Miközben én még azon tűnődöm, hogy melyik választ várod...?
Beszélgetés Hajas Tiborral 1980-ban
A teljes beszélgetést eredetileg fél tucat kazetta tartalmazta, ebből csak a most közölt - befejező - rész kazettája maradt meg. Egy előző szakasz kazettájáról a szöveget még 1980 februárjában leírtam; ez 1992-ben ugyancsak az Orpheusban jelent meg.1 A két rész nem közvetlen folytatása egymásnak, de tartalmilag szorosan kapcsolódnak; a fontosabb összefüggésekre ebben a szövegben lábjegyzetekben utaltam. A könnyebb olvashatóság érdekében kevés kihagyást, stiláris javításokat és alcímekkel jelölt tagolást alkalmaztam.
Az interjúval, félbehagyott feldolgozásával és a kazetták letörlésével összefüggő indítékaimat az 1992-ben közreadott rész bevezetője tartalmazta. Lényege, hogy saját hibámból nem voltam képes a fölvett anyaggal, különösen pedig Hajas csak nagyon kevesek által ismert elbeszéléseivel akkoriban lelkileg megbirkózni. Azzal, hogy Hajas esetében Isten kereséséről van szó, ahogy Beke László állítja,2 azért nem tudtam mit kezdeni, mert nekem Isten minden, semmiből nem különíthető el, keresni azonban csak valamit tudok. Noha nem lehetetlen, hogy valaki életének egy pillanatában mindennel találkozzék, de ezt, azt hiszem, emberként senki sem éli túl. Amig Hajas élt, lelkének mélyében ugyanolyan őserdei késztetések lappangtak, akárcsak bennem vagy többi beszélgető társában. Ettől még Isten esendő gyermekei vagyunk, de ha egymás szemébe nézünk, nem tanácsos elfeledni, hogy a tükör mélyéből tigrisek és leopárdok néznek vissza ránk, akik ugyancsak Isten teremtményei. Egyik happeningjének magnetofonról elhangzó refrénje (mialatt eszméletlen testét meztelen hátán lábánál fogva vonszolták az üvegcseréppel teleszórt színpadon) arról tanúskodik, hogy Hajas nagyon is tisztában volt ezzel. Nem tudom másképp értelmezni az ott monoton ismétlődő magnetofonszövegét: "Ne hagyd megtéveszteni magad!"
Hajas félelmetes, véres elbeszélései, melyek viszolygó faszcinációmat elsősorban kiváltották, akarva akaratlanul ezeket a késztetéseket és a velük összefonódó fenevadat mutatják meg szokatlanul pőre formában. A nyomorúság és esendőség kegyetlen szövegbe transzformált tárgyi bizonyítékai, és megalkotásuk egyben azt is jelentette, hogy valamit talán tényleg kereshetett. Valami nagyon konkrétat és nagyon emberit.
Hajas elbeszélései a nyilvánosság számára nyomtatásban eddig nem jelentek meg. Ameddig élt, személyisége eleven teljességgel közvetítette esztétikai és etikai világát. Halála után csak azok a dolgok közvetíthetnek, amelyeket megcsinált. Az említett elbeszélések nélkül sok minden nem értelmezhető eléggé azokból a reflexiókból, melyeket munkássága és lénye a kortársakban kiváltott
U: Füst Milán azért van napirenden, mert szereted?
H: Le vagyok nyűgözve tőle. Első alkalomtól kezdve, amikor először olvastam Füst Milán verset: mmm, hát ezt lehet?
U: Én azonban a prózaíróra gondoltam. A költészetben van nagyon sok mindenféle más, de prózában...
H: ...de prózában is hozza ugyanezt a levegőt. Ez egy Mao Ce- tung! Egységes figura. Nemcsak a prózája és a versei, még az anekdoták is, melyek hozzá tartoznak. Hogyan kísérik például át a tisztelői a Párizsi utcából az egyetemre előadást tartani, valaki visz közülük egy háromlábú vadászszéket, hogy ha az öreg elfárad, akkor alája tehessék az utcán. Vagy amikor üléseznek nála a srácok, és átjön az első szputnyik az égen, és mindenki rohan az ablakhoz, és nézi - ez meg ott dörmög magában, hogy micsoda hülyék, amikor engem nézhetnének!
Szentjóby rémített el egy történettel, gyönyörű volt. Ott ülnek a lábánál Altorjayval, és az öreg meg trónol felpolcolva a párnákon, egy nagy széken, előtte az íróasztal, ezek meg ott kuporognak a lábánál. Nyomja a sódert, közben elfogja a köhögőroham, kiránt egy fiókot, beleköp, visszalöki és folytatja, mintha mi sem történt volna.
U: Olyan prózaíró, akinek ugyanaz a levegője, ugyanaz a háttere, ugyanaz a problémavilága, mint amivel ma az ember szembenéz. Engem nagyon megragadtak a századforduló ködlovagjai, de ők mind keleties, kelet-európai, dobrudzsai, beszarábiai, baltikumi, még mindig nem igazán mai, a kultúránk centrumából megszólaló alakok. Pedig például Cholnokyt nagyon nagyra becsülöm... Füst Milán az egyetlen, akiről az első pillanattól kezdve úgy éreztem, olyan, mintha Párizsban született volna vagy Londonban vagy New Yorkban.
H: Baromi nagyszabású figura. Még egy van, ami a prózát illeti, de távolról sem ekkora formátum, pláne nem ilyen egységes, de néha baromi kemény: Csáth Géza. De nem hiszem, hogy a ködlovagsága miatt. Ezek a kemény, véres dolgai - és baromi jó a paranoia-analízise. Csáthban egy csomó dolog van, amely kilóg. Másrészt túlságosan író. Nem annyira szabad, mint Füst Milán. A sztorik szerencsés esetben elég kemények, katonásan fogalmaz, hogy átüssenek a dolgok, de látod rajta a fogalmazást. Füst Milán viszont beszél, abban az értelemben beszél, hogy ott rossz, ahol nem tökéletesen olyan, mint ő, mint amilyennek ő szeretné látni magát, és erről meglehetősen határozott elképzelései vannak. Kerül amibe kerül...
U: Rám a legnagyobb hatást az tette, hogy minden egyes motiváció, ami életében érte, ellenjavallatot jelentett az ő esetében, ellene hatott annak, hogy író legyen, és ő annak ellenére lett azzá, ami lett. Teljes mértékben maga csinálta meg magának a személyiségét, az egész életművét.
H: Abszolút kézben tartott történet...
U: A világ neki semmit nem segített, az égadta földön semmit. Pontosan ellenkezőleg... És ahogy itt az elmúlt harminc évben is valójában semmit... Abszolút annak ellenére lett valami, hogy ezt nem akarták.
H: Ezzel nem lehet mit csinálni. Ez akkor is van, hogy - azt mondod, annak ellenére lett valami - ha nem lesz valami, akkor is van. Ez végigcsinálja magának.
A bizonyosság forrása, avagy a valóság mint "trip"3
U: Neked ez nem akkora probléma, mert benned olyan hallatlan magabiztosság van, hogy te ezt ki is éled. De azért: ha valami nem lesz valamivé, akkor azért az nincs....
H: Akkor is van. Attól, hogy társadalmilag nem lesz valami, attól azért van. Beszéltünk a filmemről 4, amelyben egy csomó dolog van abból, amit te magabiztosságnak nevezel, ebből a tapasztalatból, és ami tulajdonképpen arra az élményre támaszkodik, pontosabban az a legpontosabban datálható élmény ebből - mert akkor már az öntudatomnál voltam -, amikor letartóztattak.5 És úgy, hogy egy természetes szombat hajnalon egyszer csak puff, ott volt a szobámban tíz ember, mondták, "azonnal öltözzön" és máris szedték szét a lakást.
U: És annyi lélekjelenléted volt, hogy megkérdezted, hol a letartóztatási és házkutatási parancs?
H: Azonnal mutatták. Azzal kezdték. Ez nyilvánvalóan egy trip, lidércálom. Akkor válik valósággá, amikor... mert attól kezdve egy csomó álommotívum jelenik meg: bevisznek, levetkőztetnek, megmotoznak, leltárba veszik a cuccokat, kincstári fehérneműt adnak, visszaadják a felsőruhát, betessékelnek a cellába és - bang, rádcsukják az ajtót. És attól fogva kezdődik az, hogy jó, jó, ez trip,... de hiszen akkor a trip a valóság, akkor ez nem kétnemű dolog. Azt a filmemet 1976-ban, tehát még formailag azok előtt a dolgok előtt készítettem, amelyeket ma csinálok és itt látsz most. A filmnek is ez az élmény volt az alapja. Először is mozgófilm, amely nem mozog. Másodszor hangos film, amelynek a kétharmada süket. Mindehhez le van választva a világról: annyi az egész, hogy járókelők vannak megállítva a Moszkva téren, az első blokkban a szereplők állnak és mögöttük mozog a tér. Ettől olyan furcsa, bicegős hatás keletkezik, hiszen se nem mozognak, se nem szuvenír fotó, hiszen "mozgófilm". Vadidegenek állnak rajta, a legesetlegesebb mintavétel a tömegből. Ebben az első periódusban instruálva is vannak a kamera mögül, ami nem afféle riport-instrukció, hanem baromi kemény, célra tartott. Tehát látszik, hogy fikció az egész. Arról van szó, hogy mindenki kap negyven másodpercet, egy percet arra, hogy így legyen az örökkévalóságnak. Ugyanis ezek az emberek nyilvánvalóan soha nem kerültek kamera elé ezelőtt, nem fognak kerülni ezután se, a családi fényképalbumok természetesen elhanyagolhatóak, mert úgy pusztulnak el, akár növények a réten, vagy akár az emberek, a bogarak. Ennélfogva ez a film, amely valószínűleg megmarad, ez az egyetlen esély számukra, hogy valahogy a felszínre jöjjenek a történés egészének a mélyéből. Ehhez képest ez leírhatatlanul rövid idő, de az a leginkább releváns megjelenési mód. Hiszen ha végignézel rajtam, minden így történik, ilyen esetlegesen, még akkor is, ha megpróbálod kontextusában prezentálni a személyiséget. Akkor is ez történik, ha filmek sokaságában valakinek a története pontosan csak annyi, hogy megjelenik a képen, flash, és már ott sincs. Ez leírhatatlan nehézségű feladat, ha valaki meg akarja oldani. Van egy percem, és most egy percig úgy kell állnom, hogy ez marad az örökkévalóságnak. Így vagyok, ez vagyok, ez leszek. Mert másképpen nem is lesz.
U: Nem lesznek nagyon egyformák az arcok? Mindegyiken csak a meglepetés tükröződik.
H: Totál egyformák lettek. Pici eltéréssel, de nem az eltérés a lényeg. Az eltérést, azt regisztrálod, amikor ülsz és nézed a vetítést, egy fél óra, és ez elég ahhoz, hogy lásd, ez nő, ez gyerek, ez öreg, ez fiatal, ez egyedül van, van olyan is, párban vannak, két öregasszony bevásárló cekkerrel, vagy egy papa a gyerekével... Az instrukciók lemenetele után egyszercsak megvakul, megsüketül a film, eltűnik az emberek mögül a mozgó háttér, amiben ezeket megbiccentették, megállították, és sötét háttér kerül mögéjük. Abszolút levágva, de ugyanakkor az utca embere a kontextusból kitépve és "odarakva". Körülbelül úgy, ahogy Isten látja az embert. Minden teremtmény olyan, mint a másik. Megszűnik minden zörej, a fekete hátteres rész teszi ki az egész túlnyomó részét, és egy vak, süket szörnyűséges terror van. Ezek meg állnak ott, az egyik mosolyogni próbál, a másik... rettentő látvány: bogárgyűjtemény. Antropológiai kézikönyv. Beke Laci, aki akkor véletlenül arra járt, szintén be lett állítva közéjük. Ott volt tehát a lehetőség, hogy ellenőrizzem magam, mert hiszen én is közöttük lehetnék és bármelyikünk. Semmi nem különbözteti meg a többitől. Csak néhány ember számára válik el, akiknek titkos háttértudása van, akik ismerik őt. De egy idegennek...
Egyetlen reménysugár van az egészben, amikor egyszercsak valaki átmegy a kamera előtt. Le lett ugyan zárva a tér rendőri segédlettel - baromira bírtam -, ennek dacára valaki véletlenül átment a kamera előtt. Tehát a fekete háttér, ott áll, nem tudom megkülönböztetni, mert hiszen olyan gyorsan sétál át a képmezőn. És magával is húz valami zörejt - ehhez ugyanis én adtam hozzá valami zörejt. Ennyi. Végeérhetetlen hosszúság van, a fekete háttér, a mozdulatlan mozgókép, a cserélődések, és egyszer csak annyi történik, hogy ez a zörej. Mi volt ez? Te nem tudod, mi volt. A kegyelem.
U: A szabad neutron, amely éppen áthaladt.
H: Ezt azzal kapcsolatban mondtam, amit te magabiztosságnak neveztél. Ez ebből az élményből következik. Az ember annyi, amennyi éppen abban a pillanatban. Mert lehet, hogy ez a pillanat olyan minőségi váltást hoz magával, ahonnan már nem tudsz visszahivatkozni: a történetedre, a kontextusodra, a kapcsolataidra... szóval arra, ami körülvesz, ami magyarázhatna belőled valamit. Beállít most két pacák, és azt mondja: viszünk Kamcsatkába. És akkor Kamcsatkában miről kezdenél el magyarázni? Kinek? Meddig? [...]
Barátságok a túlélés jegyében
U: Te azt mondtad, hogy számodra azok a lényeges kapcsolatok, melyek hozzájárulnak a túlélésedhez. 6 Hogy végigcsinálhassad... Mit igényelsz a másik emberhez fűződő kapcsolatodban?
H: Magamat.
U: Csak olyanokkal barátkozol, akik egy húron pendülnek veled?
H: Vagy egy húron pendülnek velem, vagy az ellenségeim. Pontosabban kirajzolnak valamiféle határt, ahol nem vagyok tisztában vele, mit szeretek, mit nem szeretek, mit vagyok hajlandó eltűrni, mit nem vagyok hajlandó eltűrni, milyen nagy, milyen kicsi vagyok. Tehát vagy tükör vagy fűtőanyag. De mindaz, amiről beszélünk, az többé-kevésbé racionális kérdésekre adott többé-kevésbé racionális válaszok. A karakterük mindenképpen olyanok, hogy az ember jóval tudatosabb választ ad, mint ahogy erre mód van a gyakorlatban.
U: Azért figyelek föl erre, mert te ezt hallatlanul tragikusan fogalmazod meg. Azt mondod: hozzájárulnak a túlélésemhez. Honnan ez a tragikus megfogalmazás, amikor az ember arra gondol, hogy barátja van? Lehetne azt mondani: azért a barátom, mert úgy, olyan oldottan érzem magam vele, mintha egy kád meleg vízben ülnék, mert jó, mert zsibongtató. Bármit lehet ebbe kapcsolni, de amit belekapcsol az ember, az logikusan a kellemes dolgokra vonatkozik.
H: De nekem az az élményem, hogy húzom az időt. Nekem az az élményem, hogy most mindjárt csöngethetnének.
U: Betegnek, halálos betegnek tartod magad?
H: Nyilvánvalóan vannak ilyen típusú szorongásaim is. De ha már ilyen konkrét részletekre bontjuk le, valószínűleg nem csak ezekből a konkrét részletekből áll, de ezek azok, amelyek mondhatóak, amelyek felfoghatóak. Van egy ilyen érzésem - mindenen túl. Emellett meg van egy csomó hisztériám, attól kezdve, hogy az az élményem, hogy ha nagyon elkezdek gondolkodni, álmodni, megsuhintott már, hogy nem tudok visszajönni. Egyik. A másik: megszerettem olyan élményeket, már gyerekkorban, betegségekkel kapcsolatban, hogy onnan se lehet visszajönni; és az ember sohasem tudja, hogyan és miképpen mutatja meg magát - lehet, hogy már régóta ott van. Aztán vannak a véletlen élmények. Elüt egy autó, vagy saját magam provokálom: ugrálok, direkt, én erre képes vagyok, és egyszercsak kiderül... Nem az derül ki, hogy nem vagyok képes, hanem - ez figyelmeztetés - az, hogy ettől kezdve egy másik történet jöhet. Lehet, hogy nagyobb, sőt biztos, szebb, minőségi váltás. De nem lesz módom visszaköszönni, hogy "szevasztok". Ehhez hozzárakódik sok más, attól kezdve, hogy a barátaim túlnyomó többsége, mint hogyha a szél fújta volna el, eltűnt. Egy részük még valahogy kallódik a látótér szélén, ha nagyon ambicionálná az ember, akkor lehetne tartani a kapcsolatot - de hamis, mesterkélt, nem igazán funkcionál. Illetve csak nexus értelemben funkcionál, de nem azon az érzelmi és egyéb szinten, ahogy ez testközelben volt, vagy ahogy egyszer, egy időben volt. Egészen a létbizonytalanság érzetemig, mert totál slamasztika van - én nem vagyok képes dolgozni. Addig van fedél a fejem fölött, addig eszem, amíg elém rakják.
Barátságok a preparáltság jegyében
U: Akartam már az előbb is kérdezni valamit, és most még inkább, miután elmondtad, hogy nem vagy képes dolgozni, meg ez a nagy érzékenység, hogy szinte beleőrülsz valamilyen betegségi állapotba, amelyből nem tudsz visszatérni. Tedd a kezed a szívedre: nincs ebben valami olyasmi, hogy tudod - ezt elvárják tőled. Hogy mindez, amiről beszámolsz, a művészetről alkotott közfelfogás velejárója. Nem legyintett meg az a gondolat, hogy éppen itt, ezen az úton válsz áldozatává a saját korodnak?
H: A saját koromnak?
U: A saját korod közhelyének ráadásul.
H: Te... nem... ennél nekem sokkal nagyobb bajom van.
U: Mit értesz azon, hogy "sokkal nagyobb bajod van"?
H: Azt, hogy ha áldozatává válok a saját korom közhelyének, az abszolút másodlagos, illetve egy rossz lesz az egyéb, ugyanennyire elementáris rosszak között, amivel szembe kell néznem. Mondtam, hogy nekem alapélményem az egyedüllét. Ennélfogva a többi káprázat - baromi könnyedén el tudom tolni a világot úgy, ahogy van, az egészét. Ha ő azt mondja nekem, én áldozatává váltam az ő közhelyének - hát mi ez a világ?
U: Na várj, Tibor, erre akarok nagyon komolyan rákérdezni, mert engem ez érdekel... csak nem tudom kifejezni még... erre rá kell jönnöm, hogy engem a veled való beszélgetésben a legmélyebben mi érdekel? És csak járom körül... De megpróbálom körüljárni most... Az egyedüllétet említetted, mint amitől félsz. Jól értettem?
H: Nem az, hogy félek tőle, hogy ez következik be, hanem ez van, ezért félek tőle.
U: Azt akarom tőled kérdezni... Végül is azt nem tudom megállapítani, hogy a te barátságod Beke Lászlóval milyen, hiszen nem voltam jelen, nem éltem meg. És amit most mondok, az elméleti kiindulás: ha elolvasod azt, amit Beke meg te együtt beszélgettetek, akkor igazolni tudom magam, amikor ezt az absztrakciót megfogalmazom. Ő abból él, hogy egy művészt megért. Ebből következik, lehet ugyan, hogy barátok vagytok - ehhez a részéhez nem tudok hozzászólni - de hogy te az ő számára egyfajta árucikk vagy, ha ő művészettel foglalkozik, te meg művész vagy... Ennek következtében amikor az árucikket fölhasználták, akkor otthagyják. Akkor tehát fogyasztva vagy. A másik: azt tapasztaltam, hogy embereket legelőször és elsősorban konkrét dolgok kötnek össze. Még akkor is, ha olyan barátságokról van szó, melyek egy életen át tartanak. Amögött is valami konkrét van, csak elég nehéz kibányászni. Mert például nem tudatosul az anyagi érdek. De adott esetben az érzékiség se. Az, hogy mondjuk a másik szép! Vagy megértő. De a semmi nem köti őket össze. A szimpátiákról szóló beszédek mögött is konkrétság van, vagy nincs semmi, és akkor az egész szimpátia üres szó. Ebből következik, hogy bennünket, itt, ez a beszélgetés, és ezen belül az, amit én meg akarok találni, az köt engem hozzád. Hogy téged mi köt hozzám, egyelőre ez nem kérdés tárgya, hiszen eddig én voltam az, aki érdeklődéssel közeledett. Ez az érdeklődés nagyon hideg és nagyon embertelen dolog. Érzelemidegen. Következésképp, ha ez a konkrét dolog elszáll, akkor te velem szemben ugyanúgy egyedül maradsz, mint amikor Beke feldolgozott valamit a te művészeteddel kapcsolatban. Egyedül maradsz. Ez mi? Én megdöbbenve állok ezelőtt. Miközben én is a gyakorlója vagyok.
H: Azt mondod, hogy egyedül maradok... Miközben én meg azon tűnődöm, hogy melyik választ várod...?
U: Semmit... Megdöbbenve... úgy várok a válaszodra, mint ahogy egy gyerek vár három éves korában arra, hogy most mit fog látni.
H: Na... ugyanis a következő... itt két különböző szint van. A praktikus dolgok kötik össze az embereket, elsősorban - mindegy, hogy milyen megszorítással mondjuk ezt -, ez stimmel, ezzel egyetértek, még akkor is, ha ezeknek a konkrét dolgoknak vannak szubtilisebb formái. Persze minél konkrétabb, annál jobb. De szubtilis formák is működnek, mert hiszen esetleg ott csapódnak le, ahol nem is várod, és valamilyen automatizmus jobban tudja az érdekeidet, mint ahogy te ezt racionalizálni tudod. Ha feltételezzük, ha a konkrét dolgok a közeli, meg a szubtilis formájukban is véget érnek, akkor egyedül maradsz - mondod te. De hát így kezdtük.
U: Na jó, talán megkönnyíti ezt a végkifejletet, hogy nem volt előtte semmi más ígérve. De mégiscsak... én ebből megírok valamit, és ezzel a megírással jelképesen az történik, hogy te, mint valami preparált állat, ki leszel szögezve valahová.
H: Igen.
U: És ha téged valaki mint művészt szemlél, akkor ilyen preparált állattá válsz a képzeletbeli gyűjteményben, melyet a nyilvánosság elé raknak.
H: Igen.
U: Mintha nemcsak te élnél vissza a saját érzékenységeddel, amelyből üzletet csinálsz, engedelmeskedve az elvárásoknak, hanem mi is visszaélünk azzal, hogy te ezt engeded.
H: Szóval... ez nekem se nem ellenszenves, se nem riasztó.
U: Tudom, hogy annyira racionalizálom ezt az egész szart, hogy ezért nem fogok rá választ kapni, mert szinte a lehetetlent kérem: én a te tragédiádra akarok tőled reflexiót hallani, és ez szinte... nem tudom, hogy fogom ezt megcsinálni...
H: Igen, ebben van valami... nem tudom, hogy milyen mélységből lehet erre egyáltalán valami verbális választ vagy kérdést, egyáltalán megfogalmazást felhozni ahhoz, hogy hozzáférhető legyen... [nevet] Nem az én tragédiám, Rudi, hát ez a tiéd is, hát ez mindnyájunké.
U: Igen... Hát ez jó volt...
Vízió a tiszta pillanatról
U: Megkérdeztem, mitől félsz? Attól-e, hogy elpusztítod magad? Erre mondtad, hogy egyre megy: idő előtt omlik össze a kép. Mire én: ez csak az önmagadról alkotott vágykép. Mire te: ez a fausti pillanat. 7 Mi ez a fausti pillanat?
H: A utolsó pillanatra gondolok. Az volt az üzlet, hogy addig megy a buli, amíg azt nem mondja az ördög, hogy "na most, itt álljon meg, ez a perc maradjon még". Végigcsinálja az egész tripet, az egész "Faustot", és a végén aztán egyszer csak elereszti magát, és azt mondják, "na most itt álljon meg" - puff, már viszik is a lelkét. Ezt véres komolyan gondolom, ehhez egyáltalán nem elég az, hogy az a pillanat kellemes közérzetet jelentsen. Abban legyen benne a válasz illúziója, hogy tudom, mire van az egész szisztéma kitalálva? A kozmosz, én benne, az öntudat a helyére kerüljön. Nem feltétlenül egy racionális válaszban, egy tanítóbácsis válaszban, hogy "azért, mert" - hanem vízió élménnyel. Ahol nem kell analizálni... az ember létének az egyetemleges pillanatát...
U: Beke azt mondta, hogy te már most is meg tudod ítélni magad. Erre az felelted: igen - torzóként. 8 Mit értesz azon, hogy torzó vagy?
H: Hogy valószínűleg még sokkot okozna az, amiről tudok 9... ha például beállít az előbb említett két ember, és azt mondja: most el Kamcsatkába, és soha többé nem jövünk vissza. Tudom, hogy ennek nem szabad sokkot okoznia. Most még sokkot okozna.
U: Miért függ ez össze a torzósággal? A torzó félig kész alak.
H: Értem. A magam számára nem vagyok igazán zárt még. Vannak még nyitott és sebezhető felületek. Nem koncepciózusan, hanem élmény szinten.
U: Tehát az a bizonyítéka annak, hogy még nem vagy kész, hogy rád még rosszul hatna, ha elvinnének.
H: Igen.
U: Arra céloztál, hogy gyerekkorodban már elismertek. Mit tekintettél elismerésnek? Eltekintve attól, hogy megjelentek verseid antológiákban?
H: Úgy nőttem föl gyerekként, hogy úgy néztek rám, hogy valaki voltam... én voltam az adu ász.
U: És ez most nem teher neked? Hiszen hozzászoktál az elismeréshez, és felnőtt korban ez már nem így alakult...
H: Nem, nincs hiányérzetem. Most is úgy néznek rám, mint az adu ászra. Csak a társadalmi szintje más. A lefutási mechanizmusa.
U: A társadalmi szint változására gondolsz? A hivatalos szint eltűnésére?
H: Igen: nem overground, hanem underground. Nem ezeknek, hanem azoknak. És akiknek nem, azoknak sem azért nem, mert ez nem igaz, hanem mert valami oknál fogva nem kívánatos, hogy a felszínre jusson... Szóval akadályoztatva van az érvényesülés, de nem minőségileg. Az önbecsülésemet nem érte komoly csapás. Legalábbis ezen a módon.
U: Azt mondtad, hogy a '60-as évek "befúrtak az agyvelődbe". "Szét vagyunk züllesztve", még ezt is hozzátetted.10 Azt tudom, mik az ötvenes évek: ennek a rendszernek a végletes tombolása. De a '60-asok?
H: Én a '60-as évek radikális utópiáira gondoltam. Olyan elementáris tömegben és rendszerben jelentkeztek, hogy valószínűleg nagyon sok embernek, sőt egész társadalmi rétegek számára korszakváltás illúzióját jelenthették. Ehhez sok minden tapadt: a társadalmi struktúra alapvető átszabása, az emberi mentalitás megváltoztathatósága, sőt ennek megvalósuló praxisa, hogy most már tényleg történik is ilyesmi, a gazdasági utópiáktól a művészeti utópiákig, a hiper-szuper demokratizmus, mindenki művész - a kreativitás összetévesztése a művészettel. Összefoglalva egyfajta hierarchiaellenesség... afféle negédes zen-buddhista fuvalom Európán keresztül.
U: De a Zen nagyon kevés embert érintett...
H: Számszerűleg. De a militáns kisebbség mélységesen befolyásolta a levegőt.
U: Nekem ez nem volt más, mint az '50-es évek őrületes, eszelős optimizmusa után az utolsó fellángolás: még egyszer belekapaszkodni a reménybe. Aztán zsupsz... De hát most már...
H: Hát hogy ha lesz még időnk, akkor ennek a menetszerűsége nyilvánvalóan feldob majd megint egy újabb ilyen bezsongást... ez olyan, mintha leinnánk magunkat egy házibulin... Nagyon pozitívnak tartom persze, ha valaki nem veszti el az eszét.
U: Ezek szerint a racionalitásban bízol? Az objektív megismerés segítő erejében?
H: Az "objektív" szóval jobban tetszik a mondat, mint a "racionális" szóval.
U: Tehát csak az állítható, ami bizonyítható? Minden más, ami nem bizonyítható, az nem állítható?
H: Ezt akkor fogadnám el szívesen, ha a bizonyíthatóság nem több, mint természettudományos bizonyíthatóság. Arra gondolok, hogy vannak az embernek, és ezen keresztül az emberiségnek, a történelemnek is tiszta pillanatai. Természetesen csak pillanatokig tartanak és nem elegendőek ahhoz, hogy megmaradjon a történelem, megmaradjon az ember a tiszta öntudatnál... de az biztos, hogy vannak ilyen pillanatok, és hogy ezek nem feltétlenül szorulnak a természettudományos bizonyítás módszerére. A természettudományi bizonyítással legfeljebb jobb híján szoktak próbálkozni, mert hiányzik a vízió. Hiányzik a mitikus nagyságrendű és tisztaságú kép, amelynek láttán nem kell magyarázkodni, védekezni, bizonygatni. Meggyőződésem, hogy mindnyájunknak volt már egy-két ilyen pillanata, de ha nem, akkor is ki van szolgáltatva a vízió lehetőségének az ember.
U: Vízión nem inkább intuíciót értesz?
H: Azért használom a vízió - nem az individuális, hanem a költői vízió - fogalmát szívesen, mert pillanatnyilag nem tudok használhatóbb fogalmat a világnak az egységben látására, ami nem analitikusan épül fel, nem a részekből összerakó játék szerint kell kikövetkeztetni, hogy is volt az az ősállatcsontváz.
A nem publikált véres elbeszélések
U: A válásodat is a legszívesebben egy ilyen vízió eredményének szeretted volna utólag tekintetni. Mondtad is, hogy bánod, amiért "nem konstruáltad meg előre". Nem póz ez is?
H: Már egyszer fölmerült.
U: Igen, a mai beszélgetésünkben. De ugyanakkor bevallottad néhány nappal ezelőtt, hogy a válás téged igencsak megviselt. A poklot jártad végig. És most nem játszol-e ezzel túl könnyedén egy közhelyszerű társadalmi elvárás érdekében?
H: Azt hiszem, egyáltalán nincs ebben semmiféle könnyedség. Elképzelhetőnek tartom, hogy adott esetben sokkal komolyabb tapasztalatot, terhet jelent, ha ragaszkodunk koncepcióhoz vagy formához, mint egyszerűen csak végigűzetni valamilyen esetlegesség-halmazon, és utána levonni a konzekvenciákat. Az ilyenből az ember legfeljebb valamilyen utólagos tudás birtokába került, ebből nekem most már van éppen elég és most már szeretnék eléje menni, mivel arra már van adatom, hogy mindenképpen jönnek a tapasztalatok. Szeretném méltó módon végigcsinálni... nem egyenrangúsodni a káprázattal, melynek káprázat jellegét az ájult, eszmélet nélküli változás határozta meg. Amiben lehet, hogy működik törvény, de én azt a törvényt nem látom annyira, hogy helyeselhessem és alárendelhessem magam neki. Én azzal jobb szeretnék... egyenrangú ellenfél lenni.
U: A véres elbeszéléseid nem azoknak az indulatoknak a levezetései, melyeket a válásod miatt éreztél? Szégyellnéd ezt bevallani?
H: Eszembe se jutott... ezért gondolkodom rajta... eszembe se jutott. Nem hiszem, hogy erről lenne szó. De ha igen - na és. Ez realizálódott. Ez van. Ez érvényes.
U: Nem ijesztett meg, hogy ilyen szörnyű indulataid vannak?
H: Dehogynem. De ez az ijesztés annyira azért nem hat, hogy megpróbáljam őket elnyomni.
U: De annyira hat, hogy félsz önmagadtól?
H: Hát ez nagyon természetes. Ez előtt is féltem önmagamtól. Nem baj az. Akkor van máris egy ellenfél, amelyhez képest lehet cselekedni. Vagy egy sugalmazó, egy kísértő. Mindenesetre valami, ami tapasztalást ígér.
"Az ember annál emberibb, minél kevésbé ember" ,avagy az erkölcs
U: Azt mondtad, hogy "az ember véletlen baleset az evolúcióban". "Szerencsétlenség és katasztrófa, hogy az ember annál emberibb, minél kevésbé ember".11 Hogy egyezteted ezt össze a hétköznapi viselkedéseddel? Mert hiszen ebből az is kellene, hogy következzék, hogy adott esetben, ha az élvezet úgy kívánja, habozás nélkül akkorát hazudsz, amekkorát csak lehet - például ennek a rendszernek a szája íze szerint. Politikai értelemben. Akár beléphetnél a kommunista pártba.
H: Ha ez tartozéka az említett víziónak, akkor feltétlenül. Kell, hogy feltétlenül így nézzen ki az, aki egy ilyen víziót vállal.
U: Ez azt jelenti, hogy ha a víziód ezt megkívánja, akkor még arra is képes vagy, hogy párttag legyél?
H: Miért ne? Hiszen ha azért kerülöm ezt el, mert mit szólnak ehhez a többiek, akkor hazudok. Ha nem alakítottad eléggé ki magadban az egyedüllét-tudatot, amelyben már semmi szükséged a többiek véleményére, akkor felmerülhet, hogy mi mások véleménye erről, de ez eleve hibás alapállás lenne.
U: Következetes vagy ebben, csak hát... például az én számomra egyszerűen követhetetlen. Nem logikailag: olyan iszonyúnak tartom azt a lehetőséget, hogy adott esetben tényleg lehetségesnek tartod, hogy ezt a lépést meg tudod tenni.
H: Bármit lehetségesnek tartok. És szeretném, ha ezt egyetlen egy dolog irányítaná. Az a realizálandó kép, amelyről az előbb beszéltünk, hogy még nincs kész.
U: Ezt el is hiszem neked...
H: Mert hiszen ezen kívül még számos más dolog irányíthatja: közvetett és közvetlen kényszerek stb., de éppen az előbb említett oknál fogva azt tartom emberibbnek és relevánsabbnak, ha felfedezed, hogy egyenrangú vagy a teremtéssel, mert hiszen semmiféle más ítéletlehetőséged nincs.
U: Tehát egyenrangú vagy a természettel, olyan vagy mint a természet?
H: Nem az, hogy olyan vagy...
U: Mint egyéniség fölérsz a természet egészével? És ebből mi következik? Hogy szabadságodban áll cselekedni úgy, ahogy akarsz.
H: Szabadságodban áll, ha ezt a szabadságot elő tudod hívni magadban.
U: És maximális mértékben éljél vele...Belép a pártba is, adott esetben.
H: Hát hogy ha... azt hiszem, ez még csak nem is tartozik az igazán nagy...
U: Nem nagy dolog, de az aljas lépések egyike feltétlenül.
H: Amennyire nekem nincs erre belső késztetésem. Itt állandóan két szint mosódik össze: a társadalmi és az individuális. Individuális szinten mindezek a formák természetesen átmeneti jellegű formációk, ennél fogva csak akkor van értékük, ha ebben te valamiféle önmegvalósítási lehetőséget, mankót, eszközt, doppingot látsz, ami téged eljuttat az individuális célhoz. És van a társadalmi késztetés, amikor azt mondom, hogy az ember társas lény, ez eleve axióma, ennél fogva ennek a csatornarendszerében gondolkodom és eszerint, ezek között a keretek között döntök, emellett vagy amellett, valami ellen valamiért, és akkor mindenképpen vagy túl hosszúra vagy túl rövidre szabom a saját pályámat. Vagy beleragadok a történelembe, vagy azt hiszem, hogy rengeteg időm van még.
U: Vissza a kiinduláshoz. Azt mondtad, hogy ha a víziód természete olyan, és megkívánja, akkor ebbe a pártba, amely itt most uralkodik, szintén lehetséges volna, hogy belépjél. Nem szégyelled, ha ezt majd nyilvánosságra hozom.
H: Természetes, hogy nem szégyellem. Az egyetlen dolog, ami ezzel kapcsolatban eszembe juthat, hogy mennyire lassítana engem ez le a munkámban, ha emiatt zaklathatnának.
U: Már kik?
H: Azok, akik például rossz néven veszik, hogy egy ilyen probléma egyáltalán előfordulhat egy társadalmi megbeszélés szintjén.
U: Te már azt is undorítónak tartod, hogy ez a kérdés így fölvethető? De akkor hogyan egyeztethető össze ez azzal, hogy erre az undorító kérdésre igennel válaszolj?
H: A kérdés egy automatizmus eredménye, és erre automatikus választ kapsz. A kérdés a te gondolkodási habitusod automatizmusából keletkezik, és erre egy másik automatizmus, az én gondolkodási mechanizmusom automatizmusa küldi a választ. Nem tartom szép kérdésnek, nem tartom szép válasznak. Már csak a gépiessége miatt sem. De nem találok benne semmi olyat, ami miatt feltétlenül meg kéne kerülni.
U: Hát ez legalább annyira nem szép kérdés, mint amikor valaki egy dobogón lehúzza a nadrágját, és produkcióképpen odaszarik és akkor érezni a bűzt.
H: Világos. Nem vagyok ellene, ezért is nem tiltakoztam a kérdés feltételekor. A maga módján produkciónak érzem a kérdés feltételét.
U: Ugyanis a kérdés azért merült föl, mert azt mondtad, "az ember annál emberibb, minél kevésbé ember". Erre én megpróbállak a szavadon fogni, egyben rájönni arra, hogy esetleg ez mégis következetlen kijelentés, nincs összhangban azzal, amit valójában gondolsz, és talán te is rájössz, hogy nem vagy összhangban az igazi késztetéseiddel, amikor ezt mondtad, és fölteszem a kérdést, hogy hát akkor akár a pártba is... És akkor persze te, esetleg azért is, mert óvod a következetességed, igennel válaszolsz erre, és akkor fölmerül a probléma, hogy most ez... te céloztál rá... nem véletlen, hogy eszedbe jutott, a kérdés is automatizmus eredménye, és a rá adott válasz is automatizmus eredménye. Most aztán ördögi körben vagyunk, mert az elsőnek elhangzó kijelentés, hogy az emberekhez képest minél kevésbé ember a szép, már megszabta a pályádat. Holott a gyakorlatban esetleg egyáltalán nem így fogsz cselekedni.
H: Hogy a gyakorlatban hogyan fogok cselekedni, az a képből következik. Mert hiszen azért automatikus a válasz, mert egyáltalán így lett feltéve a kérdés. A másik oldalon el tudom képzelni azt is, hogy valaki annyira..., hisz érted.... Jézus nem ember, ez világos. Semmi emberi nincs benne. El vagyunk vakítva a tanításának a humanista elemeitől, de maga a jelenség nem emberi. Ez világos. Nem ismeri meg apját, anyját, hogy is ismerhető meg? Tehát itt csak a köznapi kényszerektől, a praxis szinttől való eltávolodás mértékéről volt szó. Mérték kérdés...
U: Ez jó. Mert úgy is lehet érteni az "annál emberibb, minél kevésbé ember" mondatot, hogy az emberi valami pozitív dolog...
H: Minél kevésbé emberi abban az értelemben, hogy minél inkább aljas.
U: Ez most végre egyértelmű volt.
Az erőről és a vereségről
U: Arról is beszéltünk egyszer, hogy el tudod képzelni, teljes szabadság valósítható meg öncsonkításban is.12 Ebből az következik, hogy lemondasz a szabadságod egy részéről, és hogy mégis megmaradjon a teljes, azt, amiről lemondtál, önmagad ellen fordítod, hogy mégis a tiéd legyen. De miért mondasz le ilyen mértékben a szabadságodról? Ez összefügg a vágyva vágyottnak nevezett tibeti agylágyulással,13 meg az öncsonkítás lobotómiai műveletével 14 is. Azért mondasz le, mert a világ annyira abszurd? Túl banális válasz volna.
H: Nem hiszem, hogy lemondanék. Inkább egyensúlykeresésről van szó. Olyasmit kaphatnék a szabadságom egy részéért, amelyik más minőség, súlyosabban esik a latba, és ha ez az ára, ez a híd hozzá, akkor... ha megtorpannék előtte, akkor nyilvánvalóan nem őriztem meg a szabadságomnak azt a bizonyos részét, hanem elvesztettem a lehetőséget. Azt hiszem, Kant mondta, hogy az ember a radikális rossz, mert tudja a jót, de képtelen realizálni. Ebben az értelemben gondolom azt, hogy miért ne lehetne ezt időnként megkísérelni? Miért kell gyengének maradni?
U: De ha nem tudsz erős lenni, akkor mit csinálsz?
H: Hát ez vereség.
U: És olyan nagy baj a vereség?
H: Hát... hogy ha nem csatát vesztesz, hanem háborút, akkor elég nagy baj. Legalábbis az én képzetrendszeremben, amelyik egyáltalán nem viseli el szívesen a "van következő menet" gondolatát. [...]
A varsói performance
U: Azt mondtad, hogy a társadalom, mint olyan: agyrém.15 Hány éves korodtól kezdve érezted ezt így?
H: Konzekvens módon, tehát tudássá aránylag későn vált. Élményként a korábban megbeszélt lámpaizzó felfedezése volt az első elementáris élmény,16 amire vissza tudok emlékezni: akkor sikerült leválnom a társadalmi felületről. Ez sokáig működött. Felnőttként először az említett '60-as évek... illetve ami Budapesten a '70-es évek elejét jelentette... amikor társadalmi utópiák és mozgalmak tűntek fel, amelyek többé-kevésbé azon az alapon működtek, hogy minden közösséget megszakítottak ezzel az agyrémmel, melynek társadalom a neve. Például a hippik Amerikában. Már akkor borzasztó gyanússá vált a dolog, mert hiszen azok ugyan még a társadalomban és a társadalomról beszélve, de olyan leírhatatlan, lidércnyomásos mennyiségű szabadságot használtak fel magukból, a kommunikáció szintjén, hogy az már eleve megadta ezt a sanszot, és ez később fordult ennél jóval individuálisabb értelmezésbe, amikor Varsóban a performance-omon elájultam a sötétben a kötélen. Megéltem, hogy leváltam...
U: Ez erre az agyrémre adott adekvát válasz volt?
H: A varsói performance.....
U: Például... és általában a kialakult világképed, a szublimált gesztusaid...
H: A varsóiról nem tudom, hogy válasz volt-e? Ott én nem tudtam, hogy mi történik. Noha katonásan ki volt találva az egész. Csak az, hogy ez mit jelent? A jelentés élménye hiányzott belőle. Az tanítás volt. Ott nem én adtam választ, hanem én kaptam kérdést, és egyúttal választ is. Rajtam kívül zajlott le.
U: Sokszor éreztem a szavaidból: te élményeket keresel. A performance-aidról szólva nagyon sokszor említetted az élménykeresés igényét.
H: Ez a kifejezés félreviheti az embert, mert nem egyszerűen élményhajhászásról van szó, mert az meglehetősen laza és frivol dolog lenne.
U: Én Kassáktól tanultam meg, felszabadító dolog volt a kamasz koromban... Ráadásul az '50-es években volt, teljes sötétségben élt az ember. Előírták, hogy tipikus helyzeteket tipikus körülmények között kell az irodalomnak ábrázolnia, na meg a teljes embert... Tőle olvastam először, hogy a művészet elsősorban állapot. Ilyen értelemben gondolod tehát az élményt? Megteremteni minden alkalommal az állapotot?
H: Olyan állapotot, amelyben az ember kiemelkedik magából, vagy - ezt nem tudom pontosan megítélni a dolog megfoghatatlan természete folytán - közvetítőjévé, médiumává válik valamiféle erőnek vagy üzenetnek... Ahol az ember hellyé válik.
U: Ahol az események történnek aztán?
H: Nálam nagyobb erőknek az eseményei... Most már el bírom képzelni, elég sok idő beletelt, hogy minek ülnek fel a szibériai nomádok, amikor a sámánjuk transzba kergeti önmagát. Mert én azt egyáltalán nem venném könnyedén, mint látványt sem.
U: Egyszer elutasítasz mindenfajta relativitást, másszor meg azt mondod: "a transzcendencia iránti igényem akkora, hogy az önveszélyesség nekem nem akkora kockázat, mint a transzcendenciáról való lemondás". Következésképp mégis van, ami relatív: az önvédelmedről még lemondhatsz, de a transzcendenciáról semmiképpen. Tehát relatív az egyikhez képest a másik. Játszol. Arányosítasz.
H: Attól függ, mit értünk itt relativitáson? Én valószínűleg a középpont nélküliséget értettem az előbb, most pedig hierarchikus helyzetről van szó, és erről az idézett szöveg környezetében egyébként is szó esik. Nem ez az arányosítás a relativizálás a szememben.
Néhány felesleges adat
U: Néhány adatra volna szükségem. Mikor születtél, mit csinált a papád meg a mamád, hol töltötted a gyerekkorodat, mit tanultál.
H: Ezeket releváns dolgoknak tartod?
U: Nem tudom, hogy mi lesz a vége.
H: Elmondom persze az adatokat, mert ez ugyanaz az automatizmus, mint az előbbi kérdések egyikénél, mert miért ne? Nincs semmi, ami eleve kizárná. De hozzáfűzöm, hogy ez nekem állandóan sokkot jelent - ez is még a nyitott felületekhez tartozik... állandóan sokkol, amikor például valamiféle publikációhoz önéletrajzot, bibliográfiát, anyám kínját kérnek tőlem. Jobb szeretem sterilebben. Az akcióim is ilyenek: a sötét közepébe elképzelve, hogy csak rövid ideig... előtte semmi, utána semmi... mert valahogy ilyen a lét értelmezése. Ennélfogva megadom neked az adatokat, mert miért ne... végül is nagyobb léptékben ugyanabban a flash-ben egy elemmel több vagy kevesebb nem számít... Csak a saját problémáimat mondom el most.
U: Sokkal jobban érdekelt, amit az adatokkal kapcsolatban mondtál, semmint hogy még az adatokra szükségem lenne. Ezzel a kérdés a részemről el van intézve. De az mégis csak hallatlanul érdekes, ami veled a Belvárosi Galeriben, meg ami a letartóztatásodkor történt. Ezeket is ilyen érdektelen dolgoknak tartod, vagy ezek hozzátartoznak a mai pillanatképedhez?
H: Az előzmények... azok anekdotikusak. Maga az élmény, a bezártság élmény és annak tapasztalatai... azok nem anekdotikusak... azok azt hiszem még a konkrét formájukban sem anekdotikusak... Az anekdotikusság mértékéhez: Belvárosi Galeri nem volt. Azt a rendőrség találta ki. Belénk dumálták, hogy mi voltunk a Belvárosi Galeri, és így is hívtuk magunkat, holott erről szó sem volt.
U: Amikor erről a tudósítást olvastam, akkor nekem is az volt a legelső asszociációm, hogy ilyen galeri nincs is, hanem kitalálták. Azon az alapon, hogy ezek a fiúk, legalábbis néhány, a belvárosban laktak.
H: És van egy belvárosi mentalitás, amit te is jól ismerhetsz: vannak figurák, akik a belvárosban jönnek-mennek, itt mutatkoznak, ott mutatkoznak. Ez a belvárosi figura, akit látsz a Váci utcán végigmenni... lehet, hogy azért, mert ott lakik. Mivel ez Pest sétálókörzete, óhatatlanul van aurája, látványos figurái... Az tehát létezik, hogy "belvárosi", de a galeri szervezettséget jelent, és erről szó sem volt. A belváros persze ugyanúgy működik ma is.
U: És mivel vádoltak benneteket?
H: Masszív kirakatper volt, utólag potpurri lett belőle, ami jobban tetszik nekem. Úgy állították össze a vádlottak névsorát, hogy lehetőleg a Btk. egészét kimerítsék. Tehát üzérkedés, devizabűntettek, államellenes izgatás, erőszakos nemi közösülés, kábítószerrel való visszaélés... mit tudom én, még mi. Közelről megnézve természetesen többségükben teljességgel esetleges, nevetséges, félremagyarázott stiklik voltak. A kábítószerrel való visszaélés például a hangzatossága miatt került oda. Csak annyi volt, hogy egy gyógyszerész hallgató, vagy ipari tanuló, a franc tudja, nem is ismertem, egyszer csak ott ült a srácok között. Ő azért került oda, mert az Alkaloida Vállalatnál, ahol dolgozott, valami kidobott gyógyszereket elcsórt, és megetette más haverjaival, akiket szintén nem ismertem, talán egyet vagy kettőt közülük. Baromi rosszul lettek tőle, és ezzel el volt intézve az egész... Viszont pokoli jól hangzott. Az erőszakos nemi közösülés meg abból állt, hogy a világ legordasabb szajháját két srác megdugta, amikor az részeg volt. Amikor behívták tanúskodni, felismerte a nagy lehetőséget, lehet, hogy "segítettek" is neki, és jóval utána feljelentést tett ellenük, amiből megint hangzatos bűncselekmény került elő. Aztán voltak valódi gengszterek is ezek között, mint például a Csimasz nevű elsőrendű vádlott, aki azóta Nyugaton rontja valahol a levegőt. Neki volt a legtöbb Btk. paragrafusa. Tényleg csencselt, üzletelt... akkoriban ez nagyon menő magatartás volt: "édesapám, dollárt veszek..." Közelről megint valami leírhatatlan kisstílű, piti, összegszerűen is nevetséges dolog volt... mondjuk az életkorhoz képest. Kimész az utcára, minden második ember űzi... Az egészet az tette lehetővé, hogy volt benne egy izgatási szál, méghozzá fasisztoid jellegű, ami aztán a legjobban hangzik az összes közül, és abszolút alkalmas arra, hogy a fél világ felháborodjék rajta.
U: Kőbányai János ír ezekről...
H: Abszolút természetes dolog egy bizonyos életkorban...
U: El kell csak menni a Beatrice akármelyik koncertjére és egy perc alatt töményen megkapod az egészet...
H: Az is komolytalan dolog. Jön egy filmes a Balázs Béla Stúdióból, leül ezekkel beszélgetni, és abban a pillanatban zavarba jönnek, és kiderül, hogy ugyanolyan srácok, mint akármelyik az utcán. A könyökömön jönnek ki, annyira tudom, kicsodák ezek. Olyan, akár a nadrág vagy a hajviselet: formalitás.
U: Délelőttönként tanítasz?
H: Dolgozom, négy órás hivatalnokként. Adminisztráció... Anyagbeszerző vállalatnál...
U: El tudom képzelni, amint komoly pofával működsz.
H: Abszolút jó hely egyébként.
U: Ahol négy órás munka lehetséges, nagyon tisztességes hely.
H: Körülbelül ennyi mecenatúrát kapok a társadalomtól, és ezt abszolút minimálprogramnak tartom. Ebben a mecenatúra csak az, hogy lehetek négy órás...
A befejezésről
U: Vagy azt látom, hogy valaki negyven éves korában nem tud mit kezdeni az életében, és hetven éves korában isteni - vagy harminc éves korában sehol sincs, de hogy mindkét életkorban isteni, azt nagyon ritkán tapasztalom.
H: Én nem merek elgondolni... és nem is tartom reálisnak... és meggyőződésem, hogy annyit ér az egész buli, amennyit még gyorsan, kapuzárás előtt ki tudsz rakni.
U: Nem puszta szavak ezek? Ha ezt halálosan komolyan venné az ember, nem lehetne ennek a terhe mellett levegőt venni.
H: Nem is nagyon lehet. Kamaszkorom nagy élménye volt Rimbaud - abszolút releváns dolognak tartom, hogy 16 éves korától 19 éves koráig megírta, amit egyáltalán írni lehet... és mielőtt rákényszerült volna... lehet, hogy rákényszerült, csak nem látjuk a kényszert, illetve máshol működik... Egyszer csak azt mondja, hogy a költészet ostobaság, és puff - elmegy komoly embernek.
A beszélgetés hétköznapi vége
U: A szomszéd szobában alszik valaki?
H: Dani.
U: Mi meg kiabálunk itt...
H: Ez már abszolút rendben van: csak elaludni alszik el nagyon nehezen egyedül...
U: Ilyen gyakran van nálad? Akkor ezt nagyon szépen megoldottátok.
H: Nálam jóval többet van, mint Pankánál. Hiszen többnyire hétvégeken - három nap - teljesen itt van. A többi négy napon Panka csak délután, vagy késő délután, vagy este viszi haza az óvodából, vagy akkor se, és akkor én viszem haza.
U: Ha ezt így egymás között el tudjátok intézni... A legborzalmasabb, ha a gyerek a tárgy, melyen a küzdelmek csattannak.
H: Nem vagyok ettől borzasztóan meghatódva. Ez nincs letárgyalva. Számomra a leírhatatlan horror, hogy Dani mindebből mit rak el? Azért lehetett ilyen simán megoldani, mert nem vagyok képes őt eltartani. Mert ha képes lennék, akkor természetesen ragaszkodnék ahhoz, hogy azt a négy napot se ott töltse. Éppen ezért örülök annak, hogy el lesz tartva, viszont az az érzésem - és ez egyáltalán nem tetszik nekem -, hogy ő a másik oldalon kevésbé fontos, könnyebben megoldható: most éppen valami dolgom van, lerakom, vagy később megyek érte, kevesebbet foglalkozik vele...
U: Ez nem az ő dolga? Nem beleszólás ez az ő dolgába?
H: Hogy beleszólás a részemről? Természetesnek kellene venned, hiszen naná hogy beleszólok! Ilyen demokratikus elintézés nincs, hogy ne szóljak bele...
Hajas íróasztala
Jegyzetek
1 Ungváry Rudolf: Leopárdok ültek a tigrisekhez. Beszélgetés Hajas Tiborral 1980-ban. In: Orpheus, 1992. III. évf. 4. sz. p. 53-72.
2 Szalai Miklós: ?A semmi egében utak fehéren..." (Beke Lászlóval és Széphelyi F. Györggyel Hajas Tiborról beszélget Szalai Miklós.), p. 87. In: Orpheus, 1992. III. évf. 4. sz. p. 75-88).
3 A bizonyosság (magabiztosság) kérdése a beszélgetés 1992-ben megjelent utolsó részében már egyszer fölvetodött (Orpheus, 1992. 4. szám, p. 57).
4 A vonatkozó részeket tartalmazó hangfelvételek nincsenek már meg.
5 Lásd a beszélgetés 1992-ben megjelent részében. (Orpheus, 1992. 4. szám, p. 62.)
6 Lásd a beszélgetés 1992-ben megjelent részének végét. (Orpheus, 1992. 4. szám, p. 69.)
7 Az idézett részeket tartalmazó hangfelvételek nincsenek már meg.
8 Az idézett részeket tartalmazó hangfelvételek nincsenek már meg.
9 Lásd a beszélgetés 1992-ben megjelent utolsó részének a végén: "U: Tetszenék nekem, ha abban a helyzetben látnálak, amikor maradéktalanul tudnád, mit miért csinálsz. Azt hiszem, ez volna a legkegyetlenebb kívánság." (Orpheus, 1992. 4. szám, p. 72.)
10 Az idézett részeket tartalmazó hangfelvételek nincsenek már meg.
11 Az idézett részeket tartalmazó hangfelvételek nincsenek már meg.
12 Lásd a beszélgetés 1992-ben megjelent részének vége felé: "teljes szabadság valósítható meg a tudatosan végrehajtott öncsonkításban is". (Orpheus, 1992. 4. szám, p. 71.)
13 Lásd a beszélgetés 1992-ben megjelent részében: "Hihetetlenül értelmesnek tartom, amit az aszkéták muvelnek, Tibetben, bevonulva egy barlangba. Ahol egy ido múlva megszunik minden muködés, tudniillik agylágyulás lesz..." (Orpheus, 1992. 4. szám, p. 61.)
14 Lásd a beszélgetés 1992-ben megjelent részében: "nekem [a vege-táláshoz] csakis az abszolútumon keresztül vezet az út. Hogy például végrehajtatok magamon egy lobotómiai mutétet. Hogy kioperáltassam magamból az agyamat..." (Orpheus, 1992. 4. szám, p. 66.)
15 Lásd a beszélgetés 1992-ben megjelent részében. (Orpheus, 1992. 4. szám, p. 64.)
16 Lásd a beszélgetés 1992-ben megjelent részében: "[gyermekkoromban] élénken emlékszem a jelenetre, amikor meron, szinte fájdalmat okozóan néztem egy lámpa fényébe: végül megláttam az izzó szálat, és amikor elvált a fénytömegtol, abban a pillanatban leesett minden konkrétum. Tehát abban a pillanatban kérdésessé vált maga az egész, s ezen belül az is, hogy mi az, hogy ?fény??" (Orpheus, 1992. 4. szám, p. 55., továbbá p. 60.)