|
|
|
|
|
||
Imakő
Anyám megmutatta nekünk a sötét, zömök hegyet, ahol a majmok élnek. Innen került hozzánk a kék kő a hőséget enyhítő széllel együtt, mely a tenger hátán születik, és mosolyt fakaszt a falusiak arcán. A követ egy kereskedő, egy jámbor férfi hozta. Ünnepélyesen nézegettük, amikor apám este az imaszőnyegre helyezte.
- A tengerről való. Kék, mint a tenger. Hűvös, mint a tenger.
(Apám jól ismerte a tengert. Fiatal korában el kellett kísérnie egy rokont a bougie-i bíróságra, mert a nő azzal vádolta az egyetlen lányát, hogy meg akarta ölni őt a szövőfésűvel.) Tisztelettel érintettük meg a kék követ, mely olyan sima és gömbölyű volt, mint egy tojás. Apám arra használta, hogy bevégezze az imát, majd átadta a helyét anyámnak, aki tovább simogatta a követ. Vacsora után újra végigsétáltattuk ujjainkat fényes felületén és tökéletes hajlatú oldalán, közben elképzeltük a tengert, a majmok hegyén túl, amely hatalmas, akár az ég, és elér Franciaországig.
- Nehogy összekoszoljátok, gyerekek! Ez a tisztaság köve. Megtisztítja a lelket.
Visszatettük az ablakpárkányra a korsó mellé, távol mindenféle kétes dologtól. A kék követ sokáig nagy tiszteletben tartottuk. Majd lassacskán, amikor már nem tekintettük szent dolognak, mandula- és diótörésre használtuk, vagy vele vertünk be egy-egy szöget.
- Miért bántok ilyen durván a kék kővel? Ez bűn, gyerekek. Keressetek másik követ az udvaron!
Miután megakadályozta, hogy szentségtörést kövessünk el, anyám végül maga is hozzánk hasonlóan cselekedett.
A kék kőnek kicsorbultak a szélei, egyre jobban lepattogzottak az oldalai, mígnem egy nap kettétört a kezemben. Körbeálltuk a törött darabokat, egyenként megsimogattuk őket, s hatalmas szomorúság vett erőt rajtunk.
- Nem értettük meg ezt a követ, gyerekek. Csak szelíd kéz érinthette volna.
Anyám összeillesztette a két részt, vigyázva bebugyolálta egy öreg kék kendőbe, és eltette a szekrény mélyére. Majd kivette az asztalfiókból a régi, szürke és horpadt imakövet, amelyet bizonyára valahol a közeli Boussellam folyó kiapadt mederében találtunk.
A megszállott
Ott ült velem szemben a rendelőintézet várójában, hajlott háttal, hatalmas kötéssel a kezén, alázatos arccal. Félig lefátyolozott anyja az ajtó előtt beszélgetett a portással. A megszállott a bal kezemen lévő kötést bámulta. Félelem nélkül visszanéztem rá, és együttérzőn gondoltam gránátrobbanástól leszakadt ujjaira. Rájöttem, hogy ugyanaz a keresztnevünk.
Sokszor találkoztam vele a faluban, mezítláb járt, kifényesedett sapkájában. Lassan ballagott, az út vagy a járda szélét követve, földre szegezett tekintettel, mozgó ajakkal.
- Mit mesélhet magában naphosszat?
- Biztos belső démonaival társalog.
Alig mertem ránézni, nehogy magamra vonjam figyelmét, vagy megzavarjam, esetleg felébresszem haragját. Láttam már ilyen állapotban, kitágult orrlikkal, amint egy fiút üldözött, aki biztosan felbosszantotta a tekintetével, vagy megszólította, esetleg, ami még rosszabb, nyíltan gúnyolódott rajta. A gyerek halálra váltan szaladt be a piacra, hátha ott elrejtőzhet. Az árusok és a vevők szóltak két városi káplárnak, hogy segítsenek, és fékezzék meg az őrültet. S azok le is teperték a földre, dróttal hátrakötötték a karját. A megszállott így ment haza, az anyja meg, miután kioldotta fia kezét, kiállt a kapuba, és szidalmakat, átkokat szórt az istentelenek fejére, akik nem átallottak megütni egy beteget. Máskor pedig láttam, ahogy támolyog, majd összerogy egy árokban, kifordult szemmel, nyáltól habzó szájjal. A járókelők odafutottak, s csak emberfeletti erőfeszítés árán sikerült görcsbe rádult öklébe egy kulcsot dugni, hogy abbahagyja a rángatózást.
Hatalmas erejéről, amelyet vézna külseje miatt fel sem tételeztünk róla, szájról szájra járt egy nagyon tanulságos történet. Nagybátyja éppen házának tetőszerkezetét újította fel, és egy napon megkérte rokonait, hogy segítsenek az egyik szomszéd parasztembertől vásárolt három gerendát a házáig cipelni. A bolond is beállt segíteni, s ő volt az egyetlen a rokonok között, aki nem szuszogott, nem nyögött. Este a nagybátyja, hálából a segítségért, mindenkinek vacsorát adott. A megszállott is ott volt. Nagybátyja azonban nyugtalankodott, és nem engedte neki, hogy a vendégek közelébe üljön a közös gyékényre. A rokonoktól távolabb jelölte ki a helyét. A megszállott szépen megette kuszkusz- és húsadagját, anélkül, hogy bárkit is zavart volna, majd hogy megleckéztesse tapintatlan nagybátyját, vállára vette a gerendákat, s visszavitte oda, ahonnan az emberek reggel elhordták.
A háború éveiben gyakran láttam, amint a bokrok között vadászgatott, vagy az út szélén egy felfordított kő előtt térdepelt.
- De hát mi után kutathat?
- Talán a démonát keresi, aki eltávozott belőle.
- Végül majd megtalálja valami kígyó vagy skorpió alakjában.
Senki sem tudta, mit kutat valójában a megszállott ilyen kitartóan. A függetlenség első napjaiban aztán talált egy gránátot, amely felrobbant a kezében.
Esti mese
Miután eltette a fatálat és a kanalakat, unokahúgom leterített a gyékényre egy ócska lepedőt, s ezen ruhástul azonnal elnyúltunk unokatestvéreimmel. Unokahúgom ránk dobott egy takarót, és mellém feküdt. Fiatal volt, én pedig gyerek csupán. Ez a közeledés azonban azt jelentette, hogy érdeklődik irántam: ha a nagybátyám éppen nem akart mesélni, ő helyettesítette, nehogy elszomorodjam. Minden mesét ismert. A nagynéném a gyékény jobb szélén aludt, közel az ajtóhoz - így bármikor felkelhetett pisilni, és nem zavart vele senkit -, a nagybátyám meg a tűz közelében feküdt, hogy felkönyökölve bele tudja köpni a tűzbe a bagó levét. Nagybátyám elfújta a petróleumlámpát, majd Istennek hálát adva lefeküdt. Unokahúgom megszorította a kezem, hogy jelezze, velem van.
- Alszol már, férjemuram?
- Nem, asszony, gondolkodom. Az életről...
- Hagyd az életet, ahol van, mesélj inkább egy történetet a nővéred fiának. Kő van a szíved helyén. Ma délután a kicsi egyre csak azt hajtogatta: nénikém, ne felejtsd el megkérni bátyámat. Úgyhogy én most kérlek, járj a gyerek kedvében, hisz vendégségben van nálunk. De te, te megkukultál.
- Nem kukultam meg, asszony. Hiszen téged hallgatlak, de a lelkem nem hajlik mesélésre. Hát ezért hallgatok. Tele van a fejem rémlátomásokkal, a szerencsétlenség hangjaival. Figyeljétek csak!
Hegyeztük a fülünket. Egy motor búgása. Valami katonai jármű haladt a kiapadt folyómeder másik oldalán lévő úton, a beduin táborral átellenben. Az ajtó résein keresztül azon nyomban elárasztotta a helyiséget a reflektorok fénye. Bármily varázslatosak voltak is a háború jelei, ahogy megzavarták várakozásomat, szorongással töltöttek el. Majd újra csend lett.
- Mit tehetnénk a baj ellen, férjemuram? Ha meg kell halnunk, el kell fogadnunk sorsunkat. Egy az Isten, Allah, és Mohamed az ő prófétája. Egyszer élünk, és egyszer halunk meg. Felejtsük hát el, hogy félünk. Ha eljön az óra, megtalál, még akkor is, ha visszabújsz anyád méhébe. Úgyhogy mesélj nekünk valamit. Nővéred fia mesét szeretne hallani. Ne okozz neki csalódást!
- Ide figyelj, nővérem fia, mesélek neked, ha cserébe megígéred, hogy felolvasol nekem az újságból, amikor két-három nap múlva benézek apád boltjába. Sok mindent beszélnek az újságban a háborúról. Tegnap a kávézóban az írnok egy egész oldalt felolvasott.
- Az egész újságot felolvasom neked, bácsikám. Esküszöm!
- Mulatságos gyerek vagy te, öcsém. Nem is tudsz olvasni. A múltkor, mikor újsággal a kezedben találkoztam veled, meg is kérdeztem tőled: mit ír az újság, mester? Azt válaszoltad: túl kicsi betűkkel van írva, bácsikám, így nem értem. Pedig az írás az írás, akár olyan kicsi, mint egy hangya, akár olyan nagy, mint egy hegy. Na jó, ide figyelj, öcsém, mesélek neked, de csak akkor, ha adsz egy dinnyét, mikor elmegyek az apád boltjába.
- Kettőt is, ha akarod, bácsikám.
- Vicces gyerek vagy, öcsém. Régen elmúlt már a dinnyeérés ideje.
- Hagy abba az idétlenkedést, ne beszélj úgy, mint aki azt se tudja, merre van Mekka. Mesélj egy történetet, vagy, kérlek, hallgass. Ha csak azért beszélsz, hogy mondj valamit, mintha a szívemet szaggatnád. Időnként nem is tudom, miért mentem hozzád.
- Ide figyelj, nővérem fia, én is szeretnék mesélni, de tényleg elvesztegetett idő, csupa butaság ez a sok mese, hazugság mind. Érdekesebb dolgokat is tanulhatnál az életben, főleg te, aki iskolába jársz. Elődeink csak üres szavakat hagytak ránk. Idióták voltak.
- Hallgass, vagy a képedbe vágom a papucsom. Szégyellhetnéd magad, hogy ilyeneket mondasz. Most meg az őseinket sértegeted. Száradjon le a nyelved! Jeddi Amar! Istenem, adj neki szent kezeddel egy felejthetetlen pofont, hogy visszabillenjen a helyes útra!
Ezek a mi családunkban ismeretlen viták hihetetlenül elszórakoztattak. Ám amint meghallottam, hogy bácsikám kétszer is a torkát köszörüli, mérhetetlen öröm áradt szét bennem. Megráztam a lábam, mélyeket lélegeztem, kimeresztettem a szemem, mintha egész valómmal át akartam volna hatolni a félhomályon, hogy fénylő forrásánál érhessem utol a mesélő szavait.
- Istenek, régmúlt korok! Isten, vezess minket az üdvösség felé! Tartsd távol tőlünk a gonoszt! Morog és jajveszékel egyszerre! Kitépi az ugató kutya szájából a fogat. Isten, ne könyörülj rajta halála óráján! Nagyon régen, egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szultán, s a szultánnak hét fia...
A macska, amely megette a tollat
Éppen a kocsi felé indultunk, amikor észrevettem, hogy kihullik valami egy férfi zsebéből, aki öles léptekkel ment előttünk a járdán. Elengedtem apám kezét, és gyorsan felszedtem ezt a valamit: hosszú toll volt kék kupakkal. Nevettem a boldogságtól, ahogy ujjaim között szorongattam. Nagyon jól tudtam, hogy miféle varázslatos dolgokra való a toll, és csodálattal vegyes kíváncsisággal tekintettem azokra, akik könnyedén forgatták. Apám boltjában is volt egy, amelyet csak a bátyám foghatott kézbe, hogy a pénztárkönyvet vezesse. Néha, mikor apám nem volt ott, a bátyám betűket írt vele a tenyerembe, karórát rajzolt a csuklómra vagy szívet a mellkasomra.
- Add csak ide!
Ezzel apám kitépte kezemből a tollat, és eltüntette a zsebében. Megbénultam a fájdalomtól és az elkeseredéstől. Tekintetemmel kérleltem anyámat, hogy lépjen közbe.
- Ne törd össze a szívét! Nézd, hogy könnybe lábadt a szeme. Mindjárt sír - mondta fátyla mögül anyám csendesen.
- Ez nem játék - zárta le a dolgot apám.
Nem mertem egy idegen városban a nyílt utcán sírni. Apám a kocsiban, hogy megvigasztaljon, mindkét csuklómra rajzolt egy-egy órát. Az utazás eloszlatta bánatomat, de mihelyt hazaértünk, sírva fakadtam.
- A tollat akarom, amit Sétifben találtam! Én találtam! Az én tollam!
- Most ette meg a macska - válaszolta apám kétségbeesett arccal. - Kiesett a zsebemből, a macska meg elvitte. Egészben lenyelte. Látod, nincs toll! Ha a boltban kifogy a toll, azt neked adom.
- Nem, én olyan tollat akarok, amelyik ír. Megölöm a macskát!
Dühösen elindultam, hogy megkeressem a macskát, ott is találtam az udvaron. Rávetettem magam, hogy megfojtom, ha kell. A macska küzdött, megkarmolt, és elillant a tetőn keresztül.
- Most, hogy a macska jól felhúzta az óráidat, megmondanád, hány óra van? - vetette oda apám a küszöbről nevetve.
Könnyeimen át megvizsgáltam sebeimet, és érthetetlen bűvölettel vettem észre, hogy csuklómon véreznek a kék órák.
A keresztnév
Mikor átlépte a városháza küszöbét, apám, ki tudja, miért, teljesen öszszezavarodott, és nem jutott eszébe, milyen nevet akart nekem adni. Ahmed mester felütötte az anyakönyvet, előkészítette a tollszárat, megigazította szemüvegét, majd megkérdezte:
- Allah, a mi urunk és a mindenség ura, milyen nevet adott a jövevénynek?
Apám fészkelődött, lázasan kutatta át aprópénzzel teli zsebeit, hátha megtalálja az elveszett valamit, azután a polcot nézte mereven, ahol az anyakönyvek sorakoztak, s ezt hebegte:
- Bocsáss meg, mester! Legyen átkozott a Sátán! Nem emlékszem a névre.
A titkár megértőn nézett rá. Jártak nála már olyan apák, akik megkérték, válasszon helyettük nevet a gyereküknek, és ő meg is tette ezt a szívességet. Belátó arccal bólintott.
- Azt akarod, hogy válasszak helyetted egy szép keresztnevet?
- Én már választottam, mester. De mikor megérkeztem, kiröppent a fejemből. Itt van a nyelvem hegyén, de nem tudom elcsípni. Vigye el az ördög!
- Ne bosszankodj! Mindjárt megtaláljuk.
Ahmed mester egykedvűn lapozgatta az anyakönyvet, és minden szeme elé kerülő nevet javasolt az apámnak. Apám egyiket sem választotta, a titkár meg a szokásos borravaló reménye fogytán végül elvesztette a türelmét.
- Biztos valamelyik elhunyt családtagod nevét akarod adni a fiadnak - mondta nyugodtan és együttérzőn.
- Pontosan, mester. De mit csináljak! Képtelen vagyok visszaemlékezni a tavaly meghalt unokatestvérem nevére. Pedig egy házban nőttünk fel!
- De hát elég lett volna, ha annyit mondasz, hogy ezt a nevet akarod. Ezt a kuzinodat, Isten könyörüljön rajta, Győzőnek hívták.
- Isten áldja meg a nyelved, mester! Győző! Isten vezesse győzelemre a gyermeket, ahogy minket is!
Este anyám tudatta apámmal a választását.
- Úgy fogjuk nevezni, Tökéletes. Ez szép keresztnév, és könnyű kimondani.
- Én már adtam neki nevet, asszony, ma reggel a városházán. Győző lesz. Hogy az Úr vezesse győzelemre, ahogy minket is!
- Akkor neki is két neve lesz, mint a nővérének és a bátyjának. Egy a hivatalos papírokon, egy meg hogy elinduljon az életben.
Ám a veszekedős természetű szomszédasszony másnap átrohant hozzánk, és már az ajtóból kiabálta anyámnak, aki éppen engem szoptatott:
- Szomszédasszony, elment az eszed? Az ilyesmivel nem lehet tréfálni! Azonnal változtasd meg a fiad nevét, különben...
- Istenem, mi történt? Ülj le, igyál előbb egy kávét, egyél egy darab tojásos lepényt. Semmit sem értek a szavaidból, szomszédasszony.
- Nem ülök le, és nem kell a kávéd. Nem nyúlok az ételedhez sem. Pillantásra sem méltatom a fiadat. Amit tettél, nem jó szomszédhoz méltó.
- De hát mit csináltam?
- Miért nevezted Tökéletesnek a fiad? Jól tudod, hogy így hívják a legkisebb gyerekemet.
- Ne idegeskedj, szomszédasszony! A keresztneveket Isten adja.
- Két, ugyanabban az évszakban, egymás mellett lévő házban született gyerek nem viselheti ugyanazt a nevet. A mi családunkban ez hagyomány. Nem lopjuk el a másik nevét. Két gyerek ugyanazzal a névvel, azt mondom neked, nem hoz szerencsét. Az egyik végül elemészti a másikat.
- Ne beszélj így, nővérem! Isten tartsa meg jó egészségben kicsinyeinket!
- Ha azt akarod, hogy békében éljünk, változtasd meg a fiad keresztnevét.
- Már megtettem, szomszédasszony. Azon a néven fogjuk hívni, amit az apja választott neki: Győző.
- Győző. Na, ez szép név, könnyű kimondani. Isten vezesse győzelemre gyermeked, ahogy minket is. Most már szívesen leülök, kérek kávét, lepényt, és a gyerekedet is megnézem. Na, vajon van-e olyan szép-e a te győződ, mint az én kis tökéletesem?
ÁDÁM ANIKÓ fordításai
