Magyar Napló

Hatvanas villanás

Hazafelé jövet, a délutáni hőségben, amikor az ember darabokban rohad, szóval, nem jó lenni ilyenkor, hazafelé jövet, az óbudai hatalmas nap alatt. Először sörtőli délibábnak véltem a távolról integető árnyalakot, ki hátráltatott rátérnem a bejárathoz vezető ösvényre, melynek végén harmatozó búzasörök, miegymás, aztán őszülő látomásnak, végül meg kellett egyeznem magammal, semmi ördöngös nem történik a hétfői hőség fátylai alatt, csak Szakály doktor, úgyis, mint hadtörténész, közeledik felém, ami önmagában nem lenne csoda, hiszen tíz év óta barátok és szomszédok vagyunk, ámbátor mégis az, mert tíz év óta csak a legritkábban találkoztunk össze a San Marco utcában, amikor ő gyalogosan, én gyalogosan, és lám, így, most, ebben a hőségben. Mondja, hogy Deák Ernő valamennyi, kerekedik a rá emlékezés. Soknak gondolnám húszévesen, elégnek negyvenhat lévén, amennyi. Olyan, rendben van ezzel Deák Ernő. S hogy illendő a köszöntés. Töprengek, érdemei fölött elidőzni dőreség lenne, hiszen csak annyit kell mondani, hogy Bécsi Napló, és mindenki, aki olvasta, olvassa, vagy tud róla, rávágja: Deák Ernő, az a Bécsi Napló. Ez azért valami. Sőt, több is annál, hiszen az emigrációban, a rendszerváltás délibábjának nem bedőlve, az alá nem ledőlve, mondhatni, lefeküdve, megmaradt egyetlen, rendszeresen megjelenő szabad lapnak. Mert meg tudott maradni. Ismervén a magyar nyelven megjelenő sajtó- és irodalmi termékeket, a szabad nem egyszerűen csak dagálykeltő szólam, másszerűen őszinte el- és fölismerés. Ki-ki kommentálja, ha akarja, én csak mondtam, amit mondtam. De mit lehet akkor Deákról, Deáknak mondani, amikor itt van ez a nevezetes hányadik, és a munkatársai meg is akarják lepni. Hogyan, hogy ünnepélyes legyen? Hogy kerül ide az én bécsi szeletem? Mert ez jut eszembe. Hogy én, először, Bécsben, igaz bécsi szeletet Deák Ernővel ettem, nem tudom már hol. Bementem hozzá az irodájába (ekkoriban szokás volt ez, Hanák Tiborhoz, Szépfalusi Istvánhoz is beállítottam, csak úgy, amikor még nem volt szabad, mi több, ajánlatos csak úgy beállítani hozzájuk, és érdekes, valamennyien azzal fogadtak, hogy ismernek, tudják mit írok és mit csinálok, voltam vagy huszonegynehány - na, hogy is van ez manapság, ott meg itt, itt meg ott, derék magyari értelmiség…), ellátott könyvekkel, amik miatt a határon fájt a fejem, fájjon ott. Fájt. Elvitt egy vendéglőbe. Megetetett. Akkoriban azért nem úgy volt, mint manapság, hogy az embernek van pénze; ha ment, evett és ivott, ha megéhezett, elvolt, ahogy az ember lenni szokott manapság. Akkoriban nem volt, és nem volt el, és az ember szégyellte, hogy nincs, hogy nincs el! Bécsi szeletre kimondottan nincs el. Remény se. Azért nehéz volt ilyenkor beülni enni, hagyni megetetni magunkat, mintha nem tudnánk, mintha nem tudnánk, hogy etetnek… Bujdosó a kertjében, Molnár Jóska egy pizzériában, Borbándi Gyula a lakásán, Megyik János a konyhájában… Deák egyfolytában beszélt, beszél, teli van tervvel, munkával, kérdéssel, amiket meg is válaszol, én meg csak nézem, hát ekkora egy bécsi szelet, és nézem azóta is, az idő pedig csak múlik, lám, Deák Ernő már annyi, amennyi, a bécsi szelet is annyi, amennyi, és a dolgok olyan egyszerűnek tűnnek fel, ha ez a Deák Ernő itt van a közelben, és észreveszi, és helyre teszi helyette őket, és ülünk valahol Bécsben, a bécsi szelet lelóg a tányérról, ez azért mégiscsak fontos állandóság abban a zűrzavarban, amit úgy hívunk, hogy rendszerváltozás, harmadik évezred, s közben még arra is van ideje, észre sem veszem, mikor, hogy, hogyan, hogy kéthavonta megszerkessze a Bécsi Naplót, megjelentesse, és talán el is olvassa…

Zalán Tibor