Lassan már egy éve, hogy Hollandia egyik zugában, ahova a sors vetett, megírtam ennek a könyvnek első népszerű kiadásához szánt Előszó franciáknak című bevezetőmet. Anglia épp akkoriban jutott el történelmének egyik legaggasztóbb korszakába, s Európában bizony nagyon kevesen bíztak az ország rejtett erényeiben. A közelmúltban annyi minden csődöt mondott, hogy most már mindenben, még Angliában is kételkednek - szellemi tehetetlenségből - az emberek. Arra hivatkoztak, hogy hanyatlásnak indult az ország, és a sok arcátlan népség - őket eleinte azok szokták dicsérni, akikről később kiderül, hogy teljesen felelőtlenek - mind elpártolt tőle. Én azért töretlen hittel hirdettem az angol nép európai küldetését - még némi kockázatot is vállaltam, amiről most nem kívánok szólni -, amelyet két évszázadon át betöltött, és amelyre ma is elhivatott. Ám azt akkor nem sejtettem, hogy az események ilyen gyorsan igazolni fogják az előrejelzésemet és a reményemet. Azt pedig még kevésbé, hogy ennyire pontosan fogják követni azt a nagyon is meghatározott szerepet, amelyet én - egy humoros hasonlattal élve - Angliának tulajdonítottam, s nem a Kontinensnek. Következésképpen rendkívüli jelentőségű az a történelmi megtisztulási folyamat, amelyet most Anglia önmagában igyekszik elvégezni. A legcudarabb vihar közepette az angol hajó most átállítja minden vitorláját, száznyolcvan fokkal elfordítja az orrát, szembefordul a széllel, és a kormánykerék mozgatásával új irányt szab a világ sorsának. És mindezt egyetlen kérkedő mozdulat nélkül teszi, s fölötte áll a szavaknak, még az imént mondottaknak is. Nyilvánvaló, hogy sokféle módja van a történelem formálásának, csaknem annyi, mint a rombolásának.
     Évszázadok óta időről időre megesik, hogy egy reggel, amikor felébrednek a Kontinens lakói, nagy fejvakarás közepette felkiáltanak: "Ez az Anglia...!" Meglepetés, riadalom lappang e három szó mögött, az, hogy valami csodálatra méltó, de érthetetlen jelenség előtt állnak. Az angolok valóban a földkerekség legkülönösebb népe. Nem az egyénekről beszélek, hanem az angol társadalomról, az angolok közösségéről. A különös, a csodás tehát itt nem pszichológiai, hanem szociológiai kategória. De mivel a szociológia olyan tudományág, amelyről az embereknek sehol sincs kellően tiszta fogalmuk, hosszabb bevezető nélkül képtelenség lenne most kifejtenem, hogy miért különös, miért csodás Anglia. Arra pedig még lehetetlenebb magyarázatot adni, hogy hogyan jött létre ez a mai különös képződmény. Mindaddig, míg él a hiedelem, hogy a népeknek van előre meghatározott "karaktere", s hogy a történelmük ennek a karakternek a kisugárzása, addig semmi értelme még csak elkezdeni se a párbeszédet. A "nemzeti jellem" nem velünk született adomány, hanem mint minden, ami emberi, csinálmány. A nemzeti karakter a történelem során formálódik, bomlik és újrateremtődik. Ebben az esetben ellentmondva az etimológiának, a nemzet nem teremt, hanem teremtődik. Olyan vállalkozás, amely sikerülhet vagy kudarcba fulladhat, amely egy kísérletező fázis után kezdődik el, amely kibontakozik, korrigálja önmagát, egyszer vagy többször is "elveszti a fonalát", és amely kénytelen elölről vagy legalábbis újrakezdődni. Érdekes lenne pontosan leírni, hogy az utolsó száz évben melyek voltak az angol élet - szokatlansága miatt - meglepő attribútumai. Utána kísérletet tehetnénk rá, hogy kimutassuk, hogyan tett szert Anglia az említett szociológiai tulajdonságokra. Szándékosan használom ezt a kifejezést, mert bár tudálékosan hangzik, megtalálható benne minden, ami alapvető és termékenyítő. A történelemből ki kell irtani a pszichologizmust, amelyet már más tudományokból is kitessékeltek. Anglia kivételességét nem az általa megteremtett egyéni embertípus jelenti. Épp ellenkezőleg, én úgy gondolom, hogy az angol nép rendkívüli eredetiségét az a mód határozza meg, ahogy az emberi élet társadalmi avagy közösségi oldalához viszonyul, az, ahogy társadalom tud lenni. Ebben igenis minden más néptől elüt, mégpedig nem kisebb vagy nagyobb mértékben. Talán a közeljövőben majd alkalmam lesz kifejtenem, hogy mit akarok ezzel mondani.
     Anglia iránt érzett tiszteletünk azonban nem ment meg bennünket attól, hogy bosszankodjunk a hibái láttán. Nincs olyan nép, amelyik egy másik nép szemszögéből nézve ne volna elviselhetetlen. Ilyen szempontból az angolok talán különösképpen is kétségbeejtőek. Csakhogy egy-egy nép erényeit - hasonlóan az emberhez - annak fogyatékosságai és korlátai hordozzák és bizonyos mértékig állandósítják. Amikor Angliába érünk, először is a határait vesszük észre, amelyek erkölcsileg és földrajzilag is a korlátait jelentik. Az utóbbi hónapok idegességének hatására szinte minden nemzet a határaihoz tódulva élt; vagyis a leglátványosabban a világ elé tárta a legbensőbb hibáit. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy Spanyolország volt az egyik legfőbb vitatéma, érthető lesz, hogy mennyit szenvedtem mindattól, amit Angliában, Franciaországban, Észak-Amerikában jelent a butaság, korlátoltság, bűn és tévedés. Leginkább az lepett meg, hogy mennyire nem akarták alaposan megismerni, hogy mi mindent tartalmaz ezeknek az országoknak a közvéleménye; Spanyolország tekintetében pedig legfőképpen egyfajta nemes gesztust hiányoltam, azt, aminél véleményem szerint nincs értékesebb a földön. Az angolszász világban - nem a kormányaiban, hanem az országaiban - szabad teret kapott a gonoszkodás, a frivolság, az oktalanság, a sok ósdi előítélet és új képmutatás, és senki sem szabott nekik határt. A legnagyobb sületlenség is komoly figyelmet kapott, ha helybeliek mondták, azt ellenben eleve elhatározták, hogy nem figyelnek oda semmilyen spanyol hangra, noha az tisztázhatta volna a dolgokat, vagy csak azért hallgatták meg, hogy utána kiforgassák.
     Ez késztetett rá, hogy - tudva tudván, hogy egy kicsit kihasználom a konjunktúrát - az első adandó ürügyet megragadjam, hogy Spanyolországról szóljak, mégpedig úgy - az angol közönség bizalmatlansága nem tűr el mást -, mintha látszólag nem róla beszélnék az itt következő oldalakon, amelyek "A pacifizmusról..." címet viselik. A jóindulatú olvasó tudni fogja, ki a címzett. Minthogy angolokhoz szólok, igyekeztem az ő szokásaikhoz igazodni. Lemondtam ebben az írásban mindennemű "csillogásról", amolyan óvatoskodó, szépítgető, eléggé pickwickes stílust használtam.
     Ne feledjük, hogy Anglia nem az írók, hanem a kereskedők, mérnökök és kegyes polgárok országa. Ezért tudott olyan nyelvet és beszédet kialakítani, amely elsősorban azon alapul, hogy nem mondják ki, amit el akarnak mondani, hanem inkább csak sejtetik és kerülgetik. Az angol nem azért jött e világra, hogy kibeszélje, hanem épp ellenkezőleg, hogy elhallgassa magát. Az angolok - szenvtelen ábrázattal lapulva a pipájuk mögött - éberen őrzik a titkaikat, nehogy egy is kitudódjék. Csodálatos erő ez, s rendkívül fontos, hogy az emberiség érintetlenül megőrizze a hallgatagságnak ezt a kincsét és energiáját. Csakhogy ez roppantmód gátolja a többi néppel, legfőképp is a mi népeinkkel való érintkezést. A déli ember jobbára beszédes. Tanítómesterünk, Görögország nekünk felvágta a nyelvünket, és a nativitate tapintatlanná tett. Az attikai lelkület legyőzte a lakonizmust, az athéniak szemében az élet velejárója, hogy világos, szép szavakkal elmondjuk, kibeszéljük, világgá kürtöljük a legrejtettebb titkainkat. Ezért istenítették a beszédet, a mágikus erővel felruházott logoszt, és ezért töltötte be a retorika az antik civilizációban azt a szerepet, amit az utóbbi századokban nekünk a fizika jelentett. A retorika tudományával a latin népek bonyolult, de gyönyörű nyelveket teremtettek, melyeknek páratlan a hangzása, képisége és bája; s azok mind az agorán, a színházban, a tereken, a kocsmákban és az összejöveteleken folyó, vég nélküli beszélgetések eredményei. Ezért riadunk meg, amikor a pompás angolok közé jutva meghalljuk azt a halk, kelletlen, hosszú nyávogásfélét, amiből az angol beszéd áll.
     Az itt következő esszé azzal a kölcsönös értetlenséggel foglalkozik, amellyel újabban a Nyugat népei, tehát ezek a csecsemőkoruk óta együtt élő népek viseltetnek egymás iránt. Elképesztő ez a jelenség. Hiszen Európa mindig is olyan volt, mint egy bérház, amelyben a családok sosem éltek külön életet, hanem megosztották otthoni valóságukat mindenkivel. Ezek a népek, melyek most oly komolyan nem vesznek egymásról tudomást, gyerekkorukban együtt játszottak a nagy, közös épület folyosóin. Mi vezethetett ilyen alapvető nézeteltéréshez? Messzire nyúló, bonyolult oka van ennek az áldatlan helyzetnek. A jelenséget alkotó ezernyi szál közül csak egyet emelek ki, azt - ha nem tévedek, az utóbbi ötven év kivételével ez sosem volt szokásban -, hogy egyik nép bírája a másiknak, hogy valamelyiküket azért nézik le és hibáztatják, mert más, s hogy az éppen hatalmas nemzetek végül is képesek elhinni, hogy egy kisebb nép stílusa vagy "karaktere" abszurd, mert az katonailag és gazdaságilag gyenge. Egy XVIII. századi francia enciklopédistának - noha volt benne pökhendiség, noha nemigen hajlott a szellemi rugalmasságra, noha az abszolút igazság letéteményesének hitte magát - eszébe nem jutott volna, hogy megvessen egy olyan "műveletlen", elszegényedett népet, mint amilyen a spanyol. Botrányt keltett, ha valaki effélére vetemedett, ami azt bizonyítja, hogy az akkori átlagember a parvenütől eltérően nem látott emberi-minőségi különbözőséget a hatalmi különbségekben. Épp ellenkezőleg: az a század telis-tele van utazókkal, akik nyájas, örömteli kíváncsisággal szemlélik embertársaik különbözőségét. Ez volt a tartalma a század utolsó harmadában kialakuló kozmopolitizmusnak. Fergusson, Herder, Goethe kozmopolitizmusa épp az ellentéte a jelenlegi "internacionalizmusnak". Nem a nemzeti különbségek kizárásán alapul, hanem ellenkezőleg, azok csodálatán. Azért keresi az életformák sokszínűségét, mert integrálni, nem pedig megsemmisíteni akarja őket. Goethének a következő sor volt a jelszava: "Az emberek csak együtt élhetik meg az emberit." A romantika, mely utána következett, még jobban lelkendezett ezért az elvért. A romantikus éppen a másságuk miatt szeretett bele más népekbe, s azért, mert egzotikus, érthetetlen szokásiakban roppant bölcs titkokat sejtett. És bizony - elvben - igaza volt. Például kétségtelen, hogy a mai angol, aki politikai hatalmának tudatában bezárkózott, nemigen képes meglátni, hogy hol a kifinomult, rafinált, nagyon is nemes kultúra abban a - neki eleve kimondott henyélésnek tűnő - foglalatosságban, amit mi "napozásnak" nevezünk, s amit az igazi spanyolok jobbára igen lelkiismeretesen űznek. Lehet, hogy ő csak azt tartja valóban civilizált tevékenységnek, ha valaki térdnadrágot húz és egy bottal labdát ütöget, amit jobbára - szépítően - "golfozás"-nak szokás hívni.
     Rendkívül átfogó témáról van tehát szó, s az itt következő lapok annak csak a legsürgetőbb oldalát ragadják meg. A kölcsönös értetlenség tette lehetővé, hogy az angol nép, mely oly kevés történelmi hibát ejtett, most elkövesse a legnagyobbat, a pacifizmust. A mai világ szerencsétlenségének sok oka közül talán az angol leszerelés a legkonkrétabb. Politikai tehetségének köszönhető, hogy az utóbbi hónapokban hihetetlenül nagy self-controllal sikerült a legnagyobb bajt orvosolnia. Talán a feltámadt felelősségérzet is hozzájárult ehhez a döntéshez.
     Az itt következő oldalakon erről a témáról igyekszünk higgadtan érvelni, túlzó illúziók nélkül, de azzal a mélyről fakadó vággyal, hogy hozzájárulunk Európa újjáépítéséhez. Figyelmeztetnem kell még az olvasót, hogy minden jegyzetet most tettem hozzá a szöveghez, s valamennyi időrendi utalás is erre a hónapra vonatkozik.
     
     Párizs, 1938 áprilisa
     
     
     
     
     A pacifizmusról...
     
     
     Anglia1- kormányával és közvéleményével együtt - immár húsz éve a pacifizmus útját járja. Ezzel a kifejezéssel tévedésből egészen eltérő magatartásformákat jelölünk, mégpedig annyira eltérőeket, hogy azok a gyakorlatban valójában szemben állnak egymással. Tulajdonképpen sokféle pacifizmus van. Egyetlen közös vonásuk pedig valami egészen homályos dolog: csupán annyi, hogy mind rossznak véli a háborút, és igyekszik azt kiiktatni az emberi kapcsolatok eszközei közül. A következő lépéshez érve azonban, amikor felvetődik, hogy milyen mértékben szüntethető meg igazából a háborúzás, már eltérnek a vélemények. A különbség akkor a legnagyobb, amikor a pacifisták azon törik a fejüket, hogy milyen eszközökkel lehetne ismét békét teremteni ezen a roppant agresszív földgolyón. Meglehet, hogy hasznos lenne - hasznosabb, mint gondolnánk -, ha készülne egy átfogó tanulmány a pacifizmus különböző formáiról. Bizonyára sok minden megvilágosodna. Nyilvánvaló azonban, hogy én most nem tudom elvégezni ezt a feladatot, mely meglehetősen pontos képet adna arról a sajátos pacifizmusról, amelynek útjára lépett húsz évvel ezelőtt - kormányával és közvéleményével együtt - Anglia.
     Ugyanakkor a jelenlegi helyzet sajnálatos módon aktuálissá teszi a témát. Mindenki előtt ismert, hogy az angol pacifizmus kudarcot vallott. Ez azt jelenti, hogy elhibázott volt ez a fajta pacifizmus. Oly nagy és oly egyértelmű volt a kudarca, hogy bárki joggal alapos revízió alá vehetné a kérdést, s felvethetné, hogy vajon nem elhibázott-e minden pacifizmus. Én most mégis az angol nézőpontot igyekszem, amennyire csak tudom, követni, és abból a feltételezésből indulok ki, hogy valamilyen nemes törekvés vezérelte Angliát, amikor világbékére vágyott. De ez csak még jobban kiemeli a többi területen is elkövetett hibáit, nevezetesen azt, hogy tévesen értékelte a béke mai lehetőségeit, és tévesen szabta meg, hogy milyen magatartást kell tanúsítania annak, aki valóban pacifista akar lenni.
     Nincs ebben a megállapításban semmi, ami csüggedésre adna alkalmat. Épp ellenkezőleg. Amúgy is miért csüggednénk el? Az embernek talán két dologhoz nincs joga: a türelmetlenséghez és annak ellentétéhez, a csüggedéshez. Sosincs elegendő ok se egyikhez, se másikhoz. Elég az emberi létnek arra a különös titkára utalnunk, miszerint egy hiba elkövetéséből adódó roppant negatív, kudarccal teli helyzet csodálatos módon győzelemmé alakul át, pusztán azért, mert felismerte az ember a tévedését. Egy-egy hiba felismerése önmagában is új igazság, fény, ami a tévedésből ragyog fel.
     A hiba - a siránkozók elképzelésével ellentétben - olyan tulajdon, ami növeli a vagyonunkat. Nem bánkódni kell miatta, hanem sietősen kiaknázni. De ahhoz el kell szánni magunkat, hogy alaposan megvizsgáljuk, hogy könyörtelenül feltárjuk a gyökereit, és hogy az eredmények alapján tettre készen új képet alkossunk a dolgokról. Feltételezem, az angolok már készen állnak, hogy higgadtan, de eltökélten kijavítsák azt a rettenetes hibát, amelyet húsz éven át sajátos pacifizmusuk jelentett, és hogy éleslátóbb, hatásosabb pacifizmust állítsanak a helyére.
     Ahogy már lenni szokott, az angol pacifizmusnak - és általában mindazoknak, akik a pacifizmus hívének tüntetik fel magukat - az a legnagyobb hibája, hogy alábecsüli az ellenséget. S emiatt téves diagnózist állít fel. A pacifista kárt, bűnt vagy bűntettet lát a háborúban. Ám arról megfeledkezik, hogy a háború ezenfelül vagy mindenekelőtt bizonyos konfliktusok megoldására tett hatalmas emberi erőfeszítés. A háború nem ösztön, hanem lelemény dolga. Az állatok közt ismeretlen, s a tudományhoz vagy a kormányzáshoz hasonlóan kizárólag emberi intézmény. A háború vezetett el az egyik legnagyobb felfedezéshez, ami minden civilizáció alapja: a fegyelem felfedezéséhez. A fegyelem minden más formája ebből az elsőként megszületett jelenségből, a katonai fegyelemből származik. A pacifizmusnak vége, s merő üres szépelgéssé válik, ha nem veszi figyelembe, hogy a háború az életet szolgáló, életből táplálkozó zseniális, nagyszerű módszer.
     Mint minden történelmi képződménynek, a háborúnak is két oldala van: az egyik a keletkezési idejéhez, a másik a továbbfejlesztéséhez kötődik. Létrejöttekor felbecsülhetetlen haladást jelentett. Ma, amikor igyekszünk továbbfejleszteni, csak a sötét oldalát, iszonyúságát, durvaságát, fogyatékosságát látjuk. Hasonló megfontolatlansággal szoktuk elítélni a rabszolgaságot, elfelejtve, hogy milyen csodás előrelépést jelentett, amikor kitalálták. Tudniillik előtte egytől egyig legyilkolták a legyőzötteket. Az emberiség jótevő zsenije volt az, akinek először jutott eszébe, hogy ne öljék meg a foglyokat, hanem tartsák életben és dolgoztassák őket. Auguste Comte, akinek nagy emberi, tehát történelmi érzéke volt, már így fogta fel a rabszolgaság intézményét - vagyis megszabadult attól a sok sületlenségtől, amit Rousseau mondott róla -, nekünk pedig általánossá kell tennünk a tanítását, s meg kell tanulnunk, hogy minden emberi jelenséget kettős perspektívából nézzünk, nevezetesen aszerint, hogy az milyen képet mutat érkezéskor és milyet távozáskor. A rómaiak - nagyon kifinomultan - két istenségre bízták ezt a két pillanatot: Adeonára és Abeonára, az érkezés, illetve a távozás istenére.
     Minthogy a pacifizmus ezt az egész alapvető kérdést figyelmen kívül hagyta, nagyon megnehezítette saját feladatát. Azt hitte, hogy a háború megszüntetéséhez nem kell több, mint hogy nem háborúzunk, illetve legfeljebb annyi, hogy igyekszünk megakadályozni a háborút. Minthogy a pacifizmus csupán az emberi érintkezésben kialakult funkciótlan, káros kinövésnek látta a háborút, úgy vélte, hogy épp csak el kell távolítani, és nem szükséges semmivel sem pótolni. Ám a háborúnak nevezett hatalmas emberi erőfeszítést csak úgy lehet elkerülni, ha a békén még nagyobb erőfeszítést értünk, mégpedig rendkívül bonyolult erőfeszítéseknek olyan rendszerét, amely a többi közt megkívánja a tehetség szerencsés kiaknázását is. A másik felfogás merő tévedés. Az egyszerűen űrnek tekinti a békét, amit a háború hagyna maga után, ha megszűnne; vagyis nem veszi figyelembe, hogy nemcsak a háború olyasmi, amit meg kell csinálni, hanem a béke is, azt is meg kell teremteni, mégpedig minden emberi tehetség mozgósításával. A béke nem csak úgy egyszerűen "ott van", s készen várja, hogy élvezetet leljen benne az ember. A béke nem magától terem, mint gyümölcs a fán. Az ember semmi fontos dolgot nem kap ajándékként; mindent magának kell megalkotnia, létrehoznia. Ezért a homo faber fajunknak a legvilágosabb neve.
     Ha mindezt végiggondoljuk, nem meglepő-e, hogy Anglia eddig abban a hitben volt, hogy a békéért csak leszereléssel, ezzel a csaknem teljesen negatívnak tűnő cselekvéssel küzdhet? Érthetetlen ez a felfogás, ha nem vesszük észre, hogy milyen diagnosztikai tévedés húzódik meg mögötte, nevezetesen az a gondolat, hogy a háborút egyszerűen az emberi szenvedélyek szítják, s hogy a szenvedélyesség elfojtásával majd elsorvad a militarizmus. Világítsuk meg a kérdést úgy, ahogy Lord Kelvin oldotta meg a fizikai példákat: állítsunk fel egy képzeletbeli modellt. Valóban, képzeljük el, hogy egy adott pillanatban minden ember lemond a háborúzásról, ahogy arra a maga módján Anglia tett kísérletet. Vajon hihető-e, hogy ez elég lett volna, vagy még inkább, hogy ez akár egy parányi lépést is jelentett volna a béke irányába? Nagy tévedés! A háború olyan eszköz, ismételjük meg, amelyet bizonyos konfliktusok megoldására találtak ki az emberek. Ha lemondunk róla, azzal még nem szüntetjük meg a konfliktusokat. Épp ellenkezőleg, érintetlenül meghagyjuk őket, és még a korábbinál is távolabb lesz a megoldás. Teljesen hatástalan lenne, ha mindenkiből eltűnne a szenvedély, s mindenki békét akarna, mert a konfliktusok megoldást kívánnának, és míg nem találna az ember újabb eszközt, a háború könyörtelenül újra és újra feltűnne azon a képzeletbeli bolygón, ahol csak pacifisták élnének.
     Tehát végül is nem a békevágy a legfontosabb a pacifizmusban. Ennek a szónak nem jó szándékot, hanem az emberi érintkezés új eszközeinek rendszerét kell magában foglalnia. Ne várjunk semmiféle előrehaladást ezen a téren, míg a pacifizmusból, ebből a naiv, kellemes vágyból nem lesz új technikáknak egyfajta összetett együttese.
     Az említett pacifizmus épp azzal okozta a legnagyobb kárt a béke ügyének, hogy palástolta előttünk a legalapvetőbb technikáknak a hiányát, pedig azok tényleges, precíz használata jelenti azt, amit pontatlanul békének szoktunk nevezni.
     A béke - példának okáért - a népek közti érintkezési módban megnyilvánuló jog. Nos, a szokványos pacifizmus természetesnek tartotta, hogy létezik ez a jog, hogy mindenki rendelkezésére áll, és hogy csak az emberi szenvedélyek és erőszakösztönök hatása miatt nem élnek vele. Hát ez a legkomolyabban ellentmond az igazságnak.
     Ahhoz, hogy létezzék a jog vagy annak egyik ága, elengedhetetlen, hogy 1. néhány - különösen inspirált - ember kidolgozzon bizonyos jogi eszméket vagy elveket; hogy 2. ezeket a jogi eszméket hirdessék és terjesszék az adott közösségben (a mi esetünkben ez a közösség magában foglalja legalábbis Európa és Amerika népeit, valamint Anglia óceániai domíniumait); hogy 3. ezek az eszmék oly mértékben tért hódítsanak, hogy "közvélemény" formájában megszilárdulva jelenjenek meg. Ekkor, csak ekkor beszélhetünk a szó teljes értelmében jogról, vagyis érvényes normáról. Nem baj, ha nincsenek törvényhozók, nem baj, ha nincsenek bírók. Ha az említett eszmék valóban uralják a lelkeket, nyilvánvalóan megbízható módon szabályozzák az emberek magatartását. S ez a jog igazi tartalma.
     No mármost: olyan jog nem létezik, amely a háború keletkezésének specifikus okaira vonatkozna. És nemcsak abban az értelemben nem létezik, hogy még nem szerzett "érvényességet", tehát hogy még nem szilárdult meg normaként a "közvéleményben", hanem úgy sem, hogy eszmeként, tiszta teorémaként sem fogant még meg egyetlen gondolkodó fejében. És ha ebből még semmi sem létezik, ha még elméletben sem létezik a népek joga, akkor hogy lehet azzal a követeléssel fellépni, hogy szűnjenek meg a népek közötti háborúk? Bátorkodom frivolnak és erkölcstelennek nevezni ez efféle követelést. Ugyanis erkölcstelen azt követelni, hogy egy bizonyos áhított dolog valami csoda folytán csak azért valósuljon meg, mert mi úgy kívánjuk. Csupán az a vágy morális, amelyhez eltökélt akarat is társul, hogy kellő eszközökkel segítse a megvalósulását.
     Nem tudjuk, melyek a nemzetek "szubjektív jogai", amint arról sincs fogalmunk, hogy vajon milyen "objektív jog" szabályozhatná a mozgásukat. Az, hogy az utóbbi ötven évben sorra jöttek létre a nemzetközi bíróságok, az államok közti bíráskodás szervei, csak még jobban elfedi előttünk azt a tényt, hogy mennyire híján vagyunk igazi nemzetközi jognak. Nem becsülöm alá, egyáltalán nem, ezeknek a bíróságoknak a jelentőségét. Egy-egy morális funkciónak a fejlődése érdekében mindig fontos, hogy az sajátos, jól látható formában jelenjék meg. Az említett nemzetközi bíróságok jelentősége azonban mindmáig korlátozott volt. Lényegét tekintve ugyanazt a jogot alkalmazzák, ami már létrejöttük előtt is létezett. Valóban; ha áttekintjük, hogy milyen területen ítélkeztek ezek a bíróságok, akkor látható, hogy pontosan azt végezték el, amit régen diplomáciai úton szoktak rendezni. Semmiféle jelentős előrelépést nem hoztak a lényeget illetően: tehát egy olyan jog megalkotásában, amely megfelelne a nemzetek sajátos valóságának.
     Nem is lehetett várni ezen a területen nagyobb eredményt egy olyan korszakban, ami - hogy csak a két legfrissebb és legnagyobb hullát említsük - a versailles-i békeszerződéssel és a Népszövetség intézményével vette kezdetét. Nem szívesen hívom fel az olvasó figyelmét elhibázott, kudarcot vallott vagy épp romjaiban heverő dolgokra. De nem tehetek másképp, ha egy kis érdeklődést is akarok kelteni újabb nagy vállalkozások, újabb konstruktív és egészséges feladatok iránt. Nem szabad még egyszer olyan hibát elkövetni, mint amilyen a Népszövetség létrehozása volt; mármint az, amit keletkezésének idején konkrétan jelentett ez az intézmény. Nem akármilyen hibáról volt szó, nem afféléről, amit a politika nehéz gyakorlása során szoktak elkövetni. Azt a hibát csak a "súlyos" jelzővel lehet illetni. Az súlyos történelmi hiba volt. A létrehozását ösztönző "szellem" - azoknak a filozófiai, történettudományi, szociológiai és jogi eszméknek a rendszere, amelyből az intézmény elképzelése és formája sarjadt - történelmileg már a keletkezés pillanatában halott volt, a múlthoz tartozott, és nemhogy nem a jövő felé vitt, hanem eleve archaikus volt. Csak azt ne mondják, hogy könnyű ezt most kijelenteni. Már akkor is voltak, akik rámutattak az elkerülhetetlen kudarcra. Ismét bekövetkezett az, ami szinte megszokott a történelemben, nevezetesen, hogy megjósolják a jövőt. Csakhogy ismét az történt, hogy a politikusok nem figyeltek ezekre a hangokra. Nem kívánom itt részletezni, hogy milyen szakmához tartoztak a próféták. Elég, ha annyit mondok, hogy az emberi faunában a politikussal leginkább szemben álló fajtát képviselik. Mindig is a politikus s nem a próféta fog kormányozni; de az emberi sorsok szempontjából rendkívül fontos, hogy a politikus meghallja, amit a próféta kiált vagy sejtet. Minden nagy történelmi korszak e két embertípus árnyalt együttműködéséből született. Meglehet, a jelenlegi zűrzavar egyik legmélyebb oka épp az, hogy immár két nemzedék óta a politikusok önállónak nyilvánították magukat és megszüntették az említett együttműködést. Ennek köszönhető az a szégyenletes helyzet, hogy a történelemnek és a civilizációnak ezen a fokán a világ egy vak mechanizmus foglya és minden eddiginél jobban sodródik. Egyre kevésbé lehetséges bármiféle egészséges politikát megvalósítani hosszú történelmi előrelátás és prófécia nélkül. Talán majd a jelenlegi katasztrófák újból felnyitják a politikusok szemét, hogy észrevegyék azt a nyilvánvaló tényt, hogy vannak olyan emberek, akikhez másoknál korábban beköszönt a jövő, mert rutinszerűen foglalkoznak efféle témákkal, vagy pedig azért, mert olyan érzékeny a lelkük, mint egy precíz szeizmográf.2
     A Népszövetség egy nem létező joghoz felállított, óriási törvénykezési apparátus. A jog helyét csalárd módon az örök életű diplomácia foglalta el, mely jognak álcázva magát jelentősen hozzájárult az általános demoralizáláshoz.
     Gondolja végig az olvasó bármelyik mai nagy nemzetközi konfliktust, és állapítsa meg, hogy talál-e az elméjében akár egyetlen lehetséges jogi normát is, amellyel az - legalább elméletben - megoldható. Milyen jogok illetnek meg például egy népet, amelynek tegnap húszmillió lakosa volt, ma pedig negyvennyolc? Ki formálhat jogot a föld lakatlan területeire? Ezek a példák - egyszerűbbet és kezdetlegesebbet fel sem lehet vetni - világosan mutatják, hogy mennyire illuzórikus minden pacifizmus, mely nem épül kezdettől fogva új jogi technikára. Nem kétséges, hogy rendkívül nehéz ezt a jogot megalkotni. Ha könnyű volna, már régóta létezne. Bizony nehéz, pontosan olyan nehéz, mint a béke, amivel egybeesik. De hát az a korszak, amely tanúja volt a nem euklideszi geometria, a négydimenziós fizika, a kvantummechanika felfedezésének, bátran szembenézhet az említett feladattal, és elszánhatja magát a munkára. Bizonyos szempontból az új nemzetközi jog problémája ugyanolyan jellegű, mint az említett új elméleti felfedezéseké. Ebben az esetben is az a feladat, hogy meg kell szabadítani az emberi tevékenységek egyik formáját - a jogot - egy bizonyos korlátozottságtól, aminek eddig rabja volt. A jog tulajdonképpen álló jelenség, nem véletlen, hogy legfőbb szervének állam a neve. Az embernek eleddig nem sikerült még olyan törvénykezési formát kidolgoznia, amelyre ne lenne érvényes az a megállapítás, hogy rebus sic stantibus. De hát az a helyzet, hogy az emberi dolgok nem res stantes, hanem épp ellenkezőleg: történelmi dolgok, vagyis tiszta mozgásból, örökös változásból állnak. A hagyományos jog csak egyfajta megbénult valóságra szolgáló szabályzat. S mivel a történelmi valóság időről időre gyökeresen megváltozik, elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül a jog stabilitásával, így ez utóbbiból kényszerzubbony lesz. Ha pedig egészséges emberre húznak kényszerzubbonyt, az megőrül. Innen ered - mint az imént említettem - a történelem különös patologikus jellege, amitől az olyannak tűnik, mintha paralitikusok és epilepsziások közt folyó örökös harcból állna. A népekben forradalmak támadnak, a népek közt háborúk robbannak ki. A jót ígérő jogból rossz lesz, ahogy már a Biblia is tanítja: "Bizony! Ti keserűséggé változtattátok a jogot, és ürömmé az igazság gyümölcseit." (Ámos, 6, 12)
     A nemzetközi jogban a leghatványozottabban jelentkezik a jog stabilitása és a valóság változékonysága közti ellentét (a pacifista az előbbinek vetné alá az utóbbit). A jog szempontjából a történelem elsősorban is a föld feletti hatalom megosztásában történt változás. S mindaddig, míg nem léteznek - legalább elméletben - olyan jogi elvek, amelyek kielégítően szabályoznák a hatalomnak ezeket a változásait, minden pacifizmus hiábavaló szerelmi bánat. Ugyanis ha a történelmi valóság elsősorban ebből áll, nyilvánvaló, hogy a status quo az iniuria maxima. Ne csodálkozzunk hát a Népszövetség kudarcán, hiszen az a status quo biztosítására létrehozott óriási apparátus.
     Az embernek dinamikus jogra van szüksége, képlékeny, rugalmas jogra, amely követni tudja a történelem átalakulásait. Nem túlzott, nem utópisztikus és nem is új ez a kívánalom. Már hetven éve ebben az irányban halad a polgári és a politikai jog is. Például szinte minden mai alkotmány igyekszik "nyitott" lenni. Persze ez egy kicsit naiv eszköz, azért érdemes felidéznünk, mert fellelhető benne egyfajta önmozgó jog iránti vágy. Ám véleményem szerint az lenne a leghasznosabb, ha alaposan elemeznénk és megpróbálnánk pontosan meghatározni - vagyis kiemelni a benne szunnyadó elméletet - bolygónk máig legfejlettebb jogi jelenségét, ami nem más, mint a British Commonwealth of Nations. Erre majd azt mondják, hogy képtelenség, mert ezt a különös jogi képződményt két elv alapján dolgozták ki; az egyik Balfour 1926-os híres megfogalmazása: a Birodalom ügyeiben elkerülendő a refining, discussing, defining; a másik Sir Austin Chamberlain 1925. szeptember 12-i, történelmi beszédében hangoztatott gondolat, a "mozgástér és a rugalmasság" elve: "Nézzük csak a Brit Birodalom különböző részei közti kapcsolatokat; a Brit Birodalom egysége nem valamiféle logikai építményen nyugszik. Még csak nem is egy Alkotmányon. Tudniillik mindenáron meg akarunk őrizni egyfajta mozgásteret és rugalmasságot."
     Nagy hiba volna, ha ebben a két formulában csupán a politikai opportunizmus kisugárzását látnánk. Távolról sem ez a helyzet, mindkettő nagyon is hitelesen tükrözi a British Commonwealth of Nations roppant valóságát, mégpedig épp jogi szempontból. Csak meghatározni nem határozza meg egyik sem, tudniillik a politikusnak nem a meghatározás a feladata ezen a világon, ha pedig történetesen angol politikusról van szó, az szinte árulásnak érez bármiféle definíciót. Csakhogy nyilvánvalóan vannak más emberek, akiknek az a küldetésük, hogy elvégezzék, ami tilos a politikusnak (kiváltképp is ha angol): ők meghatározzák a dolgokat, még ha azok alapvetően homályosan jelennek is meg. Elvben nem nehezebb és nem is könnyebb a háromszög, mint a kör meghatározása. Nagyon fontos lenne világos fogalmakba foglalni azt a tényleges jogi helyzetet, amely tiszta "mozgástérből" és tiszta "rugalmasságból" áll. Ugyanis a rugalmasság olyan állapot, mely révén képlékeny lehet a jog, s ha annak tűrést tulajdonítunk, az azt jelenti, hogy várhatóan mozogni fog. Ha ezt a két sajátosságot nem a jog hiányosságának és fogyatékosságának tekintjük, hanem pozitív tulajdonságnak, lehetséges, hogy nagyon is termékeny perspektívák nyílnak előttünk. Valószínű, hogy a Brit Birodalom alkotmánya nagyon hasonlít az Einstein által emlegetett "támpontul szolgáló puhatestű"-höz, ahhoz az elképzeléshez, ami eleinte értelmezhetetlennek tűnt, ma ellenben az új mechanika alapja.
     Az itt leírt új jogi technika felfedezésének lehetősége az angol jogrendszerben sokkal inkább megtalálható, mint bármely más országban. És ez nem véletlen. Az angol jogfelfogás csak egyetlen sajátos megnyilvánulása a brit gondolkodásmód általános stílusának, amelyben a legtisztábban és legszélsőségesebben fejeződik ki mindaz, ami a Nyugat szellemi küldetése, nevezetesen az, hogy merő dinamizmusként értelmez mindent, ami tehetetlen, ami anyagi, és hogy mindazt, ami csupán mozdulatlan, nyugalomban lévő, állandó "tárgynak" látszik, azt erőkkel, funkciókkal és mozgással ragadja meg. Anglia mindig is newtoniánus volt az élet minden terén. De nem hiszem, hogy most el kellene időznünk ennél a témánál. Már bizonyára százszor is kifejtették és kellő részletességgel bebizonyították. Mindössze megrögzött olvasóként azt az elhatározásomat bátorkodom itt elmondani, hogy egyszer szeretnék egy olyan könyvet olvasni, amelyik azzal foglalkozik, hogy az angol newtonizmus hogyan működik a fizikán kívül, tehát az élet minden más területén.
     Ha most összefoglalom az érvelésemet, talán csak egy egyszerű, világos sor lesz belőle.
     Helyénvaló, hogy a pacifista igyekszik közvetlenül elkerülni ezt vagy azt a háborút; csakhogy nem ebből áll a pacifizmus, hanem az emberi együttélés másik formájának, a békének a megteremtéséből. Ehhez egy sor új technikának a kitalálására és használatára van szükség. Az egyik egy új jogtechnika lenne, amely apránként feltárná a föld fölötti hatalommegosztás változásaira vonatkozó egyenlőség elveit.
     Egy új jog eszméje azonban még nem jog. Ne feledjük, hogy a jog nem csupán eszméből áll, hanem sok másból is: hozzátartozik például a csendőrök vagy utódaik bicepsze is. A tisztán jogi gondolkodás technikájához még társulnia kell sok egyéb bonyolultabb technikának is.
     Sajnálatos módon a nemzetközi jog már a nevével akadályozza, hogy világosan lássuk, milyen lenne teljes valóságában egy nemzetek közötti jog. Tudniillik nekünk úgy tűnik, hogy a jog az egyes társadalmakon belül lejátszódó jelenség, a "nemzetközi" jog ezzel szemben épp arra ösztökéli a képzeletünket, hogy azt társadalmak közötti, tehát társadalmi űrben működő jelenségnek lássuk. S ebben a társadalmi űrben gyűlnének össze a nemzetek, hogy egy egyezmény révén megalkossák az új társadalmat, ami majd a szavak varázserejénél fogva a "nemzetek társadalma", vagyis a Népszövetség lesz. De hát ez ugyancsak szójátékként hangzik!3Egy egyezmény révén létrehozott társadalom csak a polgári jog értelmében véve az, vagyis csak társaság. De egy társaság csak akkor létezhet jogi személyként, ha olyan területen jön létre, ahol már korábban érvényben volt egy meghatározott polgári jog. Minden más elképzelés csak fantazmagória. Az a terület pedig, ahol az egyezményt kötő társadalom létrejön, nem más, mint egy korábbi társadalom, ami ellenben nem valamiféle egyezmény gyümölcse, hanem kialakult együttélés eredménye. Ez az autentikus társadalom - tehát nem társaság - csak a nevében rokon az említett másik intézménnyel. Ennyi benne a calambour.
     Távolról sem akarom én most csak úgy dogmatikusan vagy mellékesen vagy sebtiben megoldani a jogfilozófia vagy a társadalomelmélet legbonyolultabb kérdéseit, de azt azért bátorkodom indítványozni, hogy ha valakinek valamilyen jogi jelenséget említenek, bölcsen teszi, ha megtudakolja, hogy melyik társadalom jogáról van szó, s hogy az milyen volt a jog előtt. Társadalmi űrben nincs és nem is sarjad jog. Ahhoz szubsztrátumként valamilyen emberi együttélési egység kell, akárcsak a divathoz és a szokásokhoz, melyek a jognak kisebb, de erősebb testvérei. Ez olyannyira így van, hogy egy autentikus társadalom létezésének nincs biztosabb jele, mint valamilyen jogi tény. Elhomályosítja ennek nyilvánvalóságát az a szokványos tévedés, miszerint azt hisszük, hogy minden autentikus társadalom szükségszerűen autentikus állammal rendelkezik. Ám egészen világos, hogy az államgépezet nem minden társadalmon belül alakul ki, hanem annak csak egy későbbi, fejlettebb szintjén jelenik meg. Lehet, hogy az állam bizonyos szempontból tökéletesíti a jogot, de angol olvasók előtt szinte fölösleges hangoztatnom, hogy állam és annak törvényességi tevékenysége nélkül is létezik a jog.
     Ha nemzetekről beszélünk, általában egymástól elszigetelt és önmagukba zárt társadalmakat szoktunk elképzelni. Csakhogy ez absztrakció, amiből a valóság leglényegesebb eleme marad ki. Kétségtelen, hogy az angolok együttélése vagy egymás közti kapcsolata sokkal intenzívebb, mint például Anglia és Németország, illetve Franciaország népe közt. Ám az is nyilvánvaló, hogy létezik az európaiak közt is egyfajta általános együttélés, és hogy - következésképpen - Európa maga is egy társadalom, amely sok évszázadra tekint vissza, és amelynek - hasonlóan bármelyik nemzethez - van önálló történelme. Ennek az általános európai társadalomnak kevésbé magas a szocializációs indexe vagy szintje, mint amit elértek a XVI. század óta az egyes európai nemzetek. Az tehát kijelenthető, hogy Európa erőtlenebb társadalom, mint Anglia vagy Franciaország, de ne tagadjuk tényleges társadalmi jellegét. Ennek rendkívüli jelentősége van, mert minden létező békelehetőség attól függ, hogy valóban létezik-e vagy sem európai társadalom. Ha Európa csupán nemzetek sokasága, a békeszeretők egyszer s mindenkorra lemondhatnak a reményeikről.4Független társadalmak közt nem létezhet igazi béke. Az kizárólag minimális vagy latens hadiállapot lehet.
     Bár minden erkölcsi valóságot a nyelvben, az írásban megtestesült jelenség alapján értelmezünk, nem feledkezhetünk meg arról a kárról, amit egy-egy beidegzett, téves kép okoz az elménkben. Ezért elítélem azt az Európa-képet, amely olyan gömbök - nemzetek - sokaságából áll, melyek csak külsőleg itt-ott érintkeznek egymással. Ettől a biliárdgolyó-metaforától kétségbe kellene esnie a derék pacifistának, mert a biliárdhoz hasonlóan csak egyetlen eshetőséget ígér, a karambolt. Módosítsuk hát a képet. Ne önálló társadalmak soraként képzeljük el az európai nemzeteket, hanem egyetlen társadalomként - Európaként -, melyben különböző sűrűsödési vagy csomópontok alakultak ki. Ez a kép az előbbinél sokkal közelebb áll a tényleges európai együttélés valóságához. Ezzel persze nem valami eszményképet akarunk felvázolni, hanem vizuálisan kívánjuk megjeleníteni azt, hogy valójában milyen volt ez az együttélés kialakulása a római uralom megszűnése óta.5
     Az együttélés önmagában nem jelent társadalmat, társadalomban való élést vagy társadalomhoz való tartozást. Az együttélés csupán egyének közötti kapcsolatokat feltételez. Ám nem létezhet tartós és szilárd együttélés anélkül, hogy ne alakuljon ki automatikusan a divatnak nevezett par excellence társadalmi jelenség: a szellemi divat avagy a "közvélemény", a vitális technika divatja avagy a "szokások", a viselkedést szabályozó divat avagy a "morál", a magatartást uraló divat avagy a "jog". A divat általános jellemzője, hogy olyan - szellemi, érzelmi vagy testi - viselkedési norma, amelyet elfogadtatnak az egyénekkel, akár akarják, akár nem. Az egyén saját elhatározásából és saját kockázatára persze ellenszegülhet a divatnak; ám épp az ellenszegülésre tett erőfeszítés a legékesebb bizonyíték a divat kényszerítő erejére, az úgynevezett "érvényességére". Nos tehát: a társadalom olyan egyének halmaza, akik tudják egymásról és magukról, hogy meghatározott vélemények és értékek érvényességének vannak alávetve. Eszerint nincs társadalom, amellyel ne járna egy bizonyos világkép tényleges érvényessége, s az olyan végső érvként működik, amelyhez konfliktus esetén bátran fordulhatnak.
     Európa mindig is egységes, abszolút határok és űrök nélküli társadalmi tér volt, mert sosem hiányzott belőle a "kollektív érvényességeknek" - közös meggyőződéseknek és értékskáláknak - az alapja vagy kincse, s azokban megtalálható az a különös kényszerítő erő, amit a "társadalmiság" jelent. Nem túlzás azt állítani, hogy előbb létezett európai társadalom, mint európai nemzet, és hogy ez utóbbi az előbbi anyai öléből született meg és bontakozott ki. Az angolok erről elég világos képet kaphatnak Dawson könyvéből (The Making of Europe. Introduction to the History of European Society).
     Dawson könyve azonban nem kielégítő. Éber, élénk elme munkája, de nem szabadult még meg teljesen a történetírás hagyományos fogalomtárától, azoktól a kisebb-nagyobb mértékben mitikus, melodramatikus fogalmaktól, amelyek inkább elfedik, mintsem megvilágítják a történelmi valóságot. Kevés dolog tudja úgy elhomályosítani a látóhatárt, mint egy ilyen történelmi munka, amely a jelzett módon fogja fel az európai társadalmat; egy ilyen realista, "idealizálás" nélküli munka. Csakhogy ezt a témát sosem látták meg, mert a történelmi látásmód hagyományos formái eltakarták azt az egységes valóságot, amelyet én sensu stricto "európai társadalomnak" neveztem, és a helyére egy többes számú alakot, a nemzeteket helyezték, úgy, ahogy például Ranke könyvének a címében találjuk: A germán és latin népek története. Az az igazság, hogy ezek a többes számban álló népek ludionként lebegnek az egyetlen társadalmi teret alkotó Európában: "benne mozognak, élnek és léteznek". Az általam felvetett történelem elbeszélné ennek az emberi térnek a viszontagságait, s feltárná előttünk, hogyan változott a szocializációs indexe; és hogy időnként milyen súlyosan visszaesett, azzal fenyegetve Európát, hogy kettészakad, és főképpen azt mutatná meg, hogy a béke mértéke minden korszakban egyenes arányban állt az említett indexszel. Ez utóbbi a legfontosabb mai szorongásaink szempontjából.
     A történelmi valóság, vagy közönségesebben fogalmazva, az, ami az ember világában történik, nem független események halmaza, hanem pontos anatómiával és világos szerkezettel rendelkező képződmény. Sőt: talán a Világegyetemben egyedül ennek van önmagától szerkezete, szervezettsége. Minden másból hiányzik - például a fizikai jelenségekből. A fizikusnak valóban szétszórt jelenségekre kell képzeletbeli struktúrát találnia. A történelmi valóság anatómiáját azonban tanulmányozni kell. Vezércikkekből és a miniszterek meg demagógok beszédeiből nem kapunk eligazítást. Alapos tanulmányozással viszonylagos pontossággal diagnosztizálni lehet, hogy a történelem testének melyik pontján, melyik rétegében fészkel a betegség. Létezett a világon egy roppant kiterjedt és erős társadalom - az európai társadalom. Néhány végső elvnek köszönhetően egyetlen alapvető rend alkotta ezt a társadalmat - Európa szellemi és erkölcsi hitvallása. És ez a rend, mely valamennyi felszíni rendetlenség alatt a Nyugat legmélyebb rétegeiben működött, nemzedékeken át sugárzóan hatott bolygónk többi részére, és annyit adott át ebből a rendből - hol keveset, hol sokat -, amennyit csak az be tudott fogadni.
     No mármost a mai pacifistát leginkább az kellene hogy foglalkoztassa, hogy utánajárjon, mi történik most a Nyugat testének mélyrétegeiben, mekkora a jelenlegi szocializációs indexe, miért illant el a "kollektív érvényességek" hagyományos rendszere, és hogy a látszat ellenére nem lappang-e mégis bennük némi élet. Ugyanis a jog a társadalom spontán működése, csakhogy a társadalom elvek szerint való együttélés. Megtörténhet, hogy ezek az elvek jelenleg olyan mértékben hiányoznak, amilyenre még nem volt példa Európa egész történelmében. Ebben az esetben a Nyugat Diocletianus vagy a Severusok óta kapott legsúlyosabb betegségén esik át. Ami nem jelenti azt, hogy gyógyíthatatlan volna; csak annyit jelent, hogy a legkiválóbb orvosokat kell elhívni hozzá, s nem pedig valami jöttment járókelőt. És legfőképp is azt jelenti, hogy nem lehet gyógyírt várni a Népszövetségtől, amely mindig is olyan történelemellenes intézmény volt és ma is az, amilyet - gondolná egy gonosz lélek - csak egy klubban találhattak ki, affélében, ahol Mr. Pickwick, M. Homais és hasonszőrű társaik a hangadók.
     A fenti diagnózis - akár pontos, akár téves - homályosnak tűnhet. Valóban az. Sajnálom, hogy ilyen, de nem tehetek róla. A jelenlegi orvostudomány legpontosabban felállított diagnózisai is homályosak. Ki az a profán lélek, aki egy részletes vérképben valamilyen iszonyatos betegség végérvényes leírását látja? Én mindig is igyekeztem szembeszállni az ezoterizmussal, ami önmagában is korunk egyik nyavalyája. De ne ringassuk magunkat ábrándokban. Különböző mély, részben elfogadható okok miatt a tudományok már egy évszázada feltartóztathatatlanul az ezoterika irányába sodródnak. Sok más hasonló jelenséghez hasonlóan a politikusok ennek sem vették észre a jelentőségét, akik épp az ellenkező hibától szenvednek, a túlzott egzoterizmustól. Jelenleg nem lehet mást tenni, mint hogy elfogadjuk ezt a helyzetet, és tudni, hogy a tudás teljesen eltávolodott a beer-table melletti beszélgetésektől.
     Európa mára deszocializálódott, vagy ami ugyanaz, híján van az együttélést szabályozó érvényes, útmutató elveknek. Európa egyik része most általa "újnak" tekintett elveket igyekszik elfogadtatni; a másik pedig a hagyományos elveket igyekszik védelmezni. Hát épp ez a legékesebb bizonyíték rá, hogy az elveknek egyik csoportja sincs érvényben, és hogy elvesztették vagy meg sem szerezték elvi értéküket. Ha egy vélemény vagy norma valóban "kollektív érvényességet" kapott, annak az ereje nem attól függ, hogy meghatározott társadalmi csoportok mekkora erőfeszítéssel igyekeznek elfogadtatni vagy fenntartani. Épp ellenkezőleg: minden meghatározott csoport az említett érvényességekre hivatkozva igyekszik a lehető legnagyobb erőt szerezni magának. Abban a pillanatban, amikor már harcolni kell egy elvért, az azt jelenti, hogy már vagy még nem érvényes. És megfordítva, amikor teljesen érvényes egy elv, nincs más teendő, mint hogy élni kell vele, hivatkozni kell rá, védekezni kell vele, éppen úgy, ahogy a nehézségi erővel bánik az ember. Az érvényességek vita és megrázkódtatás nélkül fejtik ki csodás hatásukat, békésen és mozdulatlanul nyugszanak a lelkek mélyén, melyek gyakran nem is tudják, hogy azok kormányozzák őket, sőt olykor épp azt hiszik, hogy harcolnak ellenük. Meglepő ez a jelenség, de megkérdőjelezhetetlen és alapvető alkotóeleme a társadalomnak. Az érvényességek alkotják az igazi társadalmi hatalmat, mely anonim, személytelen és független minden csoporttól és egyéntől.
     De - megfordítva - ha egy eszme már elvesztette kollektív elvi mivoltát, nevetséges és ijesztő benyomást kelt, amikor valaki azt hiszi, hogy elég csak utalni rá, és máris igazolást vagy erőt talál benne. Hát ez még ma is túlságosan gyakran előfordul Angliában és Észak-Amerikában.6 Elfogja az embert a nyugtalanság, ha ezt látja. Tévedés vagy szándékos fikcióalkotás ez efféle magatartás? Naivitás vagy taktikázás? Nem tudjuk, mihez tartsuk magunkat, mert az angolszász ember esetében az önkifejezés, a "beszéd" talán más szerepet játszik, mint a többi európai népnél. Ám akár az egyik, akár a másik jelentésű magatartásról van szó, félek, hogy gyászos hatással van a pacifizmusra. Sőt meg kellene vizsgálni, nem épp az volt-e az egyik tényező, mely elősegítette az európai érvényességek hitelvesztését, hogy Anglia oly sajátos módon használta őket. Egyszer ezt a kérdést majd alaposan tanulmányozni kell, most azonban én nem vállalkozhatom rá.7
     Mindezért a pacifistának szembe kell néznie azzal a helyzettel, hogy olyan világban él, ahol hiányzik vagy nagyon meggyengült a békét biztosító legfőbb feltétel. A népek közötti érintkezésben nincs helye a felsőbb elvekre való hivatkozásnak, ugyanis azok nem léteznek. Megsemmisült az a barátságos légkör, amelyben a népek korábban lebegtek, és amely jótékony hatású éterként működve közöttük, lehetővé tette a nyugodt érintkezést. Így hát külön-külön, egymással szemben élnek. Harminc éve még az utazónak csupáncsak képzeletbeli vonalat jelentettek a határok, de azok a szemünk előtt hirtelen megkeményedtek, elszarusodtak, s anyaguk megsemmisítette a nemzetek porozitását, s hermetikusan elszigetelte őket egymástól. Az a való igazság, hogy Európa már évek óta hadiállapotban van, mégpedig lényegileg sokkal súlyosabb hadiállapotban, mint a múltban bármikor. A helyzet okára adott magyarázatomat, úgy látom, nemcsak az erősíti meg, hogy a népek közt virtuálisan háború folyik, hanem az is, hogy - nyíltan vagy kezdeti formában - súlyos viszály dúl az egyes népeken belül is. Frivolitás lenne szeszély vagy intrika termékének tekinteni a mai önkényuralmi rendszereket. Nagyon is világos, hogy azok a - ma szinte minden népre jellemző - polgárháborús állapotnak a kikerülhetetlen következményei. Most aztán látni, hogy minden nemzet belső kohéziója jórészt az európai kollektív érvényességekből táplálkozott.
     A nyugati népek közti közösségi szellemnek ez a hirtelen meggyengülése hatalmas erkölcsi eltávolodással is jár. Roppant nehéz közöttük az érintkezés. A közös elvek korábban egyfajta nyelvként segítették a megértést. Nem kellett hát minden népnek jól és singulatim ismernie minden egyes társát. Ám ezzel csak összegabalyítjuk a korábbi felvetéseink fonalát.
     Ugyanis ez az erkölcsi eltávolodás veszélyesen elegyedik egy ellentétes irányú jelenséggel, ami valójában ezt az egész cikket inspirálta. Egy roppant méretű jelenségre gondolok, melyet talán érdemes egy kicsit pontosabban leírnunk.
     Szinte már száz éve beszélnek arról, hogy az új kommunikációs eszközök - egyéni utazás, áruforgalmazás, hírközlés - közelebb hozták egymáshoz a népeket és egységesítették az egész bolygón az életet. Ám ahogy az már lenni szokott, mindez túlzásnak bizonyult. Az emberi dolgok először szinte mindig legendák, csak később lesz belőlük valóság. Ebben az esetben ma egészen világosan látjuk, hogy túlfűtött várakozásról volt szó. A közeledés tényleges megvalósítására szolgáló eszközök közül már több is eleve létezett - a gőzhajó, a vasút, a távíró, a telefon. De a leglényegesebbeket, mint például amilyen a robbanómotor vagy a rádiózás, még nem tökéletesítették, nem használták széles körben, sőt sokat akkor még fel sem találtak. A tudományos technika első nagy vívmányaitól megrészegült XIX. század sietősen hosszú szónoklatokba kezdett az "előrelépésről", az "anyagi fejlődésről" és más hasonlókról. Olyannyira, hogy a század vége felé az emberek kezdték elunni a közhelyeket, de igaznak hitték őket, vagyis hagyták magukat meggyőzni, hogy a XIX. század valóban megvalósította, amit az említett szóhasználat hirdetett. Ez egy fura történelemszemléleti tévedéshez vezetett, ami sok mai konfliktus megértését is nehezíti. Minthogy az átlagember meg volt győződve, hogy az előző század hozta a nagy felfedezéseket, nem vette észre, hogy igazából az utóbbi negyven év volt a technikai találmányok és alkalmazások páratlan korszaka. A felfedezések száma, jelentősége és ilyen rövid idő alatti gyakorlati alkalmazása nagyban felülmúlja az egész eddigi emberi múltat. Más szóval, a világ tényleges technikai átalakítása rendkívül friss esemény, és a változás most fejti ki - most, és nem egy évszázada - radikális hatásait.8Mégpedig minden területen. A jelenlegi gazdasági élet bajai nem kis mértékben ebből a gyors változásból erednek, amelyet az említett találmányok idéztek elő a termelésben, s amely olyan átalakulás, amihez nem tudott időben alkalmazkodni a gazdagsági organizmus. Ha egy gyár képes egymagában egy fél kontinens teljes cipő- vagy izzószükségletét megtermelni, az nemcsak roppant szerencsés, hanem ijesztő jelenség is. Pontosan ez történt a kommunikáció területén is. Az utóbbi évek alatt hirtelen minden nép óráról órára, percről percre valóban annyi és olyan friss hírt kap a többiről, hogy az az illúziója támad, hogy ténylegesen ott van köztük vagy legalábbis a közvetlen közelükben. Másképp fogalmazva: az egyetemes közélet szempontjából összeszűkült, összezsugorodott a világ. A népek váratlanul dinamikus közelségbe kerültek. És ez pontosan egybeesik azzal, hogy az európai népek morálisan eltávolodtak egymástól.
     Vajon látja-e az olvasó, hogy milyen veszélyt rejt magában egy ilyen fordulat? Köztudott, hogy az emberi lény nem képes - csak úgy önmagától - közeledni embertársához. Mivel olyan korok állnak mögöttünk, amelyekben a közeledés látszólag könnyebb volt, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mindig nagy óvatosságra volt szükség, ha valaki meg akarta közelíteni ezt a légiesen angyalképű vadállatot, aki általában az ember. Ezért vonul végig egész történelmén a közelítéstechnika fejlődése, melynek legismertebb és legszembetűnőbb eleme az üdvözlés. Bizonyos fenntartással talán kijelenthető, hogy az üdvözlés formái a lakosság sűrűségétől függnek; következésképpen attól, hogy mi a normális távolság az emberek között. A Szaharában minden tauregot sok mérföldnyi pusztaság vesz körül. A tauregoknál az üdvözlés százyardnyi távolságnál kezdődik, és háromnegyed órát tart. Kínában és Japánban, ahol hemzsegnek az emberek, hogy úgy mondjam, összeér az orruk, egymás hegyén-hátán élnek, mint valami zsúfolt hangyabolyban, az üdvözlés és a társas érintkezés roppant kifinomult és bonyolult udvariassági formákká szerveződött; mégpedig oly kifinomultakká, hogy egy távol-keleti ember szemében nyers és faragatlan fráternak tűnik az európai, akivel tulajdonképpen csak verekedni lehet. Ilyen mértékű közelség esetében minden bántó és veszélyes: még a személyes névmások is tiszteletlenné válhatnak. A japánok ezért ki is iktatták őket a nyelvükből, s a "te" helyett valami olyasmit mondanak, hogy "e jelen lévő csoda", az "én" helyett pedig mélyen meghajolnak, és azt mondják, hogy "ez az itt álló szerencsétlenség".
     Ha két ember közti távolság megváltoztatása ilyen kockázatot hordoz, képzeljük csak el, mekkora veszéllyel járt, amikor az elmúlt tizenöt-húsz év folyamán két nép közelített egymáshoz. Azt hiszem, nem fordítottak még kellő figyelmet erre az új tényezőre, pedig sürgősen foglalkozni kellene vele.
     Az elmúlt hónapokban sok szó folyt arról, hogy egyes államok beavatkozhatnak-e vagy sem a többi ország életébe. Arról ellenben nem beszéltek, legalábbis nem kellő nyomatékkal, hogy egyes nemzetek véleménye hogyan avatkozik ma be más - gyakran egészen távoli - országok életébe. Ez a második jelenség véleményem szerint sokkal súlyosabb, mint az előbbi. Hiszen az állam végtére is viszonylag "racionalizált" szerv minden társadalomban. Cselekvését meghatározott egyének - a politikusok - akarata szabályozza és adagolja, s ők bizonyára rendelkeznek minimális gondolkodási képességgel és felelősségtudattal. Ám egy nép vagy egy-egy nagy társadalmi csoport véleménye elementáris, meggondolatlan és felelőtlen erő, amely tehetetlenségénél fogva teljesen védtelenül kiszolgáltatja magát mindenféle intrika hatásának. Mindazonáltal, a sensu stricto közvéleménynek, ha a saját országáról ítélkezik, mindig "igaza" van abban az értelemben, hogy sosem üt el a megítélt valóságtól. Világos, hogy miért. A valóság, amiről ítéletet mond, pontosan az, amit átélt az ítélkező szubjektum. Mikor az angol nép véleményt mond a nemzetét érintő kérdésekről, olyan történéseket értékel, amelyek vele estek meg, amelyeket saját bőrén, saját lelkével érzett, amelyeket megélt, röviden, amelyek maga az angol nép. Hogy is tévedhetne akkor a lényeget illetően? Az említett események doktriner értelmezése a lehető legnagyobb elméleti különbségeket gerjeszthetné, azok meg sajátos csoportok által vallott pártos véleményekhez vezethetnek; csakhogy az "elméleti" különbségek felszíne alatt a nemzet által elszenvedett vagy épp élvezett, manipulálhatatlan események egyfajta vitális "igazságot" ülepítenek le benne, ami nem más, mint maga a történelmi valóság, s annak bizony minden doktrínánál nagyobb az értéke és az ereje. Ez az élő "ráció" avagy "igazság", amelyet el kell ismernünk - attribútumként - minden hiteles "közvélemény" esetében, mint látjuk, annak kongruenciáján alapul. Másképp fogalmazva a következő állításhoz jutunk: kimondottan valószínűtlen, hogy egy ország súlyos kérdéseit illetően a "közvélemény" ne rendelkezzék a szükséges minimális információval, hogy ítélete organikus összhangban legyen a megítélt valósággal. Másodlagos, részletbeli tévedések lehetnek benne, de makroszkopikusan nézve nem valószínű, hogy inkongruens módon, szervetlenül, következésképpen ártalmasan reagálna a valóságra.
     Ennek pontosan az ellenkezője történik, amikor egyik ország egy másikról alkot véleményt. Felettébb valószínű, hogy az kimondottan inkongruens lesz. A nép saját vitális tapasztalatai alapján gondolkodik és ítél B népről, amelynek egészen mások a tapasztalatai. Lehet ebből vajon bármi más, mint képtelenségek színjátéka? Ez hát az első oka az elkerülhetetlen inkongruenciának, amit csak egyetlen - nagyon nehezen elérhető dologgal - lehet ellensúlyozni, nevezetesen: elégséges információval. Mivel hiányzik az átélt események "igazsága", azt ismeretekkel szerzett igazsággal kellene pótolni.
     Száz évvel ezelőtt nem számított, hogy az Egyesült Államok népe bátorkodott véleményt alkotni a görögországi eseményekről, és hogy téves információkon alapult az ítélete. Mindaddig, míg az amerikai kormány nem cselekedett, az említett véleménynek semmilyen tényleges hatása nem volt Görögország sorsára nézve. Akkor még "nagyobb" volt a világ, nem volt ilyen sűrű és rugalmas. A népek közti dinamikus távolság oly nagy volt, hogy a hosszú út alatt az inkongruens vélemény elveszítette mérgező hatását.9Az utóbbi években azonban rendkívül dinamikus közelségbe kerültek a népek, és most például a nagy észak-amerikai társadalmi csoportok véleménye ténylegesen hat - mégpedig közvetlenül, mint vélemény, s nem pedig mint az ország kormánya - a spanyol polgárháborúra. Ugyanezt mondom az angolok véleményéről is.
     Semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy megnyirbáljam az angolok meg az amerikaiak szabadságát, s hogy elvitassam a "jogukat", hogy kedvük szerint mondjanak véleményt, amiről csak akarnak. Itt nem "jogról" van szó, vagyis arról az utálatos szófacsarásról, ami ezzel a névvel szokott takaródzni; egyszerűen a józan észről van szó. Énszerintem egy ország közvéleményének a beavatkozása más országok életébe ma arcátlan, mérgező és harci szenvedélyeket szító tényező, mert ezt még nem olyan technika irányítja, amely megfelelne a népek közt létrejött távolságcsökkenésnek. Az angoloknak meg az amerikaiaknak megvan minden joguk, hogy véleményt mondjanak arról, hogy mi történt és minek kell történnie Spanyolországban, ám ez a jog iniuria, ha nem jár együtt a megfelelő kötelezettséggel: azzal, hogy kellően tájékozottnak kell lenniük a spanyol polgárháború valóságáról, melynek elsődleges és leglényegesebb fejezete az, hogy hogyan keletkezett, hogy milyen okok váltották ki.
     Ám épp ezen a ponton éreztetik hatásukat a jelenlegi hírközlési eszközök; egyelőre káros hatásukat. Tudniillik minden nép szüntelenül hatalmas mennyiségű információt kap a többiről. Hogy is lehetne akkor meggyőzni az angol polgárt, hogy nincs kellő tájékozottsága a spanyol polgárháború vagy más hasonló rendkívüli esemény történelmi valóságáról? Hisz tudja, hogy az angol napilapok irdatlan összeget áldoznak arra, hogy minden országban legyen tudósítójuk. Tudja, hogy a tudósítók közül nem kevesen szenvedélyesen és elfogultan gyakorolják a mesterségüket, de azt is, hogy sok társuk elfogulatlansága megkérdőjelezhetetlen, s hogy azok szinte felülmúlhatatlan tisztességgel pontos adatokat közölnek. Mindez igaz, épp ezért roppant veszélyes.10Nos, ha az angol polgár átfutja gondolatban, hogy mi történt az elmúlt három-négy évben, bizonyára észreveszi, hogy Anglia szempontjából nagyon komoly dolgok történtek a világban, s azok meglepetésként érték. Minthogy a történelemben semmilyen számottevő jelenség nem következik be hirtelen, nem tekinthető túlzott bizalmatlanságnak, ha az angol polgárban az a feltételezés fogan meg, hogy sokkal kevésbé tájékozott, mint ahogy általában hiszi, és hogy a bőséges információ, amit kap, perspektíva nélküli, külsőleges adatokból áll, amelyek közt elsikkad a valóság leghitelesebb része. A legvilágosabb példa erre - épp a hatalmas dimenziók miatt - az a roppant jelenség, ami e cikk megírását is kiváltotta: az angol pacifizmus, az angol külpolitika húsz évének kudarca. Ez a fiaskó ékesen bizonyítja, hogy számtalan tudósító munkája ellenére az angol nép vajmi keveset tudott arról, hogy valóban mi történik a többi néppel.
     A világosabb megértés kedvéért foglaljuk sémába a most lejátszódó esemény összetett elemeit. A népben a B néptől kapott hírek kialakítanak egy bizonyos véleményt, amit oszthat több nagy társadalmi csoport vagy akár az egész ország is. Ám mivel ma rendkívüli gyorsasággal, bőséggel és gyakorisággal érkeznek a hírek, az említett vélemény nem marad meg - mint száz évvel ezelőtt - többé-kevésbé "kontemplatív" szinten, hanem elkerülhetetlenül feltöltődik cselekvő szándékkal, és végül is beavatkozást sürgető jelleget ölt. Továbbá mindig vannak intrikusok, akik sajátos okok miatt szándékosan szítják a hangulatot. És megfordítva, B nép is hasonló bőséggel, gyorsasággal és gyakorisággal kap híreket az említett távoli véleményről, a benne lévő nyugtalanságról, mozgolódásról, és az a benyomás alakul ki benne, hogy az az idegen tűrhetetlen arcátlansággal elfoglalta az országát, hogy szinte már ott van és köztük tevékenykedik. Ugyanakkor a bosszúság a kétségbeesésig fokozódik, amikor B nép rájön, hogy mennyire nem vág egybe A nép véleménye azzal, ami B-vel valójában történt. Az már önmagában is haragot gertjeszt, ha a társunk be akar avatkozni az életünkbe, ám ha ráadásul kiderül, hogy egyáltalán nem ismeri az életünket, vakmerősége őrjítően hat.
     Miközben Madridban a kommunisták és társaik a legsúlyosabb fenyegetéssel arra kényszerítettek írókat és tanárokat, hogy kiáltványokat írjanak alá, hogy szólaljanak meg a rádióban és így tovább, addig néhány vezető angol író kényelmesen ült a dolgozószobájában vagy klubjában, és mindennemű külső nyomás nélkül egy másik manifesztumot írt alá, mely azt állította, hogy az említett kommunisták és társaik a szabadság védelmezői. Kerüljük most az elragadtatott szavakat és érzéseket, de azért hadd kérjem meg az angol olvasót, hogy próbálja elképzelni, mi volt az első reakcióm e jelenség láttán, mely egyszerre groteszk és tragikus. Tudniillik ennél nagyobb inkongruenciát bajos lenne találni. De hát szerencsére egész életemben igyekeztem a lelki gépezetemet felszerelni egy erős gátlás- és fékrendszerrel - talán a civilizáció nem is áll másból, mint efféle felszerelkezésből -, meg amúgy is, ahogy Dante mondta: che saetta previsa vien piu lenta,11 így a meglepetés nem vett le a lábamról. Hosszú évek óta igyekszem kimutatni az európai értelmiség gyakran frivol, felelőtlen magatartását, amely a jelenlegi zűrzavar okai között, ahogy lelepleztem, az egyik legelső tényező. Csakhogy egyáltalán nem "természetes" ez a visszafogottság, amivel én szerencsére rendelkezem. Az lenne a természetes, ha én most ádáz harcot vívnék a szóban forgó angol írók ellen. Így ez arra konkrét példa, hogy az agresszivitásnak milyen mechanizmusát hozta létre a népek kölcsönös tájékozatlansága.
     Néhány napja Albert Einstein úgy érezte, hogy "joga" van véleményt mondania és állást foglalnia a spanyol polgárháborúról. Nos, Albert Einstein kihasználja, hogy mennyire elképesztő a tudatlanság Spanyolország jelenlegi, hajdani és mindenkori történelméről. Ugyanaz a szellem vezérli, amikor erre a szégyentelen beavatkozásra vállalkozik, ami oly régóta előidézi az értelmiségiek általános presztízsvesztését, pedig annak köszönhető, hogy ma a világ - pouvoir spirituel híján - csak sodródik.
     Ne feledjük, hogy az itt említett spanyol polgárháború esete csak egy a sok példa közül, melyet magam a legjobban ismerek, s mindössze annyi a szándékom vele, hogy elérjem, hogy fogadja el az angol olvasó egy pillanatra azt a lehetőséget, hogy a bőséges "információ" ellenére sincs kellően tájékoztatva. Talán ez majd ráveszi, hogy pótolja a többi nemzetről alkotott hiányos ismereteit, mert ez volna a legdöntőbb feltétel ahhoz, hogy a világban ismét rend uralkodjék.
     De van itt egy általánosabb példa is. Nemrég a Munkáspárt kongresszusa 2 100 000 szavazattal 300 000 ellenében elvetette a kommunistákkal való fúziót, vagyis az angol "Népfront" megalakítását. Ez a párt és a közvélemény általa befolyásolt hatalmas hányada mégis továbbra is a legnyilvánvalóbban és leghatásosabban pártolja és dicsőíti a más országban létrejött "Népfrontot". Nem érintem most azt a kérdést, hogy vajon jótékony-e avagy katasztrofális egy "Népfront", csak arra szorítkozom, hogy szembeállítsam ugyanannak a véleménycsoportnak a kétféle magatartását és kiemeljem azok káros inkongruenciáját. A szavazás számbeli eltérése olyan mennyiségi különbség, ami Hegel szerint automatikusan minőségi különbségbe csap át. Ezek a számok azt jelzik, hogy a munkáspárti blokknak a kommunistákkal való fúzió, a "Népfront" nem langyos kérdés, hanem azt az angol nemzet szempontjából rettenetes bajnak tartanák. Csakhogy az a helyzet, hogy ugyanez a véleménycsoport ezzel egy időben éppen ezt a mikrobát igyekszik elterjeszteni a többi országban, ez pedig intervenció, sőt azt is hozzátehetjük, hogy katonai intervenció, lévén, hogy a vegyi hadviselés nem kevés jegyét viseli magán. Addig, míg efféle jelenségek megeshetnek, csupán - ismétlem - hiábavaló szerelmi bánat a világbéke minden reménye. Ugyanis a Munkáspártnak ez a kétféle véleménye és következetlen magatartása Anglián kívül csak neheztelést kelthet.
     Úgy gondolom, hiábavaló lenne itt az az ellenvetés, hogy a népnek csak egy részét bosszantják az efféle beavatkozások, mások szívesen fogadják. Túlontúl egyszerű ez a megjegyzés ahhoz, hogy igaz is legyen. Az országnak az a része, amelyik ideiglenesen a külföldi vélemény mellé áll, természetesen igyekszik majd hasznot húzni az intervencióból. Minden más kész ostobaság lenne. Ám ennek a látszólagos és átmeneti hálaérzetnek a felszíne alatt ott működik az egész ország által megélt tényleges folyamata. A nemzet végül is a "saját igazságánál", a valóságos történéseknél köt ki, és a két ellenfél - akár bevallják, akár nem - egyetért vele. Ezért van az, hogy végül is összefognak a külső közvélemény inkongruenciája ellen. Ez utóbbi csak abban a mértékben számíthat tartósan hálás fogadtatásra, amilyen mértékben véletlenül egybeesik vagy legalábbis kevésbé inkongruens az élő "valósággal". Minden ismeretlen valóságban bosszú leselkedik. Az emberi történelem katasztrófáinak pontosan ez a magyarázata. Épp ezért végzetes valamennyi olyan kísérlet, mely figyelmen kívül hagyja, hogy minden nép - bár más-más formában és okból, de hasonlóan az emberhez - egyfajta lelkiség, tehát titkoknak olyan együttese, amelyet nem lehet csak úgy kívülről megfejteni. Ne gondoljon itt az olvasó semmilyen ködös vagy mitikus dologra. Vizsgáljon csak meg bármilyen közösségi jelenséget, például a nyelvet. Elég nyilvánvaló, hogy bármilyen sokáig tanulja is az ember, gyakorlatilag lehetetlen lelkében megismerni egy idegen nyelvet. Hát akkor nem esztelenség az az elképzelés, hogy egy idegen ország politikai valósága könnyen megismerhető?
     Azt állítom tehát, hogy egy adott országnak egy másik ország történéseiről alkotott véleményében bekövetkező mozgások, melyek régen szinte észlelhetetlenek voltak, ma az új világstruktúra hatására valóságos beavatkozások. Ez önmagában is megmagyarázhatja, hogy mi volt annak az oka, hogy amikor az európai nemzetek már-már létrehoztak egy nagyobb egységet, hirtelen bezárkóztak, kölcsönösen - egymással szembehelyezkedve - elszigetelték az életüket, majd átalakították a határokat légmentesen záró szkafanderré.
     Úgy gondolom, itt egy alapvető új probléma előtt áll a nemzetközi fegyelem, mely mint fentebb kifejtettük, párhuzamosan fut a jog kérdésével. Ahogy korábban egy új jogi technika mellett érveltünk, itt a népek közötti érintkezés új technikájáért emelünk szót. Angliában megtanulta az egyén, hogy bizonyos óvatosságot tanúsítson, mikor valamelyik társáról bátorkodik véleményt mondani. Ott a rágalmazás törvénye, és ott a "jó modor" roppant diktatúrája. Semmi sem indokolja, hogy ne vettessen alá hasonló szabályozásnak a népek egymásra vonatkozó véleményalkotása is.
     Ehhez persze meg kell egyezni egy alapvető elvben. Abban, hogy léteznek a népek, a nemzetek. No mármost: a hajdani, olcsó "internacionalizmus" - az, amelyik a jelen bajait szülte - tulajdonképpen ennek az ellenkezőjét gondolta. Egyetlen doktrínája vagy cselekedete sem érthető, ha nem vesszük észre, hogy mindegyik mélyén ott lappang, hogy nem tudta, mi a nemzet, se azt, hogy a nemzetek rendkívüli valóságot jelentenek a világban, amivel számolni kell. Fura egy internacionalizmus volt az, amelyik a tervei közt mindig megfeledkezett arról az apró részletről, hogy léteznek nemzetek.12
     Az olvasó most talán valami pozitív elméletet vár tőlem. Nem okoz gondot, hogy előadjam az én megoldásomat, még ha kiteszem is magam mindenféle veszélynek egy efféle sematikus megfogalmazással.
     A The Revolt of the Masses című könyvemben,13 mely elég nagy sikert ért el angol nyelvterületen, azt hirdetem és állítom, hogy az európai együttélésnek egy fejlettebb formája fog létrejönni, s hogy ez előrelépés Európa egységének jogi és politikai megszervezésében. Ez az európai eszme ellentétes jelű az említett ködös nemzetköziséggel. Európa se ma, se a jövőben nem lesz "nemzet-közi", mert ez világos történelmi fogalmakkal fogalmazva űrt és hiányt jelent, a semmit. Európa "nemzeten-túli" lesz. Ugyanaz az inspiráció, mely hajdan létrehozta a Nyugat nemzeteit, a korallok lassú, néma burjánzásával ma is hat a mélyrétegekben. Az internacionalizmus módszeres eltévelyedése miatt nem lehetett látni, hogy Európa tényleges és teljes egységéhez csak egy elkeseredett nacionalizmussal terhes korszakon át lehet eljutni. Egy-egy új életforma csak akkor tud meghonosodni a földünkön, ha már az előző, hagyományos társát a legszélsőségesebb változatban is kipróbálták. Az európai nemzetek most eljutottak saját gátjaikig, és a gátszakadás hozza majd meg Európa új integrálását. Hisz erről van szó. Nem eltüntetni, hanem egyesíteni kell a nemzeteket, s úgy, hogy megmaradjon a Nyugat gazdag domborzata. Ma, mint fentebb sejtettem, olyan, mintha elpárologtatták volna az európai társadalmat. Ám tévedés volna azt hinni, hogy ez végleges szétszóródást vagy megsemmisülést jelent. Az európai társadalomban ma látható anarchia és nagyfokú szétesés csak újabb bizonyíték a benne lévő realitásra. Ugyanis mindez azért eshet meg Európával, mert a közös hitnek, az európai hitnek a krízisét éli meg, vagyis azoknak az érvényességeknek a válságát, melyek a szocializációjának alapját képezik. Tehát közös a betegség, amelyen átesik. Nem arról van szó, hogy miközben Európa beteg, ez vagy az a nemzet nagyon is jó egészségnek örvend, s hogy ezért valószínűleg eltűnik majd Európa, és egy másik történelmi valóságforma kerül a helyére - például sok különálló nemzet vagy egy keleti típusú Európa, amely gyökerestül elüt a nyugati típusú Európától. Ennek semmi jele sincs a látóhatáron, de annak van, hogy amint közös és európai a betegség, a felépülés is hasonló lesz. Következésképpen a közéletnek két különböző formájában fog megvalósulni Európa tagolódása: egy újfajta liberalizmus formájában, és abban a formában, amit pontatlan szóhasználattal "totalitáriusnak" szokás nevezni. A kisebb népek átmeneti vagy köztes alakzatokat vesznek majd fel. Ez fogja megmenteni Európát. Újból nyilvánvalóvá válik, hogy minden életformának szüksége van az ellentétére. A "totalitarianizmus" megmenti majd a "liberalizmust", kifakítja, megtisztítja, s utána egy olyan új liberalizmus áll előttünk, mely megszelídíti az önkényuralmi rendszereket. S ez a tisztán mechanikus és ideiglenes egyensúlyi helyzet majd lehető tesz egy újabb, rövid nyugalmi periódust, ami elengedhetetlen, hogy a lelkek sűrűjéből feltörjön ismét egy új hit forrása. Mert ez a történelmi alkotás igazi ereje, csakhogy ez nem a forrongás közepette jelenik meg, hanem az elmélyülés nyugalmában.
     
     Párizs, 1937 decembere

        SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása