GEORGES-EMMANUEL CLANCIER

Az éjszaka kanyarában

A hat jó cimborából
kik a szavak szerelme
révén verődtek össze
egy derűs reggelen
míg a világ haldoklott

öten oly révbe értek
mit részeg ifjúságuk
hol közelebb hol messzibb
vélt érezni magukhoz.

Az éjjel kanyarában
rám szólnak hirtelen
a múltból visszatérve
ahol fel sem merült hogy
az élet véget érhet.

S ez időtlen időben
hajdani hangomon
válaszolok nekik
mely ma is ugyanaz.


De mintha nem is tudnám
míg ma e képtelen
párbeszédbe merültem
hogy egy sekély patak
mily ködbe vesző partján
váltott szavaink közben
lélegzem a sötétben.

Egy költő legendája

Elkeserít a gondolat,
hogy ha gondolatunkban élsz,
a mi álmunk az, nem tiéd.

Hiába szólal képtelen
jelenléted visszhangja bennem,
ó testvérem sosem lehetsz te
halál apródja s remetéje.

Csak fürge apródja lehetsz
zaklatott melankóliádnak,
azt várjuk, hogy árnyad kilép
e versből, mit magadba mormolsz,
s ott áll a szeretők mögött.

De már csak emléked bolyong itt.
Trisztán, már nincs többé Izoldád,
nem rímel többé szép neved
széplányokra sírva-nevetve,
már csak titkon az önmagára-
váltott Orpheusz mítoszára,
szóvá lett szegény Orpheusz,
ha ordít vagy énekel is
az álmok mélyén vagy a szívben.

Oly messziről visszhangzik itt
a te idődnek vallomása,
a semmin túli messziségből,
hogy azt se tudjuk már, milyen
hang súgja a hangunk mögött
a szeretők búcsúszavát:
"Mert egy életet élve nékik
egy halállal kell halniuk".

*

Az éjszaka völgye
homály homályon
kő kövön
lassan leszáll
lassan kitágul

S akkor a napsütötte
ormok közül
zajtalan felmerül
a sík melyen a léttelen
léte uralkodik.

SOMLYÓ GYÖRGY fordításai