Magyar Napló

RUBEM FONSECA

Henri

Az egyszerű, józan, nyugodt tekintet becsületes embert sejtet. Az érzékeny száj értelmiségi emberre vall, jól nevelt, tiszteletre méltó, precíz jellemre. A tükör négyszögében csontos, hoszszú ujjú, piperkőcen tiszta kéz jelent meg, amely végigsimított a fekete szakállon. Ha egy kissé oldalt fordította a fejét, úgy látszott, mintha maguk a szakáll szálai árasztanának fényt. Szerette ezt a fejtartást, szinte profilból, egészen a szeme sarkából szemlélte önmagát. Henri ezután tükörsima koponyáját vette szemügyre. Kopaszságának tényétől mindig összeszorult a szíve, s hogy enyhítse a fájó érzést, azzal vigasztalta magát, hogy a magas homlok rendkívüli intelligenciára vall. Különben is, kopaszsága sosem befolyásolta kedvezőtlenül a munkáját.
Az órájára pillantott: két óra volt. Jobb várni még egy órát. Egy hölgynél délután háromkor a legelőnyösebb látogatást tenni, főleg, ha középkorú, mint valószínűleg Pascalné is.
A nők ziláltak reggel, csúnyák, visszataszítóak, büdösek, arcukon az éjszakai gyötrelem nyomai. Ezt ők is tudják, ezért nem szeretnek ilyenkor idegenekkel találkozni, hiszen még nincsenek kicsinosítva, nem fésülködtek meg, nem festették ki magukat. Felvetődött benne a kérdés, vajon nem igazságtalan-e a bírálata. Mindig korrektnek tartotta magát, ezért most néhány pillanatra vizsgálat tárgyává tette az előbbi ítéletet.
Pascalné. Még egy óra. Pascalné, milyen szerencsés véletlen ez a név. Pascal a kedvence, akinek olvasásában legalább annyi élvezetet talál, mint Victor Hugóéban. Igazság szerint, ha büszkélkedhet egyáltalán bizonyos erényekkel, amelyeket némi szerénytelenséggel a magáénak vallhat, akkor a legkisebb kétség sem fér hozzá, hogy ehhez nagymértékben hozzájárult Pascal olvasása. Odalépett a könyvespolchoz, és levett egy barna fedelű könyvet, amelynek gerincén az Esprit de géometrie cím szerepelt. Izmos kezével sokáig cirógatta a könyvet, majd a mellére szorította. Misztikus elragadtatást érzett. A kemény fedél nyomta a mellkasát. Behunyta a szemét.
Leült a karosszékbe, gondosan följebb húzta a nadrágja szárát, nehogy összegyűrődjön a vasalás. Tapasztalata és Pascal olvasása arról győzte meg, hogy a hit kétféleképpen adható át: a hallgató megértése és annak akarata által. A megértés a természetesebb, mégis az akarat a gyakoribb. Ez a természeti világ igazságaira érvényes, ahol a szigorúan észérvű eljárás kínálja az egyetlen biztonságos utat. Talán nem munkája biztonságának köszönheti ő maga is ezt a hatalmas, miért is ne mondhatnánk, hihetetlen sikert? Ó, ha mások is tudhatnák! No és a természetfölötti igazságok? Ezekhez nem jut el. Talán mert Isten meg akarja alázni az ember büszke okoskodását, ezek az igazságok csak a szíven keresztül hatolhatnak be az elmébe. A természetet meg kell ismerni, hogy szeretni tudjuk, a természetfölöttit azonban csak azok ismerhetik meg, akik képesek szeretni. Voltak pillanatai, amikor például Cuchet-né üveges tekintetébe mélyedve hirtelen látomása támadt: ezekben a pillanatokban, ha futólag és tünékenyen is, de megláthatott valamely sürgető igazságot. Henri kinyitotta a szemét, végigsimította szakállát. Cuchet-né: senki nem követelte tőle olyan szigorúan, mint Cuchet-né, hogy bizonyságot adjon értelmi fölényéről, s egyúttal bizonyítsa azt is, hogy bensőségesen ismeri őt, vagyis azt a nőt, akinek az érvek szólnak. Nos, Pascal, a mester, azt mondja, ez a módszer a legnehezebb, a legagyafúrtabb, a leginkább csodálatra méltó, és beismeri, hogy ő sem képes rá, sőt, elképzelhetetlennek tartja, hogy valaha is megpróbálkozzék vele. Nem úgy Henri, a maga tapasztalatával. A kulcsra zárt fiókból elővette fekete füzetét, átolvasta feljegyzéseit, és máris megelevenedtek az emlékek.
Pontosan háromkor csengetett be Pascalnéhoz, zsebében az apróhirdetéssel, miszerint a hölgy eladó bútorokat kínált.
Kinyílt az ajtó. A nő olyan ötven körüli lehetett, aki maga varrja a ruháit, látszik rajta, hogy egyedül él, és gyanakszik az egész világra: biztosan úgy gondolja, megpróbálom majd rászedni, nevetségesen alacsony árat ajánlva a portékáért; talán azért akar megválni a bútoraitól, hogy vidékre költözzék. Ez a megállapítás oly rendkívüli módon hatott Henrira, hogy a szíve vadul kalapálni kezdett.
Előzékenynek látszó, jól öltözött, diszkrét, fekete öltönyös, nevetségesen kopasz, fekete szakállú férfi állt Pascalné előtt. Micsoda fekete szakálla van! Ó, azt hiszi a csirkefogó, rá tud szedni, hogy fillérekért elkótyavetyéljem a gyönyörű bútoraimat! Azt megnézheti!
Henri már a lakásban volt, a bútorokat szemlélte higgadtan. Az ár, amelyet ajánlott, kezdte eloszlatni Pascalné bizalmatlanságát. Az elbűvölő udvariasság, a kellemes hang és az elegáns mozdulatok, e tökéletes modor mély benyomást tettek Pascalnéra. Mielőtt Henri távozott volna, elárultak egymásnak néhány apróságot. A hölgy varrónő volt, és sikerült megtakarítania annyit, amennyiből ezentúl gondtalanul, bár szerényen élhet. Így elhatározta, hogy vidékre költözik. Az úrnak gyára van Lille-ben, amelyet elfoglaltak a németek, de ha véget ér a háború, visszakapja összes tulajdonát, és újra gazdag ember lesz. Pascalné ekkor bevallotta, hogy egyedül él. Henri távozott, és ígéretet tett, hogy újra eljön.
Henri másnap vörös rózsacsokorral érkezett, amelyet a legnagyobb gonddal válogatott össze. Képes volt órákig elnézni egy virágot, különösen a rózsát, amely a kedvence.
A bútorokól nem esett szó. Henri virágokról mesélt, amelyek Isten adományai. Beszélt zenéről: Mozartról és Debussyről. A zene és a virágok: életének két nagy szenvedélye. Igazi úriember, gondolta Pascalné, látszik, hogy volt gyerekszobája, hogy jó házból való, előkelő, jól nevelt, finom úr, aki tudja, hogy kell bánni egy hölggyel.
Gyorsan elmúlt az este. Henri megkérdezte, eljöhet-e újra, hiszen oly sok a közös vonás bennük, mindketten szeretik a zenét, a virágokat, a költőket. A költőket - kérdezte Pascalné. Azt hittem, beszéltem önnek Lamartine-ról, Musset-ről - mondta Henri. Búcsúzáskor kezet csókolt Pascalnénak.
Henri lefekvés előtt megivott egy pohár tejet. Gondosan összehajtotta a nadrágját, vállfára akasztotta a zakóval és a mellénnyel együtt, és eltette a szekrénybe.
Éjszaka az apjával álmodott, ez már hat éve nem fordult elő vele.
Egészen más álom volt, mint a többi. Egy téli napon sötét erdőben járt. Fehér, füstszerű köd szállt le a fákról, hang nem hallatszott, semmi sem mozdult. A fák sötét törzsét nézte, keresett valamit. Járta az erdőt, míg az egyik fa alatt meg nem pillantott egy alakot: tetőtől talpig feketébe öltözött férfi volt, kezében kötéllel. Szemben állt a férfival, és látta, hogy a kötél egyik végén hurok van, amelyet a férfi a saját nyakába akaszt, a másik végét pedig átveti a feje fölött kinyúló ágon. A kötél vége úgy lengett, mint egy órainga. Egymásra néztek, szemtől szembe, hosszan. Henri felismerte az apját. Apja összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna, aztán a mellére fektette szereléstől piszkos, tömpe ujjú, vaskos kezét. Már nem érdekelnek a motorok, mondta Henri az apjának. Apja nem válaszolt. Már templomba sem járok. Apja nem felelt. Henri csak ekkor vette észre apja kifejezéstelen arcát: a szemek helyén két mély, fekete lyuk tátongott. Henri megfogta a kötelet, és húzni kezdte. A hatalmas súlytól térdre kellett ereszkednie. Apja teste a levegőbe emelkedett. Ahogy emelkedett, lassan átalakult, megnyúlt a test. Végre a magasban volt. Az arca egy darabig változatlan maradt, majd kivicsorította a fogát, mintha fintorogna vagy mosolyogna, vagy mindkettőt egyszerre, és a fogak közül előbukkant a nyelv vörös hegye, az egyetlen ebben az álomban, ami se nem fehér, se nem fekete. Henri továbbra is tartotta a kötél végét. Elviselhetetlen volt a teher. Megpróbált térdelve keresni valamit, amihez a kötelet rögzíthetné, de a fa törzse nagyon messze volt. Henri izzadt, egész teste merő víz volt. A kötél felsebezte a kezét, a sebekből sötét vér buggyant ki. Nem bírta tovább, minden izmát megfeszítette, noha tudta, hogy nem bírja tovább.
Miután felriadt, többé nem tudott elaludni. Amióta apja öngyilkos lett a Bois de Boulogne-ban, Henri nem gondolt rá. Az iménti álom mégis annyira felkavarta, hogy nem bírt ágyban maradni. Felöltötte bársony köntösét, leült szobája egyetlen karosszékébe, és a Méditations poétiques-ot olvasta. Milyen ostobák a nők, gondolta, milyen hülye képet vágnak, amikor Lamartine-ról beszélek, azt gondolják, már megint a sarki hentesről van szó. Ó, milyen fáradságos dolog Lamartine-t és Musset-t olvasni föl nekik! Amikor erre gondolt, rettentően megsajnálta saját magát, és dühös lett Pascalnéra, akinek ráncos, enyhén hagymaszagú kezét meg kellett csókolnia. Sokkal kellemesebbek a fiatalok, mint például Andrée Babelay. Nem, Andrée túlságosan fiatal volt. De talán ezért nem bosszankodott soha a tudatlansága miatt. Ő maga pedig élvezte, ha magára ölthette a szatír szerepét a parasztlányból háztartási alkalmazottá lett nő társaságában, élvezte a mocskos becézgetéseket, a neki címzett trágár mozdulatokat, a pírt, amely a szenvedély pillanataiban elborította a nő nyakát és arcát. Ennek ellenére Andrée-nak is mennie kellett egyéb -biztonsági - okokból. Sokan látták őket együtt az utcán: középkorú, kopasz, szakállas férfi, és egy csillogó szemű, vállig érő hajú barna lány, nevetve, karöltve, összeérő vállal, az utca kellős közepén, kész őrület. Szegény Andrée, de hát nem kockáztathatott. A lány kezdte fenekestül felforgatni az életét, márpedig az ő munkájában elengedhetetlen követelmény a fegyelem, az aprólékosság, a pontosság és a szervezettség.
Ezek a gondolatok elszánttá tették szakmailag: gyorsan meg kell oldania a Pascal-ügyet. Nem ez lesz a legbravúrosabb teljesítménye, hiszen annak a kopasz, parókás hölgynek, Buissonnénak az esetét még hamarabb sikerült lezárnia.
Az éjszaka hátralévő részében Henri tervezgetett. Jóllehet már vagy tízszer hajtott végre hasonló hadműveletet, továbbra is aprólékosan dolgozta ki a részleteket.
Április 4-én, ahogy megegyeztek, Henri megjelent Pascalnénál, hogy együtt utazzanak vidékre, ahol Henrinak háza van: a Gambais-villa.
Az utazás alatt kisebb hibát követett el. Egy szórakozott pillanatában bevallotta, úgy véli, hamarosan véget ér a háború, ami azonban üzletileg nem lesz túl előnyös számára. A háború szörnyű dolog, mondta Pascalné, oly sok fiatalt gyilkolnak meg, oly sok tulajdont pusztítanak el. Henri azt felelte erre, hogy amióta világ a világ, mindig volt háború, s a háború az emberiség legemberibb jellemzője, ez különbözteti meg az embert az állattól. A háború ösztönzi az üzleti életet, az új tudományos felfedezéseket, haladást hoz mindenkinek, az embereknek és a nemzeteknek egyaránt. Kivéve azokat, akik meghaltak, vágott vissza Pascalné. Ugyan, hiszen valakinek meg kell halnia, valaki mindig meghal, felelte Henri. Ekkor Pascalnénak eszébe jutott, és megkérdezte, hogy a lille-i gyárát, amelyet elvettek a németek, nem kapja-e viszsza. És hogyan lehet az kedvezőtlen neki üzleti szempontból? Elégedett pillantással mérte végig Henrit, aki megkönnyebbült ettől, talán még a tervét is elnapolja, ha a hölgy ekkora gyanakvással pillant rá. Hosszú magyarázat következett: ha a gyár nagyon rossz állapotban kerülne vissza hozzá, kénytelen lesz kártérítésért folyamodni, az ügy évekig elhúzódhat. Az ő élete csak nemrégiben került megfelelő kerékvágásba, a háború vége pedig újfajta alkalmazkodást, új terveket követel; vagy, ki tudja, talán mégis Pascalnénak van igaza, és a háború után nem is lesz olyan rossz. Persze csak mondta, magában ugyanis, a lelke mélyén Henri úgy vélte, a háború vége rettenetes lesz, tönkre fogja tenni a... Itt Henri gondolatai összezavarodtak: mit is fog tönkretenni? A módszeres életvitelét? Az eszményeit? A hatalmát? Az erejét? A nyugalmát?
Íme az én kis édenkertem, mondta Henri, amikor megérkeztek a Gambais-villához. Tavasz volt: nyíló virágok pompáztak a mezőn. Henri birtokán minden virág föllelhető, amely francia földön megterem. Henri elmondhatatlan gyöngédséggel szemlélte őket.
Nincs vesztegetni való idő, visszhangzott Henri fejében. Pascalné elfáradt. Üljön le ide, mondta Henri, biztosan elfáradt az utazásban. Az utazást kísérő érzelmekben, mosolygott Pascalné. Üljön le, üljön le, meglátja, egy perc alatt elmúlik a fáradtsága.
Pascalné leült. Egy kis masszázst, kérdezte Henri udvariasan. Ujjai Pascalné nyakát, vállát simogatták. Micsoda finom kezek, gondolta a hölgy, micsoda ügyes ujjak, milyen elbűvölő ember. Milyen sovány, gondolta Henri, milyen törékeny a teste, milyen vékonyak a csontjai, nem szabad szenvednie. Mögötte állt, a karosszék fölé hajolva, mind a tíz ujja Pascalné nyakán. Most! A két hüvelykujj erősen megtámaszkodott a koponyaalapon, a többi ujj hegye pedig gyorsan és határozottan megszorította a gégét. Henri érezte, ahogy engednek a porcok, majd rögtön ezután eltörik a gégecsont.
Pascalnénak egy hang se jött ki a torkán, de egész testén rettentő rángás futott végig. Henri ekkor még erősebben szorította, úgy, hogy a körme itt-ott felsebezte a bőrt Pascalné nyakán. Gyöngyöző veríték lepte el Henri homlokát.
Különösebb erőlködés nélkül, továbbra is a nyakánál tartva átvitte Pascalnét a konyhába, és ráfektette az asztalra. Elégedetten tapasztalta, hogy sem széklet, sem vizelet nem távozott a testből: Pascalné fehérneműje viszonylag tiszta volt. Henri megbabonázva bámulta a halál jeleit Pascalné meztelen testén. Az arcát szinte mindenhol apró vérömlenyek borították, skarlátszínű pontmintát alkotva a sápadt, véraláfutásos bőrön. Szemei kigúvadtak, az orrlyukakban véres habképződmény látszott, a nyelve kilógott a fogak közül.
Az élet hatalmas és nagyszerű, minden erő közül a leghatalmasabb. Ő azonban ebben a pillanatban mégis elpusztította, önnön két kezével. Ő, Henri. Az életet Isten adja és veszi el? Ő, Henri viszont, ha akar, halált tud osztani. Figyelmesen, sóváran nézte hát, ahogyan az általa osztott halál jegyei megjelentek Pascalné testén.
A halál lassan felfalja az életet, gondolta Henri. Először a test válik mozdulatlanná, és elvész a tudat. Pascalné, Pascalné, szólította többször is. A légzés elakadt, a szív már nem vert. Este volt, Pascalné teste kihűlt, bőrének hideg izzadása megszűnt, kezdett megmerevedni. Elérkezett a pillanat, hogy Henri hódoljon nekrofil hajlamának. Cuchet-nével többet várt, egészen addig, amíg érintésre pergamenszerűvé vált a holttest bőre, és a fonnyadt hason megjelent egy különös, zöld folt. Egy zöld folt, amelynek megjelenését - Pascalné hasán - ezúttal nem várta meg, azonnal nekilátott, hogy egy nagy kés és egy fejsze segítségével, a mester biztos mozdulatával feldarabolja a tetemet.

Lukács Laura fordítása