O R P H E U S - Irodalmi folyóirat

A hetvenes évek, ahol nem éreztem semmit, de azt nagyon, amiről azt hittem, örökre tart és pillanat volt csupán... Lám most visszaköszön: Szevasz, emléxel még? - Szivarfüst ült rá a füstre, oda vetítve Celine és Beuys, Lou Reed, Bowie, Roxy Music, Sex pistols... Hamvas Béla és Tibet. Kiképzés folyt, tilos és etikett. Bilgerlibakancs az volt, de bikacsök is kellett volna. Magnézium, mosókonyha, padlásműterem, szuterén, kötél, drót rendelkezésre állt. Kezdődhetett a munka. Előtte hosszas tervezés, majd mint egy bankrablás vagy terrorista támadás: gyors és pontos kivitelezés. Itt minden részvevő vásárra vitte a bőrét: a performer, a fotós, a helységeket (akcionsraum) kölcsönző mesés személyek,1 a meghívott közönség vagy a csak fotós szeanszok temészetes és véletlen vendégei, kollégák, barátok és hívatlan látogatók.2
     Abban az időben még nem ismertem Ben Vautier tételét, miszerint: "No respect", úgyhogy feltétlen tisztelettel ajánlottam fel tudásom legjavát barátomnak és mesteremnek, Hajas Tibornak (sz. Frankl Tibor), akit baráti köre és családja Biki néven szólított, mint én is itt.
     "- Jó fej ez a Biki, csak azt nem bírom benne, hogy öt perc alatt bebizonyítja neked, hogy ő az isten."
(Freinreisz Károly)

     Nekem imponált ez a képesség, a megalkuvásra képtelen szellem lenyűgöző ereje, a kultúrált bizonyosságtudat. A törékenysége biztos tudatából fakadó sérthetetlenség. A mások eredményeit elismerő, de hibáira könyörtelenül rámutató, sosem bántó, de szigorú forma. Nem ajánlom, hogy ezzel bárki is kísérletezzen, ez vagy van vagy nincs. Úgy hívják: karizma, de kell hozzá más is, ez a karma.

     Hajas Tiboral először az Astoria aluljáró lépcsőjén találkoztam, ahol egy frissen megjelent antológia dedikálására "kölcsönadta" személyiségét Halász Péternek, ezt aláírásával erősítette meg két tanú: Szentjóby Tamás és én, nevünket felcserélve, ki kinek a nevét írta, nem tudom már, talán a Najmányiét?

     Ez volt az első lecke.

     Szentjóbynak 1975 decemberében kellett elhagynia Magyarországot. "Radikálszomnambulisták kis csoportja integet a Ferihegyi repülőtéren." A búcsúztatók dolgukra el... Mi valahogy ott ragadtunk, aztán este is találkoztunk, és ez így ment 1980. július 27-ig.
     Minden nap. Egymásra pazarolt időtlen idő. Micsoda idő! Micsoda szivarok! - A zöld-arany gyűrűs Brazilok, a fa ízű Alhambrák, csípős Havannák, dohányporkabátos Hollandok, könnyű Röstlik és Willem II.-k. Biki ezeknek a szivaroknak a hulláit, a hamut és a csikkeket módszeresen gyűjtötte Nescafés üvegekben éveken át. Akár valami bogárgyűjtemény, katonásan sorakoztak az íróasztal tetején, mígnem egy szép napon az egészet kidobta a szemétbe.

     Abban az időszakban a politikában a 3T, a progresszív művészetben a tilos volt a kulcs. Minden jó műben volt egy direkt vagy rejtett fricska. Az élboly az fmk gettójában tematikus kiállitásokon juthatott szóhoz a fáradhatatlan szervezőművészek csapata: Beke, Mauer, Erdély és Galántai harcai árán. Valahogy minden program, kiállítás kivételes kegynek tűnt a vezetők részéről. Felfoghatatlan hülyeség!
      Az itt látott Hajas munkák teszettek ugyan, de valahogy mégsem igazán. A külcsín nem volt szinkronban a tartalommal.

     Felajánlottam minden képességemet.

     Első közös munkánk, az egyik ilyen tematikus, a dia című kiállitásra készült, bekukkantottunk a Szabadságszobor picsájába. Kénsavval még megdolgozta a filmet, az alvó család éjszakájából kiszökött magányos órákon. Másnap mukába állt vagy inkább rejtőzködött. A protéziseket már Zátonyi Tibor fényképezte. Ezután valahogy mégis lementünk a Moszkva térre egy tekercs fekete háttérpapírral megvalósítani régi álmomat, műteremként használni az utcát. Ehhez aztán fergeteges szöveget írt, amiből később megszületett az Öndivatbemutató című film.

     Az én kamerám az üres falak, csövek, neonok felé fordult; - Néha még elmozdult, megpillantva önmagam vagy környezetem ékeit, de már fejnélkül eltakart szemmel és /vagy meztelenül. Szinte egyáltalán nem érdekelt már, mi van egy képen, csak az: hogy néz ki, mettől meddig tart, milyen tónusok, formák találkoznak és hogyan. Bikit ellenben inkább a tartalom izgatta. Valamint a címadás. Elképesztő szép címet adott néhány képemnek. Guadalajara, Fix pont, Maradék, Lakatlan sziget. Ezek önportrék voltak fénypászmákkal és árnyékokal, emberi ürülékkel.
     Azon kaptuk magunkat, hogy egyfajta "Factory"-ként dolgoztunk ezeken a tablókon. Csöme, Gergő... - Hát hogyan lesz egy ez a sok kép?

     De valahogy még mindig nem volt az igazi.

     Lincshangulat a Ganz Ábrahám Filmszínházban.

     A Papp Tamás szervezte filmklub Najmányi László és Molnár Gergely után Bikit kérte meg, állítson össze egy sorozatot, és tartson bevezetőket. Ezt annak rendje és módja szerint az első után zaklatni, a második után betiltani kényszerült a diktatúra, de a sorozat ment tovább. Helyette így én olvastam fel a szövegeit, amit gyakran a taxiban, az ölébevett kis írógépén fejezett be az utolsó pillanatban. Mindig azt mondta: ne törődj semmivel, csak jó hangosan, érthetően. Én meg belevágtam a zsúfolt nézőtérnek: - Ölni jó!...
     Ezekben az időkben érkezett Budapestre Udo Kier. Rázott. Valami delejes örület kezdődött: mindenki levágatta a haját.
     Elhagyott feleségek, szeretők, férjek, barátságok. Buja mámor. "Mindenki sikk, mindenki sztár, mindenki önmaga manökenje".
     "Egy picit ciki". Kölcsön Ashai-val egy expresszív fotó-séta a Lánc-hídon Udóval. És kitört a váratlan féltékenység. Tény, fantasztikus képek készültek. Valami olyasmi, amire mind a ketten vágytunk, valami giccsbe forduló dráma. Azt hiszem - bár már régóta érett - ez volt az igazi löket. Most már volt mit akarni túlszárnyalni. Egyfajta előjátékként leforgattuk az Éjszaka ékszereit és a Vendég címü videókat, s már tudtuk: megvan a hang, a tónus, a kép. Jó lett volna egy fényképezőgép. Udo egy bőrönd Nikonnal tért vissza. Azonnal munkához láttunk. Az eredmény: Az első Húsfestmény. Erre meg Udo lett irígy, mint egy gyerek, visszakérte a kamerákat. Szerencsénkre Panka, Imó és az Elefánt jóvoltából röviddel ezután, saját felszereléssel folytattuk magnéziumfénybe lobbanó éjszakai kirándulásainkat, a tudat sötét képeit rekonstruálni, titkos mosókonyhákban, gyerekfejnyi lyukat égetve a betonba.
     Akkor volt ez, mikor Beuys a cojote-tal New Yorkba repül, amikor Bécsből idesüvít Egon Schiele feltámadása, amikor átcsúsznak, ha átcsúsznak a határon a Wiener-akcionisták albumai, Meinhof és Baader. A Hatvany Múzeum volt az első valódi body art performance, ahol székhez kötözve bekötött szemmel súgásra próbált szinkronba vakuzni egy lengő kamerával. A következő akció az első Hobó koncerten harminc centis acéltűkkel a sötétben. Ezután Lengyelországban a Dark flash Molnár Gergely, Mitzi Lopez és Hegedüs Péter kollaborálásával, ahol is ájultan szedik le a kötélről.

     Kiutazásom közérdeket sért ez idő tájt, nem mehetek.

     (Ki volt az a Bürösné? Még mindig a BM-ben van? Istenem, mennyi élesre fent fellebbezést írt nekem a Biki ennek a Bürösnének címezve.)

     Itt már végképp fékezhetetlen, egyre veszedelmesebb előadásokat tervez és valósít meg. Nincs visszakozz! Valósággal rászokik a veszélyre. Minél közelebb engedni magadhoz a halált. Főpróba a felvillanó ősfény felismeréséhez. Mindig közelebb. A Hiroshima mon amour Lublinban még csak a ruháját égeti el, a Psyche forgatásáról már mentő hozza haza, túladagolta a magnéziumot és leégette az arcát. - Decemberben a Bercsényiben szinte sértődött, hogy megúszta. Veszélyt! Még! Kijjebb a határokkal!

     Bürösné nem enged, lecsúszom az amszterdami meghívást, Belgium dettó. Szerencsére Ő épségben tér haza a sikeres turnéról.

     Orvosokkal konzultál egy előadásról, ahol egy "pillangón", kis csappal ellátott műanyagcsövön át vödörbe csöpögtetné a vérét. Felesége elmenekül, nem bírja tovább. Hosszas rábeszélésre megszelídíti az előadást, és beleegyezik, hogy áramtalaníthassuk a víztócsát, amit a minden életfunkcióját megszüntető injekció után ájult testével kell feltörölnünk Csömével vonszolva Őt, mint egy felmosórongyot. Ezt is megúsztuk.

     - Megúsztuk?

     Nyolcvanban a nyár Makón talál minket egy komoly szakmai hangulatú grafikai táborban, ahol nyomdagépeken ezrével készítjük a selejteket, hogy azután valami titkos bizonyossággal kiválasszuk azt a húszat, ami érvényes. Nagy részük már szakszerűen szignálva. Az utolsó adagot berakjuk egy barna Wartburgba, festékes kezem öntudatlanul még felkeni a szélvédőre a Kényszerleszállás című képről ismert, körbe foglalt pozitív jelet. Miért? Mikor Ő maga is rettegve festette fel a képre annak idején. És így utólag, ugyanezen a képen az az ábra a talpán...

     - Fess valamit a talpamra!
     - Mit?
     - Amit akarsz, valami jelet... Na, mit festettél?
     - Egy fix pontot.

     És Szeged felé elrepültünk...

- Élsz? - kérdeztem.
- Feküdj vissza!

     Szó nélkül visszafeküdtem oda, ahová estem.
     Eleredt az eső. A kerekeit az égre meresztő roncs körül a Vér című offsetnyomat százszámra.

     Mentők, kórház, éjfél...

     - A barátja meghalt, nem tudtunk rajta segíteni - mosolygott az orvos, mondta kétszer is, és megkérdezte, kérek-e fájdalomcsillapítót.


	Vető János A fény éjszakái Nekem Ö bölcs volt, az együtt töltött idő bölcső. A hetvenes évek, ahol nem éreztem semmit, de azt nagyon, amiről azt hittem, örökre tart és pillanat volt csupán... Lám most visszaköszön: Szevasz, emléxel még? - Szivarfüst ült rá a füstre, oda vetítve Celine és Beuys, Lou Reed, Bowie, Roxy Music, Sex pistols... Hamvas Béla és Tibet. Kiképzés folyt, tilos és etikett. Bilgerlibakancs az volt, de bikacsök is kellett volna. Magnézium, mosókonyha, padlásműterem, szuterén, kötél, drót rendelkezésre állt. Kezdődhetett a munka. Előtte hosszas tervezés, majd mint egy bankrablás vagy terrorista támadás: gyors és pontos kivitelezés. Itt minden részvevő vásárra vitte a bőrét: a performer, a fotós, a helységeket (akcionsraum) kölcsönző mesés személyek,1 a meghívott közönség vagy a csak fotós szeanszok temészetes és véletlen vendégei, kollégák, barátok és hívatlan látogatók.2 Abban az időben még nem ismertem Ben Vautier tételét, miszerint: "No respect", úgyhogy feltétlen tisztelettel ajánlottam fel tudásom legjavát barátomnak és mesteremnek, Hajas Tibornak (sz. Frankl Tibor), akit baráti köre és családja Biki néven szólított, mint én is itt. "- Jó fej ez a Biki, csak azt nem bírom benne, hogy öt perc alatt bebizonyítja neked, hogy ő az isten." (Freinreisz Károly) Nekem imponált ez a képesség, a megalkuvásra képtelen szellem lenyűgöző ereje, a kultúrált bizonyosságtudat. A törékenysége biztos tudatából fakadó sérthetetlenség. A mások eredményeit elismerő, de hibáira könyörtelenül rámutató, sosem bántó, de szigorú forma. Nem ajánlom, hogy ezzel bárki is kísérletezzen, ez vagy van vagy nincs. Úgy hívják: karizma, de kell hozzá más is, ez a karma. Hajas Tiboral először az Astoria aluljáró lépcsőjén találkoztam, ahol egy frissen megjelent antológia dedikálására "kölcsönadta" személyiségét Halász Péternek, ezt aláírásával erősítette meg két tanú: Szentjóby Tamás és én, nevünket felcserélve, ki kinek a nevét írta, nem tudom már, talán a Najmányiét? Ez volt az első lecke. Szentjóbynak 1975 decemberében kellett elhagynia Magyarországot. "Radikálszomnambulisták kis csoportja integet a Ferihegyi repülőtéren." A búcsúztatók dolgukra el... Mi valahogy ott ragadtunk, aztán este is találkoztunk, és ez így ment 1980. július 27-ig. Minden nap. Egymásra pazarolt időtlen idő. Micsoda idő! Micsoda szivarok! - A zöld-arany gyűrűs Brazilok, a fa ízű Alhambrák, csípős Havannák, dohányporkabátos Hollandok, könnyű Röstlik és Willem II.-k. Biki ezeknek a szivaroknak a hulláit, a hamut és a csikkeket módszeresen gyűjtötte Nescafés üvegekben éveken át. Akár valami bogárgyűjtemény, katonásan sorakoztak az íróasztal tetején, mígnem egy szép napon az egészet kidobta a szemétbe. Abban az időszakban a politikában a 3T, a progresszív művészetben a tilos volt a kulcs. Minden jó műben volt egy direkt vagy rejtett fricska. Az élboly az fmk gettójában tematikus kiállitásokon juthatott szóhoz a fáradhatatlan szervezőművészek csapata: Beke, Mauer, Erdély és Galántai harcai árán. Valahogy minden program, kiállítás kivételes kegynek tűnt a vezetők részéről. Felfoghatatlan hülyeség! Az itt látott Hajas munkák teszettek ugyan, de valahogy mégsem igazán. A külcsín nem volt szinkronban a tartalommal. Felajánlottam minden képességemet. Első közös munkánk, az egyik ilyen tematikus, a dia című kiállitásra készült, bekukkantottunk a Szabadságszobor picsájába. Kénsavval még megdolgozta a filmet, az alvó család éjszakájából kiszökött magányos órákon. Másnap mukába állt vagy inkább rejtőzködött. A protéziseket már Zátonyi Tibor fényképezte. Ezután valahogy mégis lementünk a Moszkva térre egy tekercs fekete háttérpapírral megvalósítani régi álmomat, műteremként használni az utcát. Ehhez aztán fergeteges szöveget írt, amiből később megszületett az Öndivatbemutató című film. Az én kamerám az üres falak, csövek, neonok felé fordult; - Néha még elmozdult, megpillantva önmagam vagy környezetem ékeit, de már fejnélkül eltakart szemmel és /vagy meztelenül. Szinte egyáltalán nem érdekelt már, mi van egy képen, csak az: hogy néz ki, mettől meddig tart, milyen tónusok, formák találkoznak és hogyan. Bikit ellenben inkább a tartalom izgatta. Valamint a címadás. Elképesztő szép címet adott néhány képemnek. Guadalajara, Fix pont, Maradék, Lakatlan sziget. Ezek önportrék voltak fénypászmákkal és árnyékokal, emberi ürülékkel. Azon kaptuk magunkat, hogy egyfajta "Factory"-ként dolgoztunk ezeken a tablókon. Csöme, Gergő... - Hát hogyan lesz egy ez a sok kép? De valahogy még mindig nem volt az igazi. Lincshangulat a Ganz Ábrahám Filmszínházban. A Papp Tamás szervezte filmklub Najmányi László és Molnár Gergely után Bikit kérte meg, állítson össze egy sorozatot, és tartson bevezetőket. Ezt annak rendje és módja szerint az első után zaklatni, a második után betiltani kényszerült a diktatúra, de a sorozat ment tovább. Helyette így én olvastam fel a szövegeit, amit gyakran a taxiban, az ölébevett kis írógépén fejezett be az utolsó pillanatban. Mindig azt mondta: ne törődj semmivel, csak jó hangosan, érthetően. Én meg belevágtam a zsúfolt nézőtérnek: - Ölni jó!... Ezekben az időkben érkezett Budapestre Udo Kier. Rázott. Valami delejes örület kezdődött: mindenki levágatta a haját. Elhagyott feleségek, szeretők, férjek, barátságok. Buja mámor. "Mindenki sikk, mindenki sztár, mindenki önmaga manökenje". "Egy picit ciki". Kölcsön Ashai-val egy expresszív fotó-séta a Lánc-hídon Udóval. És kitört a váratlan féltékenység. Tény, fantasztikus képek készültek. Valami olyasmi, amire mind a ketten vágytunk, valami giccsbe forduló dráma. Azt hiszem - bár már régóta érett - ez volt az igazi löket. Most már volt mit akarni túlszárnyalni. Egyfajta előjátékként leforgattuk az Éjszaka ékszereit és a Vendég címü videókat, s már tudtuk: megvan a hang, a tónus, a kép. Jó lett volna egy fényképezőgép. Udo egy bőrönd Nikonnal tért vissza. Azonnal munkához láttunk. Az eredmény: Az első Húsfestmény. Erre meg Udo lett irígy, mint egy gyerek, visszakérte a kamerákat. Szerencsénkre Panka, Imó és az Elefánt jóvoltából röviddel ezután, saját felszereléssel folytattuk magnéziumfénybe lobbanó éjszakai kirándulásainkat, a tudat sötét képeit rekonstruálni, titkos mosókonyhákban, gyerekfejnyi lyukat égetve a betonba. Akkor volt ez, mikor Beuys a cojote-tal New Yorkba repül, amikor Bécsből idesüvít Egon Schiele feltámadása, amikor átcsúsznak, ha átcsúsznak a határon a Wiener-akcionisták albumai, Meinhof és Baader. A Hatvany Múzeum volt az első valódi body art performance, ahol székhez kötözve bekötött szemmel súgásra próbált szinkronba vakuzni egy lengő kamerával. A következő akció az első Hobó koncerten harminc centis acéltűkkel a sötétben. Ezután Lengyelországban a Dark flash Molnár Gergely, Mitzi Lopez és Hegedüs Péter kollaborálásával, ahol is ájultan szedik le a kötélről. Kiutazásom közérdeket sért ez idő tájt, nem mehetek. (Ki volt az a Bürösné? Még mindig a BM-ben van? Istenem, mennyi élesre fent fellebbezést írt nekem a Biki ennek a Bürösnének címezve.) Itt már végképp fékezhetetlen, egyre veszedelmesebb előadásokat tervez és valósít meg. Nincs visszakozz! Valósággal rászokik a veszélyre. Minél közelebb engedni magadhoz a halált. Főpróba a felvillanó ősfény felismeréséhez. Mindig közelebb. A Hiroshima mon amour Lublinban még csak a ruháját égeti el, a Psyche forgatásáról már mentő hozza haza, túladagolta a magnéziumot és leégette az arcát. - Decemberben a Bercsényiben szinte sértődött, hogy megúszta. Veszélyt! Még! Kijjebb a határokkal! Bürösné nem enged, lecsúszom az amszterdami meghívást, Belgium dettó. Szerencsére Ő épségben tér haza a sikeres turnéról. Orvosokkal konzultál egy előadásról, ahol egy "pillangón", kis csappal ellátott műanyagcsövön át vödörbe csöpögtetné a vérét. Felesége elmenekül, nem bírja tovább. Hosszas rábeszélésre megszelídíti az előadást, és beleegyezik, hogy áramtalaníthassuk a víztócsát, amit a minden életfunkcióját megszüntető injekció után ájult testével kell feltörölnünk Csömével vonszolva Őt, mint egy felmosórongyot. Ezt is megúsztuk. - Megúsztuk? Nyolcvanban a nyár Makón talál minket egy komoly szakmai hangulatú grafikai táborban, ahol nyomdagépeken ezrével készítjük a selejteket, hogy azután valami titkos bizonyossággal kiválasszuk azt a húszat, ami érvényes. Nagy részük már szakszerűen szignálva. Az utolsó adagot berakjuk egy barna Wartburgba, festékes kezem öntudatlanul még felkeni a szélvédőre a Kényszerleszállás című képről ismert, körbe foglalt pozitív jelet. Miért? Mikor Ő maga is rettegve festette fel a képre annak idején. És így utólag, ugyanezen a képen az az ábra a talpán... - Fess valamit a talpamra! - Mit? - Amit akarsz, valami jelet... Na, mit festettél? - Egy fix pontot. És Szeged felé elrepültünk... - Élsz? - kérdeztem. - Feküdj vissza! Szó nélkül visszafeküdtem oda, ahová estem. Eleredt az eső. A kerekeit az égre meresztő roncs körül a Vér című offsetnyomat százszámra. Mentők, kórház, éjfél... - A barátja meghalt, nem tudtunk rajta segíteni - mosolygott az orvos, mondta kétszer is, és megkérdezte, kérek-e fájdalomcsillapítót.
Hajas Tibor és Vető János 1 Gerlóczy Sári, Havas Györgyi, Nagy Péter és Nyári István (vissza) 2 Családja: Kiss Kovács Panka, a felesége, Dani a fia, szülei, testvére, Széphelyi Frankl György és feleségei; Bódy Gábor, Beke László, Jancsó Miklós, Jancsó Zoltán, Janesch Péter, Xantus János, Kozma György, Méhes Marietta, Szerencsés János, Erdély Miklós, Csaplár Vilmos, Haraszti Miklós, Rausenberg János, Gerlóczy Gusztáv, Molnár Gergely, Najmányi László, Molnár György, Várszegi Éva, Rausenberg János, Ötvös Géza, Pap Kati, Dixi és még sokan mások (vissza)