Az alábbi interjú valóságosan megtörtént. Utólagos manipuláció során vált - a műfajt is magában foglaló hangjátékká, amely - a lehetséges javaslattal s a jövőben neves színészekkel vagy amatőrökkel egyaránt előadható.
A kijelentések érvénye annyit módosulhat ezáltal, mint egy interjú megtörténte és - mondjuk - egy meghatározott folyóiratban való megfésült, terjedelmi okoknál fogva enyhén rövidített, a lényegtelen részleteket nem közlő változat megjelenése közötti időtávolság. A kettő között az a különbség, hogy az interpretáció zavarrétegei az utóbbinál kevésbé érvényesülnek.
A jobboldalon - a hasonlóság ellenére - nem kommentárszövegek, hanem rendezői utasítások szerepelnek, tehát jövő időben és felszólító módban kell értelmezni őket. Mivel az eredeti szöveget nem programszerűen manipulálják, ez a felszólító mód nem utópisztikus jellegű, egyértelmű javaslat, csak - olcsó szokatlanszerűségénél fogva - éreztet valamit ennek lehetőségéből. Ha ezek az utasítások tudnák, mit akarnak, akkor az interjú eredeti szövege is alaposan megváltozna (gyaníthatóan a javára); de mivel ez volt az adott, a rögzített pont - melytől nagyon eltérni részben lépéstévesztés volna, részben, több tanú jelenléténél fogva, lehetetlen - ezért szükségképpen az utasításréteg sem lehet sokkal szabadabb, mint amennyi szabadság-információ maga a beszélgetés tartalmában van. Az interjú uralkodó kommunikációs normáinak ez az enyhe megsértése nem kíván többet, mint figyelmeztetni az esetleg hiányzó információk releváns voltára és a másság kívánatos lehetőségére.
A színészek részére adott alapvető utasítások (gyakorlat)
1. Képzeljék el, hogy Hamlet történetének az a változata, amit ismernek, valakinek a hatalmi érdekében állt;
2. képzeljék el, hogy Hamlet öreg, színesbőrű asszony volt;
3. próbálják meg átélni, hogy a Hamlet - giccs;
4. képzeljék el, hogy történetének része a közönség is, kibékíthetetlen másságával és próbáljanak ennek megfelelő megoldást találni;
5. töltsenek naponta egy órát - tervszerűtlenül vagy tudatosan tervük ellenére;
6. stb
Hajas Tibor
Mindenesetre feltételezhetjük, hogy "ellenfelvétel" is készül. Dehát - van ennek valami jelentősége?
Az amatőr szövegmondás hibái zavarnak vagy szórakoztatnak minket? vagy többletinformációt jelentenek? Egy adag elnéző jóindulattal hallgatjuk, ahogy szokás.
Könnyen elképzelhető, mit fog válaszolni erre:
H: Természetesen nem ezt állítom, de hogy minden úgy igaz-e, ahogy a mi tudatunk örökölte, az megvizsgálandó. A hamis dokumentumok problémája a felfokozott háttértudat. A jelenség ismerős: a tv-néző leül a képernyő elé és mindent, amit elétálalnak (tulajdonképpen észrevétlenül) névértékben elfogad, ugyanakkor ezzel egy időben a sorok, illetve képek között próbál olvasni, mert feltételezi, hogy becsapják; tehát skizofrén helyzetbe kerül: mindent elhisz, ugyanakkor semmit sem hisz el...
B: Ez felveti másik oldaláról a kérdést: vajon megismerhető-e a valóság, vagy csak "majdnem", ahogy azt az Alibi-feladványok című írásodban elénk tárod?
H: Az Alibi-feladványok "majdnem"-problematikája azzal függ össze, hogy a "valóság" az én szóhasználatomban egyfajta "totális-realitást" jelent. Minden valós tett, tárgy, szituáció, történelem, sors csak majdnem-valóságosnak minősíthető, ha nem totális; s annyira "majdnem", amennyi a totálistól való távolsága...
B: Ez azt jelenti, hogy itt és most nem tudjuk átélni ezt a totalitást?
H: Nem; csak annyit, hogy ehhez általában - és minél inkább változatlanul hagyjuk a körülményeinket és magunkat, annál erősebben - rosszak a diszpozícióink... Tehát nem azt jelenti, hogy senki soha nem tudhatja átélni, vagy hogy a dolgok helyes megítéléséhez egy bizonyos időbeli vagy térbeli távolságra lenne szükség, hanem azt, hogy a dolgok, szituációk, személyek, sorsok "létfoka" általában alacsonyabb a kelleténél - de nem megváltoztathatatlanul.
B: Itt jössz te, az avantgárd művész, az általad létrehozott dokumentumokkal...
H: Dokumentumok? Azt hiszem, előbb a dokumentum fogalmát kellene meghatároznunk; ha akár egy vers is dokumentum, akkor valóban dokumentumot, dokumentumokat hozok létre... Ám ezek az általam létrehozott "dokumentumok" is csak akkor valódiak, ha egyfajta totalitásról, vagy totalitás-szükségletről adnak hírt, amit mások a nem-totalitás állapotában saját totalitásuk kiprovokálásához hasznosítani tudnak.
Még mindig csörög a telefon.
Egyszerűen nem akarja abbahagyni.
Vegyék már fel! Helyesebben: vegye fel az, aki otthon van, így szoktuk meg. Legalább kiderül, melyikük van otthon; bár ez nem érdekel igazán bennünket. Csak ez a hangzavar érjen véget. Nem veszik fel.
Filmekben szokták hasonló módon fokozni az izgalmat, az életbevágóan fontos telefont nem veszik fel, hogy bonyolódhasson a történet. Gondolkozunk, melyik filmben láttuk ezt utoljára; nem jut eszünkbe. Egy biztos, hogy színes és szélesvásznú volt.
Csattanás, a telefon elhallgat. A beszélő könnyedén, szinte mellékesen tüsszent egyet.
Semmi váratlan nem történik.
Vagy mégis? Távolról dörrenés hallatszik, a beszélgetők azonnal elhallgatnak. Rövid, feszült csend után szirénák hangja, mi pedig azon töprengünk, mi történt. Ledőlt a Gellérthegy? Ha ugyan egyáltalán a közelben van a Gellérthegy. Hol folyik ez az interjú? Fogalmunk sincs róla; egy kicsit bosszankodunk, hogy eddig nem merült
H: Azok, amelyeket legalábbis részben ilyen alapról lehetne megítélni, túlnyomó többséggel publikálatlanok.
B: Írásbeli anyagok ezek?
H: Nem feltétlenül és nem elsősorban. Részben írásbeli anyag, részben úgynevezett akciók, vagy - most idézőjelbe teszem - "képzőművészet", és egy sereg más műfajban megvalósítandó "projekt", vagyis terv és ajánlat.
B: Nézzünk egy-egy példát?
H: Legyen az első egy, a Fiatal Művészek Klubjának képregény-kiállításán szerepelt fotósorozatom, melyen egy Párizsban élő barátomnak budapesti házfalakon íródott levelem dokumentálódik... Ez egyrészt akció, másrészt nyílt műalkotás, mert a graffiti, mint a legdemokratikusabb műalkotás, elvileg mindenki számára hozzáférhető, s mindig módot nyújt bárkinek, bármelyik járókelőnek arra, hogy résztvegyen az "alkotásban", tehát hogy tovább írja, belefirkáljon, kommentáljon, kritizáljon, lemossa... stb. Ez egy olyan processzus, melynek végén a létrejött levél egy sor olyan momentumot mozgósít, amit a hagyományos levél soha. (Ugyanakkor megfelel a képregény műfaji követelményeinek is, azzal a különbséggel, hogy a szöveg nem kívülről kerül a képre, hanem magában a képben - ami jelen esetben a valóság - foglaltatik.)
B: Nézzük meg ezt az akciót tüzetesebben, mondhatni tartalmilag.
H: Jó, tekintsük ezt egy modellnek, amely nagyjából érinti a problémák javát. A közölt szöveg szövegszerűségében az írásbeliség hagyományos formáinak engedelmeskedik. Ugyanakkor személyes, nem is akárhogyan, mivel meglehetősen komoly földrajzi távolságot igyekszik átlépni, mégpedig úgy, hogy a címzett életében jelentős helyszínek válnak háttérré, a "levél papírjává"... Ez a személyesség "nyílt személyesség", annak meghosszabbításaként, hogy amit egy másik személlyel közlök, az eleve egyfajta nyilvánosságnak szóló közlés, még ha ez a nyilvánosság egyszemélyes is; és magában foglalja azt az utópisztikus hipotézist, hogy a kicsi és a nagy közösség nem feltétlenül különneműek. A megvalósítás cselekedete bekapcsol egy adag kockázatot, hiszen az ember ismeretlen világba
A hangok folytatják:
Miért nem reflektálnak az előbbi felfordulásra? Vagy ennyire fontos lenne a témájuk? A háttérben ajtónyitás hallatszik, beszélgetésfoszlányok; nem tudjuk kivenni, kik és mit keresnek a - szobában? Mintha nők is lennének a közelben; valami csörömpölésszerű hang, ami ismerős jellegénél fogva csészék és kanalak csörgésének értelmezhető; teáznak talán? Még mindig nem tudunk semmit a dörrenésről, de kezdünk el is feledkezni róla.
Most felejtettük el.
Kattanás: elképzelhető, hogy a másik magnót kapcsolták ki. Nem ártana tudni, hogyan fog kinézni az az "elleninterjú", amit feltételezünk. Úgy gondoljuk, most meghallottuk a cenzúrát. De vajon kiét? Vagy - egyszerűen szalagot cserélnek?
Újabb kattanás, talán újabb bekapcsolást jelent. Ha többször ismétlődik ez a ki-bekapcsolás, el fogjuk veszíteni a szemünk - micsoda ostobaság, miért a szemünk? - elől a másik interjú alakulását. Nem szagolunk bele semmi titokba.
B: Nem érzed ezt a gesztust túlságosan absztraktnak?
H: Adott esetben szó sincs semmiféle absztraktságról, hiszen az egész akciónak egyetlen eleme sem absztrakt. Sem a levélműfaj, sem a levél szövege, sem az utcai környezet, sem a falra firkálás gesztusa, sem a "közönség", a járókelők, sem a járókelőket ért impulzus, sem a nekik tett ajánlat, hogy ők maguk is írhatnak a falra, a felszabadító gesztus, hogy "ez bárkinek eszébe juthatott volna", nem absztrakt. (Legfeljebb a levél feladója és címzettje közötti távolság. Másrészt maga a "műalkotás" nem magyarázkodik ennyit.)
B: A régi avantgárd alkotásaihoz hasonlítva elég hatékony művészet ez?
H: Először is, ami a házfalakra kerül, az egy előadás konkrét és az adott esetben mozgósítható közönségénél jóval szélesebb tömegekhez szól, legalábbis szándékai szerint...
Másodszor, mindez "hatékony" lehet a hagyományos művészetközlő formákon belül is, hiszen az akcióról készült dokumentáció kiállításra kerül egy megfelelő művészeti intézményben, ahol a látogatók, a műélvező közönség az addig elmondottakon túl is megítélheti a maga speciális esztétikai szempontjai szerint...
Harmadszor: a "hatékonyság" jelenlegi fogalma az emberi gondolkozásban legalábbis kétes szerepet tölt be, és elképzelhető, hogy előbb-utóbb alapos revízióra szorul...
B: Nézzünk most egy másik példát.
H: Hadd említsem meg azt a tesztlapomat, mely bizonyos abszurd gondolat-határátlépéseket provokál. Ez távolról emlékeztet a japán haiku, vagy a koan műfajára, mely egy végeredményben közölhetetlen élményt vagy tudást, ismeretet közölhető konkrétumokon keresztül akar eljuttatni a befogadóhoz; vagy egy, a formális logika
... nem tudjuk kihámozni, annyira elnyomja az interjú.
A meccsközvetítés érdekesebb lenne.
Kikapcsolják a - rádiót? tévét? Kár.
A hang iránya megváltozik: a beszélő elfordult és távolodik a mikrofontól. Vízcsobogást hallunk ettől kezdve elég sokáig: a mondatokat így sokkal nehezebb érteni. Mivel rutinosak vagyunk a sorok közötti olvasásban, a hangokkal is ezt tesszük. Az a hipotézisünk, valaki fürdővizet ereszt.
B: Lényegében itt két értelmezés hangzott el. Vajon az említett akció, s a koncept művészi megvalósulása, illetve megvalósítása egyenértékű-e az általuk képviselt magas gondolati szinttel?
H: Ezek az értelmezések csak az egyik fajta értelmezésnek tekintendők - és előzékenységből adtam őket, egy interjú keretein belül. Maguk a művek nem magyarázkodnak. A kétségeid pedig magán-kétségeknek tekinthetők mindaddig, míg az azt determináló tényezőket is figyelembe vesszük; hogy például már a művészet-fogalomnál értelmezési problémák merülhetnek fel. Mit tekinthetünk (és mit tekintsünk) művészetnek? Mit tekintünk (és mit tekintsünk) művészi tevékenységnek, vagy műalkotásnak? Mi a művész sorsfeladata? Valószínűleg felül kell vizsgálnunk az eddig kialakult műformákat, műfaji határokat, művészetértelmezéseket, a művészi közlést...
Eszünkbe jut, nem tudjuk, hogy néznek ki a beszélők. Megpróbáljuk elképzelni őket.
Kérdés: kötekedő hangsúllyal. Válasz: feszült, visszafojtott hangon; vagy nem. Mindenesetre váratlan csattanás, halk nyögés, rövid szünet. Mi történhetett? Egy pofont kevert le - ki? Kinek? Ez az agresszivitás nem tartozik a játékszabályokhoz. Aggódni kezdünk, hova fajulhat ez még? De mintha mi sem történt volna:
Mivel ezt "határozottan", "meggyőződéssel" mondja és "férfiasan", elmosolyodunk. Ismerjük ezt a szerepimitációt.
Hangosabban mondja.
B: De én azt hiszem, hogy ez mindig is így volt... A művész, a művészet sorsa ez... sőt, nem csak sorsa; feladata, lehetősége is.
H: Ez a gondolat a mozdulatlan világ eléggé egyiptomi elképzeléséből ered. A társadalom változása akcelerációs folyamat, a változás tempója hihetetlenül gyorsul. Egyiptom többezer évig majdnem mozdulatlan kultúrája még joggal hivatkozhatott örök szempontokra; nekünk már nincs erre semmiféle jogalapunk...
B: Hogyan látod az avantgárd fogalmát, mi a "régi" avantgárd és az új közötti kapcsolat, illetve különbség? Arra a nézetre gondolok elsősorban, mely a régi avantgárd forradalmiságát abban látja, hogy ez - már akkor - kijelentette és alkalmazta azt az új tézist, hogy minden művészet... tehát minden anyagot és minden eszközt fel lehet használni a művészet érdekében... s melyhez a mostani mintha csak azt építené hozzá, hogy mindenki művész...
H: Én azt hiszem, hogy a század első felének klasszikus avantgárdja és a neoavantgárdnak titulált kortárs avantgárd között nem csak ennyi a különbség. A klasszikus avantgárd nem állította, hogy minden művészet, csak gesztust tett ennek irányában, mégpedig úgy, hogy a művészet fogalmát, lehetséges tárgyát és eszközeit jóval szélesebben értelmezte, mint a hagyományos vagy kanonizált művészet... A klasszikus avantgárd még partikuláris programok alapján dolgozott; a kubista program a tömeg, tér és látvány, a futurista az idő, a dadaista a kultúra, a konstruktivista az értelmes tevékenység, a munka, a szürrealista a pszichológia újraértelmezése alapján, vad frakcióharcokba bonyolódva egymással, noha megjelenésük valóban előlegezte az új szempontok szintézisét.
Még közelebbről mondja. A lélegzetét szerencsére csak halljuk, nem érezzük.
Egyre emelkedő hangon, a végét szinte énekli - most már tényleg énekli, a Yesterday Papers című Rolling-Stones szám dallamára - 1969-es sláger, választhatott volna újabbat is...
Hogyhogy? A kérdés is énekelve érkezik? Mit hallunk végül is, operát? Nem értjük, miért bohóckodnak. Bármelyikünk örülne, ha interjút készítenének vele. Mint egy híres emberrel.
Feszengő érzés: honnan ismerjük ezeket a mondatokat? Most nem énekel, hanem hadar, mintha bemagolta volna.
Most végre megszűnik a vízcsobogás, a zenével együtt.
Rövid szünet után másfajta locsogást hallunk, prüszkölést és fújást.
Ki fürdik? "Barna" vagy "Hajas"? Vagy mindketten - egy kádban? Mindenesetre elég furcsa interjú az, amit kádban bonyolítanak le. Gondolkozóba esünk, hallgassuk-e tovább is ezt az értelmetlenséget; de ha eltekintünk a zörejektől és csak a mondatok tartalmát figyeljük, egy darabig még elviselhető; jót tesz az önbizalmunknak. Mi sokkal értelmesebb kérdésekre és válaszokra volnánk képesek.
H: A pop és a nálunk majdnem ismeretlen fluxus nem kategorizálható ilyen egyértelműen, mint ahogy teszed - de az egyes irányzatok megtárgyalása most kitérő lenne... Az sem igaz, hogy egyszerűen magatartásművészetről van szó (bár minden művészi tevékenység egyben magatartás is), mert ez igaz a neodadaizmusra, de a konceptuális művészetre, a lingvisztikai kutatásokra nem. Ráadásul az egész kérdést nagyon művészetcentrikus nézőpontból tárgyalod... A művészet az avantgárd szempontjából másodrendű, helyesebben - mint már mondtam - a korábbi művészetfelfogásoktól gyökeresen eltérő tartalmú...
A jelenlegi avantgárd társadalmibb jellegű, mint a korai avantgárd, mert az, noha társadalmilag fontosnak minősíthető gondolatokat és programokat is hordozott magában, lényegileg elitművészet maradt. A jelenlegi művészet megpróbálja tisztázni a helyzetét; megszünteti a művész privilegizáltságát, a művészet árujellegét, és elfoglalja a maga helyét, mint az emberi megismerés domesztikálhatatlanul specifikus, de minden meg nem nyomorított agyvelő számára hozzáférhető módja, mely éppoly releváns, mint az információrendszerezés, problémamegoldás bármely egyéb módja. Ez elválaszthatatlan az értelmes szabadságfogalomtól; ezért tartható feudális maradványnak a művészet meghatározott társadalmi cselekvésterületre való specializálása, a művészi termelés és elosztás antidemokratikus módszerei.
Ez tehát demokratikus folyamatot jelent, melyben a művészet és a művész különleges, megkülönböztetett helyzetétől eljutunk, vagyis el szeretnénk jutni a "potenciálisan mindenki művész" állapotáig...
B: Én ezt lebontási feladatnak vagy jelenségnek is érzem, mely elmegy egészen a banalitásig.
H: Nem. Demokratizmus olyan értelemben, hogy nem a művészet száll le a néphez, hanem a nép, pontosabban az ember bontakoztatja ki szabadon saját ezideig nem ismert, vagy nem használt képességeit.
Vagy legalábbis természetesebb hangsúlyozással. A hang, amit hallunk, olyan, mintha papírról olvasnának fel egy szöveget, ami kissé már elmosódott és nem túl könnyű kibetűzni.
Vagy nem tud rendesen olvasni?
Ha olvassa a szöveget, úgy kell neki, tudhatná, hogy a papír elázik a kádban. Azt kívánjuk, menjen a papír teljesen tönkre, és legyen kénytelen a saját szavaival folytatni.
Eszünkbe jut, hogy ha az egész meg van előre írva, és amit hallgatunk, nem egy interjú, hanem...? játék?, mindegy, akkor a spontánnak tűnő válasz is benne van a forgatókönyvben, tehát nem megoldás. Kárörömünk elhervad és unatkozni kezdünk; itt az idő, hogy rágyújtsunk.
A szereposztás választhatott volna jobb színészeket is. Micsoda ripacs hanghordozás!
Szegények, azt képzelik, hogy a művészetről ilyen stilizált módon kell beszélni? Megvan a véleményünk a rendezőről.
B: Most látszólag kissé elkanyarodva, ám mégis szervesen kapcsolódva az eddigiekhez, hadd kérdezzem meg, hogy milyen kontaktus van a külföld avantgárdja és a magyar avantgárd között? Nem fordulhat-e elő, hogy olyan kísérletek zajlanak itthon, melyek kint már esetleg lefutottak?
H: A kontaktus szervezetlen, személyes, baráti, ismerősi, ismeretségi és ismertségi alapon létezik. Ennélfogva az említett eset gyakran előfordulhat. Ezért egyrészt a hiányos információáramlás felelős, másrészt egy demokratizálódó folyamat kialakulási szakaszáról van szó, egyre tömegesebb részvétellel; a művészet kezd szociológiai tényezővé válni, s így természetesen bizonyos elképzelések, törekvések nagyobb számban esnek össze, mint az elitművészet esetében - bár nem tudom, hogy nem egyszerűen stílusirányzatok kialakulásáról van-e szó? A jelenlegi prakszis úgynevezett "ötlet-elsőségi" versenyfutását viszont tévedésnek tartom.
B: Igen ám, de éppen az akció, a projekt ötlethez, gesztushoz kötődése követeli meg ezt a versenyfutást...
H: Nem az epigonizmusról beszélek. Az ismeretlen életre hívása valóban megköveteli, hogy a kreatív gesztus különbözzön minden már ismerttől. De ha olyan összeesés fordul elő, mint Gauss és Bólyai elmélete, abszurd egyedül Gausst tekinteni szerzőnek, csak mivel - szerencsésebb körülményei folytán - módja volt "szabadalmát" előbb bejelenteni. Egyáltalán nem hiszem, hogy az új művészet megköveteli a "szabadalom" és a "névvel való cégjelzés" fogalmait; amennyiben mégis, ez átmeneti állapot, és nem a dolog lényegéből következik, a művész csak annyiban hibáztatható, amennyiben része a társadalomnak, mely ezeket a fogalmakat létrehozta és őrködik a megmaradásuk fölött... ez ennek a művészetnek az elképzeléseivel szöges ellentétben áll.
De ha ezt utánozzák, mégis remek színészek.
A locsogás egy-két nagyobb csobbanással megszűnik, majd szörcsögést hallunk; a fürdés valószínűleg befejeződött. De az is lehet, hogy... Nem, ez túlságosan elrugaszkodott feltételezés.
Zuhanás zaja és férfisikoly. Ezt már meg se próbáljuk fejteni.
Mégis folytatja, nem történt semmi baj. Megkönnyebbülünk, ha valamelyik szereplő iránt szimpátiát érzünk. Ha nem, egyszerűen bosszankodunk. Értjük, mire szolgál ez az interjú? Tulajdonképpen nem.
Itt megakad; szünet, majd egy női hang súgva kisegíti: "a művészet kezd szociológiai tényezővé..." Megakadt a szerepében, színházi súgót hallottunk? Vagy egy kedves jóbarát segített önzetlenül és egy kicsit lekezelően? Vagy ott helyben - sugalmazzák a válaszokat?
Hosszabb szünet után az előbbiektől eltérő hangfekvésű ajtódörrenés, majd a beszélgetés visszhangosabbá válik, kopogással kísérve.
Megkönnyebbülést jelentene, ha biztosan tudnánk, vajon egy lépcsőházban vagyunk - illetve vannak-e? Elkövettük azt a hibát, hogy odaképzeltük magunkat.
Éles vágással egyszerre csak az utcán vagyunk. Igen, ez eltéveszthetetlen; a zúgás, a járművek zaja, az egész csivitelésszerű hangszőnyeg; minden stúdióban ilyen háttérzörejt kevernek az úgynevezett "utcai jelenetek" mögé. Nem tudjuk megállapítani, mi a különbség a helyszíni és a stúdiófelvétel között. Elég baj.
H: Nem, csak a "szabadalmi hiúság"-ról. Persze, mindez csak elmélet; jó volna például, ha engem személy szerint nem érintene ez a hiúság, de sajnos nem megy - s ezért a kontextus a felelős, amely ezt visszajelzi. Tehát kiadók, szerkesztőségek, galériák, filmgyárak vagy magánemberek ezekkel a terminusokkal gondolkoznak, így ha más elképzelésem lenne is, a gyakorlat terrorja miatt kénytelen vagyok ragaszkodni a "tulajdonomhoz", a "szabadalmaimhoz"...
B: Ha igazán konzekvens lennél magadhoz, és nem tennél engedményt ennek a skizofréniának, mely nyilván a "majdnem"-állapotot hozza létre a világban, akkor konzekvens lennél abban a demokratizmusban is, mely ezeket az akciókat és projekteket létrehozza.
H: Egyelőre kénytelen vagyok ezt a fajta "tulajdonjogot" fenntartani. Ez nyilvánvalóan átmeneti állapot; de jelenleg, ha az ember eltekint ettől - mint ahogy elvileg létezik olyan kontextus, ahol ez fel sem merül -, akkor az egész program életképességét veszélyezteti... Vagyis, ha nem ragaszkodik a tulajdonjoghoz, akkor természetesen következetes a programjához, viszont maga a program megsemmisül, kifelé nem hallatszik.
B: E kérdéskör folytatása az, hogy az akciókhoz, projektekhez, hogy csak a példáknál maradjunk, hogyan illeszkednek a megjelent írásaid?
H: Tehát azok a szövegek, melyek saját szempontomból hagyományosnak tekinthetőek. A szerkesztők, helyesebben a kiadó kétfajta anyag közül jó ízléssel a hagyományosabbat választotta - persze ez csak a körülményeket teszi érthetővé, nem a publikálás gesztusát. Ezek a szövegek saját sorsom nem-totális voltának termékei, kompromisszumok az életképesség érdekében... S ugyanakkor, hogy örülök a megjelenésüknek, tudom, hogy ez olyan, mintha csak a balkaromat süttetném a strandon.
Úgy döntöttünk végül is, a mi interpretációs felkészülésünkben van a hiba; nem tudtuk időben eldönteni, mit is akarunk hallani, tehát mit hallunk a rendelkezésünkre álló keretek között.
De hát ha nekünk kell eldöntenünk, mit hallunk - hol az igazság, amely nem tűr vitát? Bennünk? A mi tévedéseink vitájából fog kialakulni? Esetleg személyesen kell utána járnunk? Mindkét alternatíva fárasztó és elkedvetlenítő; az egész beszélgetés nem éri meg a felét sem. Elhatározzuk, hogy nem hallgatjuk tovább.
Elhatározásunkat tett követi.
(Bejegyzések a határidőnaplóba, 1975. április 1.)