PHILIPPE DJIAN


Lenyomtam mindet

     
     
     
     
     Egy reggel elegem lett. Igazi melót kellett keresnem. Legalább két-három hónapra, gondoltam, amíg kimászom a szarból. Márpedig alaposan benne voltam.
     Lementem hát, megvettem az újságot, és visszamentem, hogy nyugodtan áttanulmányozzam a szobámban. Ugyanannyi ajánlat volt, mint kereslet, nem nagyon értettem, mi a hézag, azt sem, hogy ki mit akar tulajdonképpen, de a papírnak kellemes illata volt, így hát álltam a sarat.
     Ez idő tájt volt még egy öltönyöm mellénnyel együtt, egy szép fekete, olyan minden divattal dacoló darab, egy korábbi, elég nagy áldozatokkal járó kapcsolatomból, de legalább gyorsan magamra ránthattam. Így, amikor megjelentem a hirdetésre, a lap hanyagul összetekerve a hónom alatt, lenyomtam mindet, egytől egyig, még csak esélyt sem hagytam nekik.
     Hárman izgultunk fel erre a Barms & Co bankalkalmazotti cuccra, és volt köztünk egy fekete is. Szó ami szó, nem ő volt a biztos befutó, sejtette is, mi nemkülönben. Déltájban, a tesztek végeztével, letették a papírját az íróasztal egyik sarkára, még csak el sem olvasták. Azután volt egy óránk ebédelni.
     Nem siettem. Szép idő volt. Az emberek összevissza rohangásztak az utcákon. Minthogy olvastam már az újságot, tudtam, hogy nincs semmiféle légvédelmi gyakorlat, amolyan, te jó isten, iszkiri, nyakunkban a nyavalya, kéretik mindenki húzni az óvóhelyre, a bőrünkkel játszunk, apukáim. Nem, semmi ilyesmi, és mégis, mintha mind megbolondult volna.
     Az első bisztró, amit találtam, dugig tele volt, tojások, szendvicsek, hideg húsok szálltak a fejek fölött, ha feldöntöd a poharad, tizenöt ember ázik és bömböl.
     A következő ugyanaz. Izzadság minden mennyiségben, hangoskodás, verekedés egy darab puha kenyérért, rajta egy levélke salátával, szabályos verekedés! Kezdtem már sejteni, mi lesz a vége, de a gyomrom segítségért kiáltott.
     Végül az egész negyedet berohangáltam, mégsem találtam semmit. Még egy nyitva tartó fűszerest sem. A környéken csak elegáns áruházak, galériák, mozik, bankok voltak, az a fajta környék, ahol egy heveny vizelési kényszer bizony megpecsételheti a sorsodat.
     Pontosan érkeztem a délutáni fordulóra. A fekete feladta, mehetett a dolgára. Már csak ketten maradtunk versenyben, én meg az a barom, akit már mindenütt láttam vagy százszor is; jelentkezett rendőrnek, ellenőrnek, hivatalsegédnek, olyan ürge, akinek a puszta jelenléte elég, hogy elrontsa a napodat, aki lenéz rád, aki pont akkor tolja oda a kurva pofáját, amikor éppen egy álomból jössz frissen kifelé, akinek láttán a gyilkolás gondolata valóságos élvezettel tölt el.
     Mindketten egy íróasztal előtt álltunk. Mögötte, a gyönyört fokozandó, kis, kerek, aranykeretes szemüveg. Kidolgoztam egy kis mosolyfélét, de ejtettem is hamar. Összeráncoltam a szemöldököm, és tíz centivel a szemüveg fölé néztem, bele a Jövőbe, jó mélyen. A másik is valami hasonlóval próbálkozhatott, de időnk sem volt megjátszani, már jött a beugró kérdés:
     - Miért szeretné elnyerni ezt az állást? - kérdezte a szemüveg.
     A másik úgy indított, mint egy őrült, levegőhöz se jutottam a meglepetéstől. Belevágott valami érthetetlen izébe, követni sem tudtam, valami tisztességről hadart mély meggyőződéssel, egzisztencia, hatékonyság, pontosság, meg minden, kíváncsi voltam, hagy-e nekem valamit. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy alaposan rá fogok itt baszni. Semmivel sem készültem.
     Amikor abbahagyta, a szemüveg átfokuszált rám, én meg, ahogy kell, ott helyben lefagytam.
     - Meg kell nősülnöm, uram - mondtam. - Építkezni szeretnék. Szükségem lenne egy húszéves vagy még hosszabb lejáratú hitelre, ha lehetséges…
     Engem vettek fel. Működött valami logika ebben a kupiban.
     Bizalmi állást kaptam egy szeletnyi íróasztallal, egy székkel és egy számológéppel. Soha nem jöttem rá, mi is volt tulajdonképpen az az izé, amit csinálnom kellett, talán azért, mert Azok nem magyarázták el igazából soha. Egyszerűen ott voltak azok a faltól falig, padlótól plafonig sorakozó bekartonozott kötetek, legalább öt kiló mindegyik, lekaptam az elsőt a bal felső sarokból, a kurva életbe, szavamon fogtak, legalább húsz évre való volt!
     Kinyitottam az első oldalon.
     Rátettem az ujjamat az első oszlop első számjegyére, 568 965 455, elolvastam, kimondtam hangosan, belevertem a számológépbe, 578 965 455, hopp, az első hibám. Kitöröltem az egészet és újrakezdtem. Nagy levegőt vettem. A tesztek alapján képesnek kellett lennem rá. A hirdetés különben is min. éretts. szintet mondott, nem akárkinek való munka volt ez, apukáim, legalább tizenkét évi tanulás fekszik benne, lazaság kizárva.
     Négy oszlop, szép nagy oldalak, körülbelül tízoldalanként összeadni az egészet, piros ceruzával beírni, aztán gyerünk tovább, csupa móka, kacagás.
     Kis idő múltán felpillantottam. Három nő volt velem egy szobában. Se nem fiatalok, se nem szépek, se nem öregek, se nem rondák. Három. Szemben ültek, belemerülve a papírokba, és láttam a lábukat. Először azt hittem, csapda, egy barom biztosan figyel valahonnan, hogy csinálom-e rendesen a melómat. Óvatos voltam. Nem véletlenül hajtottam, szükségem volt erre a lére.
     A nap végére befejeztem az első kötetet. Megnéztem, mi maradt, gyors számítást végeztem. Ha mindennap dolgozom, két és fél évre való volt, oldalanként négy oszloppal számolva. Egy egész életen keresztül nem lehet valami felemelő. Hogyan juthat az ember idáig? Minek kell ehhez történnie?
     Kifelé menet már nekem is olyan volt a pofám, mint a többieknek. Gyorsan megy ez.
     Egy hét múltán már megvolt a helyem. Sikerült meghódítanom az íróasztalom többi részét, volt saját piros ceruzám, székem, két-három gemkapcsom és egy radírgumim, és ezek mind az én holmijaim voltak. Azok odafenn pártolták az ilyesmit, pontos értelme volt mindennek, és minthogy Azok az emberi baromságra építettek, tuti nyerők voltak. Úgy gondolták, hagyjuk, hogy felépítsék a maguk kis univerzumát, hagyjuk, hogy ők maguk vessék át magukon a láncokat, nekünk aztán igazán nem kerül semmibe és a dolog örök életre szól. Igazuk volt. Elég belekotorni egy titkárnő fiókjába, hogy idegrohamot kapjon, a pasik nemkülönben, órákat töltenek azzal, hogy egy tűvel bekarcolják a vonalzójukat, hogy díszítgessék börtönük falait, és minden dolognak megvan a saját szaga és minden arcnak is megvan a saját szaga, bizony. Mintha épp a cápa odvas fogába menekült volna az ember.
     Bárahányszor befejeztem egy kötetet, egy öreg fószer érte jött és elvitte a hóna alatt. Körülbelül egy óra múlva visszatért és a vállamra tette a kezét.
     - Rendben - mondta.
     Micsoda? Legalább napi nyolc órámba telt, hogy elvégeztem ezeket a rohadt műveleteket. Talán el akarta velem hitetni, hogy mindent ellenőrzött?
     - Köszönöm, uram - válaszoltam.
     - Csak így tovább, barátom.
     - Természetesen, uram.
     Leszállítottam az átlagomat napi fél kötetre, de senki sem szólt semmit. Ezzel a tempóval még öt év. Egy reggel, már a második hetemet faragtam, egy átmulatott, zűrös éjszaka után mentem be, lehetetlen volt nekiállnom, egy csapásra allergiás lettem ezekre a kurva oszlopokra. Aztán rövid mérlegelés után elővettem az előző napi műveleteket, átírtam két-három számot és átvezettem az egész baromságot az aznapi könyvbe. Istenem, gondoltam. Elernyedtem.
     Egy ideig az előttem lévő három pár lábat nézegettem, és jó volt, mert a mennyiség alapján mindig volt valami érdekes, ez jókedvre hangolt, a hatból mindig volt kettő terpeszben, rotációs alapon működtek. Aztán elfáradtam meg ők is, és csendben lekonyultam, megtorpantam a műszálas bugyik előtt, hiányzott az egészből az élet. Később aztán láttam, hogy mindenki ezt csinálja, csupa futó dörgölődzés, szemezés az egész, semmi más, mint ezek az apró dolgok, jutott belőle mindenkinek, mert tíz évre beszorulni egy íróasztal mögé, bizony még a legszebb nő is széttárja a két lábát bármelyik barom előtt, ha csak egy pillanatra is, csak hogy meneküljön az őrület elől. Az iroda olyan lesz, mint egy lakatlan sziget és a másik az egyetlen élőlény több ezer kilométernyi körzetben, ő az utolsó dolog, ami még hozzáköt az élethez, és ezt Azok is tudják, és elmondhatják, hogy lám, egyetlen nagy család vagyunk. Ha szemét melód van, mindig odanyomnak neked egy pár cicit vagy egy segget, hogy segítsenek kibírni, és a dolog működik is. A probléma az, hogy tudják, hogyan szoktassanak hozzá. A másik meg az, hogy te viszont tudni akarod, van-e valami más a halál után. A remény szüli a barmokat. Pedig csak le kell ülni és várni, ennyi az egész.
     Azután négy óra felé jött az ürge és elhúzott a számításaimmal. Vártam. Nem gondoltam semmire, szartam az egészre. Minden alkalommal ugyanígy ment. Amikor elvállaltam egy melót, mindig úgy indítottam, mint egy oroszlán. Hozzáigazítottam az életem, a szívemen viseltem az ügyet, és a dolog körülbelül két hétig tartott.
     Azután valami eltörött bennem vagy inkább lehervadt, amitől tökéletesen közömbös lettem, és többé semmi nem fordíthatott vissza. Képtelen voltam koncentrálni arra, amit csinálok. Általában jöttek, próbáltak felrázni egy kicsit, aztán kirúgtak, én meg őket sajnáltam.
     Tehát amikor az öreg visszajött, tökéletesen nyugodt voltam, szinte feldobott. Egyszerűen csak azt reméltem, hogy a dolog szépen, barátságosan intéződik el, irtóztam az ordibálástól, és bármikor kész voltam vállalni a barom szerepét, aki még arra is képtelen, hogy leírjon egymás alá három sort, feltéve, hogy nem kiabáltak velem.
     Visszatette a kötetet a helyére és a vállamra tette a kezét.
     - Rendben - mondta.
     - Hát, uram, azt tényleg nem lehet mondani, hogy nem figyelek oda.
     - Igen, csak így tovább.
     - Legyen nyugodt, kezdek beleszokni.
     Hát ami a minimális erőfeszítést illeti, az öregnek jó testhossznyi előnye volt velem szemben, de az is lehet, hogy neki is ki volt osztva az a pár klassz cici. Tudják, lehet, hogy még Azok sem gondoltak mindenre, és előfordulhatott, hogy az állkapcsok a semmibe haraptak. Kezdtem érteni, miben van a mi kicsi, de hatékony erőnk.
     Ez így ment egy ideig, a dolog kezdett veszíteni a bájából. Néha órákon keresztül bámultam kifelé az ablakon, nem láttam mást, mint egy darabka színét változtató eget, de ez az én melóm ege volt, nem valami nagy szám, olyan, mint egy fal, jobb is lett volna egy fal, mindenkinek egyforma jutott, már ha értik, mit akarok mondani. De vagy ez volt, vagy a három előttem tátongó picsa, nem volt már műszakváltás, úgy maradtak teljes nyolc órán keresztül, szétterpesztett lábbal, punciba vágó bugyival, de semmi keresnivalóm nem volt. Ez a dolog közöttük történt, akárcsak egy szépségverseny zsűrijében, kijelölni a legszebbet, cserébe semmi, a legutolsó senki voltam, elviselhetetlenül szomorú helyzet, még csak az arcukat sem ismertem, mindenhol ugyanolyan volt és már csak a klotyó volt az egyetlen hely, ahol élni lehetett egy kicsit, az utolsó menedék a falakból áradó melankólia ellen. Egy alkalommal a hölgyek feliratú ajtót löktem be, és elaludtam abban a parfüm- és szarszagban, álmodoztam egy ideig, aztán kopogtak az ajtón, kopogtak, kopogtak, én meg kijöttem, és úgy néztek rám, mintha egy hároméves gyereket erőszakoltam volna meg, én lettem az ürge, aki bezárkózott a női vécébe, a történet bejárta a maga útját és elkezdtek nézni, néha elkaptam azokat az összekacsintásokat, voltak köztük kedvesebbek meg persze kevésbé kedvesek is.
     És lehet, hogy a dolgok összefüggenek. Két nappal később történt, értem jött a szemüveg.
     - A mai naptól fogva szíveskedjék Solange kisasszony rendelkezésére állni. Hetedik emelet, igazgatóság. Már várja.
     Fogalmam sem volt, hogy előléptetésről vagy körmösről van-e szó. Beszálltam a liftbe, elindultam a bércek felé, oda, ahol a szőnyegpadló valóban süppedős, és diszkréten kopogtattam Solange kisasszony ajtaján, aki a Nagyfőnök személyi titkárnője volt, soha nem láttam az ürgét, az emberek csak halkan beszéltek róla, én meg állandóan visszakérdeztem, kicsoda???
     Vártam két percet, nem hallottam semmit, beléptem.
     Solange ott volt, klassz volt, csend volt, néhány igazán pocsék festmény a falon, dizájn, minden, térdig süppedtem a hosszú szálú gyapjú szőnyegpadlóba, néztem, amint a kisasszony az irományok fölé hajol, még csak meg sem mozdult. Elmúlt már ötven, az a tipikus hidrogénszőke, kőkemény arcvonások, szemüveg, értágulatoktól rezesedő arc.
     Amikor felpillantott rám, nem nyert meg az összhatás.
     - Nem mondtam, hogy bejöhet - sziszegte.
     Visszavonultam az ajtó felé és kimentem. Kopogtam ismét, kipikopp, kicsi kedves hang az ajtón.
     - Tessék!
     Újra utat törtem magamnak a szőnyeg sűrűjében, megálltam mozdulatlanul.
     - Önhöz osztottak be, asszonyom.
     Pillantása mint a sortűz.
     - Fiatalember, nem szokásom hanyagul öltözött személyekkel dolgozni. Szíveskedjék kifáradni és rendbe szedni az öltözékét.
     Bezony, nyitva hagytam a mellényem, pedig nem volt szokásom. Ismét kimentem, hopp, hat gomb, megigazítottam a nyakkendőm, vettem egy nagy levegőt, kipikopp, a vipera zöld utat adott, ugyanaz két perccel később.
     - Jó, akkor elviszi ezt a dossziét Schwang úrnak, első emelet, könyvelés, azután visszajön.
     Átnyújtott egy rakás papírt, én meg elrohantam. A Barms & Co cégnél a szolgák öltönyben jártak, min. éretts. szint. Szarháziak.
     
     Nem volt fárasztó meló s ha ettől a kurvától eltekintünk, még azt is mondhatnám, hogy kellemes volt, nem túl szemét. Sétálgattam erre-arra, kezdtek ismerni és én is ismertem mindenkit. Értesültem minden kis sztoriról, sikerült kibuliznom, hogy ott legyek az ordibálásoknál, a leszámolások pillanatában, el se tudják képzelni, hogy egy Barms & Conál mi mennyiségű mélyütés, gyűlölet és sértődés termelődik, igazán undorító hely olyan ember számára, aki nyitott szemmel jár, és nekem nem is volt más dolgom, gusztustalanabb volt, mint egy oszlófélben lévő dög, és az emberek élvezték. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy én más voltam, mint a többiek, csakhogy ez a munka, ingázni egyik irodából a másikba, félreállított. Nem voltam része semminek, nem voltam nyakig benne a dolgaikban, gyakran hívtak tanúnak, de csak arra volt jogom, hogy befogjam a pofám, hogy csak figyeljek, meg hogy leszállítsam a bunyók jegyzőkönyvét, én meg nem fosztottam meg magam attól az örömtől, hogy hozzárakjak mindig egy kicsit, igyekeztem szítani a kis ügyeiket, rajta voltam, hogy ezerrel éljék ki magukat.
     A legkeményebb az volt, amikor Solange irodájában voltam. Megesett, hogy órákon keresztül hagyott rostokolni egy széken az iroda egyik sarkában, nem volt más dolgom, mint hogy várjam a parancsait, keresztbe raktam a lábam, aztán vissza, csúszkáltam a székemen, ő meg közben tovább művelte ezt a rettenetes, tipró csendet, soha nem szólt hozzám, csak amikor elküldött kószálni az épületben, igyekezzen, édes Istenem, a szabadulás pillanatai, néha legszívesebben megcsókoltam volna értük.
     Az ő kicsapongása a relaxáció volt. Néha láthattam az előadást, nem zavartatta magát miattam, sőt meggyőződésem, nem is tudta, hogy ott vagyok. Kihasználta a negyedóra szünetet. Láttam, ahogy még feszülten előjön az íróasztal mögül, ahogy elnyújtózik a padlószőnyegen, ott voltam, kinyújtotta a karját és csendesen lélegzett, tuti, hogy kiürítette az agyát, marha mulatságosak voltak ezek a kis gyakorlatok a nyakán szigorúan begombolt blúzokban és a hosszú, szűk szoknyáiban, ez a test lehetett ezeréves is, volt benne valami örök, szomorúan örök.
     - Fogja, Henri úrnak lesz.
     Már rohantam is.
     Szerettem ehhez a jó öreg Henrihoz járni. Nem elsősorban miatta, mert soha nem szólt egy szót sem, voltak ilyen faszik, de én szartam rá, hanem azért, mert így lemehettem a trezorterembe, ami éppen olyan volt, mint a filmekben. Először le kellett menni az alagsorig, ott egy egyenruhás kigyúrt állat várt a liftajtóban a kis mosolyával, még egy százasért se hajoltam volna le a lábához. Ez a gyilkos átkísért egy rácsos ajtón, aztán átadott egy másiknak, aki meg átvezetett egy másik rácson, muris volt, azután már mehetett is az ember, amerre látott, nyugton hagytak, csakhogy mindez egy páncélfolyosó mélyén, sehol semmi kijárat, a rácsok meg zárva mögötte.
     Balra volt egy kis terem, benne Henri úr. Ez volt az ő birodalma, egy asztal mögött ült egy hegynyi bankjegyköteggel a jobbján, egy hegynyi bankjegyköteggel a balján. Kinyújtotta a kezét, fogott egy köteget, megszámolta az ujjával, így ni: ffffffffff… kész csoda, gyors, mint a villám, teljes lehetetlenség az egész, azután áthajította a másik oldalra, elkapott egy másikat, és úgy hatvan felé járt.
     Tehát lementem az alagsorba, küldtem egy mosolyt a két majom felé, és odamentem Henri ajtajához. Csendesen kopogtam. Semmi. Ekkor kinyitottam az ajtót és megláttam. Fogadni mernék, hogy semmit se hallott, a marhája. Egyfelől még több lóvé volt, mint általában, majdhogy szemmagasságig ért a rakás, nem álmodtam, de nem ám, másfelől meg Henri benne állt a kupacban, a lába ki sem látszott, és kéjes nyögéseket hallatott, fürdött a milliárdokban, kkkrrriiisshhh, mondták a bankjegyek, rrroooaaaarrr, mondta Henri.
     - Őőő… hmmm - szólaltam meg.
     Felugrott, a kötegek meg szerteszálltak. Ott állt benne övig, a szeme mindent elmondott.
     Először: he?
     Azután: ne!
     Végül: irgalom!
     - Minden oké, Henri? - kérdeztem.
     A szemében még mindig ott volt az irgalom irgalom irgalom! Jó, irgalom.
     - Játszol?
     -…
     - Mókásnak látszik. Kipróbálhatom, Henri? Megengeded?
     Persze hogy megengedte. Elengedtem a papírjaimat és belemerültem a kupacba, fflloooof. Nem tudom, mit képzeltem, nem tudom, mi kapott el. Egy dolog volt biztos, hogy soha többé az életben nem lesz több ilyen alkalmam, és ez bőven elég volt. Mialatt ott kapálóztam benne, láttam, hogy Henri arca kezdi visszanyerni a színét, már jobb volt, most már cinkosok voltunk. Belemarkoltam és a képébe vágtam.
     Habozott.
     - Gyerünk, rajta! A kurva életbe, rajta!
     Felizgultam.
     Intett, hogy maradjak csendben, ujjával a folyosó felé bökve, bólintottam, ő meg felmarkolt néhány köteget bűvészkezébe, az öreg szívével, és hopp, már kaptam is a milliókat az orrom alá. Vidám volt.
     Rendesen adtunk neki, Henri a helyzet magaslatán volt a baromkodásban, és az a ronggyá ráncosodott öreg pofa, aki soha egyetlen mosolyt sem küldött felém, olyan szép lett, hogy nem hittem a szememnek, az öröm visszavett tőle húsz évet, a halál hátrált egy lépést.
     Azok meg odafönn kénytelenek kihúzatni a ráncaikat.
     Solange mérgezett modorában fogadott.
     - Hol a fenében járt? Már egy órája várom!
     - A lift az oka, kisasszony. Beragadt.
     - Egy órán keresztül???
     - Igen, valami öngyilkosság miatt, kisasszony.
     - Micsoda???
     - Utánaérdeklődhetek, ha gondolja.
     - Jó… de igyekezzen.
     Lementem a büfébe, leküldtem egy sört, aztán visszamentem.
     - Na? - kérdezte.
     - Igen, kisasszony, tényleg öngyilkosság.
     - Ó, Istenem! De kicsoda? Ki?
     - Nem tudom, kisasszony. Nem találták meg a testet. Minden bizonnyal egy lélek, akinek elege lett.
     Nem válaszolt, de rám nézett. Valószínűleg először. Azt gondolhatta, hogy őrült vagyok vagy szénhülye, és ez valamiképpen megnyugtatta, nem nyomtam sokat a Nagy Harcban, fiatal, sánta farkas voltam és épp most mutattam meg neki a sebemet. Barátom, havi háromszázezer fölött ez a vérszag elviselhetetlen lesz, higgy nekem, könyörtelen harc ez, sokkal undorítóbb, mint az a másik, a mosoly abszolút, mérgezett fegyver, a veszély ott van mindenütt, mindenki mindenki ellen. A Béke lelépett, soha nem is létezett. Minden dolog kitermeli az ellentétét, de a mi háborúnk ellentéte hazamenni, a nagy rakás szomorúság, a hétvégék, a szabadság, a tévé, azok a pillanatok, amikor az ember nem csinál mást, mint ápolgatja a sebeit, mielőtt újra harcba indul, hozzászokni a szenvedéshez, mint sovány, veszett kutyák, magányos, láz emésztette kutyák, bizony, hívjátok, ahogy akarjátok, az élet aprópénzén fej van mindkét oldalon. Jó, a mi dolgunk, és persze lehet álmodozni. De azért vannak jó pillanatok. Öröm, unalom, boldogság, boldogtalanság, a nevetés és a könnyek, megy, jön, változunk, tiszta őrület, soha semmi végleges, a nappal, az éjszaka, a nyár, a tél, mindenki, amikor rá kerül a sor, ne aludjanak el, mondom, jót akarok, ne aludjanak el.
     Azon a napon már jó ideje ott ültem a székemen a sarokban és szívesen odaadtam volna egy darabot az életemből valami apróságért cserébe, látom, értik, mire gondolok, de még nem érett meg a dolog eléggé.. Szükségem volt erre a pénzre, körülbelül három másodpercenként kerestem egy centime-ot, a szívem meg őrülten vert. Solange éppen néhány papírt iktatott, néztem, világos volt minden, egy hang sem, semmi élő, semmi halott nem volt ebben a helyiségben, inkább valami köztes állapot, és én nem vártam semmit.
     Azután felállt. Egy csomag papírt szorított a melléhez, mint egy halott csecsemőt, a tekintete egyszerre volt üres és égető, már hozzászoktam.
     - Jöjjön - mondta. - Lemegyünk a könyvelésre.
     - Tudom, hol van - válaszoltam. - Adja csak ide a dossziét, öt perc az egész.
     - Nem. Elkísérem.
     Vitának helye nem volt, tudtam én, mikor kell engedelmeskedni, valahol mélyen ott gyökeredzett ez bennem, na de hagyjuk.
     Ott álltunk ketten a liftben, nem valami nagy, se gyors, öreg, lakkozott faketrec, nyikorgott és himbálódzott, öreg rakéta, bele az éjszakába, újraindította az időt.
     Mozdulatlanul álltam, néztem a plafont. Solange nem mozdult, a lábfejét nézte. Azután a dosszié lapjai egyszer csak lecsúsztak a földre, kicsi, bátortalan, tompa zajjal, és Solange térdre esett előttem. Nem, nem halt meg senki. Hirtelen kinyújtottam a kezem a gombok felé, megnyomtam a vészmegállító gombot, még csak le sem mertem venni az ujjamat arról a rohadt piros izéről. Remegtem. Solange kigombolta a nadrágom és a szájába vette az egész cuccot. A szabad kezemmel megfogtam a fejét, úgy éreztem, mintha ezer darabra tört volna a lakk miatt, ragadt, és én megtettem, amit tudtam, a másik lábammal levettem a cipőmet meg a zoknimat is, a kabin meg közben himbálódzott, bing-bang, de a hosszú, szűk szoknyájában lehetetlen volt a lábai közé férnem, a lábujjaimhoz dörgölődzött. Istenem, szívesen tettem volna többet is, de nem lehetett, tényleg, simogattam a fejét, kkrrriiiffffff, cirógattam a hasát a lábammal, igazi szirénre akadtam, csakhogy tűsarokban végződött. Jó volt. Ráadásul továbbra is fizettek, így még jobb volt, lopott pénz. Amikor elvesztettem a fejem, abban az egész Barms & Co benne volt. Jutott azért minden szájba egy kevéske.
     Fölegyenesedett, én meg lehajoltam, hogy rendbe hozzam a dolgaimat. Nem találtam a szavakat. Nem voltak szavak. Kihasználtam a testhelyzetemet, hogy egyik kezemmel a szoknyája alá nyúljak, nem mintha különösebben érdekelt volna a dolog, de nem jutott más eszembe.
     Összeszorította a combját.
     - Ne - mondta.
     A hétköznapi hangja volt, az a hang, mely úgy érkezett le hozzám, mint egy horogra akasztott húscafat. Jó, gondoltam magamban, azért annyira nem ragaszkodom a dologhoz, és elkezdtem összeszedni a papírjait.
     Próbáltam belenézni a szemébe, de az mindenfelé menekült, csak éppen rám nem nézett. Újraindítottam a liftet, folytattuk ott, ahol abbahagytuk.
     - Solange… valami baj van? - kérdeztem.
     Bassza meg, ez már szinte barátságos volt. Megérintettem a karját. Egyetlen mozdulattal lerázta a kezem, hátrahúzódott a kabin hátuljába, és onnan villámlott rám, mint egy eszelős.
     - Megtiltom magának, hogy Solange-nak szólítson - sziszegte.
     - Rendben, ne haragudj, csak segíteni akartam magunkon egy kicsit. Semmit nem teszel, hogy elrendezd a dolgokat.
     - Nyissa ki ezt az ajtót!
     Megérkeztünk. Kelletlenül kinyitottam az ajtót, ő pedig kiviharzott.
     - Menjen és várjon meg az irodámban - mondta.
     Visszamentem, leültem a vackomra. Azért egy kicsit megértettem. Meg kellett védenie az életét, az a sok év, mely próbálja lenyomni a fejét a víz alá, az emberek, akik nem jók már semmire, az élet, mely nem vár, elszabadult, ő meg mintha ott maradt volna a peronon zsebkendővel a kezében, sokáig.
     
     Jó egy órája voltam ott, beleolvadva a díszletbe, csendesen szuszogtam, azon gondolkodtam, vajon mit csinálhat. Lehet, hogy éppen azt meséli, hogyan erőszakoltam meg, hogy milyen veszélyes elmebeteg vagyok, de az is lehet, hogy ő a közismert szopógép, aki most folytatja körútját, lehet, hogy csak álmodtam, lehet, hogy Azok végül tényleg elkaptak, hogy megbolondultam, lehet, hogy elmerültem én is. Idáig jutottam volna? A kezemet néztem éppen, amikor az igazgató ajtaja kinyílt.
     Negyvenéves, zsíros, kinyalt, éppen olyan pofa, amilyet szeretek. A tekintetével kisöpörte az irodát, beleszimatolt a levegőbe; ez az ürge tisztára úgy működött, mint egy ereje teljében lévő szarvasmarha. Meglátott. A szívem felé bökött.
     - Maga. Kövessen - mondta.
     - Én, uram? - kérdeztem.
     Az ilyen faszik mindannyiunkat hülyének néznek. Nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem. Imádtam az ilyet. Tudtam, mivel tartozom nekik.
     - Miért, mégis mit gondol, ki?
     - Igaz, uram.
     Követtem az irodájába, nem semmi iroda volt. A nap beragyogta az egészet, akár a tojásfehérje. Pislogtam.
     Odament a nagy ablakhoz. Intett.
     - Látja azt ott?
     - Mit?
     - Ott, azt a kurva redőnyt. Beszorult.
     Láttam azt a piros, rojtos izét, mint egy homlokzatra tapadt vértől duzzadó béldarab. Örültem, hogy beszorult. Persze, tudom.
     - Bosszantó - mondtam.
     - Megoldjuk. Tartson bakot.
     Arra gondoltam, vajon jól hallottam-e.
     - Tessék?
     - Mozduljon már, a kutyafáját. Más dolgom is van.
     - De ez veszélyes, uram.
     - Ide figyeljen, barátom, ha maga mindig ilyen az életben, akkor soha nem fogja vinni semmire.
     Természetesen nem én fogok kizuhanni az ablakon, de emberöléssel fognak vádolni, soha nem hinnének nekem, na nem, de azért ott volt az a mélyen bennem gyökeredző kis izé, tudják.
     Nekitámaszkodtam a falnak, összekulcsoltam a két kezem, éreztem, ahogy a krokodilbőr cipő sír a tenyeremben, és hopp, felemeltem, a kurva életbe, legalább nyolcvan kiló, világos volt, hogy nem tudom sokáig tartani. Hallottam, amint kotorászik és szitkozódik odafönn, kezdett fájni, kezdtem lassan engedni, a tököm majd' leszakadt, hé, uram, nem válaszolt, szart bele, végére akart járni annak az izének, uram, el fogom engedni, ó, bassza meg, mondta, én meg hé, nem bírom tovább, elengedem, egy másodperc, nem, elengedem!
     Leszállt. Vörös volt. Izzadt. Már nem éreztem a kezem.
     - Jaj, még egy másodperc és kész lettem volna. Istenem, amikor annyi idős voltam, mint maga…
     Leszarlak, te állat, gondoltam magamban. Soha nem voltál annyi idős, mint én.
     - Nem ilyenfajta dolgokra vettek föl, uram. Hívasson valakit.
     - Elég a szövegből. Álljon be újra, tulajdonképpen már kész is vagyok.
     Istenem, mennyire szükségem volt erre a pénzre! Istenem, mitől van az, hogy maroknyi fasz a torkunknál fogva tarthat bennünket? Uram, biztos, hogy jól számítottál?
     Újra elfoglaltam a helyem, és a cirkusz újrakezdődött. Eltartott egy ideig, most már meg voltam róla győződve, hogy ez a faszkalap képtelen még egy villanykörtét is kicsavarni, de csökönyös volt, és miért hagyta volna abba? Megint üvöltöttem, hogy fáj, hogy nem tudom tovább tartani, ő meg hogy már majdnem megvan, a szarjankó összevissza beszélt, jól érezte magát odafönn, jól elbarkácsolt egy kicsit, jólesik az ilyesmi, csinálni valamit, és megtehette, hogy akár több lovat is kikészít maga alatt. Könyörögtem, hogy szálljon le, az istenre kérem, szálljon le, mondtam neki, de semmi, mintha meg sem hallotta volna, azt hitte, a középkorban van, akkor valami átsuhant az agyamon, valami villám, és bassza meg, mondtam magamban, nagyot rántottam rajta és az a dagadt barom elterült, morgott, ahogy gurult a földön, de ha akartam volna, az ablakon is kihajíthattam volna, könnyű lett volna, mindketten átéltünk volna néhány rendkívüli pillanatot, ő lefelé zuhanva, én meg ahogy az utca fölé hajolok. De jó, a dolog az iroda szőnyegén végződött, az ilyen faszik mindig megússzák, vagy legalábbis gyakran, na.
     Mielőtt feltápászkodott volna, rám nézett. Szarvasmarha. Jól éreztem magam.
     - Ki van rúgva - mondta azzal a kis mosollyal.
     - Rendben! Ki nem szarja le? - üvöltöttem. - Nem kaptál el, szarházi!!!
     Persze jól tudtam, hogy valamilyen módon dehogynem, de ő lehet, hogy fel sem fogta, reméltem. Ott álltunk mozdulatlanul, mint két faszkalap jégbe fagyva, néztem, és az egész valami szörnyű, megállíthatatlan vásári komédiához hasonlított, világos volt. Őneki persze biztos nem lesz nehéz elfelejteni.
     Amikor kiléptem, még mindig nem kelt fel. Arra gondoltam:
     a) megbolondult,
     b) jó neki, ahogy van,
     c) gondolkodik,
     d) elmebeteg,
     e) rávágom ezt a kurva ajtót.
     Nem sikerült, mert a szőnyegpadló lefékezte, semmi zajt nem csinált. Keresztülmentem Solange irodáján, azt hiszem, ott volt, már semmit sem hallottam, nem láttam mást magam előtt, mint egy fénylő ösvényt, és húztam, mint valami zombi egész a büféig. Össze voltam zavarodva. Tényleg szükségem volt erre a lóvéra, és a dolgoknak ez az oldala kifújt. Világos, hogy nem fogok harcolni, hogy visszamehessek, azért ennyire nem fertőztek meg. De azért idegesítő volt. Tudtam, hogy történhetett volna velem rosszabb is, mégpedig ha tovább dolgozom ebben a hodályban. Ki nyújtja felém mindig a kezét, ki térít le mindig a vágányról, hogy visszavezessen erre a sötét útra, ahol egyedül vagyok, ahol nem látok messzebb az ujjam hegyénél? Legszívesebben hangosan felröhögtem volna a dühtől. Elmosolyodtam.
     Ittam egy nagy pohár langyos vizet és elhúztam a csíkot. Nyertem egy órát a munkaidő végéhez képest.
     
     Amikor kiléptem, nem dőlt romba minden mögöttem, de azért szép idő volt, nem hallottam senkit kizuhanni az ablakon. Faképnél hagytam ezt a sok életet, soha nem tudom már meg, mi volt a folytatás, gondoltam magamban, nem igazán tudtam, tulajdonképpen ki is van most cserbenhagyva. Ami engem illet, világos volt, hogy egyszer úgyis elkapnak, amikor legkevésbé sem számítok rá, ki tudja, mennyi időm van még, be is voltam tojva tőle rendesen, de azért nem vészes, vége a nehéz időknek.
     Mindig szarban vagyok, valahogy nem sikerül kimásznom belőle. Nem találtam még meg a módját, hogyan rendezzem ezeket a kis problémákat anélkül, hogy otthagynám a bőrömet. Ja. És lehet, hogy ráadásul nem is vagyok szabadabb, mint bárki más, úgyhogy nem tudom, hogy jó megoldás-e ellenállni. Semmi mondanivalóm a kérdésről, próbálkozom. Tehát mászkáltam egy kicsit és azután hazamentem, aludtam egy jót.
     Játszd újra, Sam!
     KÁNTOR GÁBOR fordítása