Előadásom címe, azaz "Az ember és a tárgyak", lehet, hogy megtéveszti önöket. Lehet, hogy úgy tűnik, mintha az általánosítás ördögének behódolva az "ember" szót egyfajta gyűjtőnévként használnám,1olyan szóként, amely roppant kényelmesen alkalmazható a homo sapiensre, az emberiség képviselőjére. Azt is gondolhatnák, hogy a "tárgy" szó számomra valamiféle határozott fogalom, mellyel majd filozofikus könnyedséggel zsonglőrködni kezdek. Sőt mi több, ez a bizonyos "tárgy" szó egyfajta otthonosság érzését is keltheti önökben, egy olyan dolog otthonosságát, amely éppenséggel nem értékes, hanem csak a kényelem és a dísz kedvéért létezik. Emlékezzünk csak vissza Csehov Három nővéréből a doktorra, aki, ha jól emlékszem, nem tudván, mit is mondjon arra az ajándéktárgyra, melyet büszkén mutogattak neki, csak forgatta a kezében és azt motyogta: "Hm, igen, igen… egy tárgy…" Egyébként ezt a bizonyos tárgyat - ha emlékezetem nem csal, egy órát - véletlenül leejtette, melynek aztán meg is lett a következménye.2Ám egy másféle hangsúlyt is ki lehet hallani a "tárgy" szóból. Volt nekem egy ékszerész ismerősöm, aki ha a legnagyobb elismerését akarta kifejezni egy karkötő vagy egy gyémánt nyaklánc láttán, akkor a "tárgy" szót használta, melyet jelentőségteljesen, nagy hangon és többször egymás után mondott ki, méghozzá arra az ütemre, mellyel közben a tenyerét s rajta az ékszereket fel-alá mozgatta. Végezetül még egy félreértés adódhat előadásom címéből: vajon "az ember és a tárgyak" szavak nem egy lakáj, egy sörivó vagy éppen egy pincér képét sugallják - s egyben azt, hogy a "tárgyak" szó kibontakozik az azt körülvevő ködből, olyan tárgyak kontúrját nyerve evvel, melyekért az igazgatóság nem felel?
     Azzal, hogy így felsoroltam a lehetséges félreértéseket, egyúttal el is hárítom őket. Ha azt mondom, hogy "ember", természetesen csakis saját magamat értem ez alatt. Ugyanígy áll a dolog a tárgyakkal, melyekről beszélni fogok: nem látom el őket címkékkel, s így nem is tűnnek majd el a közhelyek ködében. Hiszen a "tárgy" szó alatt nemcsak fogkefét, hanem gőzmozdonyt is értek. Minden, mit emberi kéz készített - tárgy. Ez az egyetlen általános meghatározás, melyet megengedek magamnak.
     A tárgy, melyet valaki elkészített, önmagában nem létezik. A strandon felejtett szivartárcát a felette repülő sirály nem tudja megkülönböztetni a kőtől, a homoktól vagy egy moszatdarabkától, hiszen egy tárgy az ember jelenléte nélkül azonnal a természet részévé válik. Egy fegyver a trópusi erdő mélyén megszűnik tárgynak lenni - az erdő törvényszerű részévé lesz, mára hangyák pirosló patakja önti el, holnapra elrothad, és az is lehet, hogy kivirágzik. A ház csupán egy kőtömb, ha az ember elhagyja. Ha a ház ötszáz évre magára marad, csendes, ravasz, szökevény állatként visszatér a természetbe, s lám, valóban csak egy kőhalom lesz. Mellesleg figyeljék csak meg, hogy még a legapróbb dolog is milyen szívesen és ügyesen menekül el az embertől, s hogy mennyire hajlamos az önpusztításra. A leejtett pénzdarab kétségbeesett szökevényként széles ívet ír le a földön, hogy aztán a legeldugottabb sarokba, a legtávolabbi kanapé alá guruljon. És egy tárgy nem csak ember nélkül nem létezik: akkor sem létezik, ha nem jön létre valamiféle kapcsolat a tárggyal, melyet az ember alakít ki. Ez a kapcsolat pedig ingatag. Példaként egy bekeretezett képről, egy női portréról beszélnék. Az egyik ember a kritikus távolságtartó lelkesedésével elemzi a színeket, a hátteret és a fény-árnyék viszonyokat. Egy másik, a mesterember, a képkeretet szakértő szemmel vizsgálja és közben szeme előtt mesterségének eszközei kavarognak - a ragasztó, az arsinrúd, a faragás, a fa szilárdsága és az aranyozás. A harmadik pedig, a képen ábrázolt hölgy barátja, a hasonlóságot keresi, vagy ha egy pillanatra hatása alá kerül egy aprócska emlékképnek, az emlékezet utcagyerekének, akkor teljességgel világosan látja és hallja, még ha csak egy szempillantásra is, hogyan lép be ez a hölgy a szobába, hogyan teszi le kézitáskáját az asztalra és mondja: "Holnap ülök utoljára a festőnek, istennek hála. A szemem nagyon jól sikerült." S végül a negyedik ember azon gondolkozva nézi a képet, hogy ma a fogorvos biztosan hatalmas fájdalmat fog neki okozni, úgyhogy akármikor nézzen is erre a képre később, mindig fel fogja idézni a fúró süvítését és a fogorvos rossz leheletét. Miről is van hát szó? Egyetlenegy tárgy nem létezik - noha matematikailag egy tárgyról van szó -, négy, öt, hat, millió tárgyról beszélhetünk, attól függően, hány ember néz rá. Mi közöm lenne nekem ahhoz a pár csizmához, melyet a szomszéd tett ki az ajtaja elé? Ha viszont ma éjszaka meghalna a szomszédom, akkor micsoda emberi melegséget, sajnálatot, micsoda élénk és gyengéd szépséget árasztana felém ez a régi, kopott, lifegő nyelvű csizma, mely most árván áll az ajtó előtt! Az asztalfiókomban, egy préselt borítékban találtam öt fekete fejű gyufát. Hogy miért őriztem meg őket, hogy milyen emlék tapad hozzájuk - elfelejtettem, végérvényesen elfelejtettem. Még egy ideig megtartom őket, csak az emlék kedvéért, melyről csupán azt tudom, hogy ezekkel a gyufákkal kapcsolatos, s így egyfajta másodlagos szeretetet érzek irántuk, ám aztán kidobom őket: így szoktuk megcsalni a tárgyakat. Egyszer egy vásárban, egy isten háta mögötti városkában lőttem egy porcelán malacperselyt. Mikor elutaztam a szállodából, otthagytam a polcon. Reménytelenül szerelmes vagyok ebbe a porcelánmalacba. Elviselhetetlen és ostoba meghatottság vesz rajtam erőt, ha rá gondolok, rá, a megnyert, meg nem becsült és elhagyott malacra. Ugyanilyen érzéssel nézek néha egy-egy aprócska, észrevétlen díszítésre vagy a tapéta virágmintájára a folyosó egy sötét zugában, melyet rajtam kívül minden bizonnyal senki sem vesz észre. Egy idegen házban, az íróasztalon egyszer megláttam egy ugyanolyan hamutartót, mint amilyen nekem is van. S mégis: ez az enyém, a másik pedig idegen számomra. Emlékszem arra, hogy tízéves voltam, mikor meghalt a nagybátyám diftériában. A szobáit elkezdték fertőtleníteni. Megértettem, hogy lám, meghalt egy ember, és most azon igyekeznek, hogy a tárgyai többé ne legyenek az övéi, hogy eltüntessék róluk a port és az illatot, mindazt, ami ezeket a tárgyakat éppen az ő tárgyaivá tette.
     Nem szeretem azt hallani, amikor az emberek a gépekről beszélnek. Ah, a mi gépesített századunk, ah, a robotok, ah, ez meg az. A gépek, a műszerek mind minket szolgálnak. Ebben az értelemben a zsebkés semmiben sem különbözik egy bonyolult gyári géptől. Az az igazság, hogy nem is lehet szó a dolgok bonyolultságáról. Bonyolultnak vesszük a tárgyak sokaságát, a részeket viszont egyszerűnek tekintjük, pedig végső soron egyszerűen kapcsolódnak egymáshoz ezek is. Ha az ember ránéz egy gőzmozdonyra, felépítése roppant agyafúrtnak tűnik, mert az ember képzeletben elválasztja a dolgot az azt kiötlő értelemtől. Az értelem furfangos és bonyolult, az emberi találékonyság pedig csodálatos, maga a mű viszont egyszerű. A gép gyönyörűsége éppen abban rejlik, hogy minden találékony és ügyes ember képes azt megalkotni. Nem, nem jutottunk sokkal előbbre az elődeinknél. Az V. században élt egy kínai, aki kitalált egy víz alatt járó hajót. A mongolok pedig annak idején mérges gázzal lepték meg nyugati ellenségeiket. Azt olvasom például egy újságban, hogy valamilyen cég mindenféle, árueladásra alkalmas automata berendezéseket gyárt: azt mondják, hogy ez a technika legújabb szele.3Ugyanakkor automatikus berendezéseket már a rég letűnt ókorban is használtak. Az egyiptomi papok ezek segítségével játszadoztak a nép hiszékenységével. Ízisz templomai előtt mágikus urnák álltak. A hívők ezekből kaphatták meg az istennő áldását, méghozzá néhány csepp szenteltvíz formájában. Ehhez csak annyit kellett tenniük, hogy bedobjanak az urna egyik nyílásán egy ötdrachmás monétát - mint ahogyan a földalatti vasút állomásán az a hölgy is ezt teszi, aki egy doboz mentolos cukorkát szeretne venni. Úgy tűnik, hogy ez egy szent és halhatatlan kézmozdulat. Ezek az önműködő urnák századok hosszú során át biztosítottak a papoknak meglehetősen szép jövedelmet. Az urnák felépítésének titkát persze szigorú törvények őrizték, sőt még halálbüntetés is fenyegette az árulót. A dolog valószínűleg a következőképpen működött: a bedobott pénzérme egy csövecskén keresztül egy emelőkarocskára esett, ettől kinyílt egy szelep a vízzel teli urna alján, és a kivezető csövecskén át a víz abba a cserépedénybe folyt, melyet a hiszékeny s a meglepettségtől izzadó egyiptomi tartott alá. Az ókori Rómában pedig néhány évszázaddal később az utcán, sőt a nagyobb utak mentén is, automatikus borárusítás folyt - ugyanolyan szerkentyűk segítségével, mint amilyeneket mi is használunk. Ezért aztán az a római, aki elment hazulról, mindig vitt magával egy serleget. Ha jó festő lennék, egy olyan képet festenék, melyen Horatius lenne látható, amint éppen egy érmét dob egy automatába.
     Az ember istenhez hasonlatos, a tárgy az emberhez hasonlatos. Az az ember, aki a tárgyat teszi meg istenének, hasonlatossá válik a tárgyhoz. És ezzel a kör bezárul: tárgy, isten, ember - az értelem számára is a teljes kör a szép. Bizonyos értelemben az automata az, ami leginkább hasonlít az emberre. Ha meglököd, válaszol. Ha beolajozod a talpát, örömet szerez. Ha fizetsz neki, kiadja az árut. De mindenféle más tárgyban is ezt az emberhez való hasonlatosságot érzem. A száradó alsónadrágok, mikor meglengeti őket a szél, idétlen, ám az emberihez hasonló táncba kezdenek. A tintatartóm fekete szemmel és fénylő szembogárral mered rám. Az óra, melynek mutatói tíz perccel kettő előtt állnak, Vilmos császár bajszos arcát idézik fel bennem; az az óra pedig, amely nyolc óra húsz percet mutat, egy olyan ember arcára emlékeztet, akinek kínai módra lefelé áll a bajsza. Egy lámpa kerek üvegburája és egy gondolkodó ember kopasz feje között, melyet megvilágít a gondolat fénye, megnyugtató hasonlatosság van. Az olyan szavakkal, amelyeket különböző testrészeink elnevezésére használunk, tárgyak, eszközök, gépek részeit is elkereszteltük, mintha a gyermekeinkről lenne szó. "Fogacskák, szemecske, fül, hajszál, orr, lábacska, hát, könyök, fej." Szinte csupa apró teremtmény vesz körül, s máris úgy tűnik, mintha az óra apró fogaskerekei az időt ropogtatnák, hogy a tűzhelyen álló lábas füle hallgatózik, hogy a cipő orra, melyen egy esőcsepp fénylik, azon nyomban szipog egyet, mint egy ember, aki megfázott. A nagyobb dolgokban viszont, mint például egy házban, egy lépcsőbejáróban, egy kocsiban vagy egy gyárban ez az emberi valami roppant kellemetlenné is tud válni. A fekete-erdei falvakban nevető házakat lehet látni: a tetőablakot úgy nyújtják meg, hogy az egy ravasz szemhez lesz hasonlatos. A gépkocsik is nagy szeműek: hiszen nem három, nem egy, hanem két fényszórót szerelünk fel rá. Teljességgel érthető, hogy a mesékben és a spiritiszta szeánszokon a tárgyakat életre keltik.
     Azt hiszem, hogy ha továbbvinnénk ezeket az analógiákat, s belemerülnénk - ne is tagadjuk - egyfajta antropomorf hazárdjátékba, akkor a tárgyaknak még emberi érzéseket is tulajdoníthatnánk. A szék támláján hanyagul átvetett selyemsálban igenis vágyakozás van. Ah, mennyire vágyik ez a sál egy vállra! Van valami derű, vidámság és nyíltszívűség egy nyitott és még teljesen érintetlen füzetben is. A ceruza természeténél fogva gyengédebb és jobb a tollnál. A toll beszél, a ceruza suttog.
     S végezetül a tárgyak között is vannak gyerekek. Ezek természetesen a játékok. Ezek a játékok a felnőttek tárgyait utánozzák - és minél teljesebb az utánzat, annál értékesebb az ember gyereke számára. Kiskoromban a következő kérdés foglalkoztatott: hová lesznek a játékaim, ha felnövök? Elképzeltem egy múzeumot, ahová a felnövő gyerekek játékait gyűjtik. És mind a mai napig, ha egy történeti múzeumban járok, ahol római pénzérméket, fegyvert, ruhát és páncélinget lehet látni, akkor úgy tetszik, mintha gyermekkori álmaim múzeumában járnék.
     Félünk: semmi áron nem akarjuk a tárgyainkat visszaereszteni a természetbe, ahonnan pedig származnak. Nekem például kifejezett fizikai fájdalmat okoz megválni egy-egy régi nadrágomtól. Olyan leveleket őrzök, melyeket soha többé nem olvasok el újra. A tárgy - az emberhez hasonlatos, és miután érezzük ezt a hasonlóságot, elviselhetetlennek találjuk halálát, megsemmisülését. Az ókori császárok fegyverzetükkel, tárgyaikkal együtt temettették el magukat, és ha lehetett volna, biztosan a palotájukat is vitték volna a sírba. Flaubert kívánsága az volt, hogy a tintatartójával együtt temessék el. Ám a tintatartó unatkozna a toll nélkül, a toll unatkozna a papír nélkül, a papír az asztal nélkül, az asztal a szoba nélkül, a szoba a ház nélkül, a ház pedig a város nélkül. És akárhogyan is küzdünk ellene, az ember bizony elporlad, mint ahogyan elporladnak a tárgyai is. Ám még mindig jobb ez így, mintha múmiaként kellene feküdnünk egy festett szarkofágban, a múzeumi huzatban. Kellemesebb és valahogy becsületesebb dolog elporladni a földben, ahová majd, ha eljön az idejük, visszatérnek a játékaink, a sorszedő gépek, a fogkefék és a kocsik is.


     TELLER KATALIN fordítása