|
|
|
|
|
||
E fehérnél fehérebb hóra
Alfát-omegát rótta volna
Egy fehér angyal szárny-hegye,
S hattyúszín kegyelmét ledobva
Gyilkos becézést küldene.
Ám e havas letargiában
Fojtott, nyugtalan némaság van,
Fekete fenyők jaja száll:
Kérgük alatt fortyog magában
Könnyesen őrjöngő viszály.
Fák csúcsától hét verszt az égbe,
Lenn a madárnak morzsa ég se,
A szívet egy tű döfte át,
De vágya nő a messzeségbe:
Bár illene rá ég-kabát!
Szorongás kúszik dübörögve
Ama havon, szurdék mögötte,
- Nekem s magának idegen
E földi lét, utam örökre
Fantomot űz ősz-öregen.
A lelket, a röptében lángolót
Nem látta senki a fehér szobában,
Hol tündérek becéző ujja közt
Egy gyermektest parázslott haloványan.
A kerten zápor törtetett át gyorsan,
Meg sem szikkadhatott nyomán a föld,
S az orgona oly dús volt júniusban,
A nappal lusta kékben tündökölt.
Jött július, augusztus fényverése,
Láng és virág nyílt három ablakon,
Oly sok szökőkút sustorgott az égre
Az ősi nyárban szállva szabadon,
Hogy mint a földbe, életembe égve
Teremtés napja átsüt síromon.
LACKFI JÁNOS fordításai
