt, elmúlt, mondták, a múltat ne bolygassuk.