[1.]

     [2.]

     Kedves Barátaim!

     Aki éppen titkokat keres, az talál itt. A szomszéd asztalnál Halász Péterhez hasonló férfi ül, fehér tengerészruhában, göndör haján műbőr sapka. Előtte az asztalon nyitott fedelű dobozban pár szelet csokoládé - ezeket árulja. A dobozfedélen mosolygó, teniszdresszes szőke nő fényképe - nyilván valami reklám. A férfi ül, jobbkeze hüvelykjével az orrát túrja, s közben bólogat. Majd maga felé fordítja a fényképet, beszélni kezd hozzá, s néha harsányan felnevet.
     Egy szigeten vagyunk, már több mint egy hete. Sátorban lakunk egy eldugott öbölben, füge- és olajfák árnyékában. Szomszédaink: egy török operaénekes és társa, a Superman. Az operaénekes opera-áriákat énekel, míg társa fantasztikus méretű és mennyiségű halakat lő szigonypuskájával. Az öböl bejáratát reggel és este egy-egy delfincsapat szeli át. A sziget márványból készült - erre utal a neve is. A keskeny, meg-megszakadó tengerparti fövenysáv kivételével mindenütt zord márványhegyek meredeznek. A gyér bozóttal borított hegyoldalakon csak itt-ott áll néhány füge- vagy olajfa. Ezeken a fákon kabócák élnek, s hallatnak reggeltől-estig motorberregésszerű hangot. A sziklák között teknősök döcögnek és gyíkok surrannak. A szúrós bozótban hálóépítő pókművészek tenyésznek. Rájuk fürkészdarazsak lesnek, várva az alkalmas pillanatot, amikor a szúrással elkábított pókba petézhetnek. A pók aztán feléled és fut tovább, nem sejtve, hogy belelakoltattak.
     Egy-két nap múlva továbbindulunk. Itt marad a falu, a boltos, aki tenyerével törli le a küszöböt, mielőtt boltjába lépnék, a vendéglős, aki vacsora után saját csónakjával visz haza, és útközben angol slágereket tesz fel a lemezjátszóra (Herman?s Hermits: No Milk Today). A Szuperman, aki egyetlen papírral törli tisztára a seggét, az az üzlethelyiség, ahol nem tudni, mit árulnak és mi folyik a hátsó függöny mögött.
     Nagyszerű barátra találtunk. Achmed 60 éves és nemrég még nagyon szegény és beteg volt. Azután egy napon nyert 100 000 lírát valami szerencsejátékon. Rögtön kigyógyíttatta magát a tuberkulózisból, kihúzatta az összes fogát, és színarany protézist csináltatott, vett egy motorkerékpárt és egy szupermagnetofonos rádiót száz kazettával. Igen, és egy fehér kalapot is vett. A kazettákon csak a legkeményebb amerikai hard-rock felvételek vannak és ő teljes hangerővel hallgatja őket, szerte a szigeten. A terek és a szűk utcák megtelnek ritmussal, ha arra jár - messziről hallani közeledtét - és a sötétségbe fogairól fény vetül. Ő visz bennünket mindenhová, zsebei pénztől duzzadnak. Hatalmas vacsorákat eszünk, bérelt hajókon utazunk és közben dörög a bass-guitar, elektronikus futamok bújnak az öregasszonyok kendői mögé, s lebbentik meg az excluzív szállodák gyöngyfüggönyeit. Mindenki mosolyog ránk és veri a ritmust a combján. Repülünk Achmeddel. Elkísér további utunkon. Jó étvágyat nektek is!

     [3.]

     Kedves Barátom!

     Itt vagyunk! És most nem is tudom, mihez kezdjek. A közelben egy medvetáncoltató - a közelében mi. Ez a mosolygó macskák városa. A szeméthegyek is be vannak aranyozva.
     Kétnapos szégyenteljes utazás után - Románián és Bulgárián keresztül - végre megérkeztünk. Szakadtan és rongyosan egy széthulló, ám kifogástalanul működő kocsiban. Frédi, aki egyhuzamban 2000 km-t vezetett, Bulgáriában maradt, s most bizonyára nyakig ül valami cseh-film történetben. Mi hárman - most egy cipőpucoló gyerek környékez, ki akarja suvickolni a mezítlábamat, azt mondja, 100 év garanciával dolgozik - tehát mi hárman stoppal jöttünk át a határon. Mosolyogva fogadtak. "Csak tessék, tessék!" - mondták - "itt nagyon jó lesz Önöknek!"
     És ezzel elkezdődött az utazás. Hanyatt már a homlok! Először is megszűntek a közlekedési szabályok. Mindenki rohan, ahogy tud. Így aztán alig van baleset. Ami van, az nagy és megérdemelt sikert arat megkomponáltságával. Egy példa: az Isztambul irányából érkező camion találkozik egy lengyel turista Skodájával. A Skoda belepréselődik az aszfaltba, a camion a levegőbe emelkedik. Ekkor ér oda a török vendégmunkás hamburgi rendszámú Buickja. A camion rázuhan, majd felfordul. Fordultában a szakadékba löki azt a szamár-kordét, amely éppen keresztben ment az úton. A szamár elszabadul és megrúg egy NSU PRINZET stb. Az emberek örülnek a látványosságnak, a könnyük is kicsordul a kacagástól. Egy arab olajsejk négy feleségével a földön térdel és szürcsöli a kiömlő vért. Aztán tovább, Isztambul felé, Istvánt már a határnál elvesztettük, s bár már két napja várjuk a megbeszélt helyen, nem jön. Sebaj. Az országúton az elképzelhető legnagyobb járműválaszték. Minden jármű műalkotás. Csengőkkel és tükrökkel díszített vezetőfülkék, sárhányók színaranyból. Bőrautók. Egy kerekes harang. Trojka, márvány kerekekkel. Gigászi amerikai kocsik. Egy fél Zsiguli. Öszvérrel vontatott "MIG 15". Lökhajtásos fogpasztástubus. És gyalogosok, repülőszőnyegesek, marathoni futók, egy győztes és egy vert sereg, és ott - nicsak - egy kentaur. Mindenki Isztambul felé rohan. Még nem vagyunk ott. Még 100 km-re van a város, és az országút fölött, magasan egy repülőgép áll. Persze hamar kiderül, hogy csak valami UFO. Ügyet sem vetnek rá, sírok a gyönyörűségtől.
     18 órás szünet után most folytatom. István megkerült - bolgár gyomormérgezéssel kórházba vitte a belgát, aki felvette a kocsijába. Ezért aztán tövig motozták a határon. Elveszett a tollam, másikat vettem. Hajnalodik, egy eresz alatt ülünk -
     - Már nem is ülünk az eresz alatt, ahová az eső elől menekültünk (az esőbe a szálloda poloskái elől menekültünk), már nem ülünk az eresz alatt a piaci trógerokkal, akik idehívtak, faszénparazsas kályhát hoztak nekünk, és azért nem ülünk ott, mert az egyik kávézni hívott bennünket ebben az esős isztambuli órában. Most egy barátságos kávéházban ülünk, teát és kávét szürcsölünk, míg házigazdánk NDK Brasil szivart szíva pergeti olvasóját és értünk imádkozik Allahhoz. Nincs még egy ilyen ország! Még a poloskák is talpig aranyban! Míg mi itt élvezzük a vendégszeretetet, István poloskapárnával a feje alatt, poloskatakaróval takaródzva poloskákkal álmodik abban az átkozott hotelben.

     És most folytatom a megérkezés történetét. Az országút, mint a szellemvasút a vidámparkban, csak élőben. Valódi óriások és törpék, valódi űrhajós és kínai, élő szellemek és égő élők. A tengerpart ugyan kacsaúsztatóhoz hasonlít, de a part gyémántokkal borítva. Egymás mellett luxusszálloda és nylonkaliba - egyáltalán: itt minden megfér a másik mellett, minden és mindenki olyan, amilyen tud lenni. Az aranyszínű amerikai kocsikban gengszterbandák suhannak. Mindenki zajt csap. Az egyik autóduda az "It?s a longway"-t játssza, a másik a "D-moll toccata? és fúgát", a harmadik a "Satisfaction"-t, a negyedik a török himnuszt, az ötödik brekeg, a hatodik jajgat, a hetedik a nevemet mondja és a nyolcadik éppenséggel detonál. Egy szamárkordé, vörös selyemmel borítva, a kocsis csípőre tett kézzel, állva hajtja, fején rohamsisak, szemén pedig egy olyan napszemüveg, hogy ezt látva Vető a térdéhez szegezné a jobb-kezét. Hajtja és közben énekel. A gengszterbandák is énekelnek az amerikai autókban. Akit elgázolnak, énekelve hal meg. Húsz éve nem énekeltem. Najmányi most énekel, valami hosszú dalt a boldogságról, vagy Puskás Öcsiről, ki tudja? Nagyon hangos. Sebaj. Nem szégyenli magát - húsz év után először. Amott valaki éppen csókot dob. A legyek - vannak, de még mennyi! - bearanyozva. A por - nicsak! - gyémántport. Egy ember - talán üzbég - disznószerű autót hajt. Két haragos találkozik, előbb kiabálnak egymásra, majd énekelnek, végül megmarkolják a kormányt és leköpik belülről a szélvédő üveget. A köpésből tüstént új élet sarjad. És amikor a Traffic jam már elképzelhetetlen méretűre dagad, és a kocsik több szinten kezdenek vágtatni, feltűnik Isztambul.

     ISTAMBUL!

     Bizony semmit sem mondok, ha azt mondom, hogy a világ legpompásabb városa. Mert ugyan miféle kapcsolat van Isztambul és a világ között?! Megmondom: semmiféle. Istambul az archimedeszi fix pont: míg a világ áll, Isztambul mozog. Prüszköl, nyerít, fortyog, pöfög, vágtat, robban, táncol, vergődik, vonaglik.
     Azon a ponton, ahol az utak fentebb már ecsetelt forgalma egyesül, egy rendőr áll. A forgalmi lámpák tilosat jeleznek, erre minden irányból minden jármű egyszerre indul a rendőr felé, aki kétségbeesetten menekül. Nem sok maradna belőle, ha egy jólelkű gengszterbanda meg nem szánná és föl nem venné a Cadillac hűtőjére. Ezután ott szolgál majd, díszként.
     Az egész város mintha be lenne rúgva. Hülyeség. A részeg csak részeg, ez a város meg Isztambul. Mindenki csinál valamit. Az egyiknek 18 m hosszú amerikai taxija van ('57-es évjárat, a kipufogó smaragddal kirakva), a másiknak az egész boltja egyetlen csomag Marlboro. Van, aki csak áll és énekel. Ez a dolga. Egy másik csak áll és mosolyog. Teljes erőbedobással. Férfiak kézenfogva, egymásba-karolva, egymást átölelve, élőben és színes fotókon. A mozikban szado-mazo-anarcho-porno-pszichoerotikus filmek. Macskák dugnak a nézőtéren, a lábak alatt. Egy jegyért két filmet nézhetsz. A szenvedés - az a kevés, ami van - kirakatba téve, kiállítva, mint minden más. Itt nincsenek sötét titkok. Minden nyilvános és szeretetre méltó. Kétmillió ember egy tenyérnyi helyen, mégsincs szorongás, klausztrofóbia. Egy ember fél dinnyét visel kalap helyett. Egy másikon az édesanyja. Ez utcák macskákkal vannak kikövezve. "Szuperbenzin" - hirdeti a felirat, és egy cső lóg le az emeleti lakás ablakából. A csőből benzin folyik, vagy szörbet, kinek mi kell. Megcsókoltam a csövet. Visszacsókolt.
     Ha vásárolsz, teával és kávéval kínál a boltos, leültet és elbeszélget veled. Képzeld el ugyanezt - mondjuk a Corvinban.

     "LE GRAND BAZAR"

     Egyetlen bicikliláncot hét ember ad el. Megcsókolják a hasad, ha ránézel az árujukra. "Holnapra lesz majom, Monsieur D?Artagnan!" - mondták, Dehogy! kiáltották kérdésemre. Mintha összebeszéltek volna, mindenki Monsieur D?Artagnannak szólít gyöngyös trópusi kalapomban. Egy törpe a vállamon ül. Egy óriás vállán ülök. Eltévedtünk a bazárban. Sebaj! Azóta ott vagyunk. "Kávét! Teát! Szörbetet Monsieur D?Artagnan! Üljön le itt nálunk! Arra a trónra tessék, Kheops fáraóé volt és néhány fillérért az Öné lehet!" Egy férfi felkínálja még meg sem született lányát. Egy másik halott fiát ajánlja. Fetrengünk a kellemes érzületekben. Amott valaki a Romanov-házból. Nicsak! Egy Hohenzollern! Poloskát futtatnak. Le Grand Bazar. Csak egyetlen üzletet innen a Garay-piacra! Csak egyetlen mosolyt innen a karácsonyi ajándékvásárkor! Ó, csak mindig ilyen életveszélyt! Amikor a veszélyt az élet jelenti. Hopp, egy taxisofőr az ölembe ült és most hálásan mosolyog. Vakargatom a tarkóját. Mindenhonnan zene szól. Például Beatles-szám, töröksípon. Egy asszony ott könyvet eszik. Egy írástudó birkahúst olvas.
     A Bagdadi tolvaj című film pontosan ábrázolja a valóságot. (Vagy én látom úgy, ahogy a film rendezője.) És még nem is jártunk az Egyiptomi Bazárban!

     Esténként Light-Show-ban gyönyörködhetünk. A Szultán Achmed-Dzsámi változó fényű reflektorokkal van kivilágítva, quadrophon hollywoodi zene szól a tornyok közül 18000 W teljesítménnyel, és hangjáték formájában, németül előadják a templom építésének történetét

     Sultan Achmed: Och, mein Gott!
     Narrator: Sagt der Sultan!

     Most már megértem Thököly Imrét!

     És most, az éjszakait pótló kiadós délelőtti alvás után, csomagjainkat egy jobb szállodában hagyva a Haga Sofia előtt ülünk. Nemrég jöttünk ki a Topkapi Serayból (szultánok palotája) és még most is káprázik a szemünk Bearanyozott aranyágyak és gyémántokkal díszített gyémánttrónok. Apró csészékből teát iszunk és Samson (török, rossz) cigarettát szívunk. Szivart nem lehet kapni. Majdnem minden mást igen. Nekünk a különbség kellene. Az esti program: szabadfutás. Láttuk a próféta lábnyomát: nagy. Láttunk egy szálat a szakállából: rövid. Az egyik nagy, a másik rövid, de mindkettő szép. Szörnyű, hogy az ember itt Törökországban veszi észre, hogy német turistára hasonlít. Sok itt a lengyel. Itt például nem jó, hogy turistáknak nézünk ki. Van valami művi a küllemünkben. ez nyilván belső bajokra vezethető vissza. Olyanok vagyunk, mint a műanyag kanál a szultán aranyszervizében. Az előbb egy török vendégmunkás, kiszállva Plymouthjából azt kiáltotta felénk, hogy ő a maga részéről szereti az egész magyar népet. Alább nem is adta. Egyáltalán nem képletesen mondom, hogy időnként a sírás környékez. Körülöttünk a hadsereg futballozik. A törökök egy része orosz, a másik rész jugoszláv, vannak itt magyar áruháztulajdonosok, egyiptomi farmerárusok, panamai kalózok, eszkimó fűtők és japán rendőrök. Egy eunuch kétméteres furulyát kínál. "Güle! Güle!" - kiáltod, s ezzel búcsúzol.
     Reggel ötkor a legközelebbi minaret tornyából félmillió watt teljesítménnyel előbb köhécselés, majd torokköszörülés hallatszik, aztán egy mély lélegzetvétel és rákezdi a müezzin. Ordít, ahogy a torkán kifér, s hamarosan felhangzik társai válasza a távolabbi tornyokból. Mintegy tíz percig ordítanak, és torkuk minden titkos nesze jól kivehető. Ők elhallgatnak, s máris megszólal az első autókürt, az első vízárus fiúcska is rákezdi a csörömpölést, "Lofat! Lofat!" rikoltja az édességárus, és a vendéglősök hangos szóval csalogatják a hozzánk hasonló hajnali sétálókat. Itt vendéglátás folyik. A gyufát eleve úgy árusítják, hogy holtbiztosan kiboruljon: fordítva van betéve a fiók. A kék jelzés a vízcsapon forró vizet jelent, míg a piros hideget. Idős skót házaspár kígyóbőr ruhában.
     Ez a város Mick Jaggernek épült. Folyamatos zenéje van, és ezt nem a turistáknak csinálják. Az éjszakai utcán egy teherautósofőr dudával csajozik. A nő megvonja a vállát és továbbmegy. A sofőr ettől kezdve ütemesen nyomkodja a kürtöt, teljes erővel dobol hozzá a karosszérián és torkaszakadtából dalol. A járókelők kórusban éneklik a refrént: "Allah a legillatosabb, Juhejj!"
     Egy férfin negyven felöltő. Felöltőárus. Háy Ági ül egy puttonyban. Egy sejk burnuszban és cowboy-csizmában. Legyen. Sebaj. Görög-dinnyét eszünk.
     Abbahagyom ezt a levelet. Úgysem tudom kedvem szerint megírni és elmondani sem ezeket a történeteket. Itt jó. Én Dobó István helyében gondolkoztam volna a dolgon.

     [4.]

     Drága Bik, tökéletes levélírásképtelenségemért kérlek, ne haragudjatok, lelkiállapotváltozásaim egyszerűen lehetetlenné teszik, hogy normálisan tudjak kommunikálni, most is csak azért bírtam belefogni végre, hogy írjak neked, mert a napokban jöttem haza egy ötnapos bioenergia-stage-ról és Gy. arra kért, írjam le neki, milyen volt, elkezdtem, de lehetetlenség, olyan testérzékeléseket és tapasztalatokat, amilyeneket a bioenergiai gyakorlatok hoznak ki az emberből, ugyanúgy nem lehet szavakkal elmagyarázni, mint a vaknak azt, hogy milyenek a színek. Teljesen más nyelv, a beszédnyelvre fordítása tökéletlen, mint minden fordítás, de én azért csak belefogtam, aztán elakadtam, de a lelkiismeret nem engedi, hogy leszakadjak az írógépről, legalább írok neked, meg azért is írok, mert úgy érzem, el kell magyaráznom Christiane lelkivilágát. A fene a hülyeségembe, hogy folyvást felelősnek érzem magamat mindenért, főleg ha tök tehetetlen vagyok. Mellesleg ez történt a haveroddal is, aki telefonált, hogy itt van Párizsban, nem találkoztunk, mert igen kevés ideje volt, de azért akartam volna valami kis ajándékfélét küldeni nektek, mittudomén mit, legújabb lemezt, a legmodernebb művészetek legfrissebb produktumairól dokumentációt vagy valami ilyesmit, ami téged érdekel, de hát nem lehet két nap alatt utánajárni ezeknek a dolgoknak, ha a véletlen úgy hozza, hogy az embernek nincs semmije kéznél. Művészetekről jut eszembe, hogy a világon semmiről nem tudok neked beszámolni, itt voltak a Pinkék, de lehetetlen volt jegyet szerezni rájuk, különben sem mondhatom, hogy aktív szervezőkészség töltené be a Fontarabie utca házanépét. Barátnőm, a veres kis boszorkány, békakirálynő vagy róka, egyremegy, voltaképpen elég nehéz nőszemély, nem is tudom, miért szeretem, néha csöppet sem, különösen amikor már túlontúl sugárzik belőle az univerzális gyűlölet, de néha igazán boldogan nyúlok el mellette a padlásszobájában, ahol körülbástyázta magát yikinggel, tarot kártyákkal, horoszkópkönyvekkel és mindenféle mágiákkal, amelyeket ha néha sikerülne némi humorral kezelnie, elbűvölő lenne. Munkaképtelen nyugdíjas, itt az ilyesmit három évre lehet kibulizni - diliflepnivel csinálta, valahogy úgy, mint a Tóni, s ugyanúgy nem igazán csalás a dolog, mert tényleg dilis a csaj, annyi erőfeszítésébe kerül semmit sem csinálni, hogy ezzel az erővel akár már nyugodtan dolgozhatna is. Még másfél éve van hátra ebből az aranyéletből, s a pániktól, hogy ez majd elmúlik és mi lesz vele, teljesen regresszált, gyerekstátuszba helyezte magát, s ebből nem akar kilépni, tökéletesen tehetetlen mindenféle gyakorlati dolog elvégzésére. Néha főz, főleg kenyeret szeret sütni mikrobiotikus receptek alapján, sok kis magocskát eszünk és csakis barna cukrot, és ha húst veszek, helytelenítően csóválja a fejét. De megeszi, mert azért tudja, mi a jó. És ha a kenyere nem sikerül hibátlanul, őszintén kétségbeesik, a rosszkedve átsugározza az egész házat és sugározhatjuk az ellenenergiákat, ha éppen van erőnk hozzá, hogy újra formába lendüljön. Ha ez sikerül, akkor minden jó, ül törökülésben és ringatja magát, csupa vörös és bordó szín van körülötte, ha más nem, hát a haja és az arca, mosolyog és mindenki könnyebben érzi magát. Léte értelme az, hogy van, s a puszta tényért, hogy olyan, amilyen, el kell őt tartani, én gyakran úgy gondolom, hogy igaza van (különben is mindannyian szeretnénk ezt magunkról így érezni, azt hiszem, a mindannyian az nem mi itt a házban, hanem minden ember), P. egyáltalán nem így gondolja és határozottan idegesíti gyakran a csaj, édesen tudnak veszekedni, és Christiane a maga halk és finom modorában lassan, alattomosan mindenért bosszút áll. Surran a házban a bőrtalpú sízoknijában és az afgán ruháiban, három macska jár a nyomában, de a kajájukat a dögöknek azért többnyire én vásárolom. Ez az egész macskaügy már elképesztően jelképes. A csajhoz kétségtelenül vonzódnak az állatok, de hogy ebben mennyi munkája van! Azelőtt legendásan ide gyűltek össze a környék haldokló macskái, és itt haltak meg időnként epilepsziás rohamban egész éjszaka a szoba sarkában önmaga körül körbeforogva. Amióta én meg a gyerekek zajosabbá és földközelibbé tettük ezt a házat, azóta nem halnak meg a kóbormacskák nálunk, még ha eredetileg ez is volt a szándékuk, csak hörögnek itt az elmulaszthatatlan asztmájukkal, és megszerettetik magukat, a disznók. Egy este Christiane éppen a tarot kártyáiból állította össze számomra az azokra a napokra érvényes regényt, életmagyarázatot, utalás- és szimbólumrendszerben megfogalmazott, eljátszott, lenge kézmozdulatokkal, mosollyal és hümmögésekkel előadott nemistudommicsodát, itt lenn a szobámban; (egy nagy meg egy kisebb szoba, egymásba nyílik üvegajtóval, nagy franciaerkélyes üvegablakok, földszint, ha kinyitom az ablakot egészen az utcán vagyok, folyton besüt a nap, szemben az egyik udvarban két gyerek, egy kutya, két macska, egy asztalifocijáték és egy bicikli, a gyerekeim mindent használhatnak, Gabriel ül a padlásán és a tizenharmadikezer fehér gyöngyházgombot varrja egy mellényre, az egész csillogó gyöngyház és gyönyörű, körben tízféle fényes színből, fémszállal átszőtt kardigánféle teleaggatva apró agyagállatkákkal, csatokkal, gyöngyökkel, a legkülönbözőbb rendeltetésű fa, műanyag, fém és porcelántárgyacskákkal, méregdrágán veszik azok a gazdag színész és művészfélék, akik nem a Champs-Elysée-ről akarnak öltözni, hanem valahogy izgalmasabban, de azért mégsem akarnának járni az Ecserin megvehető cuccokban. (Jaj, az Ecseri itt egy egész város.) A ház másik udvarán, balra szemben, valami műhelyraktárféle, macskapisiszagú ázott matracok alatt villanyfűrész, faforgács, deszkák, mosógépkarosszéria rozsdásan stb. a házban egy amerikai házaspár, a csaj nagyapja még magyar volt, a gyerek két éves, egyszerre beszél angolul és franciául, de Miklóstól szerintem magyarul is meg fog tanulni, Marcot naponta többször látom érthetetlen tárgyakkal fölszerelve jönni az utcán, az egész házat szemeteskukákban talált tárgyakkal rendezte be, üres telkekre az emberek éjszaka orvul kilopják eladhatatlan, rossz tárgyaikat, hogy megszabaduljanak tőlük, Marc mindent megtalál, mire szüksége van és megjavítja. Még a frigóját is így szedte össze, a sovány szemüveges intellektuelfej és állandóan könyökig olajos kéz, csupa jóindulat lengi körül. A mi házunkban földszinten az én szobáim, a konyha és a fürdőszoba, falépcső oválisan gördülő fakorláttal, a gyerekek azon jönnek le, az emeleten jobbra-balra egy-egy szoba, a két kis kurvának külön szobája van, Miklóséba P. asztalt, polcokat és egy kisházat épített be deszkákból, a falon amszterdami plakátok, egy biciklin robogó, tomahawkkal hadonászó félmeztelen indián, mindhármunk közös tustollrajza és rengeteg apró focistakép, az iskolában Miklósból kitört az üzletember, még Bécsben lopott egy étteremből vagy hatvan-nyolcvan színesrajzos, vastag karton poháralátétet, azokat árulja focistaképekért, eleinte egy poháralátétért két focistát kért, most már négyet-ötöt kap, nem tudom, mi a titka a srácnak, egyébként még mindig nem beszél egy szót sem franciául, röhög és azt mondja, hogy beszéd nélkül is kitűnően meg lehet lenni, mindenkivel megérteti magát, nincsenek problémái. Dorka szobájában duplamatrac, mert nincs több szimpla a házban, az egyetlenen Miklós alszik, mert az ő szobája kisebb, így Dorka szobájába alig lehet belépni, az ajtó a matracnak ütközik és legegyszerűbb, ha az ember rögtön lefekszik, onnan egyből egy ménkűnagy tükörben láthatja magát, cirádás fakerete halványlilára festve, a kertiszék és kerek kertiasztal ugyancsak, Dorka festette be őket, a falán három különböző nagyságú láda polcnak, rajtuk összes kincsei: tengerparton szedett csodásformájú kagylók, festett gipszvázák, ezeket együtt csináltuk, szigorúan bizalmas napló, amelyet naponta rendszeresen vezet és minden titkát beleírja, egyszóval édes leányszoba, így van rendjén, és természetesen azonnal elkezdett nőni a melle, mihelyt Párizsba értünk [...]. Lépcső tovább, aztán a padlásrész, az egyik fele beázós, ott nem lehet lakni, a másik fele Christiane birodalma, örökké félhomály, apró lámpácskák homályos fénye mindenféle sűrűszövésű mintás és finomszínű anyagok mögül, halk zene, sok függöny és szőnyeg és olvasmányok szerteszét a mágiáról. Tényleg, a macskákról kanyarodtam ide, hogy is legyen, előbb befejezem a házat, rendszerető és módszeres vagyok, mindennek ellenére. A túlsó szárnyon, kicsi macskaköves udvaron kell átmenni, két szoba, az egyik az utcára néz és az egész fala üveg, baromi jó, ez a dolgozószobája P.-nak, mit mondjak, nem sok időt tölt benne, még mindig nincs lelkiereje befejezni a téziseit, anyukáját, aki kijött a diliházból és férjhez akar menni, azaz inkább szeretőt akar, most költözteti, a mikrobusz hátulja tele a régi lakás pincéjéből összeszedett tárgyakkal, állandóan azon röhögünk, milyen dohosszagú a múltja, ki fogjuk vinni a limlomot az egyik közeli Ecserire és eladjuk, amit tudunk, Miklós már nagyon készül erre a bulira, szerintem ő fogja elsütni az egész kacatot. A másik szoba az udvarra nyílik, az is majdnem csupa üvegfal és tök fehér, még a földje is, és nagyon jól lehet benne üldögélni és zenét hallgatni, többnyire itt alszunk. Ezen a szárnyon fönn részben idegenek laknak részben haverok, akikhez egy reggel, amikor az ember nem aludt éjszaka és reggelire vágyik, de valami rejtélyes okból képtelen ezt megorganizálni, akkor szépen fölballag és kiismerhetetlen szerkezetű szobahalmazok és lépcsők után egy elképesztően napsütéses szobába ér, ahol a kétméteres Jean-Jacques, aki állandóan Afrikában csavarog, és ha hazajön, őrjöng, hogy soha többet be nem teszi a lábát arra a kurva földrészre, és egy hónap múlva már megint szívrepesve elröpül egy ármányosan szervezett ingyenjeggyel Burundiba, és ha az udvarról oroszlánbőgést hallok és tárgyak recsegés-ropogását, akkor ő jött haza, és üdvözli a gyerekeimet, úgy ragad hozzá minden gyerek, mint a macskák Christiane-hoz, avval a lényeges különbséggel, hogy Jean-Jacques-nak nem különösebben fontos, hogy szeressék a gyerekek, ezért még jobban szeretik, szóval jön a két és fél méterével, és friss teát és friss vajaskenyeret hoz és röhög. Tehát - látod, szépen vissza tudok kanyarogni, teljesen követhetően, noha kicsit bőbeszédűen mesélek, de muszáj, mert ha nem ezt írom, akkor nekifogok Gy.-nek elmagyarázni, hogy miért nőtt meg szemmelláthatóan a szemem a bioenergiai izétől, de ezt olyan nehéz elmagyarázni, hogy inkább azt mesélem: - tehát, itt ültünk a szobámban csöndesen Christiane-nal, P. nem volt itthon, minden kedden és még egy napon hétvégén, ez elképesztő rugalmassággal változni is tud, vagy péntek, vagy szombat, abszolút kényszeresen megy Nicole-hoz, itteni kis életünk valamicskével távolabbi szereplőjéhez, azért távolabbi, mert olyan dilis a csaj, hogy nem tudja eldöntetni, voltaképpen kit utáljon és miért, ezért tök merev és nem akar velünk találkozni, tehát egy ilyen pihenőnapon, miközben Christiane mosta az agyamat a tarot-val, kinn kétségbeesett macskanyávogás hallatszott. Kimentünk megnézni, elveszett kismacska sírt az autó alatt, az istennek sem akart előjönni, de azért sírt nagyon. Hiába csábítgattuk, ott kushadt lenn és nem lehetett elérni kézzel. Vittünk neki ki egy kis tejet, hogy ne szenvedjen annyira, és ezzel szerintem teljesen be volt fejezve a dolog. De Christiane nem nyugodott, visszament, a fél éjszakát az utcakövön hasalva töltötte és udvarolt a dögnek, hogy jöjjön elő. Csak nem jött. Erre lement a pincébe, kinyitotta az ablakát, oda kitett még tejet és kaját, és lezavarta Chamanou-t a pincébe - az a ház szelídlelkű bölcs kandúrja -, hogy magyarázza meg annak a nyivákoló koromfekete gombolyagnak, hogy ebben a házban jó otthonra talál. Másnap egész nap és még a következő éjjel ment így tovább a csábítási hadművelet, mire ez a szegény asztmás dög ideszokott a házhoz. Annyi életereje bőven van, hogy a dög nem meghalni jött ide, de annyi úgy látszik már nincs, hogy teljesen meg is gyógyuljon. A tetejében persze automatikusan az én szobámba költözött be, mert a padláson Christiane-nal a legkisebbik dög van, az is koromfekete, és természetesen a Nicole macskájának a gyereke, és kurva jó fej. Szóval csak azt akarom mondani, hogy néha nagyon elárasztják a házat ezek a marhaságok, ez a Christiane világa, és mindebbe, ha jól emlékszem, azért fogtam bele, hogy megmagyarázzam nektek, miért nem sikerült mind ez ideig röpke turistává átalakítanom a csajt. Múltkor azt ígérte, hogy márciusban megy, de most bejelentette: ez lehetetlen, erőinek végére járt, ez a ház oly fárasztó. Gy. itt volt két hétig, ilyenkor a csaj mindig nagyon tartja magát, elbűvölő és angyali, utána kinyiffan, a repülőtéren Gy. után integetve elnyafogja magát, öniróniát mímelve halálosan szomorúan, hogy: "Elhagyott az apukám", most kimerült, nincs energiája, dolgozhat körülötte a világ, hogy feltöltse. Áprilisban megy stage-ra, utána tud csak utazni, azt mondja, a stage-ig neki most már pihennie és koncentrálnia kell, és aztán úgyis minden könnyebben megy majd. Hát nem tudom, Gy. azt mondja, szerinte sosem megy a csaj Pestre, én bízom benne, de talán csak fölértékelem magamat, ha azt hiszem, hogy rá tudom venni ezt a tünékeny kis békát arra, hogy egyszer az életében csináljon valamit, amiből nem lát semmi különösebben jót a maga számára, sőt energiaveszteségesnek ítéli. Mert amikor megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy az ő testének-lelkének is milyen jót tenne egy kelet-európai utazás, és ezt komolyan is gondolom, ráfér valami mást is látni a világból, akkor ettől még sokkal jobban elrémült, más diplomáciai fogásokhoz kell folyamodnom. Szóval április végénél korábban nem létezik, hogy bármire is képes legyen. Mindjárt fél öt, be fognak csörtetni a gyerekek, Miklós újabb focistákkal a farzsebében, Dorka pedig ellenséges morgolódással az iskola ellen. Vagy az nem tetszik neki, hogy még mindig nem beszél hibátlanul franciául, és ez milyen elviselhetetlen, nem a legelsőnek lenni egyáltalán teljesen elviselhetetlen, ezt ki is mondja, de még jobban attól szenved, hogy ebben az iskolában ezt a szellemet nem ismerik, nincs verseny, besorolás, ítélkezés és a többi, tehát nincs értelme annak, hogy ő szenved. Egyébként egész ügyesen gagyog már. Vagy pedig az nem tetszik neki, hogy alacsony az iskola színvonala, matematikából mindenkit húszszor zsebrevág, a többi tantárgy is, mert már kezdi érteni a dolgokat, túlságosan egyszerű. Azt mondja a kiscsaj, hogy jó, jó, én értem, hogy a liberális szellemű sulikban jobb, és minket talán túl sokat dresszúráztak, lehet, hogy az konzervatívabb módszer, viszont megtanultam sok mindent, ezek meg nem tudnak semmit. Vannak olyan órák, amikor nem is lehet érteni, hogy ez tanóra-e vagy sem, mindenki ide-oda lézeng, kis csoportokban beszélgetnek, tesznek-vesznek, mellesleg ilyenkor csinálják a kis házinyomtatású újságjukat is. Ha valakinek kedve van, bármikor bárhol fölállhat és kimehet az óráról, a kertben nyulak és kacsák, szemben a vincennes-i erdő és egy állatkert, mindenki azt csinál, amit akar, a gyerekek kedvesebb tanárjaikkal tegeződnek és az iskola menője az a nagyfiú, aki már járt egyszer Amszterdamban. Pierre-Antoine, aki Dorka osztálytársa, sosem veszi le az anorákját, a kapucniját sem, csak az orra látszik ki, ahogy beburkolózott, egyedül ebéd közben veszi le a kapucnit, a kabátot ott sem, kézenfogva vezetik ide-oda, hogy el ne tévedjen, néha csurog a nyála, és néha epilepsziás rohamot kap. Mindenki nagyon szereti, a gyerekek vigyáznak rá, és a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy Pierre-Antoine ilyen, miért ne lehetne az osztálytársuk, nincs besorolás és megkülönböztetés a szellemi nívó szerint. Miklós boldogan lubickol ebben a közegben, és üzletel a tárgyacskáival, tele van barátokkal és jóérzéssel. Itt most egy kicsit elálmosodtam, s mire észbekapok, hogy neked írok levelet és kötelességszerűen be kellene számolnom a legújabb filmekről, a nagyvilág eseményeiről, amelyekre, hogy a közelükben vagyok, oda kellene figyelnem, de kevés vágyat érzek erre, néha kimozdulok, megnéztem az AA kommunások önbemutatkozó műsorféléjét, hát elég ciki volt, azt kellett volna részletesen elmesélnem, de most már ellustultam, és isten tudja, mikor szedem magam össze megint annyira, hogy leüljek nektek írni. Nem is tudom, milyen görcs ez, mellesleg telefonálni sem bírok, senki Párizsban élővel nem találkozom, csak aki magától idejön, nem vagyok képes fölemelni azt a kurva kagylót, azt a kurva tollat, egyedül Tamással beszélek egyszer-egyszer telefonon. Meg persze Gy.-vel Berlinben, de hát az más. Szóval tudod, én már otthon is tudtam, hogy nem nagyon tudok itt majd érdeklődő turista lenni, ide élni próbálni jöttem, és úgy látszik, mostani hülye korszakomban ezt befelémászva, vagy hogy is magyarázzam, tudom csak csinálni, nekem sem tetszik, hogy így van, de most képtelen vagyok másmilyen lenni. Tehát ha nem jelentkezem, akkor az nem az, mintha nem gondolnék mindannyiótokra tényleg szeretettel, ezt mondd meg mindenkinek, akinek különben gondolod, hogy írnék, ha éppen kifeléfordulós korszakomban lennék, de most nem fogok, de azért bizony hiányoztok. Biki, a telefonszámodat elfelejtettem, és a kisnoteszomba otthon nem írtam bele, olyan természetes volt, hogy van néhány telefonszám, amit föl sem kell írni, mert úgyis fejből tudom, és kiderült, hogy nem így van, csak azt tudom, hogy 23 a vége, de ezt nem volt nehéz nem elfelejteni. Egyébként sok mindennel így vagyok itt: ami otthon természetesnek látszott, azzal itt valahogy nagyon másmilyen viszonyba kerülök. Hívj föl, ha tudsz, ezt is add tovább, és ha Jancsi amerikai címét valahonnan megtudod, azonnal küldd el nekem, itt nem tudtam utána nyomozni jobban, mindenki csak annyit tud, hogy valahol Amerikában. Isten áldjon, ne haragudjatok vétkeimért, megpróbálom jóvátenni őket.