Utoljára az Astoria-aluljáróban láttam Bikit, 1973 februárjában, valószínűleg hétköznap volt, mindenesetre késő este. Hárman voltunk, amikor elváltunk, L. Júlia, Biki és én. Többek között az útlevelemről is szó esett, amellyel pár nap múlva elhagytam az országot. Később Júlia azt írta, hogy Biki fizet neki egy üveg whiskyt, ugyanis, s most őt idézem, "fogadtunk a fejedre, én fizetem, ha veled együtt ihatjuk azt a whiskyt a Felszabadulás téren, ő fizeti, ha nélküled kell innunk." A "fejedre fogadtunk" kifejezés abban az összefüggésben még egészen "normálisnak" látszott.
     Mellőzöm az előzményeket, mert azok, ha nem is túl hosszúak, bonyolultnak tűnnének. Csupán azt szeretném megjegyezni, hogy pár év múlva a barátok és az ismerősök közül többen már Nyugat különböző nagyvárosaiban éltek. A hetvenes évek vége felé történetesen úgy alakult, hogy rövid ideig Párizsban ugyanabban az utcában laktunk Molnár Gergellyel, a rue Quincampoix-ban. A városrész persze akkor még nem az volt, ami ma. A Pompidou Központ még csak nemrég nyílt meg, a MacDonald's-ok és az ezekhez hasonló helyek, meg a turistatömeg sokkal mérsékeltebben voltak jelen. A "lyuk" utáni időket éltük, vagyis a valamikor Les Halles helyén hosszabb ideig tátongó óriásgödör betömése a jelenlegi Forummal éppen csak befejeződött. Jellegzetesen átmeneti korszak a piaci árusok világából a fodrászüzletek és a galériák felé, az első poszt-punk élt együtt az akkor érthetetlenül frissnek és modernnek ható "jólneveltség" ("bon chic, bon genre") különböző megnyilvánulásaival. Ebben a környezetben különösen irreálisnak tetszett a hír, Biki balesete. Úgy gondolom, Molnár Gergelytől hallottam először. Talán véletlenül találkoztunk a rue Quincampoix-val párhuzamos Boulevard Sebastopolon. Vagy esetleg L. Júliától, mivel akkor már ő is itt élt, a város keleti részén, a huszadik kerületben. A hírben, azon túl, hogy megrendített, volt valami titokzatos is. Valóban baleset volt?
     Nem sokkal a rendszerváltás után V. Móninak próbálom magyarázni a megmagyarázhatatlant. Hogy így is lehet leállni. Arról beszéltem, hogy ez a nemzedék gazdag skálán illusztrálta, hányféleképpen lehet kiszállni: eltávozás cím hátrahagyása nélkül, halálos betegség, gyors lejáratú alkoholizmus, öngyilkosság, baleset... Gyakran alig lehet észlelni a különbségeket az egyes módozatok között. Biki eltűnését különösen brutálisnak láttam, talán éppen azért, mert váratlanabb volt, mint a többieké. Ő maradt, majd hirtelen radikálisabban távozott el, mint az eltávozottak.
     Móni már témákat akart érinteni az interjú során, én makacsul visszatértem Biki végzetes balesetére. Végül is mi történhetett abban az autóban? Beszélgettek, egyszer csak valaki tett egy mozdulatot, azt öt vagy tíz perc múlva követte egy másik, közben elhangzott egy mondat, aztán egy félmondat, ami generált egy újabb gesztust, ezt pedig körülbelül negyedóra múlva követte a végzetes aktus. Természetesen az említett mozdulatok és mondatfoszlányok nem légüres térben képződtek, hanem más mozdulatok és mondatok özönében. Tulajdonképpen akkor, amikor az a bizonyos félmondat elhangzott, vagy azt a bizonyos félmozdulatot valaki megtette, még nem lehetett tudni, milyen jelentőségük lesz a későbbiek szempontjából. A történéssel egyidőben a mondatoknak vagy a mozdulatoknak látszólag nincs hierarchiája. Később azonban egyesek mégis jelentősebbeknek látszanak, mint mások. Utólag egy mozzanatsor jelentősebb elemei között kapcsolatokat, sőt oksági kapcsolatokat lehet feltételezni. Valóban csupán utólag? Lehetséges, hogy a sorsdöntő szavak illetve mozdulatok között a kapcsolat már a kimondásuk, illetve a megtételük pillanatában is fennállt, csakhogy akkor még ennek senki sem lehetett a tudatában.
     Valami ilyesmit mondhattam vagy szerettem volna Móninak elmondani, mindenesetre sokat beszéltem Bikiről, és ő az egészet magnóra vette. (A hangszalag a későbbiek során nem került elő.) Aztán beültünk a Trabantba, és a Podmaniczky utcába mentem, egészen a házig vitt, a vasúti átjáróhíd után tett le. Utánanéztem, amint ment a Körút felé, szinte üres volt a hosszúnak tetsző utca, csupán a macskakövek egyenetlensége töltötte fel a látványt. Ez csütörtök este volt. Pénteken vonatra szálltam, a nagy hőségben éjfél felé vettem a francia személyzettől egy szendvicset, a következményeit most nem részletezem. Egy hét múlva F. telefonált, Móni autóbalesetben meghalt a Nyíregyháza felé vezető úton, Tiszavasvári előtt. Egyedül volt a kocsiban, már nem a Trabantban, barátai kölcsönöztek neki egy másik autót. Állítólag szemerkélt az eső. Mi járhatott a fejében, mielőtt kevéssel a kanyar előtt áttért volna a baloldali sávba. A kérdés most sem tartalmi szempontból érdekes. Vajon voltak-e a gondolatai között olyanok, amelyek látszólag ugyanolyan esetlegesnek és tűnékenynek mutatkoztak, mint a többiek, de közben észlelhetetlenül egymásra utaltak, s erősítették a megjósolhatatlan tendenciát? Vajon ezeknek a gondolatoknak a fontossága csupán utólag állapítható meg vagy magában a keletkezésük pillanatában volt bennük valami, ami miatt a lehetségesnél finomabb érzékelés számára már akkor "súlyosabbnak" tűnhettek, mint a többiek?
     Véletlen egybeesés? Mármint az, hogy Mónival Biki eltűnésének rejtélyéről beszélgettünk, majd pár nap múlva ő maga is autóbaleset áldozata lesz. Vagy itt megint olyan összefüggések vannak, amelyek szükségszerűen elkerülik figyelmünket?
     Jól tudom, hogy bőven lehet racionális magyarázatokat találni mindarra, ami számomra titok. Ha olyasvalakinek beszéltem Biki utolsó útjáról, aki közelebbről ismerte őt abban az időben, az rögtön pontos információkkal egészítette ki hiányos tudásomat, megmondta, hogyan lehet pontokat tenni a kérdőjelek helyére. Nem értette, hogy a helyesbítés szükségtelen, Biki végső "tette" voltaképpen azt szimbolizálja, hogy a kép mögött űr van.
     Ehhez képest minden másodlagos, bár ezek a másodlagos tények jóval több reménnyel tarthatnak számot az érdeklődésre. Például az, hogy egy krisztinavárosi lakásban értesültem először a létezéséről. Ez még a '?60-as évek első felében, a "belvárosi galeri" koncepciós pere idején történt. Az eseményt szeretném őszre tenni, még meleg van, de a sarokban már ott áll egy hősugárzó. Meg lehet említeni azt is, hogy később a Szétfolyóiratban neki is megjelentek írásai. Ezt is őszre teszem. Távírati stílusban még barátjáról, G. Jánosról is lehet szólni, aki most New Yorkban él, de én Párizsban ismertem meg, közvetlenül ideérkezésem után. Nyilvánvalóan bírálható módon, hozzá a tavaszt társítom. Ő nagyon fiatalon hagyta el Magyarországot, talán 17 éves korában, s Bikin kívül még emlegetett egy-két embert kamaszkorából. Az egyik Tuta volt, újabb homályos pont. Vajon Biki és Tuta ismerték egymást? Tuta a főiskolára járt, szobrász szakra, ő is nagyon korán lemondott arról, hogy megismerje a túlélés kapzsiságát.