Magyar Napló

PÉK ZOLTÁN

Napfény a kertben
                                                                    Domokos Mátyásnak

- Megint mennek - mondta a felesége az ablaknál állva.
- Már szóltam, hogy csinálják be azt a lyukat. - A szerkesztő futó pillantást vetett szemüvege fölött az asszonyra. - Ami azt illeti, ma reggel is szóltam.
Amaz mintha biccentett volna válaszul, de a szomszéd házban valaki ablakot nyitott vagy csukott, és az arról visszaverődő fény egy pillanatra elvakította a férfit. Az asszony nem szólt, hát ő is visszatért az olvasáshoz.
A kézirat rettenetes volt, egy kezdő szárnypróbálgatása, kétségbeesett verdesés a fészek szélén. A lapok lassan sorjáztak balról jobbra, ahol a már letudott oldalak gyűltek, és noha még több mint a fele vissza volt, a szerkesztő már tisztán látta, ahogy a "fióka", mint a legtöbb esetben, most is lepottyan a fészekből. És az ő dolga, hogy a ritkábban pihegő, reszkető, de többnyire sivalkodó árvát visszahelyezze a biztonságba.
Az asszony közben megjárta a konyhát, ahonnét a készülő vacsora illata lopódzott elő, s most újra az ablaknál állt. A férfi egy darabig nézte, majd letette a szemüvegét.
- Tudod, mit? Utánuk nézek.
- Ugyan, máskor sem lett bajuk - felelte a felsége, de nem mozdult. - Különben is dolgozol.
- Szétrobban a fejem. Egy kis séta épp kapóra jön.

A sétában nem foglaltatott benne a négyemeletnyi lépcső, bár a lift sem járt gyorsabban, mint ő. Régi szerkezet, de megbízható. Egyetlen új dolog benne a neoncső, amelytől mindig kicsordult a könnye, akár reggel, kipihenten szállt be, akár a kiadóból jövet, fáradtan.
A szerkesztő hagyta, hadd induljanak meg a könnyei, közben lassan letekerte nyakáról a sálat, és kigombolta a vastag télikabátot. A tavasz, akár egy rejtő színbe bújt partizán, már ott ólálkodott a város szélén, felesége azonban el nem engedte volna téli menetfelszerelése nélkül. Csak ha már április lesz és legalább tizennyolc fok, akkor, de csakis akkor kísérelhet meg könyörgéssel és hízelgéssel némi engedményt kicsikarni ezen a téren.
A lift nagyot zökkenve megállt, s mintha csak a földetérés tiszteletére tenné, a fénycső szokás szerint pár pillanatra elaludt, zümmögése is elhalt. A szerkesztő nagyot sóhajtott. A hirtelen beállt csöndben a hang a víz alól felmerülő bálnára emlékeztette.
Kilépett a kapun, átvágott az úttesten, és megállt az ominózus kerítésnél. A telek már időtlen idők óta üresen állt, s ennek megfelelően jócskán el is vadult. A derékmagasságig érő gyomrengeteget még a tél sem igen tudta megtörni, s belőle itt is, ott is szemétkupacok emelkedtek.
A szerkesztő elgondolkodva szemlélte a lyukat. Amióta egyszer észrevették, hogy a házból a kisgyerekek előszeretettel szöknek be ide, úgymond "játszani", igyekeztek felhívni erre az illetékesek figyelmét, de mindenki csak a vállát vonogatta, mint rendesen. Elsősorban maga az illetékesség megállapítása jelentett áthághatatlan akadályt; úgy tetszett, ez a földdarab itt, a város közepén igazi, mondhatni archetipikus senki földje: nem tartozott egyik szomszédos háztömbhöz sem; a házmester szerint még a kerületi földhivatalban sem találtak róla hivatalos feljegyzést. Márpedig ennél balesetveszélyesebb és egészségtelenebb helyet el sem lehetett képzelni.
Hangok ütötték meg a fülét a telek belseje felől. Szóval még mindig ott vannak. A szerkesztő habozva nézett körül az egyre vastagodó szürkületben. Egyetlen járókelőt sem látott. Nemigen hitte, hogy szót fog érteni ezekkel a gyerekekkel. Sokukat ismerte ugyan látásból, a szüleiket is, ám egy kezén meg tudta volna számolni, melyik gyerek köszönt neki, ha összefutottak a házban.
Ekkor valami eszébe ötlött, megfordult és felnézett a házra, az ablakukra. Igen, a felesége ott állt. A férfi intett neki, majd átbújt a kerítésbe vágott lyukon. Nem is kellett meresztgetnie a szemét, azonnal megpillantotta az ösvényt. Ezek szerint jóval többen és többet járnak ide, mintsem hitték. Elindult.

Az irdatlan mennyiségű szemét látványán teljesen megdöbbent, és a szagon, ha lehet, még jobban. El sem tudta hinni, hogy a környéken még senki nem panaszkodott. Igaz, még ők sem éreztek soha semmiféle bűzt, akárha a drótkerítés valami varázslat révén bent tartaná a szagot.
Az ösvényt jól kitaposták, úgy kanyargott a szeméthegyek és földkupacok vagy épp gödrök mellett, akár egy másik korból idevetült aprócska selyemút. A papírszemét mellett műanyagflakonok hevertek minden színben és méretben, összetört és ép üvegek; nagyrészt soha el nem bomló anyagok. Az új polgár hulladéka: Cloaca Maxima. Majd megpillantott valamit, ami arra ösztönözte, hogy habozás nélkül felhágjon az egyik ingatag halom tetejére, nem törődve sem a jelen nyilvánvaló veszélyével, sem felesége jövőbeli szemrehányásaival.
Egy könyv volt az: A tükör és a maszk. Ő maga szerkesztette anno, anno, anno. Azon kevés könyv közé tartozott, melyet többször is elolvasott. A hálószobában lévő könyves szekrényen tartotta; talán ezért is ismerte fel: minden áldott nap láthatta a gerincét, reggel és este.
A szerkesztő nem tudott hová lenni. Nem akart utána számolni, de legalább húsz éve, hogy megjelent. Hogy kerül most elő? Valaki nyilván kidobta. De ide? Nem volt a közelben más könyv, de még papír sem, csupán konyhai limlom. Nem tudta megállni, hogy a kezébe ne vegye. Eltekintve a külső kötésen éktelenkedő néhány folttól, a könyv meghökkentően jó állapotban volt, alig-alig forgathatták. A szerkesztő ösztönösen beleszagolt a lapok közé, és szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy azt a nyomdaszagot érzi, amellyel évtizedek alatt sem tudott betelni.

- Velem fekszel, de vele kelsz.
- Ne légy közönséges!
Ketten, egy fiú és egy lány mennek el az utcán.
- Talán nem így van?
- És ha igen? Mi jogon akarsz birtokolni engem?
- Azt hittem, szeretsz.
- Amennyiben ez azt jelenti, hogy feltétel nélkül alávetem magam a te akaratodnak, akkor ez elég sajátos definíciója a szerelemnek. Legalábbis az enyémtől gyökeresen eltér.
- Ne haragudj! - Szünet. - Én csak azt próbáltam elmondani a magam bumfordi módján, hogy mennyire szeretnék mindig veled lenni.

A szerkesztő fülelt, hátha meghall még valamit, de azok ketten elmentek. Bumfordi! Mintha csak virágot tartott volna a kezében, szórakozottan bele-beleszimatolt a lapok közé. Ekkor neszezést hallott a telek belseje felől, és egyszeriben eszébe jutott, miért is van itt.
Lekecmergett a szemétdombról és továbbindult az ösvényen befelé. Egyre jobban kellett figyelnie, mert a lemenő nap halovány fényét a házak árnyékai ide már be sem engedték. Legnagyobb megrökönyödésére az ösvény egyszerűen belefúlt a telek végét lezáró falba. A gyerekek sehol.
Értetlenül tekintgetett jobbra-balra. A fal túlsó oldaláról továbbra is hallotta a neszeket: csosszanások, fojtott hangú félszavak, sutyorgás.
Mivel jobbra látszott reménytelenebbnek a helyzet, balra indult. Úgy lépkedett, mintha jégmezőn járna, s mivel amúgy is gyenge és fáradt szemének immár semmi hasznát nem vette, lábával tapogatott ki minden egyes lépést. Hogy a mélyülő sötétben el ne tévedjen, egyik kezével követte a fal vonalát. A könyvet zsebébe tette. Ha netán - omen absit - betemetné egy szemétlavina, legalább könnyen azonosíthatják.
Így haladt az egyre miltonibb estében, aztán majdnem felkiáltott: falat tapogató keze a semmibe tévedt. Az átjáró. Egy magas, keskeny hasadék tátongott a kőfalon. A szerkesztő gondolkodás nélkül átpréselte magát rajta.

Már évtizedek óta lakott itt, de el nem tudta volna képzelni, hogy az egyik háznak ilyen udvara lehet. Igazság szerint most sem tudta, melyik ház ez. Az udvar nem volt túl nagy, de telis-tele volt növényekkel. A négy sarokban hatalmas fák nyújtózkodtak, akár Szilszakáll unokái, a falakat szinte összefüggő repkényszőnyeg borította, amelyből hunyorgó szentjánosbogarakként kandikáltak ki az ablakok. Körös-körül pedig csodás, máris lombosodó, terebélyes bokrok. A szerkesztő úgy vélte, szemközt nyílik a kapu, bár ott is csak sötétséget látott. Az egész udvarból mindössze egy pár négyzetméteres rész maradt szabadon, középen, takarosan lekövezve fehér kockakővel.
Egy lélek sem mutatkozott, de a férfi érezte, a gyerekek itt vannak. Ahogy szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, észrevett egy fekete kőből faragott szobrot, amely tőle alig pár lépésnyire állt. Egy alakot ábrázolt, lehetett nő is, férfi is; nem is annyira látta, inkább sejtette.
- Aki bújt, aki nem, jövök! - hallatszott ekkor szemből, a kapu felől.
A szerkesztő visszafojtotta lélegzetét, és behunyta szemét, hogy csillogása el ne árulja. Ezt valami indiántörténetben olvashatta, igen-igen rég. A térde remegni kezdett. Ahogy óvatosan leguggolt, valami a combjához ütődött. Első rémülete múltával, eszébe jutott: a könyv. Elővette, belelapozott, és orrához emelve megszagolta. Szíve még mindig hevesen vert, alig kapott levegőt. "Az ég csillagai visszatértek fénylő ösvényeikre…"
Ekkor házasságuk első tavasza jutott eszébe, ott, vidéken. Az újdonság rémülete és izgalma, az egyre késő kellemes érzés, melyet az "otthon", a "családi fészek" hivatott jelenteni. Az éjszakák, amikor éberen feküdt, és az ablakon át a sötétség belegyezte hozzá a kerti virágok bódító illatát. Eszébe jutott a napfény a kertben, amikor ezeket a virágokat ültették el kettesben. Az éjszakák, amikor arra riadt fel, hogy fekszik mellette valaki. És amikor ez a valaki nem feküdt ott, hanem a szobákban motozott, éjnek idején, s ő éppilyen zakatoló szívvel és elakadó lélegzettel fülelt, és próbálta nyomon követni a házban (amely még nem otthon) azt a lényt, aki a felesége. És idegen.