Magyar Napló

Deák Ernő köszöntése

A főszerkesztő hatvan éves

A Bécsi napló főszerkesztője, az ausztriai magyarság fáradhatatlan mindenese Deák Ernő történész hatvan éves. A lap munkatársai hozzánk küldték el méltató írásaikat, amelyekből nemcsak a Bécsi Napló közelmúltját ismerhetjük meg, hanem az egyébként mindig háttérbe húzódó főszerkesztő személyiségét is.

Nem hittem volna. Dr. Deák Ernő hatvan éves! Furcsa leírni a számot. Tizenöt esztendeje annak, hogy megismertem személyesen. A Collegium Hungaricum ösztöndíjasa lettem 1986-ban. A nyugati magyarság számos képviselőjét már jól ismerő barátom, Zalán Tibor, a "poéta" azt tanácsolta, adta mintegy útravalóul: keresd fel Deák Ernőt! 1986 szeptemberében meg is tettem ezt. A Postgasse-i kis szobájába kopogtattam be. Kissé bizalmatlanul fogadott, furcsán nézett rám. A Zalán Tibor küldte könyvek oldották csak kissé a hangulatot. Igaz, 1986-ot írtunk! Végül is nem dobott ki, beszélgettünk. A Bécsi Naplót akkoriban már rég olvastam. Egyetemi hallgatóként könyvtárban dolgoztam, és oda "járt a lap", számos más, úgynevezett "emigráns sajtótermékkel" együtt. Lelkes olvasója voltam valamennyinek - Irodalmi Újság, Új Látóhatár, Nemzetőr, Katolikus Szemle, Kanadai Magyarság, Magyar Élet, Hadak Útján, Dél-Amerikai Magyar Hírlap…- s így Deák Ernő nevét, írásait is ismertem.
Az 1986-os év négy ösztöndíjas hónapja gyorsan eltelt, de nekem máig tartó emlékeket adott: az 1956-os forradalom és szabadságharc 30. évfordulóját az Annagasse-i "klubhelyiségben" ünnepelhettem sokakkal együtt, álnéven írtam a Bécsi Naplóban, barátokra tettem szert.
Erdélyi magyarok tucatjai kerestek és kaptak menedéket akkor Ausztriában. Velük is találkoztam, a legtöbbször Deák Ernőnél vagy általa. Egy decemberi napon burgenlandi "birtokán" hánytuk-vetettük meg néhányan a világ dolgait, a kisebbségben élő magyarok problémáit. Hallgattam és meghallgattak, befogadtak.
A kapcsolat nem szakadt meg. Ha eljutottam később Bécsbe, vagy Bécsen át vezetett az utam, a Postgasseban mindig elidőztem. Később meghívott vendég is lehettem - ha lassan is, de változott a világ - s kapcsolatunk lassan barátsággá erősödött.
A legtöbb rendezvényről "15-20 percnyi pontossággal" elkéső, de szinte mindig megjelenő Deák Ernő hozzám (is) nőtt, szinte észrevétlenül. Nem hangoskodott, nem hivalkodott, a háttérben maradt. Bécsi, szentmártoni, budapesti, peresztegi beszélgetéseink nyomán rajzolódott ki előttem a nem könnyű életút. Félárván, betegségtől gyötörten vágott neki a világnak, hogy alig néhány tíz kilométerre a magyar határtól élve 1989 júniusáig ne láthassa a szülőföldet, a HAZÁ-t. Mert Deák Ernőnek Magyarország a HAZÁ-t is jelenti, amelyért, bárhol is éljen az ember a világon, élni kell. S ő ezt teszi, kitartóan, következetesen, a magyarság érdekében. Hosszú estékbe nyúlóan, történészi munkája mellett végzi a "magyar munkát", amelyért - tudjuk - köszönet, elismerés a legritkább esetben jár. De neki nem is az a fontos, hanem az, hogy miként él a magyarság, és mit tesz, tehet Ausztriában, miként alkothatja a nemzet részét. Ezért él, és remélem, él még sokáig! Nehezen tudnám ugyanis elképzelni nélküle a nyugati Magyarság, az ausztriai magyarok életét.
1956 óta azokhoz tartozik, azokkal cselekszik együtt, akik egy másik Magyarországot képzeltek el: függetlent, demokratikusat, polgárit. S hogy ma Magyarország már ilyen - ha nem is mindenben olyan, amilyennek szeretnénk - az neki is köszönhető. Köszönjük, Ernő, neked és valamennyiőtöknek!
Amikor újraolvastam a leírt sorokat, felmerült bennem a gondolat: születésnapi köszöntő ez egyáltalán? Hát nem igazán, de azt Deák Ernő nem is nagyon viselné el. Neki a baráti kézfogás, az együtt cselekvés adja a legtöbbet. Azt küldök hát Neked, Ernő, Budapestről, a régi barátsággal:
Szakály Sándor