DAVID PRYCE-JONES: Ódon kísértetek járnak - NAGYVILÁG Világirodalmi Folyóirat

DAVID PRYCE-JONES

Ódon kísértetek járnak

      Bécsben születtem, a második világháború kitörése Franciaországban ért; életkoromnál fogva emlékszem, milyen volt a németek elől menekülni, emlékszem az éhezésre és a közelünkben lehulló bombák robbanására. Amikor magam is katona lettem, a brit hadsereg kötelékében a Rajna-vidéken állomásoztam, Düsseldorf mellett. Akkoriban a város legszélesebb útján, a híres Königsalleen a boltosok romhalmazok között botorkálva, a nyakukba akasztott ládából árulták portékájukat. Ma a Königsallee bevásárlóparadicsom, ahol minden talpalatnyi ingatlannak csillagászati ára van. Pedig a háborúval járó pusztítás és fosztogatás után jöttek a kormányok meg a nagyberuházók, akik még többet ártottak. De a megkeményedett, vén Európa, ahogy Henry James nevezte, a jelek szerint ezt is kibírta.
      Az elpuhult, új Európának is vannak persze erényei. Senki sem éhezik. Bombák csak távoli, számunkra teljesen ismeretlen országokban, például Boszniában hullanak. A németek szépen beálltak a demokráciák sorába. A városokban csupa acél és üveg épületek törnek az égbe, a körgyűrűk és kerülő utak előbb kereskedelmi negyedek és ipari zónák, majd lakótelepek, végül peremvárosi kertes házak mellett haladnak el. Mindenütt a jómód jeleit látni. A politikai elképzelések azonban, társadalmi és erkölcsi vonzataikkal együtt, öncélúvá teszik ezt a prosperitást. Az ár, amit fizetni kell érte, szellemi szegénység. És a kultúra hiánya nem azonos a jóléttel.
      Ahogy századunk leghíresebb költője mondta, a kultúra eddigi meghatározásai jegyzetek csupán. Mégis mindenki érzi, miről van szó. A népi kultúra az emberek közös tevékenységét és tapasztalatát jelentette, ugyanakkor rámutatott a magas kultúra által felvetett kérdésekre: miben áll a beteljesülés, és hogyan teremthet az ember összhangot maga és a világ, illetve a túlvilág között. Erre lényegében a választás lehetősége és aktusa adott feleletet. Az egyén értékét aszerint ítélték meg, hogy mit és hogyan választott. A művészet feladata volt megmutatni, hogyan jut az ember erre vagy arra a választásra, s ez milyen kockázatokkal jár. Kiszámíthatatlan, mikor fordul át a tragédia komédiába és viszont. A lépten-nyomon változó valóságot a leírás segítségével lehet megragadni. A nyelvüket, törvényeiket és vallásukat tekintve egymástól különböző európai nemzetállamoknak megvolt a maguk sajátos identitása és kultúrája. A művész azonban minél alaposabban tudta ábrázolni az emberi cselekvés következményeit, annál inkább igényt támaszthatott az egyetemességre.
      A "kultúra" szó jelentése annyira beszűkült, hogy az efféle mondatokat ma már avíttnak tartjuk. A kultúra valamiféle csoportos viselkedést vagy bizonyos igények kielégítését jelenti, s inkább egyfajta különleges érdeklődést tükröz, mintsem a személyiség teljességét. Rockkultúráról, futballkultúráról beszélünk. A múltkor egy tévéinterjúban valaki Észak-Írországról szólva "a barbárság kultúráját" említette, míg egy másik riportalany "a civilizált viselkedés kultúrájának" térhódítását szorgalmazta. Idézhetjük Canterbury érsekét is: "Társadalmunk egyik legnagyobb gondja az akulturális tendencia, amely az erkölcsös életvitelt egyéni meggyőződés dolgának tekinti." Az érseknek kétségkívül igaza van, de összetéveszti a kultúrát az etikával. Idén¹ Koppenhágát kiáltották ki az Európai Unió kulturális fővárosává. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy rendeztek egy prouniós fesztivált művésztalálkozókkal és kiállításokkal, majd felvonult a város utcáin harmincezer homoszexuális. A melegkultúra beilleszkedett a képző- és iparművészeti kultúrába, s mindkettő része lesz a majdani eurokultúrának.
      Hogyan veszítette el életerejét és célját a magas kultúra, hogyan szorult vissza az egyetemi tanszékek világába, s vált eleven valóságból puszta elemzés tárgyává? Hogyan lett a népi kultúrából szabadidős tevékenységek sora? Matthew Arnold, Julien Benda, Ortega y Gasset és sokan mások - ki látnoki módon, ki árnyalatnyi neurózissal vagy sarlatánsággal - figyelmeztettek erre a lehetőségre. Valószínűleg mégis minden maradt volna a régiben, ha nincs az a romboló, ámde történelemformáló eseménysor, amely a nácizmushoz és a kommunizmushoz vezetett.
      E két, egymással rokon vonásokat mutató ideológia elkötelezett hívei számára a beteljesülés abban áll, hogy az egyén aláveti magát a kollektívának, amelyhez valamely társadalmi osztály vagy emberfajta született tagjaként egyszer s mindenkorra tartozik. Az ember számára így minden választás, egészen a legutolsó, jelentéktelen kis részletig, eleve meghatározott. A hagyományos kultúra ezzel a szemlélettel összeegyeztethetetlen volt, ezért a nácik és a kommunisták egyaránt igyekeztek felszámolni. A gyakorlatban mind a nácik, mind a kommunisták az erőszakos egységesítés vezérelvét követték. Mindenütt, ahol hatalomra kerültek, egyenkultúrát hoztak létre, amelyet tömegfelvonulások, katonai díszszemlék, torna- és népitánc-bemutatók és mindenféle bazári látványosságok jellemeztek. Az irodalomra és a többi művészeti ágra ideológiai kényszerzubbonyt húztak.
      Majakovszkij versei, a kultúrpaloták és a sztálinista építészet más szörnyszülöttei, Hacsaturján csilingelése és Solohov sortűzprózája egy tőről fakadnak a Haus der Kunsttal, Arno Breker szobraival és Albert Speer makettjeivel, Stefan George és Martin Heidegger hantázásával, Herbert von Karajan SS-ezredes katonás tempóival. A mérleg másik serpenyőjében azonban a társadalomjobbító tömeggyilkosságot találjuk.
      Elie Kedourie egyik esszéjében elmeséli annak az ismeretlen bagdadi lakosnak az esetét, aki több mint száz évvel ezelőtt írt naplójában beszámol az akkori uralkodó zsarnokoskodásáról. Ennyi erőszak szemtanújának lenni, írja Kedourie, már önmagában is "gyötrelmes és szánalmas dicsőség". De bármilyen állapotok uralkodtak annak idején Bagdadban, az semmi ahhoz képest, amit Európa élt át a diktátorok alatt. És ennek is vannak tanúi: Primo Levi, Paul Celan, Tadeusz Borowski, Varlam Salamov, Mihail Bulgakov, Szolzsenyicin. Az ő tanúságtételük nem szánalmas dicsőség, hanem inkább zárszó. Mint Ádám és Éva bibliai történetében, itt sincs visszaút a bűnbeesés előtti állapothoz.
      Minden választás, bármilyen esetlegesnek vagy személyre szabottnak tűnjék is, erkölcsi különbségtételt jelent jó és rossz között. A nácizmus és a kommunizmus leegyszerűsítette a dolgokat: az ember vagy ellenállt, vagy együttműködött. Tétlen szemlélőknek és irgalmas szamaritánusoknak nem jutott szerep. Az európai értelmiség zöme együttműködött ezekkel az ideológiákkal, s így lemondott arról, hogy szabad akaratából választhasson. Márpedig abban az elitben, amelyik ilyen könnyen eljátssza erkölcsi tekintélyét, nem lehet bízni.
      Ennek Franciaországban lettek a legsúlyosabb következményei. Az irodalomban és a festészetben az egész világ számára a franciák jelentették a mércét. De Franciaország, az emberi jogok szülőhazája képtelen volt ellenállni Hitler Németországának. Minden tekintetben kudarcot vallottak - lélektanilag, fizikailag, politikailag. Jean-Baptiste Duroselle ezzel a sivár címmel ír a harmincas évek Franciaországáról: La Décadence. A korszak talán legnagyobb francia írója, André Gide nem dőlt be a szovjet propagandának. Aznap, amikor a német hadsereg egyetlen puskalövés nélkül bevonul Párizsba, naplójában megjegyzi: az események az ország siralmas állapotát tükrözik. Nem sokkal később, egy lapszéli jegyzetben hozzáteszi: "A tegnapi ellenséggel lepaktálni nem gyáva, hanem bölcs cselekedet; bele kell törődni az elkerülhetetlenbe." De a náci győzelem csak azért volt elkerülhetetlen, mert az emberek hagyták.
      Amikor Pétain marsall, Pierre Laval és a többiek bejelentették, hogy együttműködnek Hitlerrel, Franciaországban kétségkívül szinte mindenki megkönnyebbült. A dokumentumok tanúsága szerint a francia értelmiségiek kapva kaptak a karrierlehetőségen, amit Franciaország katonai kormányzója, illetve Otto Abetz német nagykövet és dr. Karl Epting, a Német Intézet igazgatója kínáltak nekik. Abetznek tulajdonítják az aranyköpést, miszerint Európa motorja a Vatikán, a kommunista párt, a porosz vezérkar és a Nouvelle Revue Française. Szűzies fehér borítójával és piros-fekete betűs címsorával az N.R.F. engedelmesen beállt a sorba. Gerhard Heller, Goebbels propagandaminisztériumának tisztviselője volt a cenzor, aki a könyvekre, színdarabokra és folyóiratokra ráütötte a jóváhagyás horogkeresztes pecsétjét. Mint önéletrajzából kitűnik, büszke volt rá, hogy a párizsi szellemi élet középpontjában állhat.
      Néhányan, mint például Albert Camus, François Mauriac vagy André Malraux, a maguk eszközeivel aktívan ellenálltak. Jean-Paul Sartre viszont, hogy csak egyet említsünk a sok közül, azt állította magáról, hogy ellenálló volt, holott valójában cenzori engedélyt kért a műveire. Ernst Jünger, egy másik híres német, aki a háború alatt Párizsban élt, naplójában nagyjából olyannak írja le az ottani társasági életet, amilyen a háború előtt volt. Rendszeresen látogatta Picasso műtermét, ahol a vásárlási szándékkal érkező német tisztek egymásnak adták a kilincset. Maga meg én, jegyezte meg egyik nap Picasso Jüngernek, huszonnégy órán belül megoldást találnánk a háborúra.
      Valamiféle erkölcsi számvetésre azért sor került. Lavalt hétszázadmagával kivégezték hazaárulásért. Az épuration, vagyis a tisztogatás ötletszerű és bosszúszomjas volt. A megrémült hatóság hamar, már 1953-ban amnesztiát hirdetett. A kollaboráció kérdését a jogi megszorításoknak olyan sűrű szövevénye veszi körül, hogy nem lehet róla becsületesen írni, ezért máig tisztázatlan.

      A nácizmus veresége után jött Kelet-Európa szovjet megszállása, amelyben helyi kommunisták vagy a háborút Moszkvában átvészelt elvtársaik vállaltak szerepet. A levéltári anyagokból egyelőre nem derült ki, pontosan mi volt Sztálin szándéka, amikor eljátszott a gondolattal, hogy kelet-európai mintára Franciaországban és Olaszországban, sőt esetleg másutt is puccsot hajtson végre. A francia és olasz pártaktivisták - nemrégiben még franktirőrök és fegyveres partizánok -, akik készen álltak a hatalomátvételre, végül mégsem kaptak zöld utat. Sohasem tudták kiheverni csalódásukat, amiért Moszkva inkább a "lassú víz partot mos" taktikája mellett döntött, mondván, meg kell győzni a választókat, hogy a kommunistákra szavazzanak. Dokumentumok bizonyítják, hogy az oroszok ezt a tervet óriási összegekkel támogatták: Franciaországban és Olaszországban dollártízmilliókat költöttek rá, másutt pedig, főleg Németországban, befolyásos emberek ezreit nyerték meg ügynöküknek. Egy brit kommunista leírja, hogyan vett át minden évben egy aktatáskát, benne egymillió font készpénzzel, a szovjet nagykövetségen. A francia nemzetgyűlés kommunista képviselőinek beszédeit Moszkvában fogalmazták. Ilyen mélyre még Hitler franciaországi helytartói sem süllyedtek.
      A háború előtt a szovjetekkel való szimpatizálás magánügy volt, jellembeli fogyatékosságból fakadó önámítás, amely sok esetben célt tévesztett idealizmussal párosult. A háború után már más volt a helyzet, ugyanis a közvélemény jelentősen módosult. Csaknem fél évszázadon át szovjetbarát légkör uralkodott, jóllehet a szovjet rendszer igazi arcát többé nem lehetett elleplezni. Alighogy elmaradtak műterméből a német tisztek, Picasso máris "békejelképeket" rajzolt szovjet megrendelésre, és nyilvánosan kijelentette, hogy "úgy tekint a kommunista pártra, mint szomjúhozó a friss vizű forrásra". Buzgó karrierizmusában számtalan kevésbé neves ember is osztozott. Az idealizmus többé nem játszott szerepet, a számítás annál inkább.
      A helyi kommunista pártok moszkvai pénzből széles támogatói kört szereztek maguknak. Nemcsak saját hivatalos fórumaikat működtették, hanem újságokat, rádióműsorokat, majd televíziós csatornákat is a befolyásuk alá vontak; bejuttatták embereiket a megfelelő döntéshozó testületekbe, hogy támogassák a párt íróit és művészeit; szervezeteket alapítottak, fesztiválokat, nyári táborokat, ifjúsági mozgalmakat szerveztek; elérték, hogy az iskolákban és egyetemeken marxista kurzusokat tartsanak, sőt még vallási közösségekbe is beférkőztek. Úgy tűnt, hogy a jövő szovjet képre formálódik.
      A "polgárinak" bélyegzett kulturális és erkölcsi értékeket könyörtelenül bírálták. Jobbára jelentéktelen írók és művészek váltak híressé: született komisszárok, mint Louis Aragon és Maurice Merleau-Ponty, Genet, Althusser, Pasolini és sok más olasz lmrendező, Renato Guttoso és sok más festő, és persze Bertolt Brecht, akinek pártpropaganda-stílusa Kelet-Berlinből hódító útjára indulva a kortárs színjátszás prototípusává vált. Horogkeresztes cenzori pecsét ide vagy oda, Sartre a hidegháború éveiben egyfolytában kiállt a szovjetek mellett. Úgy okoskodott, hogy a szovjetek nem követhettek el semmiféle gazságot, vagy ha netán mégis, akkor neki kötelessége ezt leplezni. Egészen odáig elment, hogy tagadta a gulag létezését. Rágalomhadjárat indult George Orwell, Arthur Koestler, Raymond Aron, Karl Popper és mindenki más ellen, aki ugyanúgy bírálta ezt az új szellemi légkört, ahogy annak idején a nácizmust.
      Szerencsére a szovjet rendszer veresége mintegy magától következett be, s a nácizmus legyőzéséért folytatott háborúval ellentétben nem követelt áldozatot emberéletben és anyagiakban. A moszkvai pénzforrások elapadása nyomán jó néhány alkotó nimbusza szertefoszlott. Sartre, Brecht és epigonjaik ma már özönvíz előttinek hatnak. De ezúttal nem került sor erkölcsi számvetésre. Mostanáig egyedül François Furet próbálta Le Passé d'une illusion² című könyvében módszeresen feltárni, hogyan jutott egy csomó intelligens ember tévútra, s árulta el az alapvető emberi értékeket. Furet elismeri, hogy a volt kommunisták, köztük ő maga is, kezdettől fogva tévedtek, mégis megpróbál azzal érvelni, hogy az adott helyzetben nem tehettek mást - s ezzel az elcsépelt fordulattal hitelteleníti saját apológiáját.
      Azt gondolhatnánk, hogy miután a kollektív ideológia fenyegetése elhárult, a kultúra előterébe, az irodalmi és művészi ábrázolás középpontjába ismét az ember és az emberi sors került. Csakhogy a kollektivizmus továbbra is hatott, és aláásta ennek lehetőségét.
      Ma Európa minden egyes országa demokrácia, s mindegyik modern, jóléti állam, amely polgárainak "a bölcsőtől a sírig" biztosítja a lakáshoz, tanuláshoz és egészségügyi ellátáshoz való jogot. A jóléti államnak több előfutára volt: a filantrópok, akik a régi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok eltörlésével kívánták javítani a közállapotokat; Bismarck, aki jobb katonákat remélt tőle; a marxisták választások útján hatalomra került szociáldemokrata szárnya, akik a "mindenkinek szükségletei szerint" elv megvalósulását látták benne. De a jóléti állam csak a hidegháború során teljesedett ki. Létrehozóinak mögöttes szándéka az volt, hogy elejét vegyék a forradalomnak, és semlegesítsék a Szovjetunió hatását.
      Amikor megvalósult a brit jóléti állam, William Beveridge, akinek ebben kulcsszerepe volt, levelet intézett az akkori miniszterelnökhöz, Clement Attleehez. Kijelentette, hogy műve büszkeséggel tölti el, ugyanakkor aggódik, vajon nincs-e mindez ellentétben a hagyományos brit karakterrel. Elméletileg az embereknek nagyobb lehetőségük nyílik, hogy tetszésük szerint alakítsák az életüket, de nem forgatják-e fel a politikusok a bevált értékrendet? Eddig az egyén viselte a felelősséget, mostantól viszont az állam viseli.
      Régebben az emberek sokkal nehezebben szánták rá magukat egy-egy válásra, abortuszra, házasságon kívüli szülésre, törvénysértő vagy a társadalom által elítélt viselkedésre. Az egyéni felelősség azt jelentette, hogy a rossz döntés büntetést és szégyent von maga után, a jó döntés pedig elismerést szerez az embernek.
      A jóléti állam s annak különféle szervei a mások életét befolyásoló döntéseket tisztviselők és bürokraták, ellenőrök, szociális munkások, terapeuták, tanácsadók, menedzserek és nem utolsósorban választási érdekeiket szem előtt tartó politikusok kezébe adták. A népességnek ez a jóléti államból élő része létrehozta a függőség kultúráját, amely amilyen erős, olyan bénító. Ahogy Beveridge előre látta, a cselekedeteknek többé nincs következményük. Rossz és jó döntések helyett, amelyek büntetést vagy jutalmat érdemelnek, immár csak ilyen-olyan esetek vannak.
      Mindenütt akadnak persze értelmiségiek és művészek, akik képesek továbbvinni a megörökölt magas kultúrát. Ennek legnagyobb akadálya azonban éppen a demokratikus jóléti állam, amely elsorvasztja azt, amit ápolni kíván. A különféle hagyományőrző lobbik, a művészeti tanácsok és kultuszminisztériumok vagy kivonják a forgalomból és befőttesüvegbe zárják a múltat, vagy egy uniformizált, turistalátványossággá silányított és gyakran "kísérleti" jelent szponzorálnak. A velencei Assessore per la Cultura mindannyiuk nevében beszélt, amikor azt mondta: "A város tele van energikus tudósokkal, akik minden szempontból átgondolják ennek az ízig-vérig hagyományos városnak a működését". Majd hozzátette: "Ahelyett, hogy egyszerűen felkínálnánk - és így egy idő után kimerítenénk - a múlt művészetét, új kulturális élményekkel kell szolgálnunk, és a kultúrát stratégiai tényezőként kell kezelnünk a város átalakításában és fejlesztésében."
      "Európa napján", május 9-én Franciaországban ezer zenei eseményt rendeztek állami pénzből. Nagy-Britanniában évente ötszázötven művészeti fesztivált tartanak, és csak júniusban kétezer-háromszáz államilag támogatott zenei rendezvényt bonyolítottak le. A központi finanszírozás egyfelől eltartja az alacsony kultúrát, másfelől előnyt biztosít azoknak, akik rá tudják venni a hivatali apparátust az általuk "menőnek" kikiáltott művészek vagy események támogatására. A magas kultúrát innen is, onnan is kizárják az intézmények - ide sorolva az egyetemeket, a kiadókat és a médiát -, amelyeknek éppen hogy fel kellene karolniuk.
      A komédia erkölcsöket és szokásokat figuráz ki, de ennek előfeltétele, hogy a szóban forgó erkölcsök és szokások széles körben ismertek és elterjedtek legyenek. A tragédia jó szándékkal hozott rossz döntéseket ábrázol. Az a művészet azonban, amely "esetekkel" foglalkozik, a komédiát és a tragédiát egyaránt értelmetlenné teszi. Ha minden relatív, akkor bármilyen cselekvés egyformán érvényes. Egy-egy "eset" csupán egy-egy lehetséges életstílust képvisel. Salman Rushdie szerint Nagy-Britanniában a fiatal szerzők semmi másról nem tudnak beszélni, mint a mai angol életstílusokról. Hol az az 1945 után született európai művész vagy író, aki egyetemességre törekszik? A katolikus és a protestáns egyházak azzal, hogy szemétdombra hajították a liturgiát, és népszerű, nyelvtani hibáktól hemzsegő zanzává írták át a Bibliát meg az imakönyvet, magát a vallást is alternatív életstílussá tették. A közelmúltban egy újságcikk beszámolt arról, hogy Németországban "egyes templomokban rave partikat rendeztek a fiataloknak", sőt bazárokat és színielőadásokat tartottak; az egyik darabban "félmeztelen színésznő szerepelt, Krisztus pedig gázálarcban jelent meg a színen".
      A brutalizmus, a strukturalizmus, a dekonstrukcionalizmus, a posztmodernizmus, a francia új regény, a théâtre sans texte, a mágikus realizmus és a többi kiutat keres ebből a helyzetből: mind olyan művészeti formát próbál felfedezni, amelyben - akárcsak magában a társadalomban - többé nem kell döntéseket hozni. Ez azonban csak tovább terjeszti a kórt, ahelyett, hogy gyógyírt hozna rá. A regény, a vers, a kép, a történetírás, sőt maga az erkölcs is belesüllyed a szórakoztatóiparba.
      A minap az egyik legnevesebb német könyvkiadó szerkesztőjét kérdeztem a kultúra ottani állapotáról. "Katasztrofális" - hangzott a válasz. A megjelent könyvek több mint kétharmada fordítás. Az idei sikerlisták élén A jó kislányok a mennyországba mennek című feminista mese áll. Siegfried Lenz A példakép című regényében jó negyedszázada azt fejtegette, hogy a németek, tekintettel a múltjukra, többé nem képesek eldönteni, mi helyes és mi nem. Günter Grass úgy vélte, a németek egyáltalán nem választották Hitlert, hanem Hitler megbabonázta őket. A legfőbb téma még mindig a német önazonosság. Hans Magnus Enzensberger, Martin Walser és mások nagyon komolyan írnak erről; Fassbinder, Herzog, Heiner Müller és Peter Weiss filmjeit, illetve drámáit viszont önsajnálat hatja át. Az elmúlt fél évszázad leghevesebb vitája az úgynevezett történészvita, a Historikerstreit volt, amely a nácizmus és a kommunizmus rokon vonásairól folytatott szakmai vita örve alatt tulajdonképpen a Hitler utáni korszak német identitáskereséséről szólt. De vajon milyen mélyre hatol ez az önvizsgálat? A lengyel születésű Marcel Reich-Ranickiről, akiből aztán külföldön lett neves irodalomkritikus, kiderült, hogy annak idején együttműködött a lengyel kommunista állambiztonsági szervekkel. Védelmére mindössze annyit hozott fel, hogy a németeknek nem tartozik magyarázattal. Ez elég is volt ahhoz, hogy elsimítsa a botrányt.
      Umberto Ecónak, Leonardo Sciasciának, Italo Calvinónak sikerült elkerülnie az olasz kultúra szovjet mintájú sematizmusát. Ma Olaszországban több mint háromezer irodalmi díj és számtalan fesztivál tanúsítja a művészek érvényesülési lehetőségét. Ugyanakkor Firenze legnagyobb könyvesboltjának kirakatában Alison Fell, David Lodge, Patricia Highsmith, José Saramago, Oe Kenzaburo, Michael Crichton, Sten Nadolny, John Fullerton, Peter Mayle regényei mellett egyetlen olaszt láttam: Romano Battaglia Alle Porte della Vitáját.
      Párizsban egyetlen nemzetközi hírű festőt vagy szobrászt sem találtam. Jó tíz éve Milan Kundera bevallotta, hogy bár nosztalgiát érez Párizs iránt, "egy eltűnőben lévő világ eltűnőben lévő fővárosának" tekinti. A Gallimard könyvkiadónál az utóbbi időben Jean-Denis Bredin, François-Régis Bastide, Daniel Pennac, Alina Reyes, Dominique Rolin, Gilles Coupet, Anna Wiazemsky, Patrick Modiano és Jean d'Ormesson regényei jelentek meg (utóbbi könyvének címe, Presque rien sur presque tout,³ a helyzet summázataként is felfogható).
      Az N.R.F. 1996. júniusi száma két amerikairól, Jack Kerouacról és Jerome Charynról hoz tanulmányt, majd egy L'Algérie des écrivains című összeállítás következik. Az egyik neves szerző, Muhammad Dib az algériai értelmiségiekről írt esszéjében az alábbi végkövetkeztetésre jut: "A jelek világába merülve, magukat is jeleknek tartva a jelek nagy hangversenyében, csakis jelek révén kommunikálnak, amelyek többnyire érthetetlen, tört hangzatok." Lehet, hogy a vájt fülűek ezt megtapsolják, de aligha rettenti vissza az iszlám fundamentalistákat, akik lángba borítják Algériát. Az N.R.F., Európa egyik "motorja" bizony lefulladt (s ha már itt tartunk, az Otto Abetz által említett másik három is). Ugyanebben a hónapban a L'Infini című rivális folyóirat terjedelmes esszét közöl Francis Baconról Philippe Sollers (korábban maga is könyvkiadói szerkesztő) tollából; ezt David Bowie, az egykori híres popénekes elbeszélése követi, amely egy tizennégy éves kamasz megcsonkításáról szól, s a fordító és a szerkesztő egybehangzó véleménye szerint "hitelesen kriminális művészet".
     Nagy-Britanniában a legmeghökkentőbb és legvisszataszítóbb blöffökkel találkozhatunk. Egy londoni kiállítóteremnek a minap lebontották a tetőszerkezetét, hogy a magasból csörlővel leereszthessenek néhány rózsaszínűre festett birkát. Másutt egy fiatal színésznő feküdt anyaszült meztelenül egy üvegdobozban egy álló héten át. Valaki rangos díjat nyert egy ház bevakolásáért. Egy másik ifjú titán telerakott egy galériát több ezer, bádogból vagy hulladék papírból kivágott emberalakkal, amelyeket takarítóbábuk söpörtek szemeteszsákokba.
      Az ürülék hovatovább egy a többi festőanyag között. Helen Chadwick Pisivirágok című alkotása úgy készült, hogy a művésznő hóra vizelt, és ezeket a nyomokat használta öntőmintának. Dinos és Jake Chapman közös filmjében két nő egy lefejezett próbabábu pénisz alakú orrán végez fellációt. Ugyanez a szerzőpáros egy kiállításon irtózatosan torz, meztelen gyerekalakokat, köztük sziámi ikreket mutat be, akiknek az orra hímvesszőt, a szája végbélnyílást, a mellkasa pedig vaginát formáz. Damien Hirst, egy fiatal művész, aki azzal futott be, hogy kettéfűrészelt egy tehenet, az egyik rangos vasárnapi újságban a következő épületes nyilatkozatot teszi: "Szeretek levetkőzni. Sok barátom ugyanígy van ezzel. És tudja, mit csinálunk? Pisálunk, kakálunk, játszunk a farkunkkal. Azt hiszem, a lelkünk mélyén mindannyian csecsemők vagyunk." Hirst tehenét más brit művekkel együtt kiállították
      Párizsban; az ottani szervező így nyilatkozott: "A brit szobrászok legnagyobb erőssége, hogy képesek száműzni az ízlésesség fogalmát."
      A Blasted című színmű cselekményét, amelyet a Royal Courtban mutattak be, egyik kritikusa a következőkben foglalta össze: "Zugfirkász szexel szellemileg visszamaradt lánnyal; katona nemi erőszakot követ el, majd megeszi kivájt szemét; mindez egy leedsi szállóban játszódik, polgárháborús időkben." A darab írójának legújabb műve egy klasszikus görög téma "újrafeldolgozása". Hippolütosz, egy recenzióból idézve, életunt depressziós, aki egész nap hamburgerrel tömi magát, mindenféle szemetet néz a tévében, és a zoknijába maszturbál. Phaidra ettől függetlenül gerjed erre a gusztustalan X generációs alakra, és orális szexben részesíti. Az alany ezt annyira unja, hogy közben még az evést sem hagyja abba. Thészeusz üdvrivalgástól kísérve megerőszakolja a lányát. Hippolütosz hímvesszőjét levágják és grillen megsütik.
      Wales legistenhátamögöttibb vidékén, ahol a népesség juhtenyésztéssel foglalkozik, és lélekszáma az 1300-as évek óta nem növekedett, egy színtársulat bemutatta a Vagina Dentata című darabot. Ez - a helyi újság beszámolója szerint - úgy kezdődik, hogy három nő lepuffantja az egyetlen férfi szereplőt, aki egyszersmind a darab írója és rendezője. A cikk szerzőjének értékelése: "Felturbózott Csehov. Posztmodern tragédia, amely magával játszik." Csehov foroghat a sírjában.
      Sasha Waltz koreográfus egy londoni fesztivál keretében mutatta be All Ways Six Steps című modern táncjátékát. Ez egy hálószobában játszódik. A Sunday Times kritikusa a következőket írja róla: "Pán Péter-szerű alak lebeg be a színre, aki minden teketória nélkül megpróbálja Waltzot (akit épp most vett feleségül) ágyastul a falhoz kenni, illetve, amikor ez nem sikerül, egy fiókba gyömöszölni. Egy másik baljós figura ugyancsak átrendezi a szobát, addig egyensúlyoz a fotelokkal és a fésülködőasztallal, míg valahogy meg nem állnak a fal tetején. Az egésznek semmi értelme, de sebaj. Szívesen megnézném újra."
      Idén első ízben ítélték oda a nőírók számára meghirdetett, harmincezer font pénzjutalommal járó Narancs-díjat. A győztes, Helen Dunmore "hipnotikus történetet írt egy vidéki környezetben lejátszódó vérfertőzésről." A Betty Trask-díjat, amely ugyancsak magas összeggel jár, romantikus regényekért adják. Az idei zsűri egyik tagja, Graham Lord panaszkodik a pályaművekre. Az egyik regény egy részeges skót nőről szól, és "van benne öngyilkosság, orgia, pornóvideo, maszturbálás, rengeteg hányás és egy jelenet, amelyben a hősnő arra ébred, hogy a férfi, akit előző este szedett föl, a hasára ürítette a székletét, mert ő túl részeg volt ahhoz, hogy közösüljön vele". Egy másik regényben, a Marked for Life-ban "egy teletetovált homoszexuálisra gyertyával támad rá a felesége, akinek az anyja a leszbikus szeretőjével él együtt. Ebben is rengeteget hánynak". Louis Doughty Crazy Pavingje bővelkedik "trágár párbeszédben, aprólékosan részletezett maszturbálásban, menstruálásban és hányásban". A huszonnyolc éves Tania Glyde Clever Girl című regénye már az első néhány oldalon felvonultat "egy kangörcsös kutyát, vibrátorokat, különféle testnedveket, kiskorúval folytatott nemi közösülést, vécépapírt... és más, nyomdafestéket nem tűrő dolgokat".
      Kétségtelen, hogy a mindennapi élet bőségesen nyújt anyagot az efféle művészethez. Egy bizonyos Paul Scarrot például, amint arról az újságok beszámoltak, negyvenévesen meghalt egy spanyol kórházban; egyszerűen halálra itta magát. Ezt a férfit egyetlen esztendő leforgása alatt tizenkilencszer ítélték el és tizenháromszor büntették elzárással futballhuliganizmus miatt. Rendre támadóeszközöket vitt be a stadionokba, és verekedést provokált a szurkolók között. Egy fiatalember, aki levizelte a lakóhelyem közelében lévő rendőrőrs falát, az őt felelősségre vonó rendőrbírónak így indokolta tettét: "Semmi, csak pisálnom kellett." A BBC egyik legnépszerűbb reggeli műsorát vezető fiatalember a következőképpen szokta felkonferálni a produkciót: "Itt döglünk az ágyban a barátommal." A múltkor megkérdezte a műsor egyik stúdióvendégét: "Anthea, mit szólnál hozzá, ha jól pofán vágnálak?"

      Sokak szerint fölösleges is bizonygatni, hogy a hanyatlás korát éljük. Alasdair MacIntyre filozófus már évekkel ezelőtt figyelmeztetett rá, hogy Anglia az erkölcsi analfabetizmus küszöbén áll, ezért a "jó" vagy az "igaz" fogalma egyre kevésbé alkalmazható. Robert Harris, a népszerű szerző és jeles kolumnista szerint az angolok "egyre ostobábbak és durvábbak". Paul Johnson történész és publicista az ország proletarizálódásáról beszél, amely a fiatalokat belerángatja a "szennykultúrába". A közoktatás helyzetéről készült hivatalos jelentés megállapítja, hogy a hétéves gyerekek jelentős része nem tud olvasni; belőlük valószínűleg funkcionális analfabéta felnőttek lesznek. Egy másik jelentésben az áll, hogy a tizenegy és tizenöt év közötti korosztálynak csaknem a fele sohasem vesz a kezébe könyvet. A diákok nem értik a bibliai vagy klasszikus utalásokat. Egy bírónő nyilvánosan kijelentette, hogy a házasság intézménye elavult. A milliós példányszámú bulvárlapok kábítószereseket és huligánokat, popsztárokat és tévészemélyiségeket, sportolókat, mesterszakácsokat, modelleket és divattervezőket sztárolnak.
      A populáris kultúrában megmutatkoznak "állati természetünk nyilvánvaló hibái" - hogy Matthew Arnold múlt századi szavait idézzük. Ő előre látta az anarchiát, amikor "bárki kedvére törhet-zúzhat". Abban a társadalomban, amelyet nem érdekelnek a döntések, az artisztikus hajlamú törők-zúzók csak úgy tudják kifejezni magukat, hogy versenyre kelnek, melyikük tud nagyobb megbotránkozást kelteni. A beteljesülés helyébe az önérvényesítés lép. A felelősség helyébe az életstílus. Az erényként elkönyvelt ízléstelenség nem egyéb, mint a csecsemő rúgkapálása a bölcsőde rendje ellen.
      Az infantilizmussal sem az élet, sem a művészet nem tud mit kezdeni. A kritikus feladata emberemlékezet óta az, hogy - Desmond MacCarthy hasonlatával szólva - zátonyt emeljen, amely megvédi az irodalom lagúnáját az értelmetlenség és a zűrzavar háborgó tengerétől. Ma a kritikus - vagy azért, mert fél, hogy népszerűtlenné válik, vagy azért, mert elvesztette erkölcsi tekintélyét - nem átallja dicsérni azt, amit valójában utál. Ez újdonság. Vegyük például az Arts Council disztingvált elnökének, egykori költőnek a recenzióját egy most megjelent regényről. "Senkinek sem kívánom, hogy láncfűrésszel feldarabolják, megerőszakolják, futballmeccsen betörjék a fejét, vadállati kegyetlenséggel megkínozzák, vagy percekkel a halála után egy pederaszta hullaszállító töltse rajta a kedvét." Mindez azonban, fűzi tovább a szót, itt "olyan lendületesen, olyan eleven lüktetéssel és tévedhetetlen stílusérzékkel van előadva, hogy a könyv egyszerre visszataszító és lenyűgöző". Történetesen épp ma, amikor e sorokat írom, a Times hasonló - immár rutinszerű - példával szolgál. Kritikusa azt írja, hogy "bár ez az első regény, amitől a szó szoros értelmében felfordult a gyomrom, mégsem tudtam letenni". A szóban forgó regény egy sorozatgyilkosról szól, aki fiatal homoszexuálisokat tesz el láb alól. A recenzió dicséri a szerző színes előadásmódját, szellemességét, intelligenciáját, prózájának szövetét, s mentálhigiénés figyelmeztetés helyett olyan jelzőket használ, mint megrázó, tiszteletlen, nyugtalanító, releváns, provokatív, felkavaró, állásfoglalásra késztető.
      A megzavarodott, erkölcsi iránytűjüket vesztett, szétzilált kultúrában élő európaiak menthetetlenül egy újabb kollektivizálási kísérlet alanyaivá váltak. Az utóbbi négy-öt évtizedben politikusok egy szűk csoportja - németekkel és franciákkal az élen - kidolgozott egy államszövetségi struktúrát, amely végső soron valamennyi európai nemzetet egyetlen államszerkezetben kívánja egyesíteni. Már megvan a brüszszeli központ; van egy korlátozott létszámú és korántsem reprezentatív parlament, amely költeni költhet, de adókat nem vethet ki, költségvetését a tagországok hozzájárulásából fedezi; van nem is egy, hanem két európai bíróság, amely fölötte áll a nemzeti bíróságoknak; van egy elnök és tucatnyi főbiztos, akiket nem választottak, hanem kineveztek; és van tízezer bürokrata. A demokratikus törvényhozást központi döntések váltják fel. A mindennapi életet és a kereskedelmet elképesztően sok irányelv és szabály regulázza. A kulisszák mögött karrierek, vagyonok, egész iparágak vagy régiók sorsa dől el. A nemzetállam mint olyan, történelmi múltjától, törvényeitől, nyelvétől vagy hagyományaitól függetlenül, rendeletileg megszűnésre ítéltetik.
      A páneurópai vagy eszperantista törekvések a múlt században kezdődtek. A jelenlegi szerkezet, amelynek modellje eredetileg az újabb háború elkerülésének idealista impulzusából született, tudatosan vagy anélkül a nácizmustól és a kommunizmustól is sok mindent átvett.
      Néhány évvel az 1917-es forradalom után Trockij a Pravdában cikket írt Az Európai Egyesült Államok címmel. Úgy vélte, hogy előbb az európai országok, majd a világ többi országa is mind egy szocialista államszövetségben fognak egyesülni. Ez maradt a szovjet doktrína.
      A politikai akarattal létrehozott szövetségi Európa sok szempontból az egykori Szovjetunió mintáját követi. Intézményeit olyanok hozták létre, akik hisznek az állam irányító szerepében és a protekcionizmusban. Tisztviselői se politikai, se pénzügyi vonatkozásban nem vonhatók felelősségre. Nincs megfelelő ellenőrzés. Dollármilliárdok tűnnek el nyomtalanul - a brüsszeli költségvetés hozzávetőleg egyharmada. Az idealizmus elkopott, van viszont támogatás, adókedvezmény, vannak fülesek, csúszópénzek és picsi-pacsi ügyek. Egy sor vezető európai politikust és üzletembert lecsuktak vagy vád alá helyeztek korrupció miatt. A bonyolult központi rendszer irányítói olyan nómenklatúrát alkotnak, amely nagyon emlékeztet a kiváltságos kommunista párttagok klikkjére.
      A különböző nyelvű és kultúrájú, független nemzeteknek - akárcsak annak idején a Szovjetunióban - ideológiai alapon kellene egyesülniük. Ez merőben politikai szándékot tükröző, mesterséges konstrukció. A népek természetesen igyekeznek megőrizni történelmileg kialakult önazonosságukat, következésképpen újraéled a nacionalizmus, az idegengyűlölet és a rasszizmus, holott a szövetségi eszme éppen ezeket kívánta egyszer s mindenkorra száműzni. Mindenütt vannak szeparatista csoportosulások, amelyek a nemzet és a kultúra védelmében az erőszaktól sem riadnak viszsza. Ódon kísértetek járnak. A szövetségi Európa ugyanazt a hibát ismétli meg, ami a Szovjetunió vesztét okozta.
      1940 óta a franciák és a németek kapcsolata bűntudattal terhelt, mondhatni szadomazochista. "Németország egymaga dönt Európa sorsáról" - jelentette ki Hitler 1942 augusztusában, majd a franciákra utalva feltette a kérdést: "Vajon hasznukat vehetjük?" Egy olyan új rendet képzelt el, amelyben Franciaország termékeket és szolgáltatásokat nyújt. 1943 szeptemberében Hitler jóváhagyásával Albert Speer és a francia iparügyi miniszter, Jean Bichelonne a gazdaságilag integrált Európa megteremtésének első lépéseként tervezőbizottságot alakított. Otto Abetz, a franciabarát német nagykövet amellett volt, hogy a franciákat egyenlő partnernek tekintsék. Az a kérdés, magyarázta Bertrand de Jouvenelnek, hogy "önök szabad akaratukból csatlakoznak-e".
      Az új rend körvonalazásában olyan náci értelmiségiektől kezdve, mint Carl Schmitt és Werner Best, Ernst Jöngeren át az 1944-es, Hitler elleni merényletkísérlet néhány résztvevőjéig a legkülönfélébb németek vettek részt. Több náci agytrösztöt is a cél szolgálatába állítottak; ilyen volt a Werner Daitz (Alfred Rosenberg munkatársa) által vezetett Európai Gazdaságtervezés Társasága, illetve a Gazdasági Minisztériumban Otto Ohlendorf SS-tábornok vezetésével felállított testület, amely többé-kevésbé pontosan prognosztizálta a későbbi fejleményeket. Ohlendorf, akit Oroszországban elkövetett mészárlásaiért a háború után felakasztottak, képzett közgazdász volt; úgy érvelt, hogy a náci gazdasági rendnek össze kell egyeztetnie a szabadpiacot az állam mint legfőbb megrendelő és szállító szerepével.
      Voltak francia kollaboráns gondolkodók, akik úgy látták, hogy a Németországhoz való közeledés vagy a vele kötött szövetség a vereség elkerülésének egyetlen módja. Alfred Fabre-Luce a szerkesztésében 1942-ben megjelent Anthologie de la nouvelle Europe című, nagy hatású kötethez írt hosszú bevezetőjében kifejtette, hogy az erő tekintélyt parancsol, és a nácik céljai, ha jelenlegi formájukban korlátozottak is, megalapozottak. Európa elsőbbségének biztosítása érdekében Németországnak és Franciaországnak fel kell áldoznia nemzeti szuverenitását. Ez ha nem is valóságos nácitlanítást, de legalább a nácizmus rasszista méregfogának kihúzását eredményezheti. "Franciaországnak és Németországnak ez a közös vállalkozása megerősítheti szolidaritásukat" - vélte Fabre-Luce. Ezért a véleményéért azután a háború végén letartóztatták.

      1989-ben az egyesített Németország ismét Európa vezető hatalmává vált. Kohl kancellár és munkatársai váltig hangoztatták, hogy Németországot a szövetségi Európa keretei között kell lekötni, különben visszatérhetnek a régi rossz re exek. A franciák, akik időközben megerősítették állásaikat, ösztönösen úgy próbálják megfékezni a potenciálisan fenyegető erőt, hogy maguk is csatlakoznak hozzá. A két ország a maastrichti egyezmény aláírásával elkötelezte magát a közös célkitűzések mellett. Ez az egyezmény bírálói szerint "Vichy szellemét idézi". Hitler és Pétain kézfogásának egykori színhelyén Kohl kancellár és Mitterand elnök nyújtott kezet egymásnak. A Champs-Élysées-n ismét német tankok dübörögtek végig, bár igaz, hogy ez csak díszszemle volt. Mitterand elnök Berlinben mondott búcsúbeszédében elismeréssel szólt a német katonáknak a második világháborúban tanúsított bátorságáról, halála után megjelent könyvében pedig dicsérte Poroszország felvilágosult erényeit. Íme az Ohlendorf és Fabre-Luce által megálmodott új rend. Ebből a szemszögből nézve Laval és a többi kivégzett hazaáruló egyszerűen korai eurofanatikusnak tekinthető.
      Európának - történetesen egy közepes rangú spanyol tisztviselő személyében - immár kulturális főbiztosa is van. Az európai kultúra azonban megreked a tömegszórakoztatás - labdarúgó-mérkőzések és más sportesemények, televíziós koprodukciók, eurovíziós dalfesztivál, nyereményjátékok és más kereskedelmi vagy marketingkampányok - szintjén. Miközben tovább hat a nácizmus és a kommunizmus öröksége, egy földrésznyi méretű populista és kollektivizált jóléti állam van kialakulóban, amelyben egyre kevesebb az igazi választási lehetőség, és a kultúrának egyre jelentéktelenebb szerep jut. Cserébe az emberek a jólét ígéretét kapják. A következő néhány évben el kell dönteniük, támogatják-e a politikusok ilyen irányú elképzeléseit. Akármi lesz is a válaszuk, valószínűleg rájönnek majd, hogy Európában sokkal több a rom, mint gondolták.

1996. szeptember