Azért ment be, mert az üvegen át meglátta a Rózsaszín aktot. Fura, gondolta, hogy ez a dús idomú, mély értelmű alak pompázik a kabáttartó fölött, ahonnan inkább egy modell-lány - gőgös ezüst vagy bősz fekete - pillantását várná az ember. Most lányok vannak, nő egy se. A rózsaszín akt egyöntetű, sima színfolt volt, mégis teltséget sugallt. Csípője szélesen domborult, hatalmas térde lustán meredt. Gömbölyű melle tűnődés a körről, merengés az emberi testről és annak esendőségéről.
     Próbaképpen sima vágást és szárítást kért. Maga Lucian, a Lucian hajszalon tulajdonosa végezte el, aki karcsú volt, puha mozgású, és bő fehér ingében, szűk fekete nadrágjában Hamletet táncoló balettosra hasonlított. Az első időkben jobban emlékezett a nadrágjára, mint az arcára, melyet csak tükörből látott és a középkorúak érdektelenségével fogadott. A nők eredendően furcsa viszonyban vannak a fodrászukkal. Arcuk a hasával van egy vonalban, abba szuszognak, az illető feje messze van, magasan és mögöttük. Luciannek zárkózott, papos arca volt - egész vonzó, gondolta. Puha, egyenes szálú és sötét haja természetesen fénylett, nem ápolószerektől - legalábbis így hatott.
     - Tetszik a Matisse-képe - mondta neki, mikor először járt ott.
     Lucian nem reagált.
     - A rózsaszín akt. Szeretem.
     - Ja, az. Egy boltban láttam meg. Úgy gondoltam, tökéletesen illik ahhoz a színvilághoz, amit ide elképzeltem.
     Összenéztek.
     - Nagyon megtetszett - mondta. - Olyan nyugodt, olyan átkozottul magabiztos, és olyan jó a színe. Ugye, maga szerint is? Teljesen beleszerettem. Megláttam abban a Charing Cross Road-i üzletben, hazamentem és azt mondtam a feleségemnek, el tudnám képzelni itt a szalonban, de ő sehogy se képzelte, én viszont másnap visszamentem és elhoztam. Nagystílűbb tőle a szalon. Szeretem a nagystílű dolgokat.
     Akkoriban olyan volt a szalon, mint egy pirosló felhő belseje: csupa rózsa- és krémszín, itt-ott sárgásfehér muszlinfüggönyök, elefántcsont fésűk és hajkefék, itt-ott az ég világos- és sötétkékjére festett - a rózsaszín akt heverőjével vagy ágyával egyező színű - tükörkeretek és tárolókocsik. Zene szólt - Susannah gyűlölte a háttérzenét -, ám ez édesen csengő, andalító háremzene volt: csábító, mint a törökméz. A kávét rózsaszín csészében, rózsaszín és fehér krémmel töltött nápolyival adták. Kissé vékonyodó haja huncut, szélfútta fazont kapott, rakoncátlan fürtökkel, melyek laza keretbe foglalták az arcát. Eszébe jutott gyerekkora faborításos, válaszfalas fodrászüzlete a samponhirdetésekkel, melyeken a lenhajú kifutófiút fogadó hölgyek ajka a harmincas években cseresznye-, a negyvenes években meggypirosan virított. Neki a sampon mindig a bonbonra rímelt, és valahogy összefüggött a gyümölcskrém töltettel. Amikor nyelvész lett, és több nyelven megtanult, rájött, hogy a sampon szó hindi eredetű, és csábító illatú növényi kivonatot jelent. Nézd, milyen ennivaló vagyok! - vonzották a szemet e frizurás szőkeségek. Az anyja, fém hajtűktől, -csatoktól és -csavaróktól fénylőn, bepréselte magát a szárítóbura alá, ahonnan egy kupac rezgő gyümölcspudinghoz hasonló tupírral a fején jött elő, amitől egész lénye kínosan művinek hatott, és még feltűnőbb lett műfogsorának természetellenes fehérsége.
     E szűk, hosszúkás kupolák alatt nővé avató szertartás zajlott, elektromos sokkhatással. Emlékezett első tupírjára, a hőségre, a zúgásra, majd kissé feszülő fejbőrére és enyhén kiszáradt hajára.
     A hatvanas és a hetvenes években természetes frizurát viselt. A haja egyenes, hosszú és súlyos volt, mint egy gesztenyeszín napvédő függöny. Nem járt fodrászhoz. Miközben távol maradt, eltűnt a faborítás, megszűntek a válaszfalak, és a burákat a kézi szárító, a fém hajcsavarókat a műanyag váltotta fel a legtöbb helyen.
     Megint el kellett mennie, mert kezdett elöregedni a haja. Ritkább lett, megtört a fénye és elnyílt a szálak vége. Lucian szerint a szertelenség új divatját követő fodrok és hullámok természetesen hatnak majd, és elleplezik, ami valóban új és természetes: a sejtek elhalását. A rövid, rugalmas haj lesz a jó, mondta Lucian, és tapintatosan be is bizonyította. Ott állt fölötte, s mint egy pap a szent kehelyre, finom kezét gyengéden az új bodrokra és fürtökre helyezte. Susannah egy, aztán még egy gyors pillantást vetett rájuk - jobb, mint azelőtt -, köszönetet mondott, és kerülte fodrásza tekintetét.
     Odajutott, hogy Lucianre bízta a leépülését.
     Mindig várnia kellett rá, sose kezdtek a megbeszélt időpontban. A szalon tele volt ifjonccal, mindkét nemből, akik a tükörben vizslatták magukat. Lucian mindegyiknél, minden ücsörgőnél megállt. Állandóan csöngött a telefon. Susannah egy rózsaszín, habpárnás puffon ült, és a Női haj című divatmagazint olvasta, egy fellengzős, ugyanakkor vitriolos (két gyakori hangnem) cikket a fodrászról mint az új lélekgyógyászról. Régen, tudatta vele a magazin, a borbély a környék felcsere volt: fogat húzott, csontokat tett rendbe és női bajokat kezelt. A mai, elidegenedett élet rohanásában a fodrász a világi gyóntató fontos szerepét tölti be. Végighallgatja a bajaidat és megnyugtat.
     Nem így Lucian. Neki más volt a módszere. Ő a kiszolgáltatott vendégből csinált pszichológust és gurut - magának. Belőle legalábbis, gondolta Susannah, aki szerint azért választotta őt, mert anyásnak találta a molettségét, és mert megtudta, hogy egyetemi tanár, maga is hivatásszerűen hallgat meg másokat. Lucian a tanácsát kérte.
     - Nem hinném, hogy a következő húsz évet itt töltöm. Nekem több kell. Értelmes életre vágyom. Kipróbáltam a tantrát és a meditációt. Ismeri ezeket a dolgokat a belső életről?
     Ujjai hol itt, hol ott emelték meg a haját, aztán megfogott egy tincset és visszanyeste.
     - Nem igazán. Agnosztikus vagyok.
     - Érdekel a képzőművészet. Maga sokat tud róla. Ezt a rózsaszín aktot is ismerte, nem igaz? Hogyan fogjak hozzá?
     Megmondta neki, hogy olvassa Lawrence Gowing könyveit, erre ő csipesszel összefogta a tincset, amelyen dolgozott, letette az ollót, és beírta a nevet egy galambszürke bőrnoteszba. Megmondta neki, hova érdemes vendéghallgatónak beiratkozni és kik a jó tárlatvezetők.
     A következő alkalommal a régészettel jött elő. Semmi sem utalt arra, hogy elment volna a kiállítótermekbe vagy elolvasta volna a könyveket.
     - Erős vonzása van a múltnak - mondta. - Az elásott csontoknak, az elrejtett aranypénzeknek, minden ilyesminek. A belvárosban járva láttam, hogyan ássák ki a Mitrász-templom maradványait. A vallás, a feláldozott bikák vére, a sötétség és a világosság - lenyűgöző dolgok ezek.
     Szerette volna, ha rendbe teszi a haját, és csöndben marad. Átlátott a felszínességén. Ijesztő, gondolta. Mindaz, amit ő tudott, fontosnak tartott és összefüggőnek látott, Lucian számára szanaszét heverő kavics volt és az is maradt, amivel könnyen dobálódzott. Az ember könyveket ír, előadásokat tart, és a tények tündöklő csokra hamarosan semmivé lesz.
     - Semmi kedvem hervadó külvárosi hölgyikék csinosítására pazarolni életem legszebb éveit - mondta. - Többre vágyom.
     - Hogy micsoda? - kérdezte Susannah, nedves hajfonata fölött a másik komor szemébe nézve. Lucian habot nyomott a fejére, majd így szólt:
     - Szépségre vágyom. Szépségre. A görög szigetek között vitorlázni egy jachton, szép emberekkel - folytatta. Pillantása találkozott a klienséével. - És megnézni azokat a templomokat meg a szobrokat - húzódott közel, és előrebuktatta vendége fejét. Susannah orra egész közel került a sliccéhez.
     - Kondicionáló nélkül mosta meg - mondta. - Látom, nem törődik vele eléggé.
     Engedelmesen lógatta a fejét, és Lucian hátul is bedörzsölte.
     - Ha akarja, melírozom - mondta lelkesedés nélkül. - Bronz van és kevert őszi színek.
     - Köszönöm, nem. Jobban szeretem természetesen.
     Lucian felsóhajtott.
     
     Elkezdte beavatni a szerelmi életébe. Abból, amit látott, hajlott rá, hogy melegnek gondolja. A szalon tele volt szép fiatalemberekkel, akik jöttek, kicsit csattogtatták az ollójukat, aztán behúzódtak nevetgélni a sarokba, majd ismét előjöttek. Kínaiak, indonézek, glasgow-iak, dél-afrikaiak. Odakiáltott nekik, nevetgélt velük, azok pedig apró ajándékokat cseréltek és titokzatos kis tartozásokat törlesztettek egymás közt. Amikor egyszer később érkezett, körben ültek és pókeroztak. A lányok alárendeltek és láthatóan reménytelenek voltak. Egyikük se húzta sokáig. Akkoriban krémszín szegélyes, rózsaszín kötényt viseltek. A sok telefonálásból tudta, hogy Luciannek van szerelmi élete. Sutyorgó hangon felváltva bájolgott és hencegett, miközben Susannah kihallotta a kagylóból a másik fél vagy felek locsogását. A sok telefonálás és a kiselőadásai miatt egyre lassabban végeztek. Utóbbiak széles mozdulatokra ragadtatták, melyektől elengedett kormánnyal bicikliző suhancnak látszott a tükörben.
     - Elnézést, kissé szétszórt vagyok - mondta. - Válságba jutott az életem. Megtörtént, amiről sose hittem, hogy megtörténhet. Megtaláltam, amit egész életemben kerestem.
     A habot törölgette a nedves szemöldökéről és a szeme sarkából. Susannah csak pislogott.
     - Szerelem. Határtalan vonzalom. Teljes egyetértés. Csoda. Az énem másik fele. Egy tökéletes szépségű lány.
     Semmilyen válasz nem jutott eszébe. Tanárnősen - hogyan másképp? - csak annyit mondott:
     - És ez lenne a válság oka?
     - Szeret. Nem akartam elhinni, de igaz. Szeret engem. Azt akarja, hogy vele éljek.
     - És a felesége?
     A feleség, akinek nem volt elképzelése a Rózsaszín akt megvételéről.
     - Azt mondta, menjek el otthonról. Úgyhogy elmentem. Hozzá költöztem, mármint a barátnőmhöz. Ő meg értem jött és visszavitt, mármint a feleségem. Azt mondta, választanom kell, de úgy gondolja, őt fogom választani. Azt mondtam, hagyjuk a dolgot a maga útján kifejlődni. Mondtam neki, honnan tudnám ebben a felajzott állapotban, hogy mit akarok, hogy meddig tart ez az egész és hogy továbbra is szeretni fog-e.
     Türelmetlen arcot vágott, és közben veszélyesen hadonászott az ollóval Susannah homloka előtt.
     - Őt csak a látszat érdekli. Azt mondja, szeret, de csak az érdekli, mit mondanak a szomszédok. Mindazonáltal én szeretem a házamat. Szépen rendben tartja, meg kell hagyni. Nem nagystílű, de jó ízlésre vall.
     A következő néhány hónapban, talán egy év is volt, döcögve, akadozva mentek tovább a dolgok, és - meg kell mondani - semmilyen épkézláb történet nem kerekedett ki belőlük. Susannah lassan ráébredt, hogy Lucian nagyon rossz elbeszélő. Egyetlen szereplő sem volt életszerű. Nem tudott képet alkotni a barátnő szépségéről, vagy hogy mivel tölti az időt, amikor épp nem Luciant rajongja körbe. Nem derült ki számára, hogy a feleség bűnös vagy áldozat, ingerlékeny vagy türelmes, netán gúnyosan távolságtartó. Szellemalakok voltak, és csak Susannah fejében léteztek. Úgy hat hónap múltán Lucian egyszer azt találta mondani, hogy a lányát nagyon megviseli ez az egész. Hogy az apjának hol mennie kell, hol visszajönnie, hogy egy ideig otthon lakik, aztán meg ki van tiltva.
     - Magának van egy lánya?
     - Tizenöt, nem, tizenhét éves. Mindig hadilábon álltam az évszámokkal.
     A tükörből nézte, amint a fodrásza félszeg mosollyal megérinti saját, csillogó haját.
     - Nagyon fiatalon házasodtunk - mondta. - Nagyon fiatalon, még mielőtt tudtuk volna, hogy mi micsoda.
     - Nehéz egy kislánynak, amikor otthon viták dúlnak.
     - Az. Mindenkinek nehéz. Azt mondja, ha eladom a házat, nem fog tudni hol lakni, amikor vizsgáznia kell. Pedig el kell adnom, hogy fizetni tudjam a magam felét a barátnőm lakásában. Egyszerre két törlesztést nem tudok fizetni. A feleségem nem akar kiköltözni. Ez, úgy gondolom, érthető, de be kell látnia, hogy nem mehet tovább. Nem szakíthatom kétfelé magam, döntenem kell.
     - Úgy tűnik, a barátnője mellett döntött.
     - Igen, de rettegek. Halálosan rettegek, hogy ha megteszem a döntő lépést, mindentől megfosztom magam. Ha egyfolytában az övé leszek, mármint a barátnőmé, lehet, hogy többé nem fog ugyanígy szeretni. És, tudja, én szeretem a házamat, jólesik benne, megszoktam, kötődöm minden öreg székhez. Nehéz arra gondolnom, hogy egyszer csak eladom és nincs többé.
     - Nehéz dolog a szerelem.
     - Nekem mondja?!
     - Nincs olyan érzése, hogy fönt nagyon megritkult?
     - Tessék? Ja, nem. Nem igazán. Én nem aggódnék. Majd úgy intézzük, hogy ez mostantól erre kunkorodjon. Gondolja, hogy többre is joga van, mint a ház fele?
     - Nem vagyok jogász. Humán végzettségem van.
     - Elmegyünk arra a görög útra. Én és a barátnőm. Körbehajózzuk a görög szigeteket. Vettem búvárfelszerelést. Egy hónapig zárva leszünk.
     - Örülök, hogy szólt.
     
     Tulajdonosa távollétében a szalon új berendezést kapott. Erről nem szólt kliensének, ugyanakkor persze miért is tette volna? Nagyon modern lett, a legújabb divatszínekre, hadihajószürkére és bronzvörösre festették. Alvadt vér és belezőszerszámok, gondolta Susannah, amikor meglátta. A színvilág csak az egyik volt, amitől viszolygott. Minden megváltozott. Fémesen csillogó holdkompok váltották fel a kék tárolókocsikat, a mennyezet alacsonyabbra került, az akváriumszerű ablaktábla helyére pedig viharszürke, kívülről nem átlátszó üvegfal, amely még a verőfényes napokat is nyomottá tette. A zene most tompított heavy metal volt. A fiatalokból álló személyzet sötétszürke japán köpenyt viselt, és akit ő vendégnek vélt, magát is beleértve, egyforma vörösesbarnát. Az arca szürke volt a tükörben, nem csipkerózsikás, mint a régi világításban.
     A Rózsaszín akt lekerült a falról. Fotók voltak a helyén: szürke arcú, szénszemű, tüskepillájú, vörhenyes kóchajú és a kóccal egyszínű ajkukkal mikrofonra vagy valami másra bukó lányok. Az új teáscsészék feketék voltak és hatszögletűek. A rózsaszín nápolyit mentolos krémmel töltött cukorka váltotta fel; fehér, fekete és ovális, akár a gó játék zsetonjai. Első megdöbbenéséből magához térve arra gondolt, hogy itt hagyja ezt a helyet. De félt találomra más keze alá kerülni és nevetségessé válni. Lucian érti a haját, mondta magának. Amelynek, már nem volt szó többről, megértés kellett, most hogy kifelé megy belőle az élet.
     - Jól telt a szabadsága?
     - Eszményi volt. Álomszerű. Bár ne jöttem volna vissza róla. A feleségem elment egy ügyvédhez és most az egész házra igényt tart, azon az alapon, hogy mennyit törődött vele. Meg a lányom miatt. És mi van, ha felnő - mondtam -, állása lesz, nem igaz? Miért feltételezzük, hogy örökké az anyjánál lóg? Másként szokott ez lenni.
     - Ezúttal különösen jól kell mutatnom. Díjat nyertem. Egy műfordítói díjat. Beszédet kell mondanom. A televízióban.
     - Akkor nagyon szépre kell csinálnunk, ugye? A szalon dicsőségére. Hogy tetszik az új berendezésünk?
     - Ötletes.
     - Az. Tényleg az. Bár a fotókkal nem igazán vagyok megelégedve. Azt reméltem, valami érdekesebbet sikerül szerezni. A szürkéhez illő fényképeket kerestünk.
     A fodrász Susannah fölé hajolt. Felemelte vizes haját, és mintha kétszer olyan sűrű lenne, úgy fújta át rajta a levegőt. Megfogott egy tincset, feltűzte, aztán tekert egy másikat, és a feje hol az egyik, hol a másik oldalon bukkant föl, vendége érdektelen megjelenését vizsgálgatva. Amikor az önkéntelenül is utána fordult, kissé durván rászólt:
     - Maradjon nyugton! Nem tudok dolgozni, ha úgy tekergeti a nyakát, mint egy hattyú.
     - Elnézést.
     - Semmi baj, csak maradjon nyugton.
     Előrenyomott fejjel meg se moccant. Laposan felnézett, és látta, amint a másik az órájára pillant, majd csuklója, az olló és kézfeje balettmozdulatával a hüvelykujjába szúr, és úgy kiserked a vére, hogy még az ő fejére is jut néhány csepp.
     - Ajaj, megbocsát? Megvágtam magam. Nézze.
     - Láttam - mondta. - Láttam, hogy csinálta.
     Az rámosolyodott a tükörben, felszínesen, a tekintetét kerülve.
     - Egyszerű kis szakmai fogás. Ha régóta hajtunk éhesen vagy szusszanásnyi szünet nélkül, akkor megvágjuk magunkat, és már mehetünk is a vécére, bekaphatunk egy Mars szeletet vagy egy sajtos zsömlét. Megbocsát? Muszáj harapnom valamit.
     - Természetesen - mondta.
     Felvillantotta merev mosolyát és elpályázott. Susannah várt. Némi víz csorgott a nyakába. Egy kicsivel több a szemöldökére. Megnézte viseltes arcát a haj vizes burka és a hevenyészett két csigafonat alatt, melyet alumíniumcsipesz tartott. Enyhe, aggodalmas dühöt érzett e kietlen arc iránt. Egyszer, már nem lányként, hanem ifjú hölgyként, ama gesztenyeszín hajzuhatag alatt elképzelte, amikor a bőre tésztás, petyhüdt és táskás lesz. Épp ilyennek képzelte. És most, mert megtanulta a pontosságot, el akarta fogadni ezt az arcot, de nem ment neki. Ami megmaradt belőle, a szürkés bőr, ezek a szarkalábak, ezek a rugalmatlan ráncok, ez ő, az ő élete volt. Sose volt szép nő, de volt kisugárzása. Élénkség és melegség sugárzott belőle, pirospozsgás volt, csillogó szemű. Nem az a szoboralkat, amely sokáig bírja, nem is madárcsontú, aki fehér bóbitával is elmegy. Csak egy élettel teli test, amely romlásnak indult.
     Rettegett a televíziótól, amely későn jött, amikor már nem volt kedve sem magát mutogatni, sem mások tekintetét elviselni. A kamera kifürkészi a tokát és a szem alatti táskákat, megmutatja a sminkecset nyomát, a ráncok árnyékát, a faggyú fényét. Olyan érdekességekre bukkan, hogy mellettük a szó önmagában semmit sem ér. A szó elszáll. Csak a cakkos szélű fog, az eltévedt piros pötty, az elálló hajtincs marad meg.
     
     Ha nem hagyja ott olyan sokáig vizes fejjel nézelődni, talán semmi sem történik.
     Mindkét oldalán rejtélyes dolgokat műveltek. A balján egy fejre rózsaszín műanyag zacskót húztak. A látvány valahol a bankrabló harisnyája és egy óriási csipkesapka között volt, félúton. Egy ifjú kínai a nyílásokon át kihúzkodta, majd megcsapkodta a tincseket. Az eredmény: visszataszító, rózsaszín kopaszság, szőrcsomókkal tarkítva. A jobbján egy gondterhelt, duci lány egy másik lány vastag hajából alufóliás kolbászkákat tekert. A hangfalakból távoli dobok dübögtek, és csattogás, csapódás hallatszott, mintha láncot csörgetnének. Kész agyrém, gondolta, hazamegyek. Nem tudok, vizes a fejem. Ki-ki a másik ocsmányságára meredt.
     Lucian visszajött és kezébe vette az ollót. Nem volt túl lelkes.
     - Mennyit vegyek le? - vetette oda. - Sok a törött vég. Egyre romlik. Nem táplálta, míg távol voltam.
     - Ne túl sokat. Természetesnek szeretnék hatni, mert?
     - Beszéltem a barátnőmmel. Döntöttem. Nem megyek vissza többet a feleségemhez. Nem bírom tovább.
     - Túl haragos?
     - Elhagyta magát. Az ő hibája. Teljesen elhagyta magát. Hagyta, hogy elhízzon a bokája. Kibuggyan a cipőből, viszolygok tőle, nem bírom.
     - Bárkivel előfordul. Felgyűlik a víz a sejtek között.
     Nem nézett le a saját bokájára. Lucian, szorosan fogva a haját, épp hátul nyírta.
     - Lucian - nyafogta a duci lány -, vetnél egy pillantást erre a dauerre? Sehogy se boldogulok vele.
     - Jobb lesz, ha vigyázol - mondta Lucian -, mert a hölgy azt hiszi, hogy behúzod a csőbe, kiakad, és akkor nagy bajban vagy. Miért nem jössz át ide, és fejezed be ezt a hölgyet? Ugye, nem bánja, kedves? Deirdre nagyon ért az ilyen hajhoz, nagyon gyöngéd, és én magam tanítom be. Majd én megnézem azt a dauert. Ez egy új módszer, amelyet most próbálunk ki, és már volt vele némi gondunk. Tudja, hogy van ez?
     Deirdrének be nem állt a szája, de Susannah egy szót sem szólt. Messziről, alig kivehetően hallotta izgatott kis hangját: Mondja, kedves, vannak gyerekei, messze lakik, mennyire legyen ünnepélyes, hátrafésüljem? Susannah rezzenéstelen arccal ült, és Lucian feleségének bokáján járt az esze. Mivel az ő bokáját is dörzsölte a cipő, együtt érzett ezzel az ismeretlen és rossz színben feltüntetett asszonnyal. Hirtelen teljes élességgel elé villant a nap, amelyet - akkor még Suzie volt, nem Susannah - végigszeretkezett egy olasz egyetemistával. Egy tanfolyamon voltak Perugiában. Eszébe jutott a saját kis rózsaszín melle, a saját hosszú lába, amely lelógott az egyszemélyes ágyról, a forróság, a nedvek, a fiú válla, és ahogy a fejük összekoccant, amikor teljesen eggyé akartak válni. Annyit szerették egymást, hogy eljutottak arra a pontra, amikor egyikük sem tudott mozdulni. Majd' szomjan haltak, megpróbáltak felkelni, vizet inni, tikkadt szájjal csöpögtek az izzadságtól, visszazuhantak az ágyra, csupasz bőr a csupasz bőrre, képtelenek voltak felkelni. Mit jelent ez ma bárkinek is? A vastag bokájú nőre gondolt, és elöntötte a düh. Vörös árként emelkedett benne, a combjától a mellén át egészen a nyakáig, lobogóként virít majd az arcán, de mit mondhatna ebben az otromba szürke fényben? Deirdre épp becsavarta a haját, már egész fent járt - ki hitte volna, hogy az öreglánynak ennyi haja van? Kolbászdarabok, csigaházak, szőlőfürtök és liánok. Csak homályosan látott, mert a vörös ár függönyként takarta a retináját, de tudta, mi van a szeme előtt. A japánok szerint a másvilág démonai egy tükör mögül lépnek elénk, ahogy a hal kiszökken a vízből, és dülledt szemmel, földig érő uszonnyal, egy kövér démon úszott felé, tornyos hajú, kígyóhajú - az anyja, teljes kínzó valóságában, frissen a bura alól.
     - Ez az - mondta Deirdre. - Remek. Mindjárt hozok egy tükröt.
     - Még hogy remek - mondta Susannah. - Iszonytató.
     Csend lett a szalonban. Deirdre rettegő pillantást vetett Lucianra.
     - Jobban megcsinálta, mint én, kedves - mondta Lucian. - Egy kicsit megemelte. Mostanában mindenki így kéri. Szerintem tényleg remekül mutat.
     - Iszonyú - mondta Susannah. - Úgy festek, mint egy középkorú nő, aki megcsináltatta a haját.
     Látta, ahogy a többiek összenéznek, nyugtázva egymás közt, hogy pontosan erről van szó.
     - Nem természetes - mondta.
     - Mindjárt megkérem Deirdrét, vegye kicsit lejjebb - mondta Lucian.
     Susannah felvett egy zselével teli üveget. Aztán lecsapta, keményen, hogy megrepedt az üvegpolc.
     - Nem akarom lejjebb vetetni. Vissza ? - kezdte, és révülten nézte a repedést, amelyet összekent a zselé. - Vissza akarom kapni a hajamat - ordította, és újra lecsapott, összetörve polcot és üveget.
     - Hát, sajnálom, kedves - mondta Lucian behízelgő józansággal. Susannah egyszerre többet látott belőle, sorban egymás mögött. A sarokban állt és faltól falig tükröződött. Egy sereg délceg, nadrágos lovag, kivont ollóval.
     - Vissza - mondta. - Vissza. El innen.
     - Nyugodjon meg - mondta Lucian.
     Susannah megfogott egy tégelyt, és odavágta Lucian egyik tükörképéhez. Kéjeset csattant, pókhálósra repesztve az egyik tükröt - csilingelve lehullt róla egy halom üvegszilánk. Susannah előtt egy egész készlet ilyen bomba és gránát sorakozott. Mindet a levegőbe küldte. Némelyik nyikkanva kettéhasadt, volt, amelyik felrobbant, amikor földet ért. A feje fölött megcsóvált egy dobozt - repeszként röpködtek belőle a hajtűk. Kitépte a hajszárítókat a konnektorból, kinyomta a flakonokból a habot a bronzbarna padlóra. Mosdókagylókat repesztett meg a pamacsokkal, és egy vadul rángatózó tárolókocsival - amelyről vattadarabkák szálldostak és hajtűk, csipeszek hulltak csörömpölve - felbuktatta az ifjú kínait, az egyetlen szemlélőt, aki nem tűnt halálra rémültnek. Egy jól irányzott dobással a magnóhoz vágta az alabástromutánzatba töltött fiatalító balzsamot. A kazetta mind nehezebben forgott a belé folyt hajnalszín zselétől, aztán elnémult.
     Amikor befejezte - és addig csinálta, folytatta, míg el nem fogyott a muníció, mert már félt, hogy mi lesz, ha befejezi -, egyetlen szisszenés sem hallatszott a szalonban. Csak zörej mindenfelől. Üvegpolcon kocogó tégely. Akasztóján lassulva lengő olló nyikorgása. Az állványokon és a padlón üvegcserepek szórványos jégesője. Papírlapra hulló hajtűk koppanása. Rianó üveglap recsegése. Vérzett a keze. Lucian csikorogva lépdelt a fényes törmeléken, amelyet törülközővel húzott össze. Ő is véres volt. Néhány csepp az ingén, egy apró folt a homlokán - semmi komoly. És a furcsa, elárvult csatamező, tele csillámmal, bódító patakokkal, liláskék és fuksziapiros tócsákkal, bíbor csíkos habcsomókkal és különös, élénk narancshenna-, kobalt- és rézfoltokkal.
     - Jobb, ha elmegyek - mondta oldalt fordulva a székén, még mindig vérző kézzel, a visszataszító vörösesbarna köpenyben.
     - Deirdre csinál magának egy kávét - mondta Lucian. - Jobb, ha leül, és egy kicsit kifújja magát.
     Azzal elővett egy hajkefét, és tisztára söpört egy széket. Ő csak nézett, határozatlanul.
     - Ugyan már. Mindannyian szoktunk így érezni. Csak a legtöbbünk fél kimutatni. Üljön csak le.
     Vigasztaló csacsogással mind köré gyűltek az ifjak, nyugtatásul meg-megérintették.
     - Küldök egy csekket.
     - Majd a biztosító kifizeti. Ne aggódjon. Biztosítva vagyok. A maga módján felnyitotta a szemem. Nem igazán jók a színek. Valami mással kellene próbálkoznom. Vagy felvenni a biztosítást és befejezni. Én és a barátnőm azon gondolkodunk, hogy felállítunk egy standot az Antik Plazában. Bizsu. Csecsebecsék a harmincas, negyvenes évekből. A barátnőm tudja, hol kell őket beszerezni. Felveszem a biztosítást, aztán gyerünk. Elegem van ebből. Mondok magának valamit: már én is szívesen összetörtem volna párszor, hogy kijussak innen - mint egy hatalmas üvegkalitka, olyan ez -, és kilépjek a valós életbe. Úgyhogy ne nyugtalankodjék, kedves.
     
     Otthon ült és rázkódott. Az arca kipirosodott, a szemében könnyek. Ha majd összeszedte magát, beáll a zuhany alá és szétáztatja, tekergő patkányfarokká zsugorítja a végzetes fürtöket. Váratlanul bejött a férje. Már rég nem izgatta, hogy számíthat-e vagy sem a jelenlétére. Az csak jött és ment, minden rendszer és magyarázat nélkül. A nagydarab, feszült és feltűnően túlhajszolt férfi tétován közeledett. Susannah némán rá emelte a tekintetét. A férje látta őt. (Általában nem így volt.)
     - Más a külsőd. Megcsináltattad a hajad. Tetszik. Remekül mutatsz. Húsz évvel fiatalabbnak látszol. Gyakrabban megcsináltathatnád.
     És odalépett, megcsókolta a felnyírt tarkóját, pontosan úgy, mint régen.
     
     (1993)
     SZILÁGYI MIHÁLY fordítása