VIKTOR PELEVIN


Tarzanugrás

           
           
           1
           
           A széles körút a két oldalán álló házakkal egy élete alkonyán a demokratikus nézetekig eljutó régi kommunista alsó állkapcsához hasonlított.
           A legöregebb házak még a sztálini időkből származtak, és úgy magasodtak, mint a sokéves mahorkafüst elszínezte bölcsességfogak. Minden monumentalitásuk ellenére törékenynek és halottnak tűntek, mintha az arzénes tömés már rég kiölte volna belőlük az ideget. Azokon a helyeken, ahol lerombolták a múlt idők építményeit, most a hétemeletes panelházak nagyjából kész műfogai meredeztek. Szóval nyomasztó volt az egész.
           Ezen az örömtelen alapon az egyetlen vidám folt a törökök építette biznisz-center volt, amely gúla formájával és lila neoncsillogásával friss vércseppekkel borított hatalmas aranyagyarra hasonlított. És ragyogott a város fölött a hold, mint az erős fogorvosi lámpa, amelyet úgy állítottak be, hogy minden fény a páciens szájába essék.
           - Kinek higgyek? Kinek higgyek? - mondta Pjotr Petrovics szótlan beszélgetőtársának. - Én egyszerű ember vagyok, lehet, hogy hülye is. Hiszékeny, naiv. Tudja, néha beleolvasok az újságba, és hiszek neki.
           - Az újságba? - kérdezett vissza tompa hangon a beszélgetőtárs, és megigazította a fejét eltakaró sötét csuklyát.
           - Igen, az újságba - mondta Pjotr Petrovics. - Bármelyikbe, nem számít. Megy az ember a metrón, ott ül mellette valaki, olvas, az ember egy kicsit közelebb hajol, beleolvas az újságjába, és már hisz is.
           - Hisz is?
           - Igen, hisz is. Bármiben. Talán az Istenen kívül. Ahhoz már késő. Ha most hirtelen hinni kezdenék, az valahogy nem lenne tisztességes. Nem hittem egész életemben, aztán az ötödik X előtt fogjam magam és kezdjek hinni? Akkor minek éltem? Ezért aztán helyette a Herbalife-ban vagy a hatalommegosztásban hisz az ember.
           - Minek? - kérdezte a beszélgetőtárs.
           "Micsoda mogorva pofa - gondolta Pjotr Petrovics. - Nem beszél, hanem csak károg. Minek tárom ki előtte a lelkem? Hisz tulajdonképpen nem is ismerem."
           Egy ideig szótlanul mentek egymás mögött, könnyedén rakva lábukat és finoman súrolva kezükkel a falat.
           - Hogyhogy minek? - mondta végül Pjotr Petrovics. - Olyan ez, mint ahogy a buszon kapaszkodik az ember. Nem számít, hogy miben, csak ne essen el. Ahogy a költő mondja: "száguldanak az ismeretlen éjbe, s ablakok sötét üregét lesik". Maga most biztos itt megy, néz rám, és azt gondolja: hogy te milyen romantikus vagy, barátocskám, bár nem úgy nézel ki... Mert ezt gondolja, mi?
           A beszélgetőtárs befordult a sarkon, és eltűnt a szeme elől.
           Pjotr Petrovics úgy érezte, hogy egy fontos mondat közepén szakították félbe, és lépteit szaporázva a másik után eredt. Fellélegzett, amikor ismét feltűnt előtte a görnyedt, sötét hát, és az a kósza gondolata támadt, hogy a hegyes csuklya miatt útitársa olyan, mint egy leégett templom.
           - Hogy te milyen romantikus vagy, barátocskám - dünnyögte a hát.
           - Egyáltalán nem vagyok romantikus - ellenkezett hevesen Pjotr Petrovics. - Szerintem épp az ellenkezője vagyok. Rendkívül gyakorlatias. Folyton csak intézek valamit. Arra szinte nem is gondol az ember, hogy miért él. Hisz csak nem azért, hogy folyton intézzen valamit, a francba vele... Úgy bizony... Nem azért, hanem...
           - Hanem?...
           - Talán azért, hogy így este kijöjjön a levegőre és teli tüdőből lélegezzen, érezze, hogy ő is ennek a világegyetemnek a része, úgymond kicsinyke fűszál a betonon... Csak azt sajnálom, hogy ritkán fog meg ennyire, a lelkem mélyéig. Most biztos emiatt...
           Azzal az égen lángoló hatalmas holdra mutatott, de aztán eszébe jutott, hogy beszélgetőtársa előtte megy, így nem láthatja az ő kézmozdulatát. De annak mintha szeme lett volna a tarkóján, mert majdnem szinkronban ismételte Pjotr Petrovics gesztusát.
           - Ilyen pillanatokban kíváncsi vagyok, hogy ugyan mit csinálok majd életem hátralévő részében? - kérdezte Pjotr Petrovics. - Miért látok mindent olyan ritkán úgy, mint most? Miért választom folyton azt, hogy a dolgozószobában üljek és a legsötétebb sarkot nézegessem?
           Utolsó szavai valami keserű elégedettséget keltettek benne meglepő pontosságukkal, de megbotlott, kalimpálni kezdett a kezével, és a téma egy pillanat alatt kiröpült a fejéből. Törzse majommozdulatával megőrizte egyensúlyát, a falhoz kapott, és nem sok hiányzott, hogy a másik kezével betörje a mellette lévő ablakot.
           Az ablak mögött kis szoba volt, amelyet vöröses fényű éjjeli lámpa világított meg. Tömegtársbérleti szobának látszott, mert a bútorok között hűtőszekrény állt; az ágyat félig eltakarta a ruhásszekrény, úgyhogy csak a benne alvó sovány és csupasz lába látszott. Pjotr Petrovics tekintete az éjjeli lámpa fölötti, fényképekkel teleaggatott falrészre esett. Voltak ott családi képek, gyerekekről, felnőttekről, öregemberekről, öregasszonyokról és kutyákról készült felvételek. A kiállítási mező közepét egy egyetemi tablókép töltötte be, amelyen fehér oválisokban voltak az arcok, és ettől a kép egy doboz félbevágott tojáshoz hasonlított. Az alatt az egyetlen pillanat alatt, amíg Pjotr Petrovics bekukkantott a szobába, az ovális keretekben gubbasztó, időtől megsárgult emberek mindegyikének volt érkezése, hogy ránézzen. Nagyon öregnek tűntek a fényképek, és olyan alaposan megélt élet sugárzott belőlük, hogy Pjotr Petrovicsot egy pillanatra hányinger fogta el, aztán megfordult és ment tovább.
           - Igen - mondta néhány lépés után -, igen. Tudom, mit akar mondani, úgyhogy ne is beszéljen! Úgy bizony. Az élettapasztalat. Egyszerűen elveszítjük a képességet, hogy a múlt kiaggatott poros fényképein kívül bármit is lássunk. És nézzük őket, nézzük, aztán nem tudjuk, miért lett ekkora rakás szar az élet. De ahogy feljön a hold, hirtelen rádöbben az ember, hogy a világnak ehhez semmi köze, egyszerűen ő maga vált ilyenné, és még azt sem tudja, hogy mikor és miért...
           Csend állt be. A szobában látottak - főképp a tojássárgája-arcok - nyomasztották Pjotr Petrovicsot. Kihasználva, hogy a sötétben nem látják, széthúzta a száját, kiöltötte a nyelvét és kimeresztette a szemét, úgyhogy arca afrikai maszkfélévé változott; a grimasz keltette fizikai érzet néhány pillanatra elűzte hirtelen támadt szomorúságát. Rögtön elment a kedve a beszédtől, sőt mintha a társbérleti éjjeli lámpa homályos, vörös fénye világította volna meg hirtelen az egész többórás beszélgetést, amelyet most már fölösleges és hülye dolognak érzett. A beszélgetőtársra nézett és arra gondolt, hogy az egyáltalán nem okos és túl fiatal.
           - Nem is értem, most miről beszélünk - mondta szinte mézesmázos hangon.
           A beszélgetőtárs nem válaszolt.
           - Talán hallgassunk egy kicsit! - javasolta Pjotr Petrovics.
           - Hallgassunk - dünnyögte a beszélgetőtárs.
           
           2
           
           Minél messzebb jutottak, annál szebb és titokzatosabb lett körülöttük a világ. Tényleg nem volt különösebb szükség a beszédre. A lábuk alatt holdezüsttől fénylett a keskeny út; a folyton színt váltó fal hol a jobb, hol a bal vállukat festette meg, a mellettük ellibegő ablakok pedig éppen olyan sötétek voltak, mint a Pjotr Petrovics idézte versben. Néha fölfelé kellett menniük, néha lefelé, máskor pedig valami hallgatólagos megállapodás szerint hirtelen megálltak, és egy-egy gyönyörű dolgot elnézve sokáig álltak mozdulatlanul.
           Különösen szépek voltak a távoli fények. Többször megálltak, és megcsodálták őket, mindannyiszor sokáig, tíz percig vagy még tovább nézelődtek. Pjotr Petrovicsnak homályos, szavakban szinte kifejezhetetlen gondolatai támadtak. Úgy érezte, a fényeknek semmi közük az emberi világhoz, és a természet részét alkotják - talán a korhadó tuskók fejlődésének sajátos állomását jelentik, talán nyugdíjas csillagok. Meg aztán az éjszaka is sötét volt, a láthatáron látszó vörös és sárga pontok mintha a környező világ belső térfogatát jelölték volna ki, és ha nincsenek, nem lehetett volna tudni, hol zajlik, és zajlik-e egyáltalán az élet.
           Pjotr Petrovicsot minden alkalommal az útitárs halk léptei zökkentették ki mélázásából. Felocsúdott, amikor az elindult, és sietve utána eredt. Hamarosan végleg elfelejtkezett a fényképekről, újra könnyed, ünnepi hangulata támadt, és kezdte nyomasztani a csönd.
           "Különben - gondolta -, még azt sem tudom, hogy hívják. Meg kell kérdezni."
           Várt néhány pillanatig, és nagyon udvariasan ezt mondta:
           - Hehehe, hanem tudja, mire gondolok? Itt megyünk és beszélünk egymással, megyünk és beszélünk, és még be sem mutatkoztunk.
           A beszélgetőtárs nem válaszolt.
           - Különben - mondta békítőleg Pjotr Petrovics, amikor elég idő eltelt, és nyilvánvalóvá vált, hogy nem kap választ - biztos így van jól. "Mit jelent a nevem zengése, ha neked csak üres hang rezgése", hehe... Hiszen nem lehet normálisan beszélni valakivel, akit ismer az ember, és az is ismeri őt. Végig az jár a fejében, hogy mit gondol, aztán meg mit mond róla a másik. Ha viszont egy ismeretlennel beszél, akkor azt mond, amit akar, mert nincsenek korlátok. Mi is már mióta beszélgetünk, két órája? Ugye? És látja, majdnem végig én beszélek. Általában szűkszavú vagyok, de most mintha valami gát szakadt volna át bennem. Biztos nem látszom túl okosnak és a többi, most viszont egész idő alatt hallgatom magam, főleg ott, a szobroknál, emlékszik? Amikor a szerelemről beszéltem... Igen, hallgatom magam, és nem győzök csodálkozni. Tényleg én tudok és gondolok ennyi mindent az életről?
           A csillagok felé emelte arcát, mélyet lélegzett, és mint egy láthatatlan szárny árnyéka, földöntúli mosoly suhant át az arcán. Hirtelen alig érzékelhető mozgást észlelt bal kéz felől, megremegett és megállt.
           - Hé! - szólt oda, suttogásra váltva, beszélgetőtársának. - Álljon meg! És csendben! Elijeszti. Azt hiszem, macska... Az bizony. Ott van, ni! Látja?
           A csuklya balra fordult, de Pjotr Petrovics most sem látta meg az útitárs arcát, akárhogy igyekezett. És mintha rossz helyre nézett volna a másik.
           - Ott van, ni! - suttogta kétségbeesetten Pjotr Petrovics. - Az üveg mellett. Kicsit balra, ott, félméternyire. Még a farka is mozog. Ugye ez a harmadik? Maga jobbról, én balról! Mint az előbb!
           A beszélgetőtárs ridegen vállat vont, aztán kelletlenül bólintott.
           - Egy, kettő, három! - számolt Pjotr Petrovics, és áttette a lábát egy alacsony bádogperemen, amely haloványan világított a holdfényben.
           Útitársa azonnal követte példáját, és nekiiramodtak.
           Pjotr Petrovics ezen az éjszakán, Isten tudja, hányadszor, boldog volt. Ott futott az éjszakai ég alatt, és nem volt semmi gondja-baja; hirtelen megszűnt az összes probléma, amely tegnap, tegnapelőtt elviselhetetlenné tette az életét, és egy sem jutott eszébe, akárhogy törte a fejét. A lába alatti fekete felületen egyszerre három árny suhant - az egyiket, a sűrűt és rövidet a hold vetítette, a két másikat, melyek aszimmetrikusak és hígak voltak, más fényforrás, valószínűleg az ablakok.
           Pjotr Petrovics balról kerített, látta, hogy útitársa ugyanolyan szögben jobbról teszi ugyanezt, és amikor nagyjából közöttük volt a macska, feléje fordult és gyorsított. Ugyanilyen manővert hajtott végre a fekete csuklyás alak is - annyira szinkronban, hogy Pjotr Petrovicsban homályos gyanú villant.
           De ez most nem a gyanú ideje volt. A macska meg sem mozdult, ami furcsa volt, mert nem szokásuk, hogy ilyen közel engedjenek magukhoz valakit. Az előző, amelyet úgy negyven perce akartak elkapni, rögtön, miután elhagyták a szobrokat, tíz méterre se engedte őket. Pjotr Petrovics valami fondorlatot sejtett, és a futásról lépésre váltott, aztán a macskától néhány lépésre meg is állt. Útitársa megismételte a mozdulatait, és vele egyszerre, vele szemben állt meg, úgy három méterre.
           Kiderült, hogy egy szürke reklámszatyrot nézett messziről macskának, amelynek egyik füle el volt szakadva, az mozgott a szélben, ő meg azt hitte az állat farkának.
           Beszélgetőtársa szemben állt vele, de most sem látszott az arca - a hold Pjotr Petrovics szemébe világított, és emiatt csak az addigi hegyes, sötét sziluettet látta maga előtt. Pjotr Petrovics lehajolt (az útitárs vele egyszerre, úgyhogy majdnem összeütötték a fejüket) és a sarkánál fogva maga felé húzta a reklámszatyrot (az útitárs a másik sarkánál fogva húzta). A reklámszatyor kigöngyölődött, és valami lágy toccsant belőle a ruberoidra. Félig elbomlott macskatetem volt az.
           - Pfuj, undorító - mondta Pjotr Petrovics és elfordult. - Gondolhattam volna.
           - Volna - visszhangozta az útitárs.
           - Menjünk innét! - mondta Pjotr Petrovics, és lassú léptekkel a ruberoidmező szélén húzódó bádogszegély felé indult.
           
           3
           
           Már percek óta mentek szótlanul. Pjotr Petrovics előtt ugyanúgy imbolygott a sötét hát, mint eddig, de most egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tényleg hátulról és nem elölről lát valakit. Félig behunyta a szemét, és a földet nézte, hogy összeszedje gondolatait. Most csak a lába alatti ezüstös sávot látta, s megnyugtatta, sőt kissé hipnotizálta is a látvány, és tudatában lassan valami nem egészen józan tisztaság áradt el, a gondolatai pedig, bármilyen erőkifejtés nélkül, egymás után száguldottak - pontosabban az előtte haladó alakra vonatkozó egy és ugyanazon gondolat kergette önmagát az agyában.
           "Miért ismétli folyton a mozdulataimat? - töprengett Pjotr Petrovics. - Ráadásul minden, amit mond, az én utolsó mondatom visszhangja. Pontosan úgy viselkedik, mint valami tükörkép. Hisz mennyi ablak van körülöttem. Lehet, hogy csak optikai csalódás, nekem pedig elvette az eszemet az izgalom, és azt képzelem, hogy ketten vagyunk? Hisz mennyi régi hiedelmet meg lehet magyarázni optikai csalódással! Szinte mindent!"
           Ez a gondolat hirtelen derűs önbizalommal töltötte el. "Tényleg - gondolta -, a hold visszfénye, az egymást tükröző ablakok és a virágok izgató szaga - hiszen július van - képesek ilyen hatást kiváltani. Az meg, amit mond, egyszerűen visszhang, halk, nagyon halk visszhang... Hát persze! Hiszen mindig azokat a szavakat ismétli, amelyeket éppen kiejtettem!"
           Egy pillantást vetett az egyenletesen ingadozó hátra.
           "Azonkívül, sokszor olvastam - gondolta -, hogy ha falhoz állítják vagy összezavarják az embert, mindig megvan a valószínűsége, hogy ezt nem más teszi velünk, mint saját tükörképünk vagy árnyékunk. Arról van szó, hogy amikor mozdulatlan vagy minden különösebb értelmet nélkülöző monoton tevékenységet folytat az ember - például jár vagy gondolkodik -, a tükörkép képes önálló lénynek tettetni magát. Ilyenkor megpróbálhatja kicsit függetleníteni magát, hisz úgysem vesszük észre. Elkezdhet olyasmit csinálni, amit az ember nem is csinál, feltéve persze, hogy ez nem valami lényegi dolog. A végén még egészen elszemtelenedik és kezdi elhinni, hogy valóban létezik, aztán pedig képes az ember ellen fordulni... Amennyire emlékszem, egyetlen módszer van annak eldöntésére, hogy tükörkép-e vagy sem - valami hirtelen és egyértelmű mozdulatot kell tenni, amelyet a tükörképnek mindenképpen meg kellene ismételnie. Mert azért csak tükörkép marad, és engedelmeskednie kell a természet törvényeinek, legalábbis bizonyos törvényeknek... Szóval beszélgetéssel lekötjük a figyelmét, aztán bedobunk valami váratlan, hirtelen dolgot, és megnézzük, mi lesz. Beszélni pedig lehet bármiről, csak az a lényeg, hogy ne feledkezzen bele az ember."
           Megköszörülte a torkát és így szólt:
           - Persze jó, hogy ilyen szűkszavú. Hisz a hallgatás is művészet. Arra késztetni a másikat, hogy nyíljon meg, beszéljen... És még azt is mondják, hogy a hallgatag emberek a legjobb barátok. Tudja, min gondolkodom?
           Pjotr Petrovics várta a kérdést, de nem bírta kivárni, és folytatta:
           - Azon, hogy miért szeretem így a nyári éjszakákat. Jó, persze sötét van, csend. Minden olyan szép. De a lényeg mégsem ez. Néha azt hiszem, hogy van a léleknek egy része, amely egész idő alatt alszik és csak egy-egy nyári éjszakán ébred fel néhány pillanatra, hogy kinézzen egy kicsit az emberből és olyasmire emlékezzen, hogy milyen is volt régen és nem itt... Az ég kékje... A csillagok... A titok...
           
           4
           
           Hamarosan nehezebbé vált az útjuk.
           Miután ugyanis legutóbb befordultak a sarkon, az utca sötét oldalára kerültek, ahol nem látszott a hold, mert eltakarták a szemközti házak tetői. Szomorúság és bizonytalanság fogta el Pjotr Petrovicsot. Tovább beszélt, bár gyötrelmessé és ellenszenvessé vált számára a szavak megformálása. Nyilván valami hasonló történt a beszélgetőtárssal is, mert már rövid válaszokat sem adott, csak néha dünnyögött.
           Lépteik kurtábbakká és óvatosabbakká váltak. Időnként az elöl haladó beszélgetőtárs még meg is állt, hogy mutassa az irányt; mindig ő döntött, Pjotr Petrovics számára nem maradt más, mint hogy kövesse.
           A túloldali házak közti résekben fel-felvillanó hold sűrű fénye egy téglalap alakú foltot festett előttük a falra. Amikor Pjotr Petrovics ki tudja, hányadszor felemelte tekintetét a lába alatt húzódó, elhomályosult ezüstös sávról, a téglalapban egy elektromoskábel-belet látott, amely a fal mellett lógott le. Agyában pillanat alatt született egy terv, amely rendkívül természetesnek, sőt meglehetősen szellemesnek is tűnt.
           "Aha - gondolta -, ezt kell csinálni. Rácsimpaszkodni erre az izére és alaposan elrugaszkodni lábbal a faltól! És akkor elválik, hogy tényleg tükörkép vagy árnyék. Neki is ugyanazt kell csinálnia, csak e nélkül az izé nélkül, és a másik irányba... De még jobb - ez az! hogyhogy nem jutott rögtön az eszembe! -, még jobb, ha fogom magam és teljes lendülettel nekivágódom. És ha tükörkép vagy más szemétség, akkor..."
           Nem fogalmazta meg, hogy akkor mi lesz, de nyilvánvaló volt: kínzó gyanúja vagy beigazolódik, vagy szertefoszlik. "Csak az a lényeg, hogy váratlanul - gondolta -, hogy készületlenül érje!"
           - Egyébként - mondta; beszélgetésük már messzire elkanyarodott, s ő most könnyedén témát váltott - a vízisí az vízisí, de a legmeglepőbb, hogy még a városban is közelebb lehet kerülni az őseredeti világhoz, csak egy egész kicsit el kell távolodni a hétköznapok nyüzsgésétől. Persze erre aligha vagyunk képesek, túlságosan megcsontosodtunk a szokásainkban. De a gyerekek, higgye el, mindennap megteszik.
           Szünetet tartott, hogy lehetőséget adjon beszélgetőtársának a megszólalásra, de az csak hallgatott, és Pjotr Petrovics folytatta:
           - A játékaikról beszélek. Persze gyakran gyalázatosak és kegyetlenek; néha egyenesen az az érzése az embernek, hogy abból a szennyes nyomorból támadnak, amelyben a mostani gyerekek felnőnek. De azt hiszem, hogy itt nem a nyomorról van szó. Nem arról, hogy nem tudnak motort meg gördeszkát venni. Például elterjedt köztük az úgynevezett tarzanugrás. Nyilván volt alkalma hallani róla?
           - Nyilván - mordult a beszélgetőtárs.
           - Egy kötelet egy fához, valami vastagabb ághoz kötnek, minél magasabbra, annál jobb - folytatta Pjotr Petrovics, miközben a holdfénytéglalapot nézte, és úgy saccolta, maximum egy perc, amíg odaérnek.
           - Főleg, ha a fa valami szakadék szélén áll. A lényeg, hogy a szakadék meredek legyen. De még jobb, ha vízparton, akkor a víz alá lehet merülni. Tarzanugrásnak pedig Tarzanról nevezik, mert volt egy film, amelyben ez a Tarzan folyton a liánokon hintázott. Az egész pofonegyszerű: az ember megfogja a kötelet, elrugaszkodik a lábával, nagyon-nagyon hosszú ívet ír le, s amikor akarja, elereszti a kötelet és teljes lendülettel a vízbe repül. Őszintén megvallva én sohasem tarzanoltam, de pontosan el tudom képzelni azt a pillanatot, amikor fantasztikus sebességgel nekivágódunk a felszínnek, aztán lassan lefelé süllyedünk a villódzó csöndbe, a hűvös nyugalomba... Ó, ha tudnánk, hová szállnak el ezek a fiúk a liánjaikon!...
           A beszélgetőtárs holdfényben fürdő területre lépett. Nyomában Pjotr Petrovics is átlépte a holdfény határát.
           - Hogy miért tudom elképzelni? - kérdezte, miközben töprengve méregette tekintetével, milyen messze lehet a kábel. - Nagyon egyszerű. Emlékszem, hogyan ugrottam gyerekkoromban az úszómedencébe a toronyból. A víz persze megütötte a hasamat, de valami nagyon fontos dolgot értettem meg abban a pillanatban, olyan fontosat, hogy amikor följöttem a víz színére, azt daráltam magamban: "Nem elfelejteni, nem elfelejteni." De ahogy kimásztam a medencéből, már csak a "nem elfelejteni!"-re emlékeztem...
           Ebben a pillanatban egy vonalba került a kábellel. Megállt, megrángatta, és meggyőződött róla, hogy jól tart.
           - Néha még most is - mondta, az ugráshoz készülve, és közben bensőségessé halkította a hangját - szeretném hirtelen elrúgni magam a földtől. Butaság persze, infantilizmus, de azt remélem, majd megint megértek valami olyasmit, hogy olyasmi jut eszembe... Eh, akárhogy is, ha megengedi...
           Azzal néhány gyors lépést tett, erősen elrugaszkodott a talajtól, és a langyos éjszakai levegőbe emelkedett.
           Röpte (ha egyáltalán annak lehet nevezni) egészen rövid ideig tartott.
           Úgy a faltól két méterre megfordult a tengelye körül, ívben előrerepült és közvetlenül az útitársa előtt a falnak vágódott. Az ijedten visszahőkölt, Pjotr Petrovics pedig elvesztette az egyensúlyát, és kénytelen volt elkapni az útitárs vállát, minekutána kiderült, hogy az egyáltalán nem árnyék és nem is tükörkép. Kellemetlen volt az egész, és nagy lihegéssel járt. A beszélgetőtárs meglepetésében meglehetősen ingerülten viselkedett: lesöpörte válláról Pjotr Petrovics kezét, hátraugrott, lerántotta fejéről a csuklyát és éles hangon rákiáltott:
           - Maga meg mit művel?
           - Bocsásson meg, az isten szerelmére - mondta Pjotr Petrovics, miközben érezte, hogy elvörösödik, és örült, hogy olyan sötét van -, becsületszavamra, nem akartam. Én...
           - Mit mondott? - vágott szavába a beszélgetőtárs. - Azt, hogy nyugodt lesz, hogy maga nem dühöngő, egyszerűen csak nincs kivel beszélgetnie. Nem ezt mondta?
           - De igen - mondta Pjotr Petrovics, és a fejéhez kapott -, mondtam. Tényleg, hogy elfelejtettem... De olyan hülye gondolataim támadtak, hogy maga nem is maga, hanem csak a saját tükörképem az ablaküvegekben, vagy valami árnyék. Nevetséges, mi?
           - Egyáltalán nem az - mondta a beszélgetőtárs. - Legalább most eszébe jutott, hogy ki vagyok?
           - Igen - mondta Pjotr Petrovics, és fura mozdulattal kicsit előredőlt, mintha fejet hajtana vagy behúzná a nyakát.
           - Hál' istennek. Szóval úgy döntött, a nyakamba ugrik, hogy kiderüljön, tükörkép vagyok-e vagy sem? És a tarzanugrásról locsogott, hogy elkábítson?
           - Ugyan, dehogy! - kiáltott fel Pjotr Petrovics, és a kábelt eleresztve fél kezét a szívére tette. - Illetve eleinte, de tényleg csak eleinte, talán tényleg el akartam terelni a figyelmét. Amikor viszont belekezdtem, rögtön arról beszéltem, ami egész életemben kínzott. Hogy a lélekre...
           - Nagyon furcsákat mond maga... - mondta a beszélgetőtárs. - Kezdek aggódni a józan eszéért. Gondolja csak el: két óráig együtt megy valakivel, beszélget vele, és közben komolyan azt hiszi, hogy a saját tükörképével van dolga. Hát megtörténhet ez normális emberrel?
           Pjotr Petrovics gondolkozott.
           - N-nem - mondta -, nem történhet meg... Kívülről nézve tényleg nagyon vad. Beszélő tükörkép, akinek menet közben csak a hátát látom... Valami tarzanugrásról... De tudja, belülről olyan logikus volt, hogy ha ismerné a gondolatmenetemet, biztos nem csodálkozna.
           Fölemelte a tekintetét. A szemközti ház teteje fölött a hold egy tépett szélű, hosszúkás felhő mögé bújt. Pjotr Petrovics ezt rossz jelnek vette.
           - Igen - szólalt meg újra -, ha a viselkedésem tudatalatti motivációját analizáljuk, akkor nyilván egyszerűen egy pillanatra szerettem volna elragadtatást...
           - Ami a tükörképet illeti - vágott a szavába felemelt hangon a beszélgetőtárs -, jó, abban talán még van is valami. De azt már nagyon furcsállom, amit a tarzanugrásról összehordott. Hogy elrúgja magát a földtől és megértsen valamit. Tulajdonképpen mit akar megérteni?
           Pjotr Petrovics fölemelte tekintetét, beszélgetőtársa szemébe nézett, majd rögtön annak borotvált fejére kapta pillantását.
           - Hogyhogy mit? - mondta. - Szinte szégyenlem ezt a közhelyet kimondani: az igazságot.
           - Milyen igazságot? - kérdezte a másik, miközben újra fejére húzta a csuklyát. - Az igazságot magáról, másokról vagy tán a világról? Sokféle igazság van.
           Pjotr Petrovics elgondolkodott.
           - Azt hiszem, magamról - mondta. - Illetve mondjuk azt, hogy az életről. Magamról és az életről. Hát persze.
           - Akkor most mondjam? - kérdezte a beszélgetőtárs.
           - Hát ha tudja, persze - válaszolta Pjotr Petrovics, hangjában hirtelen támadt ellenségességgel.
           - És nem fél, hogy esetleg zsákbamacska ez az igazság? - kérdezte a beszélgetőtárs ugyanolyan ellenséges hangon és hátrafelé bökött a fejével.
           "Célozgat - gondolta Pjotr Petrovics -, gúnyolódik. Lelki nyomást gyakorol rám. Valami rosszat forral. És miféle szadizmus ez? Jó, megrántottam a vállát, de aztán bocsánatot kértem."
           - Nem - mondta, kihúzta magát és beszélgetőtársa szemébe fúrta a tekintetét -, nem félek. Nyomassa!
           - Hát jó. Mond magának valamit az a szó, hogy holdkóros?
           - Holdkóros? Aki éjszaka nem alszik, hanem a tetőpárkányokon flangál? Tudom hát... Jaj, Istenem...
           
           5
           
           A váratlan ébredés leginkább olyan volt, mint amikor valaki a hideg vízbe zuhan, ahogy azt Pjotr Petrovics kíméletlen útitársának leírta, és nem csak azért, mert hirtelen megérezte, milyen hideg van. A lába elé nézett és látta, hogy a keskeny, ezüstszínű út, amelyen oly régóta ballag, valójában egy elég vékony, a súlya alatt rendesen behajló bádogpárkány.
           A párkány alatt a semmi volt, és a semmin túl, úgy harminc méter mélyen tócsákban megduplázott lámpák világítottak, fák fekete koronái remegtek a szélben, aszfalt szürkéllett, és mindez, ahogy Pjotr Petrovics megrettenve felismerte, az abszolút és megmásíthatatlan valóság volt. Szikrányi esély sem maradt azon tény figyelmen kívül hagyására vagy megkerülésére, miszerint egy szál gatyában és mezítláb iszonyatos magasságban áll az éjszakai város fölött, és kész csoda, hogy le nem zuhan. Valóban csoda volt, mert abszolút semmiben sem fogódzhatott meg, ha nem számítjuk a betonfal apró egyenetlenségeit, és csak egy kicsit kellett volna hátrahajolnia a fal nyirkos és hideg felületétől, hogy a kérlelhetetlen gravitációs erő a mélybe rántsa. Igaz, egy villanyvezeték lógott a közelben, de addig néhány lépést kellett volna megtennie a párkányon, és erre még csak gondolni sem mert. Lefelé sandítva egy távoli parkolót látott a mélyben, az autók cigarettásdobozaival és tenyérnyi aszfalttal, amelyet mintha direkt az ő testének hagytak volna üresen.
           Szemét égett valahol a közelben, és ez volt a legfőbb bizonyíték, hogy az elébe táruló lidércnyomás megváltoztathatatlan. Ez a szag érvénytelenített minden kérdést, és önmagában elegendő bizonyítékkal szolgált azon világ megmásíthatatlanságára, amelyben ilyen szag létezhet.
           A félelem széllökése egy szemvillanásnyi idő alatt minden mást kisöpörve eltöltötte Pjotr Petrovics lelkét. A háta mögött tátongó űr már-már beszippantotta, és ő éppen úgy tapadt a falra, mint egy alig ismert, abszolút esélytelen pártocska választási plakátja.
           - Na? - kérdezte a beszélgetőtárs.
           Pjotr Petrovics óvatosan - nehogy még egyszer az alatta lévő szakadékba kelljen pillantania - ránézett.
           - Hagyja abba! - kérte halk, de nagyon határozott hangon -, kérem, hagyja abba! Hiszen lezuhanok!
           A beszélgetőtárs hümmögött egyet.
           - Hogy tudnám abbahagyni? Hisz nem velem történik mindez, hanem magával.
           Pjotr Petrovics rájött, hogy a beszélgetőtársnak igaza van, de a következő pillanatban megértett még valamit, ami egy pillanat alatt felháborodással töltötte el.
           - De hát ez aljasság - kiáltotta háborogva -, hiszen a világon bárkinek el lehetne mondani azt a szemétséget, hogy holdkóros, és a semmi fölött áll, csak nem veszi észre! Hogy egy párkányon áll... Hisz éppen csak... És tessék...
           - Úgy bizony - bólintott a beszélgetőtárs. - El sem tudja képzelni, mennyire igaza van.
           - Akkor miért csinálta ezt velem?
           - Magán aztán nem lehet kiigazodni. Hol ezt gondolja, hol azt. Hisz az imént még azon tanakodott, hogy vajon hová lehet eljutni a tarzanugrással. Még el is érzékenyültem, becsületszavamra. Aztán meg, ugye, az igazságot akarta hallani. Aztán megint valami más jött.
           - Akkor most mit csináljak?
           - Mit? Semmi különösebbet - mondta a beszélgetőtárs, és hirtelen feltűnt, hogy igazából nem is fogódzkodik semmiben, sőt mintha kicsit ki is dőlne a mélység fölé. - Majd kialakul.
           - Micsoda, maga gúnyolódik? - sziszegte Pjotr Petrovics.
           - Á, dehogy.
           - Szemétláda - mondta erőtlenül Pjotr Petrovics. - Gyilkos. Meggyilkolt. Mindjárt lezuhanok.
           - Na tessék, kezdődik - mondta a beszélgetőtárs -, sértések, gyűlölet. Mindjárt fogja magát és megint rám ugrik vagy elkezd köpködni, mert arra is volt példa. Akkor én megyek.
           Megfordult és hang nélkül, ráérősen elindult.
           - Hé! - kiáltott utána Pjotr Petrovics. - Hé! Várjon! Kérem!
           De a beszélgetőtárs nem állt meg - búcsú gyanánt csak bágyatagon integetett fehér kezével, amely mintha csuha vagy hosszú fekete köpeny ujjából állt volna ki. Néhány lépés után befordult a sarkon, és már nem is látszott. Pjotr Petrovics megint behunyta a szemét, és izzadt homlokával a falnak dőlt.
           
           6
           
           "Kész - gondolta -, végem. Most tényleg kész. Most végem. Egész életemben azon töprengtem, vajon hogyan... Hát ezek szerint így. Megingok, kalimpálok egyet és... Nyugi, Petya, nyugi... Kíváncsi vagyok, ordítok-e majd... Nyugi, nyugi. Nem szabad rá gondolni! Bármire lehet, csak erre nem. Kérlek, Petya. A legfontosabb a nyugalom! Bármi áron. A pánik egyenlő a halállal. Valami kellemesre kell gondolni... Például ma mi volt kellemes? Legföljebb a beszélgetés a szobroknál, amikor a szerelemről magyaráztam ennek a borotvált fejű... Úristen, már megint ő jut eszembe. Milyen hülye vagyok. Nem volt elég, hogy megyek szépen, nézegetek jobbra-balra, és örülök az életnek. Nem, kíváncsi lettem, hogy ki ez - árnyék vagy tükörkép. Most megkaptam. És csak azért, mert összeolvastam egy csomó marhaságot. De mégis, kicsoda? A francba, pedig az előbb eszembe jutott... Illetve nem is eszembe jutott, hanem ő maga mondta... Hogy keveredett ide?"
           Egy pillanatra kinyitotta a szemét, és látta, hogy fény árasztja el és sárga lesz az arca előtt a fal; a hold megint kibújt a felhők mögül. Ettől megnyugodott egy kicsit.
           "Tehát - gondolkodott tovább - hol is találkoztam vele? Még a szobrok előtt, az biztos. Már ott volt mellettem, amikor megláttam a szobrokat. És az első macskát még a szobrok előtt kergettük. Igen, úgy van - először nem is akart ráállni. Azután elkapott a hév, és a természetről kezdtem beszélni, a szépségről... Pedig éreztem, hogy nem kellene, hogy az embernek mindent magában kell tartania, ha nem akarja, hogy a lelkébe rondítsanak... Ahogy a Szentírásban van: gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, mert megtapossák lábaikkal, vagy hogy van? Hogy milyen az élet! Még ha valami apróság tetszik meg az embernek - olyasmi, hogy a hold megvilágítja a szobrokat -, még azt is el kell hallgatni. Folyton hallgatni kell, mert megbánja az ember, ha kinyitja a száját... És milyen érdekes: már rég rájöttem erre, és mégis a mai napig ráfizetek, ha megbízom valakiben. Mindig megvárom, hogy a lelkembe rondítsanak... Ez a pofa meg szemét, szemét, szemét! Ritka egy szemét. Képes volt azt mondani, hogy minden rendbe jön. Amolyan atyai jóindulattal... A francba vele, de tényleg; mindjárt lemegy a hold, én meg már egy órája mind csak rajta gondolkodom. Sokra megyek vele."
           Elfordult a faltól, fölfelé nézett, és halványan elmosolyodott. A hold egy felhők közötti kerek, prémes lyukban fénylett, és így saját maga kukucskáló tükörképének tűnt egy nem létező lékben. Csendes és nyugodt volt odalent a város, a levegőt pedig eltöltötte az isten tudja, miféle füvek virágzásának alig érzékelhető illata.
           Egy távoli ablakban felzendült Sting kalózbasszusa, egyébként túl hangosan ahhoz képest, hogy éjszaka volt. A Moon over Bourbon Street volt az, és ezt a számot Pjotr Petrovics fiatalkorától szerette. Most hallgatta és közben elfeledkezett mindenről, és az egyik résznél még szaporán pislogni is kezdett, amint eszébe jutott valami rég elfeledett dolog.
           Lassan csitult a sértettsége és a fájdalma. Mind lényegtelenebbnek tűnt a balhé az ismeretlen útitársával, és a végén már nem is értette, miért készült úgy ki az előbb. Amikor Sting hangja gyengülni kezdett, kezét elszakította a faltól, és a végén néhányszor pattintott ujjával az elkeseredett angol szöveg ritmusára:
           
           And you'll never see my face
           Or hear sound of my feet
           While there's a moon over Bourbon Street.
           
           Aztán véget ért a szám. Pjotr Petrovics felsóhajtott és megrázta a fejét, hogy összeszedje a gondolatait. Ideje volt hazamenni.
           Elindult visszafelé, befordult a sarkon, és könnyedén leugrott néhány méternyit, oda, ahol könnyebb volt a járás. Az éjszaka ugyanolyan titokzatos és lágy volt, mint eddig, s ő nagyon nem akart elbúcsúzni tőle, de reggel sok dolog várta, és legalább egy kicsit aludnia kellett. Utoljára körülnézett, elmosolyodott, arra gondolt, hogy tulajdonképpen egészen boldog ember, majd az éjszakai szellővel ölelkezve elindult a vibráló ezüstös sávon.
           
           BRATKA LÁSZLÓ fordítása