MARIE REDONNET


Rose Mélie Rose

          
           
           
           1
           
           A folyópartot szegélyező kvarcsziklák olyan színűek, mint a homok. Rose azt mondja, hogy itt erősebb a fény, mint máshol - a kvarc miatt. Égeti a szemét. Folyton hunyorog. Egyre gyengébben lát. Mintha már nem lenne ereje látni. Lent, a zuhatagok után, a folyó eltűnik a szem elől. A vízesések olyan hangosak, hogy semmi mást nem hallani. Mindig itt éltem, a zuhatagok közelében. Itt minden fehér - a habok miatt. Néha szivárványt is látni a vízesés felett. Rose mostanában azt mondja, hogy nem látja már a szivárványt.
           Szeretek a folyó partján sétálni. Mindegyik sziklát ismerem. A sziklák síkosak, óvatosan kell ugrani. Nekem játék a köveken ugrálás, mindig is az volt. Minél lejjebb megy az ember a folyóparton, annál keskenyebbé válik a meder. Sosem megyek tovább, csak odáig, ahol összeszűkül a folyó. Így van időm visszamászni a zuhataghoz. Rose aggódna, napnyugtára sem érnék vissza. A vízesésen túl kezdődnek a hegyek. Rose sosem járt a zuhatagon túl.
           Valaha ez a környék teli volt kis fűrésztelepekkel. A folyó táplálta őket. A vízesést övező erdőben pedig sok favágó élt. Néha belebotlik az ember egy-egy magányos favágókunyhóba. Az erdőben mindig sötét van és hideg, még nyáron is. Az ösvény a zuhatagnál kezdődik. Rose azt mondja, hogy az ösvény átszeli az erdőt, és egészen Oatig elvezet. Oat a kikötő, ahol a fát hajóra rakják. Ezt a földutat régen építették, a fát elszállító teherautóknak. De a fát már nem lehet eladni. Bezártak a fűrésztelepek, a favágók elmentek, és az utat sem tartja rendben senki, mert a teherautók nem járnak már a vízesés környékére.
           Rose azt mondja, hogy a patak eltűnik a hegy alatt, ahol a forrás ered. A patak a barlang előtt bukkan a felszínre, a zuhatag előtt egy kevéssel. Népszerű ez a hely. Mindig is vonzotta az utazókat. Amikor kislány voltam, Tündérlaknak neveztem a barlangot, a könyvem egyik története miatt. A legenda szerint azoknak a pároknak, akik nászéjszakájukat a Tündérbarlangban töltik, kilenc hónap múlva kisbabájuk születik. A legenda azt is mondja, hogy annak a vándornak, aki utolsó óráját érzi közeledni és a Tündérlakban keres menedéket, amikor meghal, tündérek viszik magukkal a testét. Egyre kevesebb utazó jön fel a zuhatagig. Ez a legendákkal teli könyv Rose egyetlen könyve volt. Ebből tanított meg olvasni. Most már az én könyvem. Rose nekem ajándékozta, amiért olyan jól megtanultam olvasni. Régi betűkkel írták. Rose csak a régi betűket ismeri. Én is csak ezeket a betűket ismerem.
           Rose talált rám egy reggelen a barlangban. Akkor születhettem. A zuhatag környékén egyetlen ház van, itt lakik Rose. Jó állapotban lévő faház. Rose azt mondja, azért nem lehet eladni a fát, mert az emberek már nem építenek faházakat. A házát Remetelaknak hívja. Remetelak a neve a környéknek is. Rose emléktárgybolttá alakította a házat. Jó ötlet volt. A zuhatagig felmászó utazók megnézik a barlangot, majd emléket vásárolnak a Remetelakról. Rose egy kevéssel azelőtt költözött a vízesés közelébe, hogy a barlangban rám talált. Már akkor is öreg volt. Én mindig öregnek ismertem. Nem hagyta volna el a boltját a világ minden kincséért sem.
           Rose most még öregebb. Azt mondja, nem tudja, milyen idős. Mindenesetre nagyon öreg lehet. Olyan öreg, hogy én sem tudom, hány éves. Görbe és ráncos. Alig lát. Nehezen jár, botjára támaszkodik. A mozdulatai is egyre ügyetlenebbek. Nem akarja beismerni, és ezért úgy mozog a kis boltban, mintha jól látna. Pedig az emléktárgyak kényesek és törékenyek. Ha látom Rose-t a kis boltban, attól félek, valami baj történik az emléktárgyakkal. Én vezetem a boltot. Az utazók alig jönnek. Szép lassan elfeledkeznek erről a helyről. Rose azt mondja, hogy amikor eladja az utolsó emléktárgyat, bezárja a kis boltot. Azt is mondja, hogy közeledik az idő, amikor el kell hagynom a zuhatagot.
           Amikor Rose rám talált a barlangban, teljesen csupasz voltam. Mindig úgy mesélte, hogy akkor már napok óta nem látott senkit a barlang környékén. Mélie-nek nevezett el, mert szerinte Mélie a legszebb név, a Rose-zal együtt persze. Nem jelentett be a polgármesteri hivatalban, mert a hivatal Oatban található, többnapi járásra a zuhatagtól. Rose sosem tért vissza Oatba, mióta felköltözött a Remetelakhoz. Azt mondta mindig: nem az számít, hogy be vagyok-e jelentve a polgármesteri hivatalban, hanem az, hogy Mélie-nek hívnak.
           
           Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Rose az utolsó emléktárgyat is eltörte. Botjával meglökte az asztalt, ami már alig állt a lábán: össze is dőlt. Minden emléktárgy az asztalon volt, szépen elhelyezve, és mind törékeny. Rose megkért, seperjem össze azt, ami az emléktárgyakból maradt, és a szilánkokat dobjam a patakba. Mire leérnek a zuhatagon, már nem törmelékek lesznek, csak morzsák. Rose mintha megkönnyebbült volna, hogy nincs több eladó emléktárgy.
           Bedobtam az emléktárgyakat a folyóba és visszamentem. Rose azt mondta, most kell elhagynom a Remetelakot. Nem hittem neki. Akkor azt mondta, elérkezett az utolsó órája. Ezt attól a pillanattól fogva tudja, amikor a kis boltban a botjával meglökte az emléktárgyakkal megpakolt asztalt. Azt mondta, szeretné utolsó éjszakáját a barlangban tölteni. Mindig a legendáskönyvével élt. Szeretné úgy végezni az életét, ahogy a legenda mondja. Amikor elbúcsúzott tőlem, lélekben már messze járt. Azt mondta, most már képes lennék egyedül élni, távol a Remetelaktól. A Remetelak csak átmeneti hely. Ő is tizenkét évig élt itt, mint én: ő az utolsó tizenkét évét, én az első tizenkettőt. Néztem, ahogy felkúszik a barlanghoz vezető ösvényen. Kibomlott a haja. Most láttam csak, hogy hosszú a haja, ősz. Mindig a sapkája alá rejtette. Úgy néztem rá, mintha valaki más lenne.
           Másnap reggel felmentem a barlanghoz. Rose meghalt. Lezártam a szemét. Sokáig mellette maradtam, néztem. Délben, amikor a nap besütött a barlangba, a fény megvilágította Rose testét. Mintha csak aludt volna. Mintha nem lenne halott. A barlangban temettem el, ott, ahol rám talált tizenkét éve. Biztos nyughely. Belevéstem nevét a kőfalba, és az enyémet is. A barlang falára most fel van írva: Rose és Mélie.
           Rose a születésnapomon halt meg. Tizenkét éves vagyok, attól a naptól számítva, amikor Rose rám talált a barlangban. Amikor ma reggel felébredtem, rögtön megláttam a vért a lepedőmön. Ez az első vérzésem. A tizenkettedik születésnapomon vérzek először, és ez Rose halálának is a napja. Rose azt mondta, hogy hamarosan vérezni fogok. A testemen látta, mert az elmúlt évben sokat fejlődött. Elmagyarázta, mit kell majd tennem az első vérzéskor. Mintha előre látta volna, hogy ő már nem lesz velem. Azt is mondta, hogy az első vérzésem napján el kell hagynom a Remetelakot. Értette a jeleket. Mindenhol észrevette őket, pedig rosszul látott. Én sosem láttam jeleket. Rose azt mondta, hogy az én koromban ez természetes. Most, hogy Rose meghalt, és elérkezett az első vérzésem, el kell mennem innen. Szót kell fogadnom Rose-nak, még ha nincs is itt. Biztosan az is jel, hogy az első vérzésem a tizenkettedik születésnapomon érkezett, ami egyben Rose halálának is a napja.
           Rose a legendáskönyvem utolsó oldalára felírt egy címet. Erre a címre kell majd mennem. Rose nem úgy hagyott el, hogy nincs semmim se: adott nekem egy címet. A legendáskönyv utolsó oldalára ezt írta: Bájos utca 7., Oat. Rose keze írása. Oat az út végén van. Egyszerűen csak követnem kell az utat, egészen Oatig.
           
           Indulás előtt levettem a kis cégért a szögről. Rose nem mondta meg, mit csináljak a cégérrel. Nem akarom az ajtó fölött hagyni, most, amikor Oatba indulok, és Rose már halott. Egészen kicsi cégér. Régi betűkkel áll rajta a felirat: Emléktárgybolt. Tényleg kicsi a tábla, mégis sok utazót vonzott az emléktárgyboltba. Miből élt volna Rose a kis bolt nélkül? Az emléktárgyak igen kelendők. Sosem szűkölködtem semmiben a Remetelakon. Rose azt akarta, hogy mindenem meglegyen.
           A Remetelak ajtaját nyitva fogom hagyni. Nem tudom bezárni, mert Rose néhány napja elvesztette a kulcsot. Remélem, az utazók ezután is feljönnek majd a zuhatagig, pedig nem lesz emléktárgybolt, és Rose sincs. Mindent úgy fogok itt hagyni, ahogy Rose hagyta. Sosem mesélt a Remetelakot megelőző életéről. Csak tizenkét évig élt a Remetelakon. Velem. Előtte Oatban élt. Oatot ismerte csak és a Remetelakot.
           
           
           2
           
           Betettem a zsákomba a cuccomat, ennivalót az útra és a Remetelak cégérét - igazán kicsi, belefér a zsákomba - és még a legendáskönyvet is. Ez minden. A cégér az egyetlen emlékem a Remetelakról. Nem olyan emléktárgy, mint a többi, mert sosem akartuk eladni. Nem akartam még egyszer, utoljára megnézni a barlangot és a zuhatagot sem. Hátat fordítottam, vissza se néztem.
           Most először megyek ezen az úton, eddig csak a folyóparton jártam. Már nem igazán nevezhető útnak, legalábbis amióta a teherautók nem jönnek erre. Csak fát látok, körülöttem, előttem. Egyre beljebb merészkedem az erdő sűrűjébe, ahol eddig még sosem jártam. Megpróbálok a lehető leggyorsabban menni, pedig fáj a hasam. Rose is mondta, hogy az első vérzésemkor fájni fog a hasam. De nem gondoltam, hogy ennyire. Nyirkos és foltos a bugyim. Pedig mindent úgy csináltam, ahogy Rose mondta. Biztosan a ruhám is foltos lesz. Nagyon kellemetlen járás közben a nyirkos bugyi, főleg ha vértől nyirkos. A vérzés fájdalmas és kényelmetlen, főként ha sokat kell gyalogolni.
           Az éj leszállta előtt megálltam egy favágókunyhónál. Szerencsére az úthoz közel találtam egyet. A kunyhó megvéd az erdőtől. Bedugtam a fülem, hogy ne halljam az erdő neszeit. Félek tőlük, és nem hallom a vízesés zaját. Tiszta bugyit vettem fel. Jólesik, hogy nem érzem nedvesnek. Ez az első utam.
           Szerencsére hamar elaludtam, biztosan féltem volna egyedül az erdő közepén a kis kunyhóban. Álmomból ébredtem. Mintha Rose-t láttam volna menyasszonyi ruhában. Nagyon fiatalon. Nem ismertem fel. Én tartottam a fátylát, és úgy sírtam, mint még soha életemben. Furcsa érzés volt, hogy nem ismertem meg. Nincs bennem harag azért, mert meghalt. Csak álmomban sírtam, de nem Rose halála miatt.
           Folytattam az utat. Egész álló nap mentem anélkül, hogy bárkivel is találkoztam volna. A favágók mind szétszéledtek, a fűrésztelepek bezártak. Az úton nincs forgalom. Gyorsan megyek, pedig fáj a hasam, és most már a lábam is. Nem szoktam hozzá az ilyen hosszú és gyors gyalogláshoz. A bugyim megint átnedvesedett. Amikor továbbindultam, a vér megint folyni kezdett. Az út mindig lejt. Az erdőbe már nem lehet behatolni. Hallom a folyót a távolban, de nem látom. Egy favágókunyhóban aludtam megint, mint az előző éjszaka, és újra Rose-zal álmodtam. Most nem azért voltam ott, hogy a fátylát tartsam. Csak menyasszonyi ruhát viselt, fátyol nélkül, ugyanolyan fiatal volt, de halott. Biztosan az erdő miatt álmodom ilyen rosszat. A Remetelakon sosem álmodtam Rose-zal. Rose nagyon öreg volt, amikor meghalt, és nem fiatal, mint az álmomban. Azt sem tudom, hogy volt-e esküvője valaha. Nem láttam az ujján gyűrűt. Ha lett volna esküvője, lett volna jegygyűrűje is. Így viszont olyan, mintha a Remetelak előtt nem is élt volna.
           A harmadik nap már nem bírtam járni. Oat messzebb van, mint gondoltam. Az elemózsiámat már mind megettem, fogytán az erőm. Már azt hittem, sosem érek az út végére. És akkor egyszerre észrevettem egy fűrésztelepet, előtte pedig egy sárga teherautót. Megmenekültem, nem halok meg a fáradtságtól és az éhségtől, egyedül, útban Oat felé. A sofőr éppen rakodott a teherautóba. Megkérdeztem, elvinne-e Oatba. Úgy nézett rám, mintha valami látomás volnék. Biztosan most lát először fiatal lányt, aki a zuhatag felől érkezik. Nevetni kezdett. Azt felelte, más vágya sincs, mint hogy engem Oatba vigyen. A sárga teherautója csak úgy csillogott a sok fényes krómozástól.
           A sofőr egyszer csak azt mondta, szálljak be. Ideje indulni. Egészen belesüppedtem az ülésbe, olyan kényelmes volt. A sofőr nem kíváncsi. Nem kérdezte, mit keresek ezen az úton, azt sem, honnan jövök. Még mindig olyan meglepett, mint amikor észrevett engem az úton. Most itt ülök mellette a teherautó fülkéjében. Ezen az úton egyébként biztosan nem találkozik senkivel, mert mostanában olyan kihalt. Bekapcsolta a rádiót. Életemben először hallgatok rádiót. Nagyon hangosan szól, még a zuhatagnál is hangosabb. A sofőr azt mondta, sztereó. Megmutatta a két hangszórót is, ahonnan a hang szól. Azért olyan hangos és mindent betöltő, mert egyszerre két hangszóróból jön. Egészen megszédültem - a hangos zenétől és a teherautóban uralkodó fullasztó forróságtól. A sofőr bekapcsolta a fűtést is, mert szereti nyomogatni a gombokat, és mert meg akarja mutatni, hogy minden működik. Megkínált cigarettával is, hogy bekapcsolhassa a szivargyújtót. A teherautó műszerfala tele van gombokkal. A sofőr azt mondja, hogy ez a legtökéletesebb teherautó, és a spórolt pénzén vette. Megmondtam neki, hogy még sosem cigarettáztam. Megint nevetett. Az első cigaretta után rosszul lettem. Szégyellem, hogy nedves a bugyim. Biztos foltot hagy majd a teherautó vadonatúj ülésén. A sofőr lehúzta az ablakot, hogy kiszálljon a füst. A huzat hirtelen bevágott a fülkébe. Kapkodom a levegőt. Szédülök, először ülök teherautóban. Kanyarog az út. A sofőr vadul veszi a kanyarokat, a teherautó pedig rázkódik a hepehupás úton. Beszélhet nekem a teherautója rugózásáról, a hasamban érzem a lökéseket. Ő nem tudhatja, milyen érzés, amikor az ember életében először vérzik. Még hangosabbra csavarta a rádiót, és kezével a kormányon üti a zene ritmusát. Megkérdezte, hány éves vagyok. Mondtam neki, hogy tizenkettő, és most van az első vérzésem. Nagyon furcsán bámul rám vezetés közben, meg miközben veri a ritmust a kezével. Rossz érzésem van. Egy kicsit homályosan is látok. A sofőr elég rokonszenvesnek látszik. Kezd beesteledni. A sofőr felkapcsolja a lámpákat, először azt, amelyik gyengén világít, azután az erőset. A teherautóban gyorsan múlik az idő. Fénye megvilágítja előttünk az egész utat, olyan erős. Már nem is ismerek rá a kivilágított erdőre. Sokáig megyünk az éjszakai erdőben.
           A teherautó egyszer csak elhagyta az erdőt. Fényeket láttam a távolban, és az út mindkét oldalán víz volt. Azt hittem, a tenger. A sofőr mondta, hogy ez még csak a lagúna. A tenger előtt van a lagúna, és a kettő között fekszik Oat. A fények a távolban Oat fényei. A sofőr leállította a teherautót az út szélén. Az éjszakában hatalmasnak tűnik a lagúna. A sofőr leoltotta a lámpákat és felkapcsolta a kabin belső világítását. Lehalkította a rádiót. Simogatni kezdett a ruhámon keresztül. A mozdulatai lassúak, ezt azonnal észrevettem. Kellemes érzés, ahogy simogat. Azt súgta a fülembe, hogy egyszer ennek is meg kell történnie velem. Az első vérzés a legjobb alkalom. Azután hátradöntötte az üléseket. Azt nem mutatta korábban, hogy az ülésből ágyat lehet csinálni. Csak meg kell nyomni egy rejtett gombot az ülés alatt, és máris ággyá egyenesedik. Tényleg nagyon modern a teherautója. Jólesik feküdni. Nem érzem annyira a fájdalmat a hasamban. A sofőr egészen hozzám simul. Nem zavarja, hogy vérzek. Levette a bugyimat és a ruhámat is. Simogat. Most, hogy levette a ruhámat, most más a simogatása. Véres a keze, a testem is, ott, ahol simogat. A sofőr azt mondta, a tizenkét évemhez képest elég fejlett vagyok. Rose is ezt mondta. De Rose sosem mesélt arról, hogy az úton teherautó-sofőrök vannak. Biztosan, mert sosem jönnek fel a zuhatagig. Vérfoltos az ülés - ott, ahol az előbb ültem.
           A sofőr tovább simogatott. Hagytam. Úgy csináltam mindent, ahogy ő akarta. Nem bántam. A sofőr gyengéd volt hozzám. Az ágyon vér keveredett a vérrel. A sofőr azt mondta, nem vagyok ijedős, és jó velem a teherautó lehajtott ülésén. Én is azt mondtam, hogy jó vele lenni a teherautója lehajtott ülésén. Meleg van, a rádióban zene szól. Már nem fáj a hasam. A rossz érzésem is elmúlt.
           A sofőr beindította a motort, és elindultunk. Megnyomtam a gombot. Az ágyból ülés lett megint. Felöltöztem. Kidobtam az ablakon a nedves bugyit. A lagúnát néztem. A bugyim biztosan a lagúnába esett. Mindjárt vége az éjszakának. Az út egyszerre aszfaltozott lett. A kilométeróra százat mutatott. A sofőr azt mondta, hogy szereti a sebességet. A teherautóját sebességre gyártották, nem pedig erdei ösvényekre. Azt is mondta, hogy a fűrésztelep már nem a régi, nem hoz hasznot. Aggasztja, hogy már nem lehet fát eladni. De rögtön utána azt is mondta, hogy ez nem lesz mindig így. Hála a teherautónak, mindig lesz majd valahogy. Azt hiszem, egy kicsit elaludtam.
           
           Már nem vagyok szűz. Rose nem mondta, hogy szűznek kell maradnom. A lagúna után már Oat jön. A sofőr Oat különleges fekvését magyarázta. Valamikor két összefüggő kikötőből állt. Az elsőt a lagúna partján építették. Ez volt a belső kikötő. A lagúna partján, a dokkokról hajóra rakták a fát. A csatornán át jutottak a tengerre. A csatorna kötötte össze a lagúnát a tengerrel. De a csatorna feltöltődött homokkal, és végül hajózhatatlanná vált. Akkor építették a tengeri kikötőt azoknak a hajóknak, amelyek nem tudtak bejönni a lagúnába. A belső kikötő már nem is létezik. A lagúna győz. Ellepte a régi dokkokat. Oat így két részből áll, a tengeri kikötőből és a régi kikötő idejében épített, lagúna mögötti városkából. A tengeri kikötő megépítése óta a városka hanyatlik. A sofőr azon elmélkedett, minek is építették. Egyre kevesebben laknak Oatban. Mondtam a sofőrnek, hogy a Bájos utca 7.-be kell mennem. Ő csak a kikötőt ismeri. Azt mondja, hogy lehetetlenség a városban közlekedni, mert túl keskenyek az utcák. Nem is ismeri a Bájos utcát. A széles útra kanyarodott. Ez a nagy út vezet a kikötőbe. Kirakott az út szélén. Megmutatta, merre van a város, amott, a tarló másik oldalán. Felírta a címét. Azt mondta, ne felejtsek el a városházára elmenni, mert mindenkinek jelentkeznie kell, aki Oatba érkezik. A városháza a széles út végén van, a vámhivatal épületében. A sofőr azt mondta, hogy Márta kisasszonyt keressem, az irodavezetőt.
           Előttem hullámzik a tenger. Nyugtalan és egészen kék. Nem hasonlít a lagúnára. A sofőr olyan betűkkel írta fel a címét, amelyeket nem ismerek. Ha Oat-ban élek majd, meg kell tanulnom az új ábécét. A legendáskönyvemben minden történet a tengerről szól. Sokkal nagyobb és fehérebb madarakat látok körözni az égen, a kikötőben álldogáló nagy hajók fölött, mint amilyenek az erdőben voltak. Biztosan ezek a sirályok. A sofőr egy nagy hajó előtt állt meg a teherautóval. A legendáskönyvben olvastam, hogy a sirályok néha felhúzódnak a patak mentén egészen a forrásig. De a Remetelakon sosem láttam sirályt. Talán a zuhatag túl hangos nekik. Hiába háborog a tenger, így is sokkal csendesebb, mint a zuhatag. A tenger partján az ég nagyobbnak és kékebbnek látszik. A vérzés abbamaradt. Jól tettem, hogy kidobtam a bugyimat a teherautó ablakán. Ez itt nem a Remetelak, hanem Oat. És most, hogy befejeződött az első vérzésem és már szűz sem vagyok, most fiatal lány lettem.
           
           
           3
           
           A tarló a széles út túlsó oldalán kezdődik. Biztosan sok eső esik Oatban. A terület szélét elárasztotta a víz. Megkérdeztem, merre találom a Bájos utcát. A Lépés utca után az első. Most a Lépés utcában járok. Keskeny kis utca, a házak szorosan egymáshoz simulnak. Homlokzatuk kopott, olyan, mintha sok házat örökre bezártak volna. Az egyetlen kellemes meglepetés, hogy az utcák nevét a régi betűkkel írták. Csendes a Lépés utca, lakatlannak tűnik. A Bájos utca rögtön a Lépés utca után következik. Szélesebb utca, a házak is nagyobbak. Festett a homlokzatuk, de rájuk férne már egy újabb festés. Kis erkélyek ugranak az ablakok elé. A spaletták zárva vannak, kivéve a 7-es szám alatt. Tehát laknak itt. Rögtön észrevettem a cégért. A Bájos utcában ez az egyetlen cégér, és a Lépés utcában sem láttam másikat. A cégéren régi betűkkel ez áll: Emléktárgybolt. Többször kopogtattam, végül egy nagyon öreg bácsi nyitott ajtót. Színét vesztett, elnyűtt házi köntösbe burkolódzott. Elmondtam neki, hogy a Remetelakból jövök, Rose küldött. Süket lehet, nagyon rosszul hallja, amit mondok. Eszembe jutott, hogy előveszem a zsákomból a Remetelak cégérét. Megfogta és figyelmesen megvizsgálta, azután beengedett a házba.
           A ház nagyon sötét. A folyosó végén kis udvar van, közepén virágzó fa áll. Az öregember kinyitott egy ajtót, és azt mondta, hogy ez az én szobám. Egészen kicsi szoba, majdnem olyan, mint egy gyerekszoba, keskeny ággyal, írópulttal és egyetlen polccal. Az öregember bemutatkozott: Memnek hívják. Engem Rose-nak szólított. Mondtam neki, hogy engem Mélie-nek hívnak, nem pedig Rose-nak. Azt mondta, hogy most Rose házában vagyok, ő lakott itt, még Mem előtt. Mem tizenkét éve él itt, amióta a könyvtár bezárt. Mem Oat könyvtárosa volt. Azt meséli, sokat hallott Rose-ról, de sohasem találkoztak. Rose nem járt könyvtárba, Mem pedig sosem hagyta el a könyveit. Amikor bezárt a könyvtár, Mem megtudta, hogy Rose háza üres. Szívesen ideköltözött. Most meg akarta nekem mutatni az egész házat. Az alsó szinten üresek a szobák. Becsapós a cégér, mert nincs is emléktárgybolt a házban. Minden poros és pókhálós. Korhadoznak a gerendák, a padló. Az emeleten is üresek a szobák, és itt is korhad a fa. Rose házában sok szoba van. Azt meséli Mem, hogy a belső kikötő idején nagyon kedvelt városrész volt ez. Mem szobája az enyém fölött van, egy kis udvarra néző erkéllyel. Csak a fa tetejét látni, olyan innen, mint egy csokor rózsaszín virág. A polcon vaskos könyvek sorakoznak. Még sosem láttam ilyen vastag könyveket. Az én legendáskönyvem egészen eltörpül mellettük. Az erkélyajtó mellett írópult áll, olyan hatalmas nagy füzetekkel, mint a könyvek.
           Mem észrevette, hogy a vastag könyveket nézem. Adott egyet, hogy nézegessem. Régi betűkkel írták, de nem hasonlítanak azokra a betűkre, amikre Rose tanított. Azt mondja, ezek még régebbi betűk és nem Oatból valók. Fogalmam sincs, honnan származhatnak. A vaskos könyveket egyébként egy ládában találta a könyvtár raktárában. A ládát sosem nyitották ki azelőtt. Mem ezt a felfedezést magának tartogatta. Amikor bezárt a könyvtár, és ő átköltözött a Bájos utca 7.-be, vitte a ládát is. Azóta minden idejét a könyvek tanulmányozásának szenteli. Először megpróbálta kibogarászni az általa ismert betűket, azután lefordította az összes könyvet, amit a ládában talált. Az Oatban egykor használatos régi betűkre fordította őket. Az írópulton tornyosuló hatalmas füzetek a fordításai. Memnek örülnie kellene, hogy befejezte a munkát, de mégsem örül. Azt mondja, egyszerre csak rádöbbent, hogy rosszul bogarászta ki a betűket. Azt is mondja, szinte belebolondul, ha azon gondolkozik, hol tévesztette el. Azt gondolja, ott követte el a hibát, amikor az oati ábécé alapján próbálkozott. Nem ez lett volna a megfelelő módszer. Eltévesztette. Azt mondja, lassabban halad a munkával, mint ahogy az idő telik, pedig gyorsabban kellene, hogy megfejthesse a betűket. Megértenie az időt és kisilabizálni a betűket - Mem szerint egy és ugyanaz. Semmit sem értek abból, amit mond. Azt állítja, emlékezete és képességei egyre romlanak. Azt mondja, könyvtárosként csak az idejét vesztegette. Most pedig tehetetlen és öreg. Túl késő. Épp akkor fejezi be az életét, amikor el kellene kezdenie. Szeretné, ha annyi idős lehetne, mint én. Tizenkét éves. Azt mondja, tizenkét éves korban ideális elkezdeni.
           Visszafelé a folyosón észrevettem egy fényképet a falon. Egy fiatal lányt ábrázol. Egy kicsit megsárgult és homályos is. Semmit nem írtak a fényképre. Azt mondja, Rose látható a képen. De ő sosem látta Rose-t. És ez a fénykép egyáltalán nem hasonlít az öreg Rose-ra. Mem valami szerkezetet rakott a fülébe, hogy jobban halljon engem. A szerkezet elég vacak már és ciripel a fülében. Nagyon nehéz Memmel társalogni, még a szerkezet segítségével is, mert így a ciripelés miatt hall rosszul. Elmeséltem neki, hogy Rose meghalt. Azt mondta, tudja. Lehetetlenség. Ő valami mást tud. Amikor azt mondja, "Rose", az olyan, mintha egyszerre mindent kimondana. Azt ismételgeti folyton, hogy sürget az idő. Azt is mondja, hogy Rose házát nem ilyennek képzelte.
           Mem magamra hagyott, és végre beköltözhettem a szobámba. Kipakoltam a zsákból a cuccaimat. Mem magánál tartotta a Remetelak cégérét. Hiányzik a szobámból. Észre sem vettem, hogy elaludtam, annyira kimerített az utazás. Elképzelni sem tudtam, hogy ilyen hirtelen és gyökeresen megváltozik az életem. Amikor felébredtem, Mem egy sámlin ücsörgött az udvaron, épp az ablakom előtt. Esteledik. Sokat aludtam. Mem minden este az udvaron pihenget, mielőtt leszállna az éjszaka. Amikor észrevette, hogy felébredtem, bekocogtatott az üvegen. Kinyitottam az ablakot. A szobába beáradt a lagúna nehéz szaga. Nem szeretem ezt a szagot. Mem Mélie-ről kezdett mesélni, a hajdani szolgálóról, aki akkor halt meg, amikor a könyvtár bezárt. Nagyon sajnálja őt, azt mondja, nincs senki, aki őt pótolhatná. Rose háza azért annyira elhanyagolt és poros, mert meghalt a szolgáló. Mem a szomszédjáról is beszélt, akit Mélie-nek hívnak, éppen úgy, mint a régi szolgálóját. Mélie a Bájos közben lakik, a Bájos utca mögött. Ő gondoskodik Memről és a házról. Ma már senki sem lakik a Bájos utcában, kivéve Memet. Azt mondja, Mélie semennyire sem hasonlít a szolgálóra, pedig ugyanúgy hívják. Ő képtelen rendben tartani Rose házát. Mem azt mondja, Mélie alig várja, hogy találkozhasson velem. Kértem, adjon egy térképet Oatról. Azt mondta, ahhoz, hogy valaki megismerje Oatot, nem kell térkép. Tervek nélkül építették, a lagúna mögött és a széles út mentén. Azt mondja, a Bájos utca környéke a legszebb az egész városban. Sokat mesél az Őrzők teréről. A Bájos negyed szélén található, de már nem tartozik hozzá. Régen Oat összes hivatalos épülete az Őrzők terén volt. Mindegyik bezárt, egyik a másik után. A könyvtár utoljára. Sokáig lakott Mem az Őrzők terén. Amikor pedig még nem volt könyvtáros, akkor a Vég utcában élt. Azt mondja, hogy a Vég utca már régóta lakhatatlan, és a lagúna környéke is egyre kevésbé lakható az áradások miatt. De a Bájos negyedet és az Őrzők terét sosem önti el a víz. Azt is mondta, nem tudja, jól tette-e, amikor Rose házába költözött. Amióta Rose elköltözött, ez a ház senki háza lett. De Rose jól tette, hogy elment. Most, amikor már nem könyvtáros, ő is senki.
           
           Mem életében semmi sem változott, mióta beköltöztem a házba. Barátságosan fogadott, de rólam sem akar semmit megtudni. Azt sem kérdezte, mihez kezdek majd Oatban. Amikor besötétedik, lefekszik. A házban elromlott a villany. A kapcsolók sem működnek. Gyertyával kell világítanom, mint a Remetelakon. Rose sosem beszélt erről a házról. Pedig a címét beleírta a legendáskönyvem utolsó oldalára. Oatról sem mesélt soha. Jó ebben a szobában. A gyertyák az egész szobát megvilágítják, nem csak az ágyat, mint a Remetelakon. Elalvás előtt újra elolvastam a Tündérkirálynőt. Titokzatos történet. A Tündérkirálynő eltűnt, már örök idők óta, és a tündérek mindenfelé keresik, pedig sosem látták. Rose azt mondta, hogy ennek a legendának több változata is létezik. Az én könyvemben csak egy szerepel. Örülök, hogy a teherautó sofőrje megadta a címét, még akkor is, ha nem tudom elolvasni, mert nem ismerem az új betűket. Nem felejtem el neki, mennyi mindent tett értem. Neki köszönhetem, hogy már nem vagyok szűz. Még csak az hiányzott volna, hogy szűzen érkezzem Oatba, amikor ráadásul az új betűket sem ismerem, és a városházán sincsenek rendben a dolgaim. Újra látom magam előtt a sárga teherautót, a fülkét, az ággyá alakítható ülést. A sofőrnek nem lesz könnyű dolga, ha ki akarja tisztítani a vérfoltot az ülésből. Biztosan foltos marad egy kicsit. És a sofőr ezért sosem fog elfelejteni.
           
           ZIMRE KRISZTINA fordítása