Hajas Tibor

Szövegek



nov. 11., kedd


Relatíve utolsó vacsora: az ember jól fejbevágja magát, ami felmenti kötelesség és felelősség alól, elengedheti magát, lefekhet, pihenhet, mint egy beteg; és mégis, valaki más, valaki idegen dolgozik helyette, elvégzi a feladatokat anélkül, hogy bármi kényelmetlenséget okozna neki. Mintha valaki más élné le az életét helyette, mintha valaki más átvállalná a sorsát - szabad. Ez a régi trükk: a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.

     Az ember sorsával parallel húzódik egy másik; láthatatlan és zegzugos sors, amelynek jelentkezése bármilyen váratlan, nem revelál vadonatúj világot; lényegileg csak egyetlen sorsról, ugyanazoknak a törvényszerűségeknek alávetett életről van szó, mert hiszen a személy, az agyvelő ugyanaz.

     (Minden metafizika onnan táplálkozik, hogy az ember úgy érzi, életénél van egy igazibb élet, amelyből aztán átláthat egy annál is igazibba; minél messzebb kerül, minél tökéletesebbé válik, annál mozdulatlanabb - mert hiszen a tökéletesség nem mozdul, nincs szüksége rá -, annál inkább kitölti önmagát, egészen az abszolút mozdulatlanságig (amit nevezhetünk nirvánának, Istennek, halálnak stb.) -, ez a folyamat mintegy az élet tiltakozása önmaga, mint rohangálás ellen. Ennélfogva a legemberibb, a legmagasabbrendű; mert a legmesszebb esik az élet ABC-jétől. Az élet tehát csak a halál irányában haladhatja meg önmagát? A régiek valószínűleg jobban tudták ezt, ezért a halotti kultuszok.)
     Minden bele van építve a programba, a megszabadulás, a tiszta lap, a gyökeresen más káprázata is. Mintha az árnyékomat figyelve járnék és kölcsönösen szeretnénk megszabadulni egymástól; és amikor egy idő után észreveszem, hogy az árnyék már nem is ambicionálja annyira ezt, annál nyomorúságosabbá és nevetségesebbé válik a saját egyoldalú igyekezetem. A világ nem sok, hanem egy: és hasonlít önmagára. Ennek a tudása az úgynevezett objektív szemlélet. De a káprázatokról eleve lemondani annyi, mint nem megérteni saját tudásomat.

     A "parallel sors"-ról pedig annyit, hogy akkor fizetődik ki, ha nemcsak emlékem van róla, hanem bizonyítékom is; ha az ismeretlent nem csak belül, a privát szférában szabadítja ki, hanem a külvilágban is; ha emlékének megítélésére nincs más normám, csak az ÚRISTEN, MIT CSELEKEDTEM?! kérdés anélkül, hogy a raktáron levő válaszokból válogathatnék; mert csak az van, ami vállalja a megnyilvánulás rizikóját és ezáltal kap garanciákat a létezésre. Megnyilvánulás pedig az, ami legelőször történik. (Lehet ez a szó is?)

     Persze: mi az, ami megnyilvánulásnak minősül? Azért érdekli az embereket már egy történelem óta az, ami a dolgok mögött van, mert potenciális megnyilvánulásként állandóan fenyegeti őket; mert tudják azt is, hogy a megnyilvánulásoknak különböző szintjei vannak, ami nem látható valaki számára, nem biztos, hogy másnak is láthatatlan; hogy a dolgok megnyilvánulnak ugyan (ez teszi őket létezőkké), de túlnyomórészt a hátunk mögött; s ha - már csak önvédelemből is - a kezünkben akarjuk tartani a szálakat, domesztikálni a múlt érthetetlen mozzanatait, hogy ne maradjon ellenség a hátunk mögött, lakályossá tenni a jövőt, hogy véletlenül se kerüljünk ellenséges környezetbe, ehhez a megnyilvánuláson inneni állapotot is pacifikálni kell. Ez hatalom, legalábbis egyfajta káprázat számára, illetve normarendszerében; a megnyilvánulások befolyásolásának, megértésének és minősítésének lehetősége. Minél mélyebbről dolgozol, minél közelebb a mozdulatlansághoz és a halálhoz, tehát minél távolabb a látható eseményektől kezded, annál kevesebb erőszakra van szükséged a felszínre jutáshoz; mert az erőszak az élet megkésett reakciója, post scriptum, utólagos jóvátétel, pazarló kapkodás. Vagy nem. Ez a pazarló vonása egyébként az, ami miatt az élőket - a kényszerűségen túl is - magához vonzza; ahogy a tigris akkor is vadászik, ha nem éhes. Az erőszak pazarló jellege az erőszak transzcendenciája. (És: minden megnyilvánulás bizonyos értelemben, illetve minimálértelemben: erőszak. Ezért minél kevesebb erőszakra van szükséged, annál kevesebb a motivációd a megnyilvánuláshoz.)

     Krumplinyomó, ami önmagát, mint krumplit nyomja.


     "... az első változás, hogy most törpék vagytok, nem átvitt értelemben, hanem valódi erdei törpék, izgatottak, nevetségesek és főleg kicsik; mintha összementetek volna; hirtelen mekkorát csökkent a magasságotok! A másik: az ember figyelme a dolgokra irányul, dolgokról beszél stb.; ti a dolgok között léteztek, a dolgok közé beszéltek, a semmibe." "Csakhogy a törpék mindig tudatában vannak, hogy törpék: mi pedig felfedezzük."

     Titkos hősünk, a kis kövér, ágyékkötős ember életre kel, vagyis lelepleződik; ötpercenként felpattan és az asztalhoz igyekszik, hogy valamit tömjön magába. Minden azon fordul meg, milyen módon tudja eladni ezt; egyszer óvatosan lopakszik oda, máskor huszárosan odaront; majd a megszerzett konccal visszatakarodik az odújába és majszol, miközben a többiek - az osztálytársak - figyelik és gúnyolják ezért. A szégyen - az elvárt szégyen - teljes. Mivel mindig más van a színen, mindig más adja elő több-kevesebb változtatással ugyanezt a műsort, a falánkság, mint alaptéma jelentkezik. A kis kövér ember igyekszik stilizációval kompenzálni.

     És hogy mit eszik? Minthogy magyar, zsírt. (A Folies Bergeres-ben feltűnik az üldözött magyar zsírfaló, és mit csinál? zsírt eszik, mint otthon, természetesen.) Ez az ország egy kis zsíroshordó.

     A falánk átlát a konfliktuson, hogy falánksága immár nemcsak a többiek, hanem saját számára is tudatosul, és - mondjuk, színdarabként - igyekszik abban a pozícióban maradni, ahol ennek dacára ehet még. Hátha kellékké degradálódik az étel, amire, eszköz-voltánál, kisegítő szerepénél fogva - ügyet sem kell vetni.

     A jelenet hangsúlyozottan rokokó jellegű: ha lefestenék, hamisítatlan Watteau volna. És ezekután képzeljük el az erről a festményről készült színes (vagy színezett?) levelezőlapot.

     "Szoktam és ripacs lenni?" Mindig mindenki ripacs. Csak a korszellem óvja meg jótékony ködével az embereket attól, hogy ezt észrevegyék. Ha ötven év múlva végignéznénk ezt a filmet, valószínűleg hasonló élményt jelentene, mint jelenleg a némafilmek; micsoda idétlen túljátszása a szerepeknek! Persze, mondják, az igazi tehetség átüt a korstíluson. Evésem, mondhatnám, örökérvényű. Örökzöld szalonnázás.

     Valódi kis kerti ünnepély. Ugyanakkor egy adag nyugtalanság; a történelemnek van egy titkos megbízottja, egy képviselője bennünk (Stanci néni, Frédi és a márki), aki sekély tükröket tart az ember elé; mennyiben különbözöl az Eck Imre vezette Pécsi Balett egy középmodern betanításától? Hát nem sokban.

     "Félelem attól, hogy túl hangosan teáztam." Honnan ismerős ez? Igen: félelem, hogy túl hangosan néztem egyoldalúan kinevezett arámra. Félelem, hogy túl hangosan hallgattam, mit mond, hátha rám vonatkozik valami belőle; és ha nem is vonatkozik semmi, tehát azt nem hallhatták a többiek, az én odahallgatásomat mégis meghallották. Micsoda pech volna! Legközelebb előre fel kell készülni ilyen esetekre. Egy előre megírt forgatókönyv (megírt és betanult, helyesbítek) gördülékennyé tenné a konfliktust, mint ahogy a formalitások is gyakran átsegítik az embert különböző buktatókon. Nem hiába tanultam meg rendesen köszönni vagy egészségi állapotok felől érdeklődni.

     Fogjuk fel regénynek; fogjuk fel hangjátéknak, kísérőzenével. Ezt a regényt ötven évig lehetne egyfolytában írni, és még mindig maradna felesleges, ami kimarad belőle; lényeges dolgokkal ez a regény nem foglalkozhatna. Világos, hogy a néző mulat a legjobban; csak nincs módja arra, hogy néző maradjon. A néző, aki fokozni akarja a mulatságát, automatikusan résztvevő lesz, szereplő, aktív; és ezzel megtanulja a szenvedést. Így lesz művész; innen a művészet demokratikus felfogása. Mindenki az aktív részvétel felé zümmög, mint darázs a mézesköcsöghöz; ezzel megtanulja a szenvedést; amivel átlépi a művészet határát. Micsoda ellenszenves felismerés: a művészet = tudatosított szenvedés?

     (És megint itt vagyunk a kis kövér embernél: megragadja a mézesköcsögöt, a helyére iszkol vele és habzsol vagy nyalakodik, ízlése szerint, de feltétlenül egyedül; a többiek pedig gúnyosan méregetik, hogy szégyellhesse magát ezért.)

     Rolling Stones, hozzávetőleges olvasatban:

          "I don't want you, be not slave,
           I don't want you to work all day,
           I don't want you 'cause I'm sad and blue,
           I just wanna make love to you."

     Visszatérve: demokratikusnak nem okvetlenül azt a helyzetet nevezzük, amikor mindenkinek igaza van, hanem amikor minden igaz; egy micurka hely nincs a világban, ami ne lenne teljes mértékben igaz. Persze ez tériszonyt szül, mert egalizál: a felsőbb rétegek lesüllyednek, az alsók felemelkednek, és nemcsak pszichológiai szempontból, hanem társadalmilag is. A sötét erő, a tudatalatti csőcselék mindent eláraszt - ha Freud ezt hallaná! És ez figyelmeztetés is; mindenki antagonisztikus ellentéteket hordoz az agyában, állandó forradalmi helyzetet, marxi kifejezéssel: a tudatalatti a tudat sírásója. Barbár és elnyomott; és valószínűleg csak a láncait veszítheti.

     Ez természetesen csak a felépítmény. Az az igazság viszont, ami mindezt lehetővé teszi, és amiről már szó esett, gyanakvóvá tesz, mert pusztán farostlemezből, furnírból, festett papundekliből van összetákolva, Vidám Parkszerű, olcsó és alpári. Jó, tudjuk, itt lepleződnek le az illúziók, ezen a népi szinten; dehát ez volt, amit akartunk? Mérgezésem van.

     És egy figyelmeztetés annak, aki nem tette meg ezt a lépést: a viccek mögé kellene látnia, nem közéjük.

     Innen már csak egy vékonyka lépés a jó öreg fejbeverősdi-téma. a gyárkapunál a fájrontkor kiözönlő munkásokat a kerítéshez támasztva várják a bunkók; mindegyikük marokra kapja a sajátját és azonnal le is teríti magát. Ám van közöttük egy, aki csak várakozik, nézelődik, regisztrálja, mi folyik körülötte - mekkora tévedés, hogy ez egy huzamosabban fenntartható állapot! Ha nem jön meg a kedve magától, előbb-utóbb akad valaki, akinek a saját főbekólintását az helyettesíti, hogy mást ver fejbe, az majd jól odakeni őt is, és ezzel megint helyreáll az egyensúly. A szenvedély megosztása, a fertőzöttség terjesztése éppen olyan, ha nem mélyebb szenvedély, mint a szenvedély maga - lehet, hogy a bacilusgazdák, például a legyek is szenvedélyből, kielégülségvágyból terjesztik a betegségeket? A hasonlat maximum azért nem áll, mert a legyek maguk nem szenvednek az illető betegségekben.

     De még csak ennyi sem szükséges. Ha bolondokházában élek, előbb-utóbb megbolondulok magam is, és elveszítem azt a jogomat, hogy kívülről nézzem az őrültségeket; ha a társaságomban többen elsöprő erővel nevetnek valamin, amit - ők úgy gondolják - értenek, én nem, vagy legalábbis nem hallottam a történet elejét, a nevetés mégis átragad - igen, erről van szó, nekünk magunknak akaratlagosan tulajdonképpen semmit nem kell tennünk azért, hogy elkárhozzunk.


     Alice Cooper / David Bowie

          Welcome to my nightmare,
          welcome to my breakdown...

     Isten hozott a rémálmomban!
     A lidércálom TUDÁST ad; az ember megtudja, hogy akiket lát, lidércek. Emlékszik rá, hogy minden és mindenki pontosan ugyanolyan, mint nappal; csak most éppen azt is megtudta, hogy ilyen egy lidérc; eddig ez csak puszta szó volt, átélhetetlen fogalom. Ekkor az átélhetetlenség és a tagadás, hitetlenség is megkapja a magyarázatot; hogy vette volna észre a különbözőt, amikor ez a különböző nem különbözik, hanem azonos azzal, amitől - a feltételezések szerint - különbözik? Világos, hogy normális körülmények között láthatatlannak kell lennie tehát. De amikor az ember visszatér a "nappali" világba, ezt a tudást már magával viszi; emlékszik rá, hogy akiket lát, csak lidércek. Már ettől az egyetlen októl is rosszul érezheti magát.

     Továbbá: az ember azért szellőztet, mert valami van a szobában. Ez termékeny pillanat, kirobbantja a változást, a szellőztetés tényével. A szellőztetés a változtatás gesztusa. Amikor pedig az ember jól érzi magát, ahogy van, nem kíván szellőztetni, nem akar változtatni - tehát a szobában nincs semmi. (Levegőváltozás, levegőváltoztatás: levegőátömlesztés egyik szobából a másikba. A beteg levegő kioperálása. A levegő innentől idáig állevegő; hamis; hazugság. Levegő-átültetésre van szükség. Mi ez a beteg levegő? Szellemtest? A levegő nem homogén; levegőbugyrok, levegőcsomók vannak a lakásodban. Vannak foltok, ahol váratlanul és indokolhatatlanul melegebb a levegő; vannak, ahol sokkal sűrűbb. Min mentem keresztül ebben a pillanatban? Helyesebben: min hatoltam át? A szagokról nem is beszélve! Különböző poklok; "poklok szimfóniája"... "tévedéseket suttognak a fülembe, álnok illatokat, gyermekes zenét"... És az árnyék, az árnyékod, akivel kölcsönösen igyekeztek megszabadulni egymástól - ha jársz az utcán, melletted ő, emlékezz, hogy nem szabad zavarnod, menetközben nem beszélgethetsz vele, mert kockázatos; nem tud eléggé figyelni az útra és karambolozik. Egy háromdimenziós árnyék azt jelenti, hogy aminek az árnyéka, az ennél több dimenziós; a többletdimenziója veti az árnyék harmadik dimenzióját.)

     Minderről azért lehet beszélni, írni, amiért voltaképpen bármiről; mindenre van egy szó, vagy több szó körülírásával lehet elérni ugyanazt az eredményt, a szavakat az ember tetszése szerint rakja össze, szedi szét, minden új verzió a valóság új verzióját sejteti: mert a világ ki van jelentve. Demagóg módon. Minden tárgy, személy, helyzet szintiszta demagógia; nincs az a hamutartó vagy írógép, amelyiknek hinni lehetne. Ha a társadalom felé fordulva felismered a demagógiát, mondjuk egy újságcikkben, nem is nagyon idegenkedhetsz tőle, mert magadra ismersz benne; arra a magadra, melynek sejtése van arról, hogy a lényeggel találkoztál, mert a világ egésze (legalábbis alapvetően) demagógia. A világ csak tudósítás önmagáról; bűnügyi tudósítás, tele rosszhiszeműséggel, gyanús pedagógiai szándékkal, információelhallgatással. Gusztustalan és uszító, ennélfogva taszít; ezzel az ember vagy kollaborál, vagy meg akarja változtani; de aki meg akarja változtatni, az egyszerűen csak bedőlt ennek az uszításnak, alacsony kritikai érzékről tett tanúbizonyságot.

     (Olyan ostoba vagyok, hogy nem érek fel a jelenet szintjére se. Alulról szagolom a helyzetet, mint az ibolyát.)

     De ha egyszer damagógia, legyen kövér! Alice Cooper: Ördöghús; megvan a közérthetőség! Ilyen egyszerű; és milyen bonyolultnak képzelik! Valószínűleg azért, mert azt hiszik, ez a közérthetőség az ellenségük; s azért az ellenségük, mert magukra ismernek benne. Tulajdonképpen nincs is igazi folklór; a folklór ez, vagy így kezdődött. Frankenstein, Drakula; rossz ember húsát enni nagyobb elvetemültség, mint jó emberét - világos beszéd. Magamra öltöm a világot, húsból - ha minden húsból lenne, furcsa jeleneteket láthatnánk! Színhús kocsikkal karambolozni, húsból varrt nadrágra húsból varrt cipőt; az éhesek idegenek válltömésébe harapnak. Cipőrákos betegek. És a démon; a szörny; az emberevő; vér; kulisszahasogatás; romlottság és feminin magatartás; SZTÁR! Ezt mindenki ki tudja kényszeríteni magából, mi az hogy kényszeríteni! ez maga a könnyedség és elegancia, ahogy életre jön, csak az eredmény tűnik kényszeresnek; ki a sztár? mindenki sztár.


     Interjú Tamással

     Előzetes szempontok:

     1. Veleszületett, vagy kialakult "mástípusú érzékelés" - amennyiben kialakult, milyen személyes és külső motivációk alapján, mikor; miért éppen pop, majd (később?) happening? Lehet, hogy a pop egyetemes válasz egy egyetemes kihívásra? Mi a pop és mi a happening "veleje" - személyes szinten?
     2. Az életmű - kívülről úgy tűnik - egyre értékelhetőbb egy egységes európai művészfolyamat szempontjából; talán attól, hogy egyre etikusabb? Kudarcnak minősíthető-e ez? és mi a "hagyományos" etikusság oka?
     3. Kérdés: értékítélettől függetlenül, a pop és a fluxus közül - azonos vonásaiktól, áthallásaiktól eltekintve - lehet, hogy a pop jelent alapvetőbben másfajta érzékelést (nem érzékenységet!)? Lehet, hogy a fluxus a régi embert szabadítja fel, a pop viszont egy teljesen más típus jelentkezése - tulajdonképpeni program nélkül, csak a maga természetességében?
     4. Hogyan és miért jelenik meg az alkímia (pl. Beuys) egy feltűnően másképpen hangolt világban? A misztikus, vallásos elem feltűnése - Zen-buddhizmus -, a hippik és egyéb szociológiai megnyilvánulásai ugyanennek; vajon nem különböznek-e alapvetően egy Warhol-szerű jelenségtől? és melyiknek van kevesebb előzménye a történelemben?Alkímia és társadalmi forradalom; alkímia és utópia; alkímia és demokrácia; alkímia és anarchia.
     A dolgok szabadjára engedése kontra átalakításuk, megnemesítésük; pedagógia (parallel-kurzus). A meditációs objektum szerepe.
     5. Alkímia és pszichedelikus kultúra; az ún."pszichedelikus másodgeneráció" természetes mássága és a parallelkurzus összefüggései, eltérései. A "másodgeneráció" nem inkább egy Warhol-típusú másság? És ebből az aspektusból a parallel-kurzus - pedagógiai jellegénél fogva - nem tűnik-e terrorisztikusnak?
     6. A dolgok elemekből állnak - a rész megváltoztatását követi-e az egész változása? A dolgok tetszőlegesen szerelhetők-e össze, vagy csak bizonyos törvényszerűségek szerint? (L. Kentaur; Köti kötéllel a tehenet stb. és vö. Erdély Miklós montázselméletével.)
     A rész és az egész dialektikus képe; az ismeretlen, mint kívánatos; a tilos, mint az ismeretlen kiszabadítása; az ismeretlen, mint kudarc-lehetőség (mi a különbség felfedező és hazardőr között?)
     7. Az "ismeretlen kiszabadítása" mennyire válhat folyamattá? Vagy ugrásokban fejlődik? És ennek megválaszolása után; mi következik? és mi zárult le, mennyire, ha lezárult?