Első, úgynevezett irodalmi művem áttételesen Hajas Tiborhoz kötődik. A fiáról, Daniról és közös barátunk, Járai Alfréd kisfiáról, Mátéról írt rövid novella volt. Ahogy játszanak a mára semmibe veszett, elherdált Virányos úti kertben, azt írtam meg az eredeti Mozgó Világnak beadott szövegben, amit azután nemsokára visszakaptam Alexa Károly levelének kíséretében, melyben az állt, hogy az írás mondanivalóját nem érti, de amennyiben igen, akkor azzal nem tud egyetérteni. Így azután a novellát, mint a nem közölt írásokat szoktam, kidobtam valamelyik iratrendezés vagy általános selejtezés során. Nem vagyok semmilyen tekintetben gyűjtögető alkat, korábbi kézirataimat pedig kifejezetten rühellem a közelemben tudni. A gyerekek egyébként gyönyörűek voltak, és azon a napon, amelyikről írtam, valahogy különös módon vadak és komiszak is, mely utóbbi két tulajdonság sem akkor nem jellemezte, s amennyire tudom, ma sem jellemzi őket. Szabadok és szépek voltak, mint a kis állatok.
     Nem voltam Hajas Tibor barátja vagy közeli ismerőse. Közös barátaink és közeli ismerőseink társaságában láttuk egymást többször. Még egyszer bántott is, akaratán kívül, amikor a Pannónia Filmstúdió kísérleti filmes akciójára való pályázásomkor, állítólag, az kérdezte a programot szerkesztő Bekétől és Kisfaludytól, hogy mi van, hogyha más közös akciókban nem veszek részt?
     Az a zseniális, reanimációs filmkísérleti terv, amelyet az animációs szakma képviselőire nem jellemző szemléleti önfegyelem hiányát elemző tanulmány kíséretében Hajas a pályázatra beadott, szívszorító vallomásfilm formájában nyert celluloid testet, Vető János és Beke László tehetségének és kegyeletteljes, alkotói önfegyelmének köszönhetően. Egy olyan filmben, amellyel az addigra halott Hajas hiányát próbálták meg jelezni.
     Esztergomi fotóbiennálé. Már nem tudom, melyik. Az egyik utolsó. Az érdemben említhetők közül biztos, hogy az egyik legutolsó. Programéhség vagy tengés-lengés a falak alatt. Ott van Hajas, Csömöri, Csömöri szintén halott társa, Szaniszló Juli, Szabó Máté, Vető, Frédi(?), Zátonyi, én. A háttérben valahol Lugo olvas fel Sontag Fotográfiájából, amit éppen akkor fordított. Hajas és Csömöri fehér ingben és fehér orvosi nadrágban meg cipőben a Mártírok útján lévő orvosi ruházati boltból. Sontag valamelyik tételén röhögünk, anélkül, hogy tudnánk, hogy ez Sontag. Ez Sontag, mondja Vető. Elmegyünk fagyizni, kávézni vagy inni. Tele van Magyar Műhelyekkel az antikvárium. Ott veszem meg Kemenes Géfin Ezra Poundját, amit azóta eladtam. Hajas a balhét hiányolja. "Valami jó kis balhét kéne csinálni." Szabó Máté évekig ezt a mondatot emlegeti a halála után, ha a neve valahol szóba kerül. "Szegény, már nem akar többet stb., stb..."
     FMK. Frédivel, Vetővel, Horváth Putyival (?) iszunk a pinceétterem külső termében. A mellettünk lévő asztalnál Bódy, Erdély, Hajas és Beke. Mind a négyen zakóban. Vető a két asztal között ingázik. Megőriztem az asztaluk képét, vagy megrögzült bennem.
     Az animációs filmterv mellé írt Hajas-tanulmány egyébként arról szólt, hogy az animátor(ember) a lehetőségei korlátlanságába vetett hit rabja. Ezért infantilis. Nem tudom, ezt a szót használja-e. Nem hiszem, de nem nézem meg. Mindegy. A külsődleges szabadság is mákony. A filmjében ő csak egy halottat animált volna életre. Vetőék filmjében a gazdátlanul maradt eszközök mozgásban vannak ugyan, de képtelenek a reanimációra. Vetőék animálják őket, és nem azok reanimálják magukat. Persze, animálhatja-e egy tárgy, még ha művészeti munkaeszköz vagy akár egy jövendő műalkotás része is, magát re? Vagy ebben a helyzetben jelenik meg a hiány.
     Kórházban fekszem egy súlyos autóbaleset után, amikor az ÉS-ben megjelenik Gutai Magda Hajas-verse. Megmutatom az egyik nővérkének. Azt mondja, szép.
     Hajas Tibor művészetének lényege szerintem a belső titok. Tehát az, hogy amit mutatni akar, azt nem lehet közölni. Hogy semmi lényegeset nem lehet közölni. Semmit, ami a lényeghez tartozik. Tehát, következik ebből, a hivatásszerű élményközlők, értsd: művészek és papok, hivatásszerűen beszélnek (élményük) mellé. (És még jó, ha nem helyett.)
     Hajas (a művészi és) életpraxisával a lényeg megjelenésébe bevonta a transzcendentális dimenziókat (vagy azokba a dimenziókba vonta be azt). Érzékenységemre apellálhatok csak, ő rajta kívül, ő tőle függetlenül élő személyiségként: megéltem-e már korábban, megélem-e a jelenléte, a megmutatás pillanatában az élményt, amit megélt, megél? Megélem-e a megélés élményét vagy annak hiányát (lásd: Virrasztás), a magam élményét, a magam élményének hiányát? Elhiszem-e? Nem konceptualizál, nem interpretál, nem esztétizál, és nem is romantizál (amit annak hisznek, az az ember méltósága). Nem sajnálta magát, és nem is állította pellengérre. Megélte azt, amit csak ő élhetett meg, és ugyanerre az életpraxisra mutatott indirekt, mert a szándékolt példamutatás gesztusa nélkül megjelentetett példát. A Műszaki Egyetem Bercsényi utcai kollégiumában lezajlott Virrasztás című performance lebonyolódásának puszta ténye ezért jelent(ett) cezurát a magyar művészeti kommunikáció történetében, gesztuslehetőségeiben, léptékvilágában stb. Egy olyan világban, amikor még (?) evidencia volt, hogy az avantgárd giccse a performance, és egy annyira agyonritualizált, illetve katatón automatizmusokkal végrehajtott rítusokkal életben tartott kultúrában, mint a mienk, egy ennyire szélsőségesen létkérdéseket feszegető, purista performance-t oda-valósítani a néző elé, aki csak azt vizsgálhatta, hogy elég érzékeny-e ahhoz, hogy elhiggye, amit lát, és ami a látvány mögött van, és eléggé nyitott-e ahhoz, hogy érezze, mi az, amit el kell hinnie, és mi az, ami nem érdekes; csak a társasági tömegpszichózis része, üres körítés, fontos tett volt. Tett volt.
     Mint ahogy a Vetővel való alkotói munkakapcsolata is példátlan a magyar művészet történetében. Az az evidens, harmonikus, féltékenységtől és funkciózavaroktól mentes barát-barát, mester-tanítvány, fej-kéz, szem-szem kapcsolat. Nem tudom, a szeretetteljes irónia, az önvád, a tényszerűség, vagy melyik milyen arányban mondatta Vetővel, amikor egy ízben a Virányoson vodkázva többedmagunkkal, elment az idő, és nekik valahol a városban egy kiállítást kellett felrakniuk, hogy "a Biki egy szöget nem tud beverni a falba", és nyilván várja. Azután persze odasietett.
     Bódy Gábor Nárcisz és Psychéje.
A filmvásznon Hajas talán legfilozófikusabb performance-ével. Ha jól tudom, de hangsúlyozom, lehet, hogy tévedek, Hajas kaszkadőr státuszban volt felvéve a filmhez. Állítólag valahogy így lehetett megoldani. Frankl Tibor néven. A nevén.
     A performance egy tömegjelenet keretei között játszódik le. Feltűnéstől és hivalkodástól, az ego minimális hangsúlyozásától mentesen. Felrobbantja magát. Megint csak állítólag, a megkívántnál vagy kértnél, szokásosnál is alaposabban. Lelkiismeretesebben. Mint önmaga kaszkadőre. Frankl Tibor. Tehát nem volt jelen. Ha meghalt volna, nem ő hal meg. Csak a kaszkadőr. Nem tűnt volna el, mert ott se volt. Éppen úgy nem övezte volna megdicsőülés a halálát, mint a névtelen senkiét a közből, aki hősként, balfácánként, tudatosan vagy tudattalanul egy-egy ilyen roham alkalmával meghal. Indokolatlanul, de szükségszerűen. Magnézium az általános tűzben. Az abszolút sehol időben, térben és személyben. A film álomvilág. A színész csal. A kaszkadőrnek az a dolga. A szem tehetetlen.
     A haja megpörkölődött, megégett az arca. A kaszkadőr hátrahanyatlott. Azután feltámadt, és megkapta a gázsit. A performer, a színész nem volt sehol.
     Ez a film és a magyar filmtörténet egyik legjelentéktelenebb és legszebb jelenete. A halál szekszepilje, a hiány mozgó képe.