- Valójában már találkoztunk régebben - mondta, és kiválasztotta a tűzhöz legközelebb eső széket, arra ült le -, én vagyok az ördög. Már részesültél csábításaimban és próbatételeimben.
           - Azonban te jóhiszemű ember vagy! - mondta és együttérzően mosolygott. - Nem ismertél meg, noha becsaptalak. Mikor megkísértettelek, azt gondoltad, hogy szép nő vagyok, megbízható barát, gondolat, amiért érdemes küzdeni, nem láttál át rajtam. Csak azok, akik, mint Jézus, elutasították kísértésemet, csak ők tudják, hogy ki vagyok én valójában. De ma végre találkozhatunk. Valaki áldozott nekem, a főhelyre invitált, és egy fél estén át nekem kedveskedett, én meg egy kicsit sokat ittam, és mikor zúgó fejjel haza akartam jutni éjsötét lakhelyemre, véletlenül hozzád tévedtem be. Kína belső vidékein a közvilágítás bizony még hagy némi kívánnivalót maga után! Egyébként a lakásodban is olyan sötét van, mint a pokolban. Csak éppen hidegebb. Nálam egész nap ég a kénköves tűz, ezt te persze nem engedheted meg magadnak, hallottam, hogy a szénárak megint emelkedtek.
           Ekkorra már leküzdöttem a rémületem, úgy éreztem, igazi házigazdaként kell viselkednem, azt mondtam vendégemnek:
           - Nagyon örülök, hogy éjszakai kóborlása közben meglátogatja sötét lakom! Csak az a sajnálatos, hogy egyedül látom vendégül, és nem készültem fel a fogadására, elnézését kérem ezért! Úgy érzi, hogy hideg van? Rögtön felkeltem a szolgálót, hogy töltsön egy kis teát és tegyen a tűzre.
           - Nem szükséges - állított meg udvariasan -, csak egy darabig üldögélek itt, és már megyek is. Ezenkívül meg kell hogy mondjam neked - ábrázata őszinte volt és szigorú, mint mikor a beteg titkolt betegségéről számol be orvosának -, ha megsütnek is, akkor sem lesz melegem. Mikor fiatalon feldúltam a mennyországot, Isten helyére akartam lépni, de nem jártam sikerrel, sőt a hideg pokolba toloncoltak bűnhődni,1 mint ahogy a ti emberi világotok Oroszországában az embereket Szibériába küldi. A testem összes melege a szívembe szorult vissza, így lett belőlem hidegvérű figura. Ha kemencébe zárva töltenék három napot, három éjjelt, a fenekem még akkor is olyan lenne, mint az ablakon túli tél, éjfekete és hideg.
           Meglepetten szakítottam félbe: - Nem ugyanezt mondja Barbey d'Aurevilly...
           - Úgy van - nevetett nagyot -, az Ördögök ötödik részében valóban említi a sütéstől sem melegedő fenekem. Látod, ilyen, ha az ember híressé válik! Egy titka sem marad. A látogatói minden magánügyét továbbadják, a firkászfélék meg publikálják. Aztán az ember megnyilatkozásait, vallomásait összegyűjtik.2 Úgyhogy ha magamról akarok beszélni, már nem tudok olyasmiről beszámolni, amit ne tudna mindenki.
           - Ez nem ellentétes az önéletírás szellemével? - kérdeztem.
           Felnevetett.
           - Nem számít, hogy ismereteidnek közük van-e a valósághoz, végtére is mindenből lehet vezércikk. Mostanság az életrajzok korát éljük. Az is egyfajta önkifejezés, ha másról írunk életrajzot, senki sem tartóztatja meg magát attól, hogy a saját gondolatait terjessze, miközben valaki más életét kölcsönzi témául. Ezzel szemben az önéletrajzírók éppen hogy nem magukról írnak, kérkedve rajzolják meg feleségük, gyermekeik ellenőrizhetetlen portréját, tökéletesen érdektelen utazásaikról vagy másokról szóló történetekről számolnak be.
           Csak ámultam azon, amit hallottam, aztán udvariasan megkérdeztem:
           - Megengedi, hogy majd felhasználjam ezt a beszélgetésünket?
           - Hát már miért is ne? Csak mikor idézel tőlem, majd írd azt, hogy: és a barátom a következőket mondta... - válaszolt.
           Ezen még inkább megvidámodtam, még szerényebben szóltam hozzá:
           - Túlságosan megtisztel, hogy a barátjának tart.
           De válasza kiábrándított.
           - Nem tisztellek, hanem csak azt mondom, hogy a barátom vagy. Végül is kettőnk közül csak téged érdekel igazán, hogy a barátomnak mondhasd magad. Mikor írunk, és a régiektől idézünk, nem szükséges az idézőjel, de ha kortársaink megnyilatkozásait használjuk fel, azt kell írnunk, hogy mint azt barátom blabla, így toljuk barátaink szekerét is.
           Bár ilyen őszintén beszélt, én mégis még pár mondattal a kedvére akartam tenni:
           - Hát sokat okultam! De nem véletlen, hiszen maga igazán járatos az irodalmi dolgokban. Már azon is meglepődtem, hogy az Ördögöket említi.
           Félig-meddig szánakozva válaszolt:
           - Nem véletlen, hogy azt beszélik rólad, nem vagy képes túllépni osztályod gondolkodásának korlátain. Ennyire ámulatra méltó lenne, hogy olvasok? Ugyan a pokolhoz tartozom, kétségkívül a társadalom legalsó szintje, de kicsi korom óta megvan bennem a magasabbra való törekvés. Foglalkoztam én már a leírt szóval, különösen a népszerű újságokkal, füzetekkel. Ezért dicséri Goethe becsvágyamat, követni próbálom az újságok olvasásával, hogy merre is halad az idő kereke, és én is arra tartok.3 Azért említettem neked néhány irodalmi nevet, mert szereted olvasni az ilyen műveket, azonos érdeklődésűnek mutatkoztam veled. Ellenben ha az olvasást ellenző termékeny író volnál, azonnal más hangot ütöttem volna meg; azt mondtam volna, magam sem tartom hasznos dolognak az olvasást, leszámítva természetesen a te műveidet, mert hát, sajnálatos módon, még a te műveid elolvasásához is rövid az emberi élet, hogyan lenne hát energiám a klasszikusokkal foglalkozni. A tudósnak az új találmányokról beszélek, a történésznek a régi dolgok búvárlásáról, a politikusnak a nemzetközi erőviszonyokról, kiállításon a művészet élvezetéről tartok előadást, italozás közben a főzésről. Ezenkívül olykor, hogy megtévesszem a tudóst, politikáról beszélek neki, a régésznek meg irodalomról, mivel ugyan semmit sem értenek a dologból, élvezetet szerez az, ahogy utána ellopják a gondolataim. Ha ökörnek citerázunk, még csak jó darabot sem kell játszanunk. Ami a főzést illeti, nemrégen a teaházban értekeztem róla, a főnökasszony meghallotta, hogy mekkora beleéléssel beszélek, és pár nap múlva már az ő főztjét fogyasztottam. Így tevékenykedem már tízezer év óta, lett hát egy kis hírnevem az emberek között. Dante vitakészségemet dicséri, Goethe széles körű ismereteimet.4 Ha oda jutottál volna, ahova én, biztosan büszke lennél magadra. De jómagam ezzel ellenkezőleg, egyre szerényebb lettem, gyakran mondogatom, hogy hiszen én csak egy pokolbeli ördög vagyok, ahogy ti falusinak hívjátok magatokat, mikor szerénykedtek. Attól féltem azonban, hogy szavakkal nem tudom kellőképpen kifejezni ezt a belülről jövő szerénységet, ezért a testtartásomat is hozzáidomítottam. A pénzeszsákok nagy hasat növesztenek maguknak jólétük kifejezéséül. A gondolkodó lehorgasztja a fejét, meggörbíti a hátát, egy kérdőjelhez hasonlatos, a folyamatos kételkedést fejezi ki, úgyhogy - ekkor kinyújtotta elém a jobb lábát, láttam, hogy bőrcipőjének sarka különösen hosszú - a lábam nem valami praktikus,5 de ez is a szerénységem kifejezője, hogy azért mégiscsak a földön járok. Én találtam ki egyébként a lábelkötést és a magas sarkú cipőt is, mert olykor szükséges fogyatékosságom álcázása, különösen, mikor nővé változom.
           Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:
           - De vannak néhányan, akik felnéznek önre, és azt mondák, hogy kiemelkedő arcéle, kicsit...
           Nem várta meg, hogy befejezzem, úgy válaszolt:
           - Kicsit hasonlít az ökörre.6 Ez is egyfajta szimbólum. Az ökör hagyományosan áldozati állat, ez annak a régi mondásnak az értelmét fejezi ki, hogy "Ki kerül pokolra, ha én nem?". Továbbá az emberek szeretnek ökörségeket beszélni, de maga az ökör nem beszélhet ökörségeket, természeténél fogva nem képes erre, ezért ökörformám is szerénységemet hangsúlyozza. Én nem tudok hamisan hízelegni, mint ti, írástudók. Ha egy szellemes embernek hízelegsz, ő vonakodás nélkül elfogadja, akár ha valami adósságot fizetnél csak vissza, de azért mérges egy kicsit, mert a kamatról megfeledkeztél. Másféle hamis szerénykedés, amikor valaki a szépséget dicséri, tele szájjal szégyenlősködik, mintha a feljebbvalóját akarná megvesztegetni, szégyellné, hogy milyen kevés is az, amit ad, és inkább már nem is adná oda, csak akkor, ha még hozzátoldott valamennyit. Nem számít, hogy hitelező vagy főnök, az írástudók azt gondolják, vannak még a földön emberek, akik méltók a fenntartások nélküli tiszteletre, ha rajtuk kívül más nem is. Az én szerénységem azonban valódi, úgy érzem, nincs mire büszkének lennem, nincs amiért dicsérhetnének, különösen mások. Annyit szapultak már, hogy nincs bennem semmi hiúság. És noha nem vagyok alkotó művész, sok műalkotást inspiráltam. Ebből a szempontból - és mikor ezt mondta, egyáltalán nem volt zavarban. Csak a tűz vörös fénye világította meg a fekete arcát - egy gyönyörű nőre hasonlítok, én ugyan nem írok, de magamhoz vonzom számos összetört szívű költő lelkét, amiből aztán dal fakad. Byron, Schiller és a többiek, inspiráltam mindannyiukat, akárcsak a mai újságok íróit, akik szintén gyakran értekeznek rólam.
           - Azon azért csodálkozom, hogy honnan van minderre ideje. A világ összes újsága háborúkkal teli. Gyilkolnia és pusztítania kellene, most igazán megmutathatná, milyen nagy művész is ön a rombolásban, de ehelyett velem társalog - mondtam.
           Azt felelte:
           - Ki akarod már tenni a vendéget, nem igaz? De mennem is kell, elfelejtettem, hogy az emberek között az éjjel a pihenés ideje. Sokat fecsegtem már, de még el kell mondanom pár dolgot. Az például, hogy részt vennék a háborúkban, tévképzet. Békés a természetem, ellenzem a hadakozást, hiszek abban, hogy szerződéssel minden megoldható. Vegyük azt, amit Fausttal kötöttem, melyben eladta nekem a lelkét,7 mindkét fél szempontjából a lehető legprecízebb! Amikor még harcos fickó voltam, és saját magamnak köszönhettem bukásom, kiűzettem a mennyországból, akkor meghallgattam a jó tanácsot, ráébredtem, hogy az erő nem ér fel az ésszel,8 és attól fogva a csábítással helyettesítettem a harcot. Mint tudod, a lelkekkel üzletelek. Az emberi lélek egyik része a mennyországba megy, a többit én kapom. Ki gondolta volna, de az utóbbi pár évtizedben rosszul megy az üzlet. Eddig az emberi léleknek volt jó és rossz része. A jó visszatért Istenhez, a rosszal üzletelhettem én. De a XIX. század közepe táján változás történt, az embereknek, eltekintve a kevés számú kivételtől, már nem volt lelkük. Akinek volt, annak meg teljesen tiszta volt a lelke, ezért Isten kapta meg. Például a hős katonáknak volt ugyan lelkük, de az teljes egészében a mennyországba került, én nem kaptam belőle. A mai pszichológia pedig a lélek nélküli pszichológiát hirdeti; ez a tanítás régen, mikor még volt az embereknek lelkük, elképzelhetetlen lett volna. Mostanában van ugyan egy-két lélek, amit Isten kiszelektál, de ezek büdösek és szennyesek, ha éppen nem a laboratóriumok gyógyszerszagától átitatottak, akkor a régi könyvek porától, egynéhánynak meg rézszaga sérti az orrot, de én sajnos a tisztát szeretem, nem kérek a romlottból. Természetesen ma is vannak rossz emberek, de ők mind lelketlenül rosszak, személyiségük sincsen, ha éppen nem beszélnek, élettelen tárgyaknak tűnnek, hatékonyságuk pedig géphez hasonló. Még a költőkben is csalódnom kellett, gyakran mondogatják, hogy azt fejezik ki, ami a lelkükben van; hát ki is fejezik, de úgy, hogy nem marad már semmi, amit megkaparinthatnék. Gondolod, hogy elfoglalt vagyok? Hát valójában megőrjít az unalom. Az anyagi és gépi kultúra áldozata vagyok, munkanélküli, noha a családi terheim nem elhanyagolhatók, hétszázezer fiamat és unokámat kell eltartanom.9 Természetesen vannak még társadalmi kötelezettségeim, de egy korábban hozzám hasonlóan népszerű embernek mindig is voltak, ma például vacsorára jöttem az emberek közé.
           Elhallgatott. Nyomott hangulata betöltötte a levegőt, a tűz melege visszahúzódott. Éppen a saját lelkem felől akartam kérdezni, de hirtelen felállt, mennie kell, mondta, jó éjszakát kívánt, és hozzátette, hogy lesz még alkalmunk találkozni. Kikísértem az ajtóhoz. A végtelen éjszaka nyugodtan várt rá. Kiment. Elnyelte az éjszaka, mint amikor egy esőcsepp visszahullik a tengerbe.
           
           KISS MARCELL fordítása