A Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtára őrzi azt a felvételt, amelyen a nemrégiben elhunyt Kalász László József Attila-díjas költő, a Napjaink című egykori miskolci irodalmi folyóirat szerkesztő bizottsági tagja beszél életéről, gyermek és ifjúkoráról, a debreceni egyetemi évekről, az Építünk, az Alföld és a Napjaink című folyóiratokról, költői pályakezdéséről és hitvallásáról, mestereiről és kortársairól. A kazetta megörökíti négy, szalagra mondott versét is. A felvétel 1985. április 27-én készült a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szalonnán, a költő Kossuth Lajos utca 33. szám alatti otthonában. A kérdező Zimonyi Zoltán volt. Ő gondozta és látta el a legszükségesebb jegyzetekkel a beszélgetés alábbi szövegét is.

     - Tegnap nagy iskolai ünnepség volt Miskolcon, a Földes Ferenc Gimnázium1 alapításának 425 évfordulója alkalmából. A Sportcsarnokbeli rendezvényen a gimnázium énekkara előadta Az ifjúsághoz című versedet, amelyet Karai József zenésített meg. Nagy sikert arattál, tetszett a közönségnek. A Földes, pontosabban az egyik előd-iskola diákja voltál.
     - Kezdetben a Lévay József, későbbi nevén Mikszáth Kálmán Gimnáziumba jártam. Amikor megszűntek a népi kollégiumok 2, elhelyezési gondok miatt Mezőkövesdre kellett többünknek elmenni az I. László Gimnázium kollégiumába. Ott csak negyedévet töltöttem, majd visszakerültem megint Miskolcra, mert Miskolcot meg is szerettem, közelebb is volt Perkupához, ahol édesapámék laktak, úgyhogy nekem Miskolc sokkal vonzóbb volt. A dombos vidék jobban tetszett, mint Mezőkövesd akkoriban eléggé sáros, latyakos utcáival. Alig volt járdája, villanyfény se nagyon, különösen a külső körzetekben. A kövesdi gimnáziumban a közösségben sem találtam föl annyira magamat, pedig már akkor én voltam egy-egy osztálynak a dekoratőre, sőt, az iskoláé is. Nagyon szerettem ugyanis rajzolni gyerekkoromtól kezdve. Olyan Sztálin- meg Lenin-képeket festettem, hogy csodájára jártak Mezőkövesden is az alatt a negyedév alatt. De visszaszármaztam megint Miskolcra. Akkoriban még nagyon vágyódtam a képzőművészeti főiskolára. Úgy emlékszem, Szép László, akkori járási felügyelő vagy művelődésügyi előadó egy feltételhez kötötte, hogy visszakerülhessek Miskolcra, mégpedig ahhoz, ha festek a járási tanácsnak egy faliújságot, amelyen munkások, parasztok, értelmiségiek vannak. Egy csomó kévét festettem, a parasztasszony kezébe sarlót. A végén annyira sikerült, hogy Szép László állta a szavát, szólt Seres János bátyámnak, aki azelőtt már jól ismert és látta, hogy szeretek rajzolni. Ő akkor kollégiumi igazgató volt Miskolcon a bányaipariban. Nem tudom, illegálisan-e vagy legálisan, de visszakerültem Miskolcra. Így Mezőkövesden végül csak negyedévet jártam. Miskolcon igen jó közösségbe kerültem, egy gyönyörűszép kollégiumba a Tanácsház téren, most talán lányok laknak ott is. Mivel a "kitérő" miatt némi késésben voltam, különösen fizikából, matematikából, fontos volt számomra, hogy az akkori matematika-fizika tanár lehetőséget adott a pótlásra. Vad ismeretlenként jöttem vissza Miskolcra új környezetbe, ugyanis nem a Lévayba, illetve a Mikszáthba, hanem a Földesbe kértem magamat, hátha ottan jobb helyzet adódik. A kollégiumban olyan társakra leltem, akik önzetlenül, akár egész délutánokat, a saját tanulmányaikat is félretéve segítettek rajtam, úgyhogy gyönyörűen tudtam pótolni a néhány kiszabott nap vagy hét alatt azt, amit elmulasztottam, sőt, megdicsért az ottani tanár. A Földesben nagyon-nagyon szigorú volt a tanári kar, de igazságos és gyönyörűen el tudták az emberrel hitetni, hogy többre is képes.
     - Hol érettségiztél?
     - A Földes Gimnáziumban.
     - Pontosítsuk a helyszíneket! A Szinva-parti református gimnázium épületében kezdted a tanulmányaidat?
     - Ott kezdtem, ahol most a Zrínyi Gimnázium3 van.
     - Első gimnáziumtól kezdve?
     - Na akkor hadd bővítsem ki egy csöppet a történetet. Perkupán, az elemi iskolában eléggé jól haladtam, így tanulhattam végül is tovább. Ugyanis tanítóm, az akkori református lelkész, dr. Kádas Miklós javaslatára engem küldtek el egy tehetségkutató vizsgára. Úgy kerülhettem föl Miskolcra másodmagammal, Szegő Lajos komámmal, aki most erdőmérnök, hogy Horthy-ösztöndíjat nyertünk. Mert a szüleimnek nem volt pénze arra, hogy taníttasson, öten voltunk amúgy testvérek. Dr. Kádas Miklós református lelkész be is jött velünk a tehetségkutató vizsgára Miskolcra szekéren. Ez már a front alatt történt. Színből - a szomszéd falu, Perkupától öt kilométernyire lehet legföljebb - jött egy szekér. Úgy mentünk be együtt Miskolcra, mert vonatjárat nem volt. Emlékszem, Sajósenyén háltunk, mert éjszaka már bizonytalan volt utazni. Egy kastélyban töltöttük el az éjszakát, szalmával le volt szórva a föld, ott aludtunk, és másnap reggel úgy mentünk be a tehetségkutató vizsgára. No és bekerültünk az ösztöndíjasok közé. Először nem gimnáziumba, hanem a polgári iskolába vettek föl, engem Sátoraljaújhelyre helyeztek, a barátomat Miskolcra. Édesanyámék dr. Kádas Miklós református lelkész segítségével kérvényezték, hogy Miskolcra járhassak én is. Kedvező választ kaptunk, így végül együtt jártunk Miskolcon a Kun József utcai polgári iskolába. Nagyon jól éreztem ott magam... Jól elláttak bennünket, megkaptuk még a rajztáblát is. Néhány évvel ezelőtt volt egy akció nálunk is, állami gondozott gyerekek és cigány tanulók kaptak segélyeket, meg könyvet. Most visszagondolva, ezek szerint akkor én cigánygyereknek vagy pedig állami gondozottnak érezhettem volna magam. Édesanyámék nem mertek elengedni a háborús viszonyok között ilyen messzire. Így itthon tanultunk. A becsületes, nagyon tehetséges, nagyon értelmes - nemrég meghalt, igen sajnálom - Kádas Miklós foglalkozott velünk magánúton, önzetlenül. Felkészített a vizsgákra. Akkor híd sem volt már errefelé, szekéren mentünk vizsgázni. Olyan sikereket arattunk Lajos barátommal együtt, hogy hihetetlen. Komolyan mondom, ott, akkor, abban a polgári iskolában. Otthonra kaptam az ösztöndíjat, még billpengőben is, mindig elküldték becsületesen. A Kun József utcai polgári iskolában jó másfél évet tölthettem, utána szívesen átvettek barátommal együtt az akkori Lévay József Gimnázium második osztályába. A nagy baj az volt, hogy harmadikos koromban megszűnt a népi kollégium. Miskolcon nyolc népi kollégium volt, dr. Kovács Tibor volt a vezetője. Én a Kassai utcán levő népi kollégiumban is, meg a Szemere utcaiban is laktam.
     - Hol voltak a kollégiumok?
     - Először a Kassai utcára kerültem, ami a régi laktanyák, lovardák táján volt, a Gömöri pályaudvar mellékén. A Szemere utcai kollégium meg a Karacs Teréz kollégium szinte vizaví volt, a nagyobb diákok még udvarolgattak is egymásnak. Én akkor kisdiák voltam. Ez a Szemere utcai kollégium pedig a Mindszenti templom és a kórház közötti részen feküdt.
     - Megvan még az épület?
     - Megvan, megvan, igen. Valami Nyilas vagy Nyilasi nevezetű kastélyában voltunk elszállásolva akkor. Oda festett Papp Laci bátyám meg Seres János bátyám egy hatalmas képet a külső falra. Ők voltak többek között a tanárok is.
     - Tehát második gimnáziumba vettek át a Lévayba...
     - Így van, harmadikban pedig elmentünk Mezőkövesdre, mint említettem már... Negyedév után visszajöttem... Visszakerültem. Akkor még Fráternek hívták. De én már a Földesben érettségiztem '51-ben. Na most, várjál, hol is voltam helyileg...? Nem emlékszem már az utcára, kis utca az, a Tanácsház tér fölött, azon a részen...
     - A Dayka Gábor utca?
     - Igen. Igen. Mikor visszakerültem Mezőkövesdről, a Dayka Gábor utcába jártam.4
     - És hol laktál?
     - A Tanácsházával szemben van egy templom, egy zárdaszerű épületben, ott igen boldog időket töltöttem, ott volt a kollégiumunk.
     - Tudod, hogy Kaffka Margit ott tanított.
     - Igen...
     - A két fiúgimnáziumot tehát akkor még nem vonták össze.
     - Még nem. Még nem. Az összevonást nem, de a névváltozást megértem, a Fráterből Földes Gimnázium lett...
     - Amikor érettségiztél, hol volt a vizsga, melyik épületben?
     - Az érettségi a Dayka Gábor utcában volt.
     - Jó. Tehát Seres János vett át?
     - Ő vett át engem, igen, mert szerettem volna szabadiskolába járni. Ő is mondotta, javasolta, mert rajz szakra készültem, rajzolni szerettem volna.
     - Ő vezette a szabadiskolát?
     - Ő is tanított ott, valamint Papp Laci bácsi,5 ők javasolták a szabadiskolát. A népi kollégiumból már ismertek, s azért is hoztak vissza, hogy legyen lehetőségem. Esténként lementem a szabadiskolába.
     - Tanáraid közül kikre emlékszel a gimnáziumból szívesen?
     - Mindegyikre, de most az idők távlatában: Koszorús István tanár úr, Pápay Sándor, Irsa Tibor tornatanár tűnik fel, Imreh Zsigmond6 bácsi, aki igazgató is volt egy ideig. Hű, akkor micsoda... három méteres Sztálin-képet festettünk Kengyel Zoltán akkori barátommal, aki nagyon tehetséges ember, úgy tudom, hogy most rajzszakos felügyelő itt a környéken. Két hetet kaptunk rá, két hétig csináltuk azt az egy képet. No és aztán nagyon szerettem Óvári Imre tanár urat, akinek a fia barátom is volt akkoriban, mert Debrecenbe kerülvén ő orvosi egyetemre járt, és mindig találkoztam vele. Óvári tanár úrnak négyes szemüvege volt, ha felhajtotta az elejét, akkor háttal állva is látta, hogy ki mit csinál. Hárman, Szegő Lajos, Bernáth Bertalan és én perkupaiak voltunk. Úgyhogy ő az ablak felé fordult, és ellenőrzésekkor mindig így hívott bennünket viccesen: sok rossz perkupai. Ezt mondotta merő szeretetből. Az egyikből, Szegő Lajosból erdőmérnök lett, Bernáth Bertalanból pedig katolikus pap, igen. Énbelőlem meg majdnem kántor, csak hát elromlott a torkom. Hanem még egy negyediket, Vas Gyula nevezetűt is mihozzánk sorolt a tanár úr. Azt hitte, hogy ő is perkupai, és nem akartuk kiábrándítani. Vas Gyula különben dédestapolcsányi volt, de hogy mi mindig együtt jártunk mind a négyen, hát Óvári tanár úr közénk sorolta őt is.
     - Na hát akkor térjünk vissza Perkupára!
     - Ugorjunk Perkupára.
     - Mikor születtél?
     - 1933. február 3-án. Édesanyám Nagy Mária, most 81 éves, édesapám Kalász András, most 94-ben jár. Öten voltunk testvérek. Édesanyámnak egyedüli gyermeke vagyok, hiszen édesapám második házasságából születtem. De a testvéreimet úgy szerettem, mint az édestestvéreket, úgy hiszem, hogy ők is engem. Édesapám nagyon sokfelé járt életében, de a legfontosabb az, hogy 35 évig útkaparóként dolgozott. Én magam is sokszor mentem hozzá az utak csendjében látogatóba, hisz akkor még nem volt olyan nagy forgalom. Ebédet vittem neki, ebédet hordtam gyermekkoromban.
     - Ezt versed is megörökíti.7
     - Igen, több versem is őrzi, úgyhogy azért nagyon kedves a szívemnek az út, a kő. De tudtam, éreztem én a nehezét is, ezért nagyon sok versemben jelen van, nemcsak valóságos, kikerülhetetlen elemként, hanem költői motívumként, sorsmetaforaként is, hogy "nehéz a kő". Az időt társítottam hozzá, hiszen az idő, a kor is meggyötri az embert, aki nem tud biztosan semmit, ha este lefekszik, vajon fölébred-e reggel? Az emberi elesettség, minden élőlénynek az elesettsége és (nemcsak a biológiai, hanem a társadalmi) bizonytalansága is tetézte a szorongásaimat. Úgyhogy olyan kézenfekvő - inkább lábonfekvő - volt a kő, mert nem a kezemet szoktam elverni benne annak idején, hanem a lábam vérzett, de akkor se sebhintőpor, semmi nem volt, mégis mindig begyógyult a vérzés. Ezért megmaradt bennem némi optimizmus is, mert ha a gyermekkoromat át tudtam így vészelni akkor, gondolom, hogy a férfikoromat is átvészelem, akárhányszor elverem is a lábamujját.
     - Lehet, hogy még sosem kérdezte senki tőled: a Kalász név nem magyarosított?
     - De. Édesapám útfenntartó vállalatnál, a megyei útbiztosságnál dolgozott, kötelezték arra, hogy magyarosítsa a nevét, mert ő közalkalmazottnak számított. Azelőtt Krajecznek, Krajecz Andrásnak hívták. A nagyapám Szlovákiából, Veszverésről8 származik... így hívják most, úgy emlékszem rá, abból a faluból jött ide munkásként, mert sok vendégmunkás járt mifelénk, és akkor ott Pethő Borbálával megismerkedett, és elvette feleségül. Édesapám már Perkupán született, teljesen magyarként nőtt fel, bár azért tudott tótul, szlovákul is keveset..., mert járt édesapám, járt oda dolgozni, a bányába. Az édesanyja, a nagyanyám magyar volt. A Krajecz név megmaradt továbbra is. Például most halt meg két éve Krajecz János nagybátyám, apám öccse, aki 10 évvel volt fiatalabb, unokatestvéreim is vannak Perkupán, akik Krajecz névvel élnek továbbra is. Apám azonban nevet változtatott, ő állami beosztásban volt. Kalászra magyarosított, mert azonos, tehát K betűvel kellett kezdődjön a név. Így történt ez. Amúgy meg itt, egy kőhajításnyira, Hídvégardóban sok Kalász nevű él, a fél falu szinte. Valószínű, hogy ők is magyarosítottak, mert maga a kalász szavunk jövevény, így a név sem lehet régikeletű.
     - Ismerted nagyapádat?
     - Hogyne. Nagyon ismertem, bár életének javát külföldön, Amerikában töltötte, pontosabban Kanadában. Kivándorolt. A családot itthagyta, ám nem sok pénzzel jött vissza, sőt szegényen. Ugyanolyan szegényen jött vissza, mint ahogy elment.
     - Hogyan éltetek gyermekkorodban?
     - Volt egy kevéske földünk. Akkoriban még - nem akarom elsorolni a dűlőket - olyan kis csíkok, nadrágszíj-földek voltak, bizony sokszor kilométereket kellett azért megtennünk, hogy learassuk vagy elvessük a zabot például a tetőre, mert ott más nem termett meg, csak a zab. Onnan tiszta időben már láttuk a Magas-Tátrát. A Hidegkúton, a Bódván túl, a Szalonna felé eső részen, ott is volt egy kis földünk. Édesapámék igen korán befogtak bennünket. A nagyok el is szabadultak hamar, mert szükségét látták, talán csak tudat alatt, meg édesapámék is rajta voltak azon, hogy legyen valami mesterség a kezükben, úgyhogy a nagyobbik, meg a fiatalabb bátyámat beküldték Miskolcra, az egyiket szabónak, a másikat pedig suszterinasnak. A nővérem elment szolgálni, minthogy édesanyám is szolgált lánykorában.
     - Háznál szolgált?
     - Háznál, igen, háznál. Az előbb mondottam, hogy mennyire szerettem én a testvéreimet annak ellenére, hogy nem édestestvérek. A nővérem, aki most Perkupán él, Sinkó Jánosné, Margit néném, az első keresetéből, amit Miskolcon szerzett szolgálóként, vett nekem egy nagyon szép ruhát. Vadászruhaszerűség volt. Vonatra már nem jutott a pénzből, így gyalog jött Miskolcról haza, de nekem hozott ajándékba ruhát. Szóval ők is szerettek engem.
     - Mi volt az útkaparó "hivatala"? Milyen munkát végzett édesapád?
     - Sokat dolgozott világéletében, komolyan vette a hivatását. Az útkaparónak az volt a dolga akkoriban - gépek még nem nagyon voltak ugye -, hogy egy bizonyos, 5-6 km-es szakaszon rendben kellett tartani az utat, a kátyúktól mentesíteni, megtömni, minden nap végigjárni. Az árkolás is az ő dolga volt, meg a kőtörés. Gyerekkoromban én magam is segítettem. A nagy köveket modlákba - úgy nevezték, modláknak - szállították, hatalmas nagy prizmákba rakták, és akkor én segítettem törni védőszemüveg mellett, tehát széttörni, szétzúzni apró darabokra. Pattingattuk a követ, fiatal koromban pénzt is kaptam ezért. Na most apámnak ez is dolga volt, a kőtörőkre felügyelni, aztán az árok szélén lévő padlatokat rendben tartani, járnia azt a 6 km-es utat, amelyik Szőlősardóig vezet, vagy azt a 4 km-est, amikor időnként Varbóc felé kellett dolgoznia, vagy pedig a csehszlovák határ felé vivő utat, a szilasi, bódvaszilasi határ felé vivő utat. Úgyhogy rettenetesen sok dolga volt. Leggyakrabban gyalog ment, de volt egy rossz, ütött-kopott kerékpárja is. Ha Varbócra ment, oda-vissza, az magában véve 8 km volt naponta, az utat megtenni is elég volt. Amikor pedig Bódvaszilas felé ment, bizony 12 km-t is teljesíteni kellett. Amikor hazajött, folytatta a munkát, művelte csöpp földecskénket.
     - Jószágotok volt?
     - Volt.
     - Lovatok?
     - Nem, lovunk nem volt soha. Viszont tehenünk volt mindig, az én dolgom volt odahaza, hogy a trágyát kihányjam alóla, aljazzak, adjak neki enni.
     - Mivel szántottatok?
     - A szomszédok, barátok ismerősök szántottak - mert mindig pénzért csináltattuk. Mi magunk nem tudtuk ezt.
     - Hová számított benneteket a falu? A szegényebbek vagy a módosabbak közé?
     - Szegénynek számítottunk, bár mifelénk igen gazdag ember nem volt, de voltak igen jól gazdálkodók, akik napszámosokat is tudtak fogadni. Hát mi bizony nem. Viszont nagy dolog lehetett akkoriban az állami alkalmazás, hiába tűnik az útkaparóság - maga a név is - egy csöppet lealázónak, édesapámnak mindig volt rendes, havi fizetése, amit bizony a falu lakosainak többsége nem mondhatott el. Tehát létbizonyosság volt nálunk. Édesapám minden hónapban megkapta a fix fizetést. Igaz, hogy gyalog mentek érte a 20-25 km-re lévő Hidvégardóra, mert ott lakott az útbiztos, és a pénzért föl kellett menniük a barátaival, akik Szőlősardóban laktak vagy Varbócon vagy Szögligeten. Emlékszem rájuk, Toboz bácsira például. Hajnalban keltek, én is felébredtem, nálunk gyülekeztek, és úgy fél három felé gyalog indultak fel Hidvégardóba, a pénzért. A fizetésnap igen nagy ünnep volt akkoriban. Minden útkaparó összegyűlt a vidékről. Az útbiztos kiadta, hogy vágják fel a saját fáját, tehát az útbiztosi fát. Ez is a dolguk volt. Nyugodtan megcsinálták és örültek, hogyha megdicsérte őket az útbiztos. Akkor megkapták a fizetést, hazaindultak, estefelé már türelmetlenül vártuk őket. Édesapám mindig promincli cukrot hozott nekünk haza, piros és fehér színű mentolos cukrot. Igen örültünk ennek... Ebből tudtuk, hogy fizetésnap van.
     - Milyen vallásúak a szüleid?
     - Reformátusok.
     - Mind a ketten?
     - Igen, igen.
     - A szlovákokra nem jellemző a kálvinizmus.
     - A nagyapám eredetileg unitárius volt, de Perkupán nem volt gyülekezetük, a reformátusok álltak legközelebb a vallásához. Úgyhogy reformátusok, annak születtem én is, az édesanyám is egyébiránt.
     - Megőrződtek-e a családban a szlovák kapcsolatok?
     - Csehszlovákiában maradtak édesapámnak unokatestvérei, tehát rokonok maradtak Veszverésen, Rozsnyó mellett. Janó bátyáék voltak nálunk is, eljöttek meglátogatni. Volt, aki törve tudott magyarul. Édesapám fiatalkorában, már 13-14 évesen átjárt gyalog minden héten Csehszlovákiába, hétfőn elindultak a Rozsnyó környéki bányákba, ott kezdte ő bányászként a munkát, és a hét végén jöttek haza. Azért ment oda szívesen, mert ott rokonok várták, a szlovákul beszélő unokatestvérek kedvesen fogadták, mert onnan származott. S a többiekkel, a munkatársakkal is barátokká váltak, munkabarátokká. Úgyhogy én is bátyámnak nevezem őket. Janó bátya, Janó volt Perkupán is, Szalonnára már nem jutott el, mert meghalt szegény. A maradékai viszont néha-néha eljöttek, de most már megszakadt ez a kapcsolat közöttünk. Édesapám is tudott valamennyit tótul.
     - A gyerekkorodban láttál-e otthon könyvet, került-e haza néha újság? Bibliátok nyilván volt.
     - Biblia mindig volt. Igen, azt gyerekkoromtól mindig olvastam.
     - Melyek a legkorábbi olvasmányélményeid?
     - Említettem már, hogy nekem nagyon jó, nagyon, de nagyon jó pedagógusom volt, mégpedig egy református lelkész, dr. Kádas Miklós. Amikor hozzánk került, tehát még mielőtt én bekerültem volna a felsőbb iskolába, elmentem hozzá, és akkor ő ideadta nekem Sinka Istvánnak a könyvét, A fekete bojtár vallomásait.
     - Tíz évesnél nem nagyon lehettél idősebb.
     - Igen. Gyönyörű volt, tisztán lehengerelt engem az a könyv. Kis füzet volt, emlékszem. Aztán egyre több olvasnivalót kaptam, és beleszédültem, teljesen beleszédültem azokba a dolgokba, amelyeket bennük találtam. A szomszéd könyveiből is olvasgattam, cowboy-történeteket főként. Sok betörő-históriát, ilyesféléket. Ponyva-regényt, aztán a Milliók Könyve sorozatait, ami csak a kezembe került. Szerencsés voltam, mert a szomszédban az öreg mama a katolikus papnál szolgált, és bekötve mindig hazahordta az Új Idők minden évfolyamát; kék kötése volt, és én végigböngésztem, mert nekem ideadta. Akkor ismerkedtem meg Herczeg Ferenc, Kosáryné Réz Lola nevével, ma is emlékszem a Porszem a napsugárban című regényére például. Tehát nagyon zagyva volt, amit olvastam, hisz nem tudatosan válogattam. Senki nem mondta meg nekem, mit olvassak. Egyedül dr. Kádas Miklós indított el a komolyabb dolgok felé. Mikor középiskolás voltam, eljutottam Tolsztojig is. Még most is pirul a fülem, mikor eszembe jut az alábbi eset: a lelkipásztor rokonai Miskolcon éltek, egy délutáni séta alkalmával véletlenül összefutottunk az utcán, fiatal lány is volt velük, szép lány, meg a rokonság, és kérdezik, hogy mit olvasol mostanában, Laci? és mondtam, hogy: "Tolosztojt". Nem Tolsztojt? - igazítottak ki. Azóta is nagyon restellem, hogy tévesen ejtettem ki a nevét.
     - A későbbi olvasmányaid közül melyek jutnak most hirtelen az eszedbe?
     - Elsősorban a prózához vonzódtam mindig. Úgyhogy gyerekkoromban a prózát nagyon szerettem. A magyarok közül Mikszáth Kálmánt, Jókai műveit. Petőfit a költészetből, Arany János csodálatos Toldiját, igen sokat tudok belőle könyv nélkül, még magam is tanítottam, nagyon szerettem. Tetszik Vajda János költészete is.
     - Miért?
     - Kemény ember volt. Petőfi és Arany után egyéniség tudott maradni, tehát nem epigon, azért tetszik. Igen szeretem a külföldiek közül Rimbaud-t? Jeszenyin is nagyon a szívemhez nőtt. Hát most kiket soroljak még fel? A mai magyarok közül Nagy Lászlót, igen csodálatos ember volt? Váci Mihályt a tisztasága miatt, de Nagy Lászlót a nagy költészete miatt is nagyon tisztelem, és a mostaniak közül meg társaimat, a Heteket is becsülöm. A fiatalokat is. Meg itt, a megyében is vannak olyanok, akik igazán nagyon tehetségesek, csak Fecske Csabára utaljak, aki a szomszéd faluban, Szögligeten született és most Miskolcon él, vagy Csorba Piroskára, Parázs Istvánra. Hát nagyon sokat lehetne felsorolni, itt is, a megyében.
     - Mikor kezdtél verselgetni? Emlékszel az első "költeményre"?
     - Az elsőre nem emlékszem, csak a hangulatára: őszi hangulatot sugallt. Az iskolában írtam egy szünetben. Hazavittem és édesanyám nem hitte, hogy én követtem el. Az elemi iskolában történt, körülbelül másodikos vagy harmadikos lehettem. Amire viszont már nagyon jól emlékszem, azt az iskolában, tanítási óra alatt írtam, Fonóház volt a címe. A tanító bácsi az osztálynak feladatul adta, hogy írjon fogalmazást a fonóházról. Na, mi az a fonóház? Akkoriban, mivel nem volt még villany, petróleumlámpa volt csak, takarékoskodni kellett a petróleummal is, tévé se volt ugye, a fiataloknak az volt a nagy szórakozási lehetősége, hogy a lányos házakat végigjárták. Minden lány font, akkoriban azt becsülték igen sokra, aki jó fonalat font, jól szőtt, jól sütött kenyeret. A kenderből szöszt csináltak és a szöszből fonalat fontak vagy kézi guzsalyon, orsón, vagy pedig kerekes guzsalyon. Esténként a nagy munka után, mert egész nap dolgoztak azért a fiatalok is, nemcsak a felnőttek, a fonó volt a szórakozás. A legények meglátogatták a lányokat, és ez nagyon, de nagyon hangulatos sorozat volt a téli estéken. A mostani diszkónak lehetne nevezni, de itt nem fonnak, nem csinálnak hasznos dolgot, úgy gondolom. A lányok mihozzánk is eljöttek, mert a nővérem is közéjük tartozott, így hetenként ránk került a sor. Én mint kisgyerek otthon voltam, és hallgattam a sok népdalt; meséket mondtak, játékokat játszottak, népi játékokat. Úgy gondolom, hogy a legnagyobb hatással a fonó volt rám. Igaz, olvasni is tudtam már öt éves koromban, de még előbb, két-három éves koromtól kezdve belémrögződtek ezek a népdalok, amelyeket ott énekeltek. Igen korán, jóval az egyetem előtt megismerkedtem a Kalevalával, és hihetetlen, hogy milyen hatással volt rám, azóta is mindig visszatérek hozzá. Szinte minden versemben jelen van a hatása...
     - Mi ragadott meg a Kalevalában?
     - A képgazdagsága, meg a ritmusa. Az a ritmus, ami a magyar népdalokhoz kötött. Mert mondom, hogy én talán kétéves koromtól kezdve mindig hallottam a népdalokat, abban nőttem fel. És lehet, hogy ez, ez jött vissza, ez ütött vissza.
     - A fonóházról írtad tehát az egyik első versedet.
     - Igen, ugyanis versben készítettem el a fogalmazást. Először csodálkozott a tanító, de igen jó pedagógus lehetett, mert - most is emlékszem rá, itt van a szemem előtt - nagy, vörös ceruzával azt írta rá, hogy "ügyes munka". Pedig csapnivaló lehetett, akkoriban tanultuk Petőfi Sándor Falu végén kurta kocsma című versét és bizony azt utánoztam. Nem vitás, hogy melyik volt a jobb.
     - Petőfi modorában kezdtél írni?
     - Igen.
     - Amikor már gondolkodni kezdtél a jövődről, minek készültél? Költőnek? Vagy pedig festőművésznek? Vagy más pálya vonzott?
     - Nagyon szerettem rajzolni, festeni... A tanítóim is - mert sajnos a háború elvitt a frontra egyet-egyet közülük, így mindig változtak - észrevették, hogy igen-igen nagy érdeklődéssel fordulok a rajzolás, a rajzolgatás felé, úgyhogy a rajzórákon is meg azon kívül is foglalkoztak velem. Mikor Tölgyesi nevezetű tanítómat elvitték a frontra, fiatal ember volt, búcsúzóként színes ceruzákat adott nekem, hogy folytassam a rajzolást. Nem volt fekete színesem, a ceruzát nem tartottam elég sötétnek, képes voltam az iskolai rajzomon a masinát - a csikótűzhelyet -, hogy élethűbb legyen, odahaza box-szal átfesteni. A nővéremet is lerajzoltam, ahogy fon például a csíkozott kendővel, most is magam előtt van az a kép. Egyébként soha nem készültem költőnek, arra nem is lehet. A Földes Gimnáziumban Seres János bátyámék megkérdezték, miután túljutottam egy aránylag sikeres irodalmi versenyen és kitudódott az eredmény, hogy mi akarok lenni, író-e vagy festő. Hát én azt mondtam akkor is, hogy nem tudom. És valóban nem tudja az ember, hogy valóban költő-e, soha nem lehet ezt határozottan állítani... Versíró vagyok. Fenntartással élek azokkal szemben, akik olyan magabiztosan tudják mondani, hogy mi költők vagy művészek vagy mi festők. Nem szeretem ezt.
     - Úgy tudom, hogy a Képzőművészeti Főiskolára is jelentkeztél.
     - Jelentkeztem, jelentkeztem.
     - Felvettek?
     - Nem, a felvételi végét se vártam már meg, azért nem..., hogy miért, miért, például ha egy aktot rajzoltunk, vagy akármit természet után, egy arcot délelőtt, délutánra már teljesen elhomályosult a látásom. Elmentem, még akkor, ott szemorvoshoz, aki azt mondta, semmi baj nincs, nem kell se szemüveg, se semmi. Egyik oka a szemem volt, hogy nem mertem maradni. Mondom, hát mi lesz akkor így?
     - Lehet, hogy nem vettek föl? Vagy megfutamodtál?
     - Nem futamodtam meg. Még felvételi közben azt ajánlották, hogy menjek át az Iparművészeti Főiskolára, ott már fel vagyok véve. Mert két hétig dolgoztunk, két hétig tartott a vizsga. Az első héten arcot rajzoltunk, akkor még rendben is volt, bent maradtam. Akit kirostáltak, az másnapra már nem volt ott a tábláján...
     - Úgy tudom, hogy a rajz és festés iránti vonzalmad megmaradt.
     - Megmaradt, de nem tanultam a mesterségbeli részét, úgyhogy nem tartom én komoly dolognak, hobbinak inkább.
     - Van-e összefüggés a versírás és a festés között?
     - Okvetlenül, hiszen mindkettő képalkotás. Nem is tudom, ki mondotta, többen is, a tanáraim is mondták: meglátszik a költői képeken, hogy valamikor rajzoltam vagy festőnek készültem, tehát vizuálisak a verseim, azt mondták.
     - A festményben, a rajzban mit tartasz lényegesnek?
     - Ne aprólékosan fejezzen ki dolgokat, hanem totálisan. Tehát látványt, érzelmet, érzést is hordozzon egyúttal. Ne egy kép legyen csak, árasszon hangulatot is.
     - Inkább festesz vagy rajzolsz?
     - Hát én igen szeretem az emberi arcokat rajzolni. Rajzolni szeretek inkább.
     - És a színek?
     - A színeket inkább a tájképekben vagy pedig a csendéletekben. Ha emberről van szó, akkor inkább rajzolok... Tájat például nem tudnék elképzelni fekete-fehérben, mondjuk tusrajzot vagy ceruzavázlatot egy tájról. Ott inkább a színeknek kéne dominálni.
     - Milyen színeket kedvelsz?
     - Inkább a meleg színeket.
     - Vannak-e háborús emlékeid? A hadak dúlták-e a szülőföldedet?
     - Mint már említettem, engem fölvettek a sátoraljaújhelyi polgári iskolába, de édesanyámék oda nem engedtek, mert már közeledett a front. Miskolcra is vizsgázgatni tudtunk csak el-elmenni. Most is emlékszem az első ágyúdörgésre: búzát szeleltünk, rostáltunk, a szomszédban volt a gép, és már az Őrhegyen túl - ott feküdt rögtön mellettünk az Őrhegy - megszólaltak az ágyúk. A front alatt sok élményben volt részem. Emlékszem rá, egyszer kiálltunk az ablakunkba, édesanyám is, édesapám is, aki akkor odahaza volt, és láttuk, hogy tizenkét német gép visszatért a másfél kilométerre lévő színi állomást bombázni. Még aznap este halva hozták haza a szomszédunkat. A front alatt lőtték Perkupát, és én láttam a házunk falán, a padlásfeljáró résznél becsapódó szilánkokat, szépen nyugodtan ott nézelődtem az udvaron. Szinte örültem is a sivító hangnak és a becsapódás látványának. Egy gyerekember a veszélyt talán nem is fogta föl igazán. Kiabáltak is bentről, hogy menjek gyorsan a hátsó udvarba. A legtöbb szomszédunk mihozzánk vonult. A lakásunk alatt betonfedezékű pince volt, tehát az első ház alatt - így szokták nálunk mondani - az első ház alatt beton volt és vassín. Sín volt a tető. Úgyhogy a szomszédok előszeretettel jöttek hozzánk.
     - Saját házatok volt?
     - Saját házunk volt, igen.
     - Édesapád építette?
     - Édesapám úgy tudta építtetni, hogy kölcsönt vett fel rá, és a nagybátyám, édesanyámnak a bátyja, aki kőműves volt, tervezte és építette jutányos áron. És odajöttek a szomszédok. Bizony volt ottan négy-öt család is legtöbbször. És én arra vagyok büszke, hogy a szomszéd fiú - nem mondom most meg a nevét, nehogy szégyellje majd magát, igen - gatyája korcából 50-60 tetűt ki tudtunk szedni, az enyémben három vagy négy ha volt éppen. Tudod, engem nem szerettek a tetvek. Ez is például hozzá tartozik. Amikor a németek visszavonulóban nálunk voltak, mindig arról beszéltek, hogy: László, magasiskola, Berlin. Így mondták. Csináltak nekem parittyát például, de volt olyan német hadnagy, aki karácsonyra kapott odahazulról kalácsot, ám eszébe sem jutott, hogy minket is megkínáljon.
     - Ott voltak beszállásolva a házatokban?
     - Igen, ott voltak. Mindig volt nálunk valaki, úgy van.
     - Szovjet csapatok is voltak?
     - Igen. Igen. Aztán jöttek a románok, szovjet csapatok is jöttek.
     - Szintén beszállásolva.
     - Beszállásolva, így van.
     - A faluban a háború idején voltak-e atrocitások?
     - Nem, nem... Gyerek voltam akkor, csak arra emlékszem, hogy a falu lakosai kiszolgáltatottak voltak, élni akartak, mentették magukat. Tehát bárki jött, német, román, orosz, bárki, nekik túl kellett élniük ezt. Az életszeretet vitte őket át a nehéz időkön. Az előbb említettem már, hogy mihozzánk sokszor beszállásoltak idegen katonákat, édesanyámnak ugyanúgy meg kellett főznie azt a bizonyos ebédet vagy vacsorát, amit kívántak tőle, a németnek, orosznak, románnak, bárkinek.
     - Ingyentartás volt ilyenkor?
     - Sokszor hoztak hozzávalót már a végén. Mikor a miénk elfogyott, ennyi embert nyilván nem tudtunk táplálni, akkor hoztak. És az volt a feladat, az volt a kötelessége édesanyámnak meg a nővéremnek is, meg édesapámnak is, hogy segítsenek. Mihozzánk a legtöbbször tiszteket is beszállásoltak, aminek előnye is volt, hogyha például a kis tehénkénk elől el akarták a kertből vinni a szomszédban elszállásolt katonák a szénát, akkor a tisztek kiszóltak és elparancsolták őket.
     - Édesapád volt katona?
     - Édesapám már az első világháborúban megsebesült Isonzónál. De a második világháborúban is részt vett annyiban, hogy őt is elvitték polgári vagy légoltalmi szolgálatra hullákat összeszedni. Esténként jött haza... Viszont a bátyáim részt vettek a háborúban. Például az a bátyám, aki 1956-ban meghalt, motoros futárszolgálatot teljesített. Szerencsétlen az egész oroszországi hadjáratot megúszta sebesülés nélkül és idehaza halt meg.
     - Hogyan?
     - Kirendelték nyolcójukat a diósgyőri gyárból. Oxigénhegesztők voltak, 21-én, úgy emlékszem, vagy 18-a volt, tehát e tájon...
     - 1956 októberében.
     - ...1956 októberében fölrendelték őket Pestre. Szívesen vállalták a kiküldetést, mert külön pénzt is kaptak, elhelyezték őket egy pincelakásban. Néhány hétről, egy munkáról, valamilyen hegesztésről volt csak szó. Már volt két gyereke akkor a bátyámnak, örömmel vette, itthon kapta a fizetését, és a kiküldetést még hozzá. Ám hirtelen jöttek az események. Világéletében érdeklődő ember volt, kiment a városba nézelődni munka után - és akkor egy szilánk eltalálta. Későn vihették kórházba. A fiatalabb bátyám utánajárt, de akkor már csak azt tudták rekonstruálni, hogy vérmérgezésben meghalt. A felesége, mivel onnan származott, hazament Csehszlovákiába, a magyar állam nyugdíját kapja ma is.
     - Mi történt veletek a háború után?
     - Mint említettem, édesapámnak havonta még a fizetésért is gyalog kellett kilométereket megtennie. Félt mindenkitől. A csendőrök eltűntek a vidékről, és akkor már a katonák is elvonultak. Lassan kezdett helyrerázódni az élet. Az emberek szabadabbak lettek, felszabadultak. Ez nem azt jelentette, hogy nem kellett ugyanúgy dolgozni. Ugyanúgy dolgoztak, becsületesen továbbra is.
     - Politizáltatok?
     - Annyi politizálásra emlékszem, hogy a későbbiekben, már a választások idején - hét-hét párt volt - édesanyám minden gyűlésre elment és elvitt engem. Édesapám ritkábban, mert ő, komoly ember lévén, nem volt minden lében kanál, inkább édesanyám volt ilyen típus, és akkor én elmentem vele.
     - Politikai pártnak voltak-e a szüleid tagjai?
     - Nem, nem voltak. Hát annyit megmondhatok, hogy édesapám vöröskatona volt annak idején, de ő ezzel soha nem dicsekedett, én se akarom ezt olyan nagyon hangsúlyozni. Tehát a választási gyűlésekre elkísértem édesanyámat, és ő hazafelé menet mindig megkérdezte tőlem, hogy: Lacikám, te kire adnád a voksod? Persze nem így mondta, hogy voks, én se mondtam úgy akkor. Kit választanál? Hát, mondom, ahol a Himnusszal kezdik. Ezt mondtam én. Nagyon rossz volt aztán a beadási rendszer, én elkerültem közben középiskolába, illetve egyetemre is Debrecenbe. A DISZ-ben9 egészen másról beszéltek, mint amit otthon tapasztaltam. Ha a szünidőkben hazaérkeztem, csak a panaszt hallottam, embertelenül panaszkodtak, szegényeket vittek el kulákokként.
     - Hány kulák volt a faluban?
     - Nem tudom megmondani.
     - Sokan ?
     - Biztosan voltak, de hát nagyon szegény, kőbordás vidék ez. Úgyhogy itt ha 50 holdja lehetett valakinek vagy 100 holdja lett volna, akkor se ér annyit, mint az Alföldön 10-15. Rettentő gyenge, aranykorona-értékben is gyenge a föld.
     - Kisgazdaságok voltak?
     - Kisgazdaságok, kis parcella földek voltak, rettenetes gyengék, inkább az erdők vitték valamire az embereket. Vagy aki gépet tudott szerezni például... Nekünk is volt saját erdőnk. Úgy emlékszem, hogy hatot léptem... igen, hatot léptem, olyan széles volt. Szép fái voltak, szép fák is voltak benne. Gondozhattuk, törődhettük, tisztítottuk, megvolt a tüzelőnk belőle.
     - Téeszesítés volt akkoriban?
     - Nem. Visszatérve, mást hallottam én az egyetemen, a DISZ-ben, az akkori ifjúsági szervezetben...
     - DISZ-tag voltál?
     - Akkor mindenki az volt. Ám egyszercsak kizártak, mert három hónapig nem fizettem a tagbélyeget, és akkor... Hát ezt nem szívesen mesélem, szégyellem is azt hogy, hogy... nem azt, hogy nem fizettem, hanem hogy voltak olyan emberek, akiket barátnak hittem, akiknek megnyíltam... Akkoriban már jelentek meg verseim, a faliújságra is kikerült az, hogy "Tunisz, Marokkó még csak hagyján, de legalább Velence, Párizs, Róma fogadna engemet" -, meg így folytatódva "és csak nevetek, csak nevetek". "A zongorától indulók és a szemembe nevetők sima arcuk megértést mázol lelkemre, és vicsorognak, Ellenem fúdogál a szél, mindenki vörös csillagot rak a tüdejére, szíve hegyére. Ez lenne hazám ifjúsága?" Szóval ilyen módon.
     - Ez a vers nem jelent meg?
     - Nem jelent meg, nem is tudom már elmondani, csak részleteket idéztem belőle. Azt mondja, hogy: "ez lenne hazám ifjúsága? Milyen rettentő a feledés, milyen ragadós lett a vakság, apám, ha látnád ezeket, akik semmiségként felednek millió cserzett tenyeret, sípoló mellet, izzadást. Itt ma mindenki trachomás. Mikrofon kell vagy szájkosár, ebbe beleszürkül a lélek." Meghívtak egy pártértekezletre, bár én nem voltam párttag. Az egyik álbarát, párttitkár volt az egyetemen a diákok részéről, előtte való este kifaggatott engem és akkor másnap... rettenetesen... ilyen versek miatt... Azt mondották rám, hogy én krokodilkönnyeket hullajtok a magyar nép sorsa fölött, holott az Aranybikában. borozgatok a barátaimmal. Hát nagy borozgatás nem lehetett, mert ennyi ösztöndíjból igazán nem tudtam volna megélni. Kiábrándított az eset, ott is hagytam én akkor az egyetemet. Nemcsak ezért, azért is, mert nem volt lelkierőm tovább. Nem Debrecen ellen szólok, egyszerűen a légkör nyomasztott, ami valószínűleg ilyen volt Pesten és bárhol akkoriban. Hazajöttem, édesapám segédmunkás volt, '56 is itthon ért engem, Perkupán.
     - '56 hogy zajlott Perkupán?
     - Nagyon simán, itt nem volt semmi. Egy-két felvonulás, ennyi volt az egész. Azután visszakerültem Debrecenbe az egyetemre, de nem tudtam beilleszkedni, már végeztek vagy szétszóródtak a korábbi társak, fiatalabbak közé kerültem. Elveszítettem a kedvem, elmentem Hajduszovátra szaktanítónak. Ez 1957-ben volt. Ott megismerkedtem a későbbi feleségemmel, Kozma Antóniával, aki alföldi gyerek. Ő már ott tanított 1954-től. Megismerkedtünk, és a következő év, 1958. március 13-án ott meg is esküdtünk. Mivel igen szerettem az itthoni tájat, rábeszéltem a feleségemet, hogy jöjjünk haza. Hát el is jöttünk, '58 új tanévét már Szalonnán, illetve Meszesen kezdtük.
     - Időzzünk még az egyetemi éveknél! Mikor kezdted a debreceni tanulmányaidat?
     - Még az évben, amikor érettségiztem. Hát '52-ben végeztem el ugye a gimnáziumot, elmentem felvételizni,10 de mivel egy versenyen elég jó eredményt értem el, jogot nyertem arra, hogy irodalomból ne kelljen felvételiznem... József Attiláról írtam.
     - Hogy zajlott a verseny?
     - Ötórás zárthelyi dolgozat volt. Reggel beültünk és akkor írni kellett. Megadták a témát.
     - József Attilát proletárköltőként méltatták akkoriban.
     - Igen, igen.
     - Más volt-e a te József Attila-képed vagy körülbelül megfelelt az iskolainak?
     - Nevetni fogsz, de lehet, hogy én akkor izzadtam ki magamból azt, amit addig tanultam vagy olvastam... Mikor az egyetemre kerültem, tökéletesen úgy éreztem, hogy ismerem József Attilát. A csudát ismertem, most sem ismerem. Tehát én mindig olyan típusú vizsgázó voltam, hogy még amit nem tudtam, azt is kiizzadtam magamból, ha időm volt hozzá, ha megszorítottak. Nem tudom felidézni, hogy mit írhattam akkor, fogalmam sincs róla, de képekkel dolgoztam én magam is, arra biztosan emlékszem. A dolgozattal jogot nyertem arra, hogy ne kelljen felvételiznem. Illetve annyi volt csak, hogy Kardos Pál professzor úr és nem tudom még ki volt ott benn akkor, behívott, semmit nem kellett csinálnom, csak elbeszélgettünk, megkérdezték hogy ki volt a tanárom, mit tudok Móricz Zsigmondról, és kész. Ez öt perc alatt megvolt és fel is vettek...
     - Egyszakos voltál.
     - Egyszakos, igen.
     - Kik voltak az évfolyamtársaid?
     - Csótai János, Varga Mária, most Győrben lakik, ővele felvételiztem, Szolnokról jött. Alattam járt Buda Feri egy évvel, akkor Kurucz László, aki ismerős lehet Miskolcról, ő is évfolyamtársam volt. Hát most csak így nagyjából. Tálasi 11 Sándorral is évfolyamtársak voltunk, ő történelem szakon, úgyhogy nem velünk járt, csak évfolyamtárs volt.
     - Mikor hagytad el először az egyetemet?
     - Először '55-ben vagy '56 elején. Mint említettem, egy tortúra miatt nem szerettem már ott lenni?
     - Eltanácsoltak?
     - Nem, senki. Voltak dolgok...
     - Megbuktál?
     - Nem. Hát buktam is meg, de nem is ez volt a lényeg.
     - Nem utóvizsgákra gondolok. Volt-e, hogy a félévedet nem fogadták el, mert hiányoztak aláírások az indexedből?
     - Volt olyan, már a végén csak. De akkoriban nyugodtan lehettem volna ott. Nem jártam be az előadásokra, és akkor 42 óra, igen, 42 óra..., ilyen kimaradások voltak...
     - Mikor, '57-ben?
     - '57 előtt.
     - Mégiscsak kényszerből hagytad volna ott az egyetemet az 1955-56-os tanévben? Fegyelmi vagy tanulmányi okokra gondolok, kizárásra, a szemeszter megismétlésére.
     - Nem, ilyen kényszerítő ok nem volt.
     - Úgy érezted, nincs kedved tovább tanulni és otthagytad az egyetemet.
     - Igen.
     - Mennyit hagytál ki?
     - Egy évet körülbelül, egy évet hagytam ki. '57-ben mentem vissza, de az év végén már megint abbahagytam. Nem volt nekem kedvem már akkor tanulni, nem is jártam órákra se már.
     - De '55-ben folytathattad volna?
     - '55-ben nem. Igen, így van, kihagytam, nem mentem el vizsgára, így volt valahogy. Nem folytathattam akkor. Kiss Feri meg Koczog Ákos közbenjárására '57-ben folytathattam, így volt.
     - A távozásodba nem játszott bele '56?
     - Abszolút nem.
     - A verseiddel kapcsolatos bírálatok?
     - Ezek nem, nem ezért, dehogy. A kedvem amúgyis elment. Egészen más hangulat volt ott akkor, nem is tudom ezt megmagyarázni most hirtelen. Aki ott tovább csinálta a dolgát teljes lendülettel, hittel, én azt nem becsültem sokra.
     - Laci, mondhatom azt, hogy voltak olyan tanulmányi mulasztásaid, amelyek miatt...?
     - Volt bőven, bőven! Ezért mondtam már az elején... még a beszélgetés előtt, hogy én korántsem csak a kort, tehát az akkori egyetemi-társadalmi légkört okolom, mert énnekem is volt felelősségem, hisz nekem mindazok ellenére is helyt kellett volna állnom.
     - Buda Ferivel tudtatok egymásról?
     - Tudtunk, igen.
     - Volt-e az egyetemen valamilyen alkotókör?
     - Julow Viktor összegyűjtött olykor bennünket, elmentünk egy-egy kávéra, nem kávéra, inkább... nem is borozni, hanem inkább csak kólázni. Kóla nem volt még akkor, de nem inni mentünk. Julow össze tudott fogni néhányszor bennünket.
     - Kik tartoztak oda?
     - Hát...
     - Danyi Gyula.
     - Danyi Gyula, úgy van.
     - Akkor Buda Feri, te.
     - Nem tudom, hogy Buda Feri akkor ott volt-e még. Mindenesetre a debreceni írócsoportba már Buda Ferivel is együtt jártunk, vagy Aczél Gézával.
     - Aczél Gézával?
     - Igen. De nem ezzel az Aczél Gézával, aki... most Debrecenben van, egy másikkal. Aki német szakos volt akkoriban az egyetemen. Akkor Juhász Béla is nyilván ott volt, akkor már ő tanársegéd volt. Kovács Kálmán, Koczog Ákos nyilván, Tóth Endre.
     - És Kiss Ferenc, Bata Imre?
     - Ők is, ők is ott voltak. Bata Imre akkor a könyvtárban dolgozott.
     - A világirodalmi tanszéken, nem? A könyvtárba "száműzöttként" került '56 után.
     - Igen. Hát nem tudom én a dátumokat abszolút. Fogalmam sincs a dátumokról.
     - Na mindegy. Csótai János szóbeli, Kiss Ferenc és Bata írásos emlékei szerint 12 akkoriban a verseid igézetében éltél, mintha csak azért kószáltál volna az egyetem folyosóin, hogy értő hallgatókra találj a zsebedből előhúzott gyűrött papírosokról felolvasott verseidnek. Csellengő embernek ábrázoltak.
     - Igen. Igazuk van.
     - Mikor jelent meg először versed?
     - Kilencéves koromban Kassán. A többször említett lelkipásztort, dr. Kádas Miklóst Kassára vitték tábori lelkésznek, és ő néhány versemet magához vette. Levelet írt nekem onnan, hogy megjelent egy lapban egy versem. Talán Riadó volt a címe. Öneki híve mondom most is, hogy kilenc éves koromban megjelent egy versem Kassán.
     - Hogy melyik lapban, nem tudod, nem láttad? Csak napilap lehetett.
     - Nem tudom. De lehetett vallásos lap is, mivel papról van szó. Fogalmam sincs. Kassán kiadott lap volt, ő írta ezt.
     - Valamelyik filosznak meg kellene keresni. Te magad nem láttad?
     - Én nem láttam. De mért hazudott volna nekem.13
     - No és utána?
     - Utána az elemiben is írtam még több verset azon kívül. A középiskolában is, a népi kollégiumban is. Például meghalt egy gyereknek az anyja, rögtönöztem egy hosszú verset, egy másik gyerek, akinek nagyon szép írása volt, lemásolta, én kiakasztottam a faliújságra. Legalább öt oldal volt, szóval rettentő hosszú vers, balladaszerű. Volt faliújságunk.
     - Mégis, mi volt az első közlésed?
     - Csomagom jött volt a címe az egyik első versnek, egyetemista koromban a debreceni Építünkben jelent meg.14
     - Elmondanád a költőavatás a történetét!
     - Hát igen. Édesanyám csomagot küldött otthonról, ősz felé volt az idő, már akkor szőlőt is tudott pakolni. A szőlő és a dió illata megcsapta az orrom, rögtön Perkupát juttatta az ember szívébe, és megírtam a Csomagom jött című verset. Az akkori Építünkben megjelent ez a vers, egy másikkal együtt, már nem tudom, melyikkel. Később aztán nemsokára jött az Anyámnak kontya van című vers is, amelynek a végső...
     - De az Budapesten, a Kortársban jelent meg.
     - Nem, először az Alföldben. Ez a vers az, amelynek a végső, az utolsó két sorába belekötöttek, hogy nem magyaros. Ja címmel az Élet és Irodalom glosszát közölt, hogy...
     - Ez egy későbbi történet, a hatvanas évek elejéről. Az Anyámnak kontya van a Kortársban 1961 februárjában jelent meg.
     - Igen, igen. De előtte megjelent az Alföldben is.
     - Vagy az Építünkben még?
     - Illetve még Építünk volt akkor, Építünk volt ezek szerint.15
     - Hogy jutottál el a szerkesztőségbe?
     - Ott ácsorogtam mindig a folyosón, és Koczog Ákos tanár úr bátorított is engem, meg a többeket is. Már akkor odajárt Boda István, aztán Bihari Sándor, ők akkoriban, amikor én kezdtem, neves költőnek számítottak az egyetemen, meg Debrecenben is. A faliújságon jelentek főként meg a versek. Kirakták. Például emlékszem Boda István menzáról szóló versére, igen nagy hatással volt mindenkire. Akkoriban kezdtem én is írni. "Három nap zengtek a hegyek", Biharinak valami ilyen című versére is emlékszem. Meg Danyi Gyula pipáló versére, hogy a Bükk hogy pipál, ezekre nagyon emlékszem. Ilyen környezetbe kerültem én akkor. Koczog Ákos szívesen fogadott bennünket. Ő volt az Építünk főszerkesztője. Nyugodt szívvel bármikor bekopogtathatott hozzá az ember, és az Anyámnak kontya van kezdetű verssel is így kopogtam be hozzá. Rögtön ide is adta zsebből a pénzt, nem tudom mennyit, ötven vagy száz forintot.
     - Kik voltak rád hatással a kortárs költők közül?
     - Már Debrecenben hallottam Nagy László, akkor még F. Nagy László nevét. Nem tudom hogy hol is hallottam, igen, Demjén Ottó...
     - Demény.
     - Demény Ottó. Demény Ottó a könyvtár-szakmában dolgozott, és Debrecenben az Arany Bikában lakott hónapokig. Ő hozott híreket nekem. Én akkor egyetemista voltam, összebarátkoztunk, találkoztunk. Ő is írt már akkor, az én verseimet elvitte Pestre, a következő hétfőn jött, s akkor megmondta, hogy mi az ottaniak véleménye.
     - Kik voltak az "ottaniak"?
     - Csoóri Sándorék. Csoóri Sándorral is hamarosan megismerkedtem. Őtőle hallottam Tornairól is, aztán Juhász Ferenccel is találkoztam, mégpedig úgy, hogy Danyi Gyulával egyszer felmentünk Pestre. A régi Magvető folyosóján - egy nagy, homályos hodálynak tűnik most előttem - ott volt Kosztolányi Dezsőné, és akkor valaki, vagy Juhász Ferenc vagy Csoóri Sándor, nem tudom ki volt, bemutatott bennünket neki. Danyi Gyulát is, engem is. Kosztolányi Dezsőnének felcsillant a szeme és félrehúzta talán Juhász Ferencet, és azt mondta - félig hallottam -, hogy csak 150 forint van a táskájában, nem sértene-e meg, hogyha ideadná. Feri elkezdett mosolyogni, biztos, hogy ő, valószínű, hogy ő volt. És akkor Kosztolányi Dezsőné ideadta nekem, kezembe nyomta szégyenlősen - kis öregasszony volt, emlékszem rá -, a 150 forintot, s azt mondta, nincs több nála, de majd egyszer... Nem akartam elfogadni, de majd, majd, amikor tudom, majd megadom, motyogtam. Kosztolányiné már hallott rólam Kiss Ferenctől. Mert Kiss Ferenc járt hozzá, nagyon szerette Kosztolányit, meg akkor már Pestre is gyakran járt, lehet, hogy már ott is lakott. Úgyhogy én igen büszke vagyok arra, viszont szégyellem is, hogy Kosztolányi Dezsőnétől kaptam 150 forintot.
     - Ki volt rád hatással?
     - Mintha mondtam volna én az előbb már, hogy énrám hatással a népdal, meg a Kalevala volt.
     - A kortársak közül...?
- Mindenki, mindenki. Így is mondottam, ha megkérdezték az író-olvasó találkozókon, hogy mindenkitől szívesen tanulok, de nem tudnám most kibogozni, hogy ki volt igazán rám nagyobb hatással. Mindenki. Nem is lényeges ez különben.
     - Kikre emlékszel, akik felkaroltak?
     - Ez is bajos, nehéz. Kezdetben Kardos Pál professzor úr megkülönböztető szeretete segített... Ő nem is ismert engem igazán. Első alkalommal - mikor a miskolci gimnáziumból odakerültem - megkérdezte, hogy tudom-e, milyen érdekes a nevem. Igen, mondom, mert kétszer fordul elő a "lász" szótag, KaLÁSZló-ra lehetne egyszerűsíteni. Utána is mindig figyelemmel kísért. Amikor témakört kellett választanunk, szerettem volna - igen nagy szeretettel olvasgattam a műveit - Karinthy Frigyes filozófiájáról írni, Kardos professzor úr viszont azt ajánlotta nekem, hogy a mai fiatal költőket nézzem át, és őróluk írjak dolgozatot. A figyelme nemcsak ebben nyilvánult meg, mellém állt akkor is, amikor megjelent az És-ben a már említett Ja című glossza. Nem tudom már, ki írta...16 Egy tárgyas igei személyrag, a -ja lemaradt, ezért volt Ja a címe. Az Anyámnak kontya van című vers vége így hangzott, az utolsó versszakot mondom a régi megfogalmazásban: "Anyámnak szíve van, meleg, piros és fáj, ha nem merek időnként szemébe nézni, ő minden gondomat érti" , és akkor most jön a következő, az utolsó versszak: "Csak akkor leszek kedvesed, / Ha kerek kontyod lesz neked, / S úgy tudsz szeretni, mint anyám, / Ki minden búmat kitalál." A glossza szóvá tette, hogy kellett volna oda a rag: "kitalálja". És akkor Kardos Pál professzor úr tollat fogott, és egy válaszcikket írt, amelyben azt taglalta, hogy a három versszak igenis tud még Ady és Arany után is újat mondani a szerelmi költészetben. Nagyon elfogult volt irántam, tehát ebből látom, hogy szeretett, mert azóta én magam is tudom, hogy stilisztikailag valóban nem volt jól megoldott ez a versszak.17
     - Kik működtek még az Építünk szerkesztőségében? Koczog Ákos volt a főszerkesztő? A verseidet kinek mutattad meg, Koczognak?
     - Koczog Ákos volt a főszerkesztő... Én Koczog Ákosnak vittem mindig a verseket, és mindig igen nagy biztatással szólt.
     - Az írócsoportba is bejártatok, mondtad.
     - Bejártunk oda is, időnként. Parázs viták voltak. Egyszer nagyon, de nagyon szégyenkezve mentem haza, mert ledorongoltak. Írtam egy meseszerű verset: "Harminc hattyútojást leltem, hegedűnyakú madarak szálltak valahonnan nagy hírre". Így kezdődött. A beadási rendszert próbáltam bemutatni meseszerűen. Meg is jelent a Napjainkban később ez a kalevalás jellegű vers, sok képpel. Abban igazuk volt a bírálóknak, hogy hosszadalmas, tehát lehetett volna tömöríteni, de sajnos nem értették meg, hogy én mit is akarok tulajdonképpen. Gyönyörű dolog volt amúgy, hogy felolvashatott egy-egy fiatalember. Buda Feri is ott volt akkor, ő védett meg, hogy igenis, ez jó vers. Még akkor diák volt, méghozzá gimnazista. Azt mondotta, az idősebbekkel ellentétben és szemben, hogy ez bizony jobb vers, mint ahogy vélekednek róla. A debreceni írószövetségi csoportban voltak olyan emberek is, nem akarom a nevüket se felsorolni, akik nem írók voltak, nem is volt tehetségük ahhoz. De ott voltak mint írogató emberek, ráadásul ők vitték a nagyobb hangot, a prímet. Tehát nagyon, nagyon szétszórt társaság volt,.
     - Kikre emlékszel az írócsoportból?
     - Kiss Tamásra, Tóth Endrére. Mindnyájan igen szerettek bennünket. Kiss Antal volt akkoriban a gazdasági intéző, aztán bejárt Nádudvarról Nagy János bácsi, most találkoztam Nyíregyházán éppen vele, Nádudvari Nagy Jánossal. Autodidakta módon folytatja ő is a versírást. Aztán még kiket mondjak? Hát ott volt aztán Nagy Tibor, aki Zám Tibor néven írt később, akkor nagyon szép novellákat, elbeszéléseket írt, meghalt ő is szegény. Tanárom volt az egyetemen, megbuktatott marxizmusból.
     - Ki, Zám Tibor?
     - Igen. Később restellte is magát. Nem azért, mintha nagyon sokszor felhánytorgattam volna neki, de hát így történt.
     - Gondolom már ebben az időben kialakult az ars poeticád.
     - Soha nem volt ars poeticám, nem is tudnék írni, nem is akarok, mert egyetlen vers nem tükrözheti azt, amit az ember akar. Őszintének kell lenni. Legelső dolog az őszinteség. Tudom, hogy ha valaki őszinte, a közlése azáltal még nem válik esztétikummá - de alapvető dolog. Azután: fölösleges dolgot lehetőleg ne írjon az ember, és azt fejezze ki, ami a szívében van. Próbálja meg azt a kort, azt a társadalmat, azt az emberi légkört felmutatni írásaiban, amely körülveszi. Én mindig azt akartam, hogy az írásaim segítő tettekké váljanak. Volt hiúság is bennem, örültem, hogyha megjelent egy versem, ha dícsérték, hogyha tetszett valakinek, de nem kifejezetten művekben akartam önmagamat megvalósítani. Pedig Kiss Ferencék annak idején azt írták rólam, és én elgondolkodtam rajta többször is, hogy a versek jóvoltából élek, hogy nem is élnék akkor, hogyha nem írnék verset. Tehát hogy nem én szülöm a költeményt, hanem ők szülnek, ők tartanak életben engem. Nem tudom, igaz-e ez, most se tudom. Annyi biztos, hogy nagyon szeretem a verseket, versírás nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. Nem hiszem, hogy a költői önmegvalósítás lenne a lényeg. Ha verset írok, azt szeretném, hogy ne önmagamat fejezzem csak ki, tehát nemcsak önmegvalósításra törekszem, hanem hogy segítsek azokon, akiket szeretek. És én az itt élő embereket, a földön élő embereket szeretem. A növényeket és az állatokat is.
     - László, valahol elveszítettük életrajzod fonalát?
     - Igen, én is észrevettem.
     - Szóval 1957-ben félbeszakadtak egyetemi tanulmányaid, utána Hajdúszovátra kerültél?
     - Szaktanítóként. Magyart tanítani mentem, de közben szükség volt alsó tagozatban rajzszakos tanítóra, úgyhogy harmadik-negyedik osztályban rajzot is tanítottam. Volt olyan, hogy kémiát kellett helyettesíteni.
     - És miért pont Hajdúszovátra mentél, miért nem hazafelé?
     - Mert Debrecen közel volt, és akkor én egyelőre a debreceni tanács hatáskörébe tartoztam.
     - Ja, visszakészültél az egyetemre.
     - Igen, igen. Úgy terveztem, hogy majd levelező úton befejezem. De hát ez nem történt meg. Namost '58-ban, 1958 márciusában megesküdtünk. És akkor megbeszéltem a feleségemmel, hogy mennyivel szebb az a vidék, ahol én születtem. Volt nálunk, itt édesapáméknál, nagyon tetszett neki. És akkor megegyeztünk, s a nyár folyamán elintéztük: a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tanács fogadott bennünket, feleségemet Meszesre tudta helyezni, engemet Szalonnára. Perkupán lett volna lehetőség, de engem ott minden gyerek ismert, hát nem mertem visszamenni. Sok rokonom van, mondom, majd ha öregebb leszek, esetleg. Meszesen laktunk egy évig, a feleségem ott tanított, én pedig bejártam Szalonnára, ami 7 kilométerre volt. A mostani Rakaca tó helyén annak idején szénakaszáló volt, meg fűzfák, kis boglyák, a rudasok, a kis kazlak, és ott mentem keresztül, ott jártam, télen kerékpárral, akkor még nem volt rendes buszjárat. Kerékpárral, de a legtöbbször gyalog, mert olyan jeges volt az út, hogy nem lehetett felülni a kerékpárra. Ez egy évig tartott, aztán beköltöztünk Szalonnára.
     - Mikor?
     - 1959-ben, mert '58-ban kerültünk ide, és egy évet jártam be, azóta itt élünk.
     - Mondtad, hogy szaktanító vagy szaktanár voltál. Az egyetemet nem fejezted be?
     - Elvégeztem Sárospatakon a tanítóképzőt levelező úton és mint tanító? Tanítói oklevéllel dolgoztam. Nagyon jó volt, mert én különösen a kisebb gyerekeket szeretem, mert ott látja az ember azt, hogy, kiskorától, 3-4 éven át mennyit tudnak fejlődni a gyerekek.
     - Hol laktatok Szalonnán?
     - A kastélyépületben, húsz évig.
     - A Kossuth utcai ház a második otthonotok?
     - Ez a második lakásunk, igen. Hét éve jöttünk le ide, húsz évet amott töltöttünk fenn a felső, tehát a kastély épületében.
     - Milyen kastély volt ez?
     - Gedeon József nevezetű földbirtokos lakta, aki édesapámnak nagy parancsolója volt, hiszen édesapám az ő erdeje melletti úton dolgozott, mint útkaparó, és hogyha véletlenül egy-egy szegény ember mondjuk gallyat vitt el az erdejéből, akkor már rettentő nagy patáliát csapott, leszidta. Letegezte, mindenkit tegezett, öreget, fiatalt, vegyest, mindegy volt hogy nő, férfi.
     - Hány évig tanítottál?
     - 1957-ben kezdtem a tanítást, 1982-ben abba kellett hagynom azért, mert a hangszalagomon daganat keletkezett. Megoperáltattam, nem volt jó a szövetminta, ezért besugaraztak. Azóta óvnom kell magamat a hosszadalmas beszédtől, a hangostól főként. Éppen ezért könyvtárosi állásba kerültem Szalonnán. Azóta ott vagyok, de én remélem azt, hogy a hangszalagom erősödésével visszakerülhetek még tanítani is, mert nagyon szeretem a gyerekeket, meg szerettem tanítani is amúgy. Egy-egy jól sikerült óra legalább olyan élményt adott, olyan örömet szerzett, mint ha egy aránylag jó verset írtam. De ez fordítva is így volt. Az írást és a tanítást egységben éreztem, az új helyzetem ezért furcsa most, bár még meg se szokhattam, mert még nem vagyok teljesen rendben, úgyhogy most betegnek gondolom magam. Valamikor mégiscsak szeretnék újra katedrára állni, mert tanítani szeretnék az iskolában is és a versekkel is. Amit az életben tapasztaltam, szeretném átadni az embereknek. Nagyon sok mindenen átestem, átmentem.
     - Kaptál-e a tanári, tanítói pályád során mint költő órakedvezményt, vagy az 1957-82 közötti időt teljes óraszámban végigtanítottad?
     - Végigtanítottam, nem kaptam. Teljes óraszámban tanítottam, amíg nem lettem beteg. Volt úgy, hónapokig, hogy délelőtt-délután, tehát 10 órában tanítottam, délelőtt a kicsiket, délután pedig a nagyok közé mentem, vagy fordítva, mikor hogy. És volt olyan is, hogy 57 gyermekem volt, összevontam több osztályt. Szinte minden évfolyamon működtem már.
     - Kölyökként jelent meg az első versed, ha nem legenda a kassai közlés. Az Építünk egyetemi hallgató korodban avatott költővé, kötethez viszont későn, 1967-ben jutottál. Miért ilyen késleltetve?
     - Úgy látszik, hogy ez alkati dolog nálam. Miként az egyetemet se csak az akkori viszonyok miatt, hanem a saját egyéni hibáim miatt hagytam ott, úgyanígy az első kötet is az én rovásomra írható, mivel én az első kötet anyagát, szinte az egészet már tíz évvel azelőtt - tehát már 1957-ben el tudtam a Magvető Kiadónak juttatni. Az ő véleményük az volt, hogy dolgozzam még rajta. Magamnak is köszönhető ez a végül is negatív, elutasító vélemény, hiszen a 300-350 darabból álló küldeményt csomagolópapírra írva olyan rettenetes külalakkal küldtem, válogatatlanul, hogy túlságosan becsületesnek kellett annak a lektornak lenni, aki hozzá mert egyáltalán nyúlni. Ezenkívül sose voltam nagyon optimista. Abban az időben különösen nem. Nem voltam hajlandó olyan dolgokról írni, amelyekről megvolt az igazi véleményem. Nem írtam mást, mint amit láttam. Bohóckodásnak néztem az akkori színjátékot, ám hősöket akartak látni, nem szenvedést. Szájkosarat emlegettem, amikor nyíltságról beszéltek. Tehát a hozzáállásom nem volt kedvező a könyvkiadás szempontjából. Mégis volt több olyan vélemény, amelyik engem biztatott. Például elvittem vagy elküldtem a salátáimat a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz, és csodálatosan rövid, de nagyon buzdító levelet kaptam Czibor János aláírással, hogy kirobbanó tehetségű ember vagyok, szeretne velem megismerkedni. El is mentem hozzá a kiadóba, s miközben egy nagyon híres írónak akkor ott, előttem, a telefonba azt vetette a szemére, hogy a mércéje megint leesett, siet, nincs vele tárgyalnivalója, akkor velem képes volt egész nap elbeszélgetni és keresgélni egy írói nevet ott a szerkesztőségben?
     - Miért kellett volna nevet keresned?
     - Hát azért, hogy ne legyünk többen?
     - Kalász Márton?18
     - Igen, igen, igen. Czibor János olyan kedves volt különben, Illés Lajos is eljött. Egy kis vidéki szaktanító voltam, s ő képes volt vasárnap bejönni a szerkesztőségbe csak azért, hogy énvelem beszélgessen. Végül is nagyon sokan segítettek az első kötet összeállításában, mert látták, nincs tehetségem, hogy piacra, áruvá érleljem, növeljem, gyűjtsem vagy szelektáljam a verseimet. Úgyhogy Juhász Béla segített ebben Debrecenben, meg Kiss Ferenc, aki nagyon sokat tett azért, hogy az első kötetem megjelenhessen, Kovács Lajos, aki Szendrőben lakott akkoriban, az Erdészetnél dolgozott, Vilmon Gyula, a szerkesztő, aki végül is elfogadta, Mátyás Feri bácsi is fölkarolt. Nagyon sokan segítettek, úgyhogy azoktól kérek elnézést, akiket most nem említettem. Nagyon sokan voltak ilyenek. Végül is 1967-ben jóformán ugyanaz a könyv jelent meg, amit 10 évvel azelőtt elutasítottak. Mert ezek a versek már benne voltak abban az anyagban, csak nem ilyen szép, tehát mások által rendbetett formában, hanem ömlesztve. Úgyhogy nem is haragszom másokra, én jómagam ugyanolyan hibás voltam, mint azok az emberek, akik, mondjuk legföljebb felületesen kezelték a kéziratomat.
     - Segítette a pályádat, hogy időközben Miskolcon irodalmi lap jelent meg? 1962-től a Napjaink,19 illetve azt megelőzően a Kohó, Széphalom, majd mikor ez 1956-ban megszűnt, akkor a Borsodi Szemle Széphalom-melléklete?
     - Nagyon sokat jelentett. Amikor elmentem a Magvető Kiadóhoz, akkor még nekem jóformán csak az akkori Építünkben, meg néhány napilapban jelent meg versem. Azt mondotta Mátyás Ferenc, a Magvető egyik lektora vagy szerkesztője, hogy először folyóiratokban kell kalapot emelni annak, aki kötetet akar kiadatni. Tehát bizonyítania kell az országban szanaszét, hogy van valami tehetsége. A miskolci szerkesztőségbe ha benéztem, vittem, vihettem verset. Kuzmányi Gusztáv vagy Szekrényesi Lajos szívesen közölte az írásaimat. Vagy ott volt akkor még Borsodi Gyula, vagy a most már nyugdíjas színész Sárközi Sándort is, akik igazán szeretettel, óvóan gondoltak rám.
     - Bizonyításnak számított, ha vidéki folyóiratokban, helyi lapokban jelent meg valaki?
     - Ezek szerint igen. Mert abban az időszakban nemcsak az Új Írásban - arról a nagyszerű dologról később majd szeretnék beszélni, mikor a Napjaink meg az Új Írás összefogott a Hetek érdekében -, hanem a vidéken megjelenő lapokban is figyelemmel kísérték az írásokat. Én úgy vettem észre, sokat jelentett az, hogy Miskolcról is jeleztek: Kalásznak megjelent egy-egy verse, ami aránylag még elfogadható is.
     - László, ha rövid ideig is, betekintésed volt két város irodalmi életébe: a Debrecenébe, illetve később Miskolcébe. Folyóirataikban, az Építünkben, az Alföldben és a Napjainkban publikáltál, megismerted mindkét hely szellemét, illetve része voltál annak te magad is. Mit mutat az összehasonlítás?
     - Jobban ismerhettem a debreceni irodalmi életet, az irodalmi lap szerkesztését, mint a Miskolcét, hiszen Debrecenben jártam egyetemre, az év nagy részét ott töltöttem. Miskolcra átutazóban, illetve szünidőkben tudtam bejutni. Így számomra intenzívebb, nagyobb hatású volt Debrecen. Mintha most is nagyobb talaja lenne a szépirodalomnak Debrecenben, mint Miskolcon. Ez nemcsak szólam, amit már lassan meg is un az ember, mert lehetne hagyományt teremteni Miskolcon is, vagy kell is, sőt, lehet, hogy már meg is teremtettünk. De abban az időben valóban az egyetem predesztinálta az embert arra, hogy írjon. És az egyetem igen jó kapcsolatban volt, már a főszerkesztő és a szerkesztők révén is a folyóirattal. Az egyetemi légkör tükröződött a folyóiratban, és a folyóirat visszatükröződött az egyetemben. Ami nem mondható el Miskolcon, hiszen nem volt humán egyeteme, főiskolája akkor.
     - A műhelyeidről kérdezlek. A könyvkiadók, folyóiratok közül melyikben érezted-érzed jól magad, segítőként kiket tartasz számon, mely műhelyeket, és esetleg azon belül személyeket?
     - Amikor publikálgatni kezdtem, akkor igen örültem annak, hogy ismeretlenül felküldtem a rádiónak verseimet - a Magyar Rádiónak - és időnként, nem rendszeresen, de meg-megjelentettek engem. Tehát a Magyar Rádió helyt adott írásaimnak. A kiadók közül a Magvető Könyvkiadót szeretem, otthon is érzem magam, bármikor odamegyek, úgy érzem, mintha hazamennék. Ott barátaim is vannak és nagyon rokonszenves emberek dolgoznak ott. A folyóiratok közül a Napjainkat szeretem, az Új Írásban is szeretek néhány embert?
     - Neveket is szabad mondani.
     - Hát nem mondok, ne haragudj.
     - Farkas Lászlóét például.
     - Igen. Igen. És az Alföldet ne hagyjam ki, az Alföld folyóiratot. A Tiszatájat? Igen, a Forrást, ne is említsd, persze. Hát ezek vannak. Az Élet és Irodalomban is jelent már meg versem? A Kortársban is jelentem meg.
     - A pályád során milyen támogatást, díjat kaptál ezidáig?
     - Már irodalmi téren?
     - Irodalmi munkásságodért vagy a tanításért.
     - Hát a tanításért nem kaptam díjat, kitüntetést se, jutalmakat annak idején kaptam? Irodalmi területen Szocialista Kultúráért érmet kaptam és néhány nívódíjat. Debrecenben az elsőt.
     - Az Alföldtől?
- Igen. Már itt laktam akkor Szalonnán, ők adták az elsőt, '68-70 körül lehetett, igen, körülbelül. Megörültem neki, még Kovács Kálmán írt egy elnézést kérő levelet, hogy csak ennyit tudnak küldeni. Aztán kaptam én Miskolcon is nívódíjat, akkor még nem Szabó Lőrinc-díjnak nevezték, hanem megkaptam a Városi Tanács díját. Ösztöndíjat nem kaptam, illetve a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsától kaptam egyszer két hónapig 3-3000 Ft-ot. Ez csak úgy váratlanul jött. Budapesten adták át, hét hónapig kaptam. Ezt kaptam egyedül, mint ösztöndíjat.
     - És aztán József Attila-díjat.
     - Így van, meg Radnóti-díjat. 1970-ben a Radnóti-díjat, '75-ben pedig a József Attila-díjat.
     - Itt a környezetedben hogyan fogadták a díjaidat, egyáltalán tudtak-e róla?
     - Hát én nem nagyon mondtam, de?
     - Észrevették-e, a sajtóból, rádióból?
     - Igen, észrevették, mert az Észak-Magyarország is közölte. A Radnóti-díj ugyan tévesen jelent meg a Népszabadságban, mert Kalász Mártont írt, utána jött a helyesbítés. Aztán van itt a közelben egy nagyon jó könyvtár Edelényben, Slezsák Imre a könyvtárvezető, amikor megjelent egy-egy könyvem vagy valamilyen díjat kaptam, akkor ő találkozókat szervezett, toborozta a közönséget, bejártuk a környéket együtt, és akkor mindig el-elárulta, hogy hol tartunk most.
     - Idősebb, fiatalabb, vagy veled évjáratú kortársaid közül kiknek a pályájára figyelsz legszívesebben, illetve kik állnak legközelebb hozzád?
     - Nagyon szeretem, szerettem Nagy Lászlót. Még most is szeretem. A Hetek minden tagjához igen mély rokonszenv fűz. Ha irodalmi lapot, pláne ha verset is közlő újságot fogok a kezembe, akkor elsősorban az ő írásaikat keresem. Ez természetes, mint ahogy gondolom, ők is keresik az enyémet. A fiatalok közül nem akarok senkit megsérteni, nem is akarok kihagyni senkit. A Kilencek főként közel állnak a szívemhez: Utassy Jóskától Kiss Bencéig. Kiket soroljak még? Hát Kiss Anna, nagyon szeretem őt is, az ő írásait. Mezey Katalin dolgait is. Meg a fiatalok közül is ott vannak Döbrenteiék, Győri Laci - nem, nem is tudom felsorolni. Olyan boldog vagyok, mikor így kéne sorolni és akkor megakad az ember - boldog vagyok, mert ez annak a jele, hogy olyan gazdag ma is tehetségekben a magyar irodalom, a magyar költészet.
     - Mondtad, hogy az Új Írás és a Napjaink csoportszervező buzgalmáról is szólni szeretnél.
     - Hadd utaljak, ezzel kapcsolatban Zimonyi Zoltán cikkére a Tiszatájban.20 Nagyon szépen kifejtette azt, hogy tulajdonképpen mi is ennek a csoportosulásnak a lényege. Mi köszönjük mindnyájan, hogy valóban törődött velünk az akkori Napjaink, meg az akkori Új Írás szerkesztősége. És hogy próbáltak összeszervezni minket. Nem rajtuk múlott, hogy nem lett olyan nagy a kohéziós erő. Bár lélekben rokonok vagyunk, talán azért nem sikerült túl szorosra fűzni a kapcsolatot, mert mindegyikünk egyéniség volt és egyéniség akart maradni.
     - Beszélgettünk már grafikákról, rajzokról, beszéljünk most a költői képről! Többször említetted, hogy szereted a képszerűséget, sőt, ezt meg is állapították rólad.
     - A versek lényege a kép, a szólam-verset soha nem szerettem. A pályakezdésemkor talán az volt a baj, hogy átestem a ló másik oldalára, mikor a Rákosi-rendszer alatt írott versek zömét nem néztem semmibe. Most se nézem egyébiránt, mert nem őszinték azok a versek. Nem képszerűek, hanem csak deklamálnak. A deklamáló verseket nem szeretem. Ha valaki képet ír, képpel dolgozik, annak fedezete van. Nyilvánvaló, hogy van, mert a lelki rétegekből úgy lehet előcsalni ezeket a képeket, ha annak hitele van. Tehát nem elleste, nem valahonnan kopírozta az ember, hanem a maga lelki tulajdonságait, sajátosságait, akarati, tudati, származási, mindenféle, nagyon sok összetevőből álló létét fejezi ki. Önsorsát, önmagát. Úgy, hogy közösséget tudjon vállalni azokkal, akiket szeret, akikért él. Akikért érdemes is élni. Ez a képeknek a dolga. Hihetővé, elhihetőbbé teszik az írást, bármilyen műfajban dolgozik is az ember. Úgy gondolom, hogy minél tömörebb a vers kép-építkezése, annál hitelesebb és annál gazdagabb, sokatmondóbb maga a mű. Nem az a sokatmondó, aki sokat beszél, mint én most, hanem aki tömören tud fogalmazni.
     - Költészeted jellemzése a filoszok dolga ugyan, mégis megkérdezem: melyek a sajátos jegyei a verseidnek? Mi az, ami Kalász-művé teszi őket?
     - Mindig azt szerettem volna, ha írásaim egy képből kibontott, következetesen végigvezetett versek lettek volna, rövidek, tömörek. Igen szerettem volna a népdal-birodalom groteszk tartományát még jobban meghódítani, illetve meghódítani - de az lehetetlen. A folklór példáján szeretnék sokkal tömörebben írni, mint eddig. Csak külsődleges sajátsága a verseimnek - de hiszem, hogy nemcsak az -, hogy én nem írok például címet, hanem csak kiemelem a versekből az első két szót. Vagy nem szívesen alkalmazok írásjeleket. Ez tűnhet modorosságnak, minthogy nagyon sokan mondják is, vagy lehet ál-avantgárdizmus is, nevezhetjük bárminek, engem nem érdekel a beskatulyázás, hisz kezdettől fogva, amikor még ezekkel a fogalmakkal, kifejezésekkel meg sem ismerkedtem, rájöttem arra, hogy a mondanivalóm nem porciózható szét versekre, nekem a versfolyam felel meg. Arra törekedtem tehát, hogy ne akasszam meg, ne szaggassam szét verscímekkel az áradást. Miért szakítsam meg írásjelekkel a meditációt? Amit ki szeretnék fejezni képekkel, tömören, egy képből kibontva? Hiszen a mondanivaló, az élet úgyis igen sok bukkanón megy át, mint a patak is sok kavicson, kövön, zuhatagon zúdul át, akkor minek még torlaszokat elérakni?
     - Megkérhetlek-e egy-két kedvenc képed elemzésére?
     - Nem, nem szabad magyarázni, nem kell. Nekem nincsenek kedvenc képeim.
     - Magát a technikát lelepleznéd-e?
     - A költészetben nincs "technika", ha van, az már baj. Bár néhány kritikus - nem akarok neveket emlegetni, - attól félt újabban, hogy egyhangúvá válok. Kidolgoztam - mondják - egy verstípust, ami énrám jellemző, nagyra is értékelik, viszont könnyen önismétléssé válhat. Nohát ezért nem válaszolok az előző kérdésedre, mert ezt nem nagyon tartom fontosnak. Helyesebben: fontosnak tartom, de még nem gondolkodtam komolyan el rajta.
     - Általában rövid verseket írsz. Megkérlek arra, hogy szólj egy "kivételről" is, a Végtelen rét havában című hosszú versed keletkezési körülményeiről! Mikor írtad, hogy írtad, s ha lehet, beszélj általában is arról, hogy hogyan dolgozol?
     - A kérdés első fele nagyon egyszerű, mert a dátumot most se tudom, nem vagyok biztos benne. Egy téli szünet volt, talán akkor, amikor kimaradtam az egyetemről, még akkor élt nagymamám is, nem, még ez előbb volt, nagymamám is élt és ugyanabban az utcában lakott. Időnként lementem hozzájuk, nagyon szerettem a nagymamámat, ő is engem. Majdnem 90 éves volt, amikor elhalálozott. Nála nyugodt helyem volt, senki nem volt odahaza, a család többi tagja elment dolgozni. A nagyapám akkor már sajnos meghalt, ő szinte építészmérnöki tudású kőműves volt, aztán postamester is, miután beteg lett és nem tudott dolgozni a kőműves szakmában. Mindig volt ott toll is az asztalon, és akkor írtam a Végtelen rét havában kezdetű versemet. Hogy hogy írom a verset? Hát... Nagyon beleéltem én már akkor magam abba a világba, ami ott volt Perkupán a dombos vidéken, téli idő volt, a Kalevalát akkoriban olvashattam, nem tudom hanyadszor már, és valószínű, hogy ez lehetett hatással. Mert a Kalevala azóta, hogy tudatosabban is írtam, mindig ott volt nálam. Mint ahogy most is megvan, néhány példány itt van mindig nálam, ott van most is kitéve, a régi is. Akkoriban nagyon bántott, hogy kimaradtam az egyetemről. Odahaza is rosszul vették, szóval lefokozott értékűnek látszódhattam. Ők elküldtek engem, s én visszaszármaztam, visszakerültem, igazi munkám nem volt, csak fát vágtam otthon.
     - Lóringáló voltál.21
     - Igen, lóringáló voltam, és engem ez nagyon bántott. Ahol lehetett, segítettem, amit tudtam, megcsináltam. Elmentem az erdőbe is. De nem, nem ez volt az igazi... Hiába küldtem verseimet ide-oda, írtam én akkoriban, nagyon ritkán Budapestre, a rádiónak is...
     - Kinek személy szerint?
     - Személyesen a Rádiónak címeztem. Kedvesek voltak, mert többet megjelentettek, úgyhogy ezzel egy csöppet magam előtt is, meg édesapáméknak is bizonyítottam, lám megjelent, ők meghallgatták. De nem, nem, ez nem volt semmi, ez nulla volt. Ekkor írtam a verset, ez volt az igazi alapja. Nyomasztó érzés még most is visszagondolni arra a lézengő állapotra. Nem önhibán kívül, de nemcsak az én hibámból.
     - A Végtelen rét havában végül is ars poetica, nem?
     - Lehet, hát mindenre rá lehet fogni...
     - Hogyan írod a verseidet?
     - Hát leülök és... Amikor úgy érzem, hogy jó verset írtam, aránylag jót, mert eddig még igazán jót nem írtam, akkor úgy érzem, mintha más súgná a verset nekem. Node... van úgy is, hogy egyszerűen eszembe jut. Amin töprengtem már napok vagy hetek óta vagy lehet, hogy fél éve is, vagy láttam egy képet, és akkor kezd kibontakozni... Például a repülőgépen ültem és akkor bevillant valami, amit egyébként később írtam meg: "Szendrő-Perkupa távolságba repültem valamikor, mint a madarak". Éppen ez a nyitja a dolognak, hogy én nem tudok megrendelésre, tehát felkérésre verset írni. Azt szeretném, hogy ne, soha ne legyenek rutin-dolgaim. Inkább legyenek rosszak a versek, de ne legyenek rutin-középszerűségek.
     - A lakóhelyed, Szalonna, ahol élsz, és a szülőfalud, Perkupa néhány kilométerre van csupán egymástól...
     - De két megye. De két megye.
     - Két különböző megye, de szomszéd falu. És azonos, egységes a táj. Tehát a környezet, a valóság eléggé homogén. Hogyan válnak benned látomássá, hogyan születnek a motívumaid? Az imént mondottak alapján úgy tűnik, hogy szemléleti képből bomlanak ki a verseid.
     - A verseket kell elolvasni. De írtam én egy prózát is, hadd olvassak abból részleteket: "A dombok ölelése oly erős, hosszadalmas, hogy olykor szorításnak is beillenék. E táj lett bölcsőm, végtelen repülőtereim tájnyi völgyei, dombjai elrugaszkodáshoz támaszok. Bánatok, csalódások idején biztos menedék. Mércéje vágyaimnak. Embereinek gondja-baja fundamentumom, melyre építgettem céljaimat, sorsomat. Indulataim innen fakadtak, ebből a kőbordás életből, s nőttek szívós boróka-gondolatokká. S ez a vidék küldte, bárhol voltam is, édesanyám csomagjával a türelmet, dacot, kényszerű hallgatások idején, s a türelmetlenséget. Most itt élek megint. A dombok ölelése már szorításnak is beillenék. Van börtöne is a szeretetnek és kínja. Önző tartóztatása elzár a világtól, lábnyomvilágot kínálgat helyette. S hogy ismerem már. Emberei életét, gondolatát. Újat nemigen tud mutatni. Talán az emlékezés tehetné szivárványosabbá, és szépítő patinát a távolság rakhatna rá. Hétköznapok - mondhatnám. S élet ez is. Itt a szelek a hegyekből jönnek, jól megszűrve a tölgy- és fenyőerdők sűrűjén. Jó, üde, egészséges itt a levegő. Szeretnék már kormot lélegzeni s hogy tágabb szelek bugyogtatnák ingemet. Mégis, mint többször mondtam, írtam már, az alakuló falu arcát próbálgatom felmutatni írásaimban. Perkupáét, ahol a silány föld olyan volt, hogy a kétágú kapa visszaütődött az ég kéményétől, ha kapáltunk. Szikrázott a talaj, csak néztük, hogy van-e segélő isten. Aratásnál a kasza kicsorbult. Vágtam édesapám féltő szidalmai alatt az egy-két holdat 14 évesen, s micsoda büszkeség volt, már nem markot szedni! S vágyódni a keresztek hűvösébe, a húgy-meleg vízre, az egy órányi bódulásra. Édesanyám aranylevesére, mely több volt minden védőitalnál, jutalomnál. Most már Perkupa ilyen, téeszföld, mely nem lett túlságosan jobb sem a vegyi, sem a társadalmi segélések miatt. Talán a juhtenyésztés lehetne lehetőség. Ez a dombok felett. Alattuk viszont a kacérkodó só átadta helyét a józanabb anhidritnek, mészkőnek. Ki is halt a nagyreményű bánya. Fiai, bátyáim, nővéreim, húgaim szétszóródtak azóta a gyárba Miskolcra, bányába Ormosbányára, Rudabányára. Igen sokan Csehszlovákiába vendégmunkásnak. Tehát maradtak Európában, acsargó habon tova nem tűntek, inkább onnan jönnek. Jődögélnek a 30-40 éve kivándoroltak, tudjuk mi, mi minden miatt. - Perkupa csodaszép régi házait minden művészettörténeti könyv bemutatja. De lesz-e oly csoda idő, tehát kedv, indulat, hogy meg is maradjanak ilyennek. Megújított létük minden intés mellett is csak az uniformális korszerűnek hitt kockaházak, minden jellegtől, tájtól megfosztott, átpofozott eredményévé válnak? Lesz-e oly csodaidő, hogy anyám, apám, testvéreim arcát korszerűen kisimítja? Ki nézi, s ki látja a műemlékeknél is többet valló arcokat? Micsoda nyugdíj illenék e táj formálta arcokhoz, e tájformáló kezekhez? Jön a halál, s kik lesznek helyettük, ki lesz a nép, ki lesz az arc, a kéz? Hol formálódik majd közössé, hogy összerázná itt a dolgokat? Pedig mennyire modernek lettek szegény öregjeim. Nem úgy, mint a műemlék-házak. Bévülről újítják gondolataikat, kísértésében a halálnak, miként Szalonnán, tán végleges otthonomban. A XI. századi templom kivirágzott, igaz, kívülről is. Ki tudhatná már, hogy mi mindent látott majd évezred alatt, de meg nem ingott, de szétsugárzott évszázadokig a tájba. Falai újabb freskókat ígérnek, a tó, hajdani rét, melyen járkáltam - most Krisztusnak kellene lennem eltalpalni a víz színén. Igaz, tanítványaim nincsenek - ne is legyenek. De bort hat helyett ihatok, és ha pénzem van, ha nincs, iszom is hat helyett a maradandóságnak?"
     - Milyen esélyt kínál a vidékiség?
     - Sok cikk jelent meg, velem kapcsolatban is, hogy előny-e vagy hátrány egy író, költő számára, ha vidéken él - úgyhogy lassan már fölösleges erről beszélni. Mindegy, hol él az ember, ha írni tud. Ha Pesten él, ha vidéken. Van persze hátulütője is a vidéki létnek. Már 34 éves voltam, amikor 1967-ben megjelent az első kötetem. Ha Pesten éltem volna, egész biztosan jóval előbb avatnak költővé. Tehát a tűz körüliség, a tűztől való távolság kérdése is összefügg a vidékiséggel. Viszont igen nagy előny, hogy vidéken élve nem szakadtam el a valóságtól, a tájtól, amelyet szeretek, a szülőföldemtől. Itt mindig biztonságban érzem magam, háttér van mögöttem, van a talpam alatt föld, a fejem fölött ismerős az ég. Azok a dolgok, amiket elmondok, nem légbőlkapottak és nem íróasztalon, nem kávéházban ötlöm ki. S jó érzés, ha az emberek érdeklődése is kíséri, ösztönzi írásaimat, hiszen olvassák, legalábbis azokat, amelyeket napilapokban közlök. És véleményt formálnak, szinte mindenről, rögtön a vers megjelenése után.
     - Sorsválasztás volt vagy idevertség, hogy vidéken élsz?
     - Nem tudom idevertségnek mondani, hogy a szülőföldemen élek, de talán sorsválasztásnak sem. Én szívem szerint intéztem mindig a dolgaimat, ezt a vidéket, ezt a tájat, ezt a földet szerettem és a szívemre hallgattam, amikor hazajöttem, ittmaradtam. Lehet, hogy kényelemszeretet is volt bennem. Van még egy hátulütője a vidékiségnek: az hogy elmaradhat az ember a társaktól, perifériára kerül műveltségben, világszemléletben, tehát a látóhatár beszűküléssel is fenyegethet. A szellemi magánnyal, ha van tehetsége az embernek, meg kell birkóznia. A társakkal való találkozások során könnyebben csiszolódik az elme. De nem hiszem, hogy ha a fővárosban élnék, másmilyen lennék. Egyébként a főváros is lehet vidék. Európai szemszögből, mondjuk Párizshoz képest Budapest is vidék, akkor már olyan mindegy, hogy az ember Szalonnán él vagy Pesten.
     - Nem fordult meg a fejedben, hogy elmenj Szalonnáról?
     - De. Nagyon sokszor megfordult, de nem tudtam rászánni magam. Lehet, hogy kényelemszeretet is volt benne, vagy megszokás, hiszen itt nőttem fel, három gyermekünk itt született, itt nőttek fel, a feleségem is ide kötődik most már, hiába alföldi, nagyon megszerette ezt a vidéket. Úgyhogy minden ideköt, a szüleim is itt élnek. Fontolgattam, hogy menjek vagy maradjak, hiszen mint ahogy az előbb felolvastam azt a prózai részt, van ennek a földnek nagyon sok előnye, van a szeretetnek viszont kínja is, ami hátráltat, a dombok ölelése szorításnak is beillenék, nem akarom még egyszer elismételni..
     - Hány lelkes Szalonna?
     - Ezer.
     - Nem válik-e botránykővé egy művész egy ilyen kis közösségben?
     - Nem.
     - Mennyire ismernek mint költőt? Olvassák a verseidet? A faludban, a saját kishazádban lehetsz-e "próféta"? Hogyan néznek itt rád?
     - Nem próféta akar lenni az ember, hanem szószóló. És szószólóként elfogadnak engem. Elég bizonyíték az nekem, hogy néhány évvel ezelőtt, 1983-ban, az 50. születésnapomon a szülőfalumban, Perkupán olyan tömeg gyűlt össze és olyan hatalmas érdeklődés volt, olyan hihetetlen, megható ünneplés, amely alapján feltételezhetem, hogy nem tartanak sem bohócnak, sem csudabogárnak.
     - Milyen kapcsolatot tartasz a lakótársaiddal?
     - A falu embereivel? Ha reggelenként kimegyek a kertbe, a virágokat vagy a palántákat megnézni vagy kapálni, vagy egyszerűen csak takarítani az udvart, minden percben vagy ötpercente föl kell állni és beszélgetni kezdeni az emberekkel, mert megállnak és érdeklődnek. Mint ahogy én is érdeklődöm a sorsuk felől. Nekem az az éltető erőm, hogy ővelük beszélhetek.
     - Van-e hobbid, László?
     - Van. Szoktam rajzolgatni, meg festeni. Az olvasás hobbinak nem nevezhető.
     - Milyen sűrűn festesz vagy rajzolsz?
     - Nagyon ritkán. Amikor Szalonnán futballmeccs van, akkor én csinálom a plakátot hozzá. Ha idegen csapat jön ide, akkor a sportkör megkér, de már meg se kell kérni.
     - Sportolsz vagy valaha sportoltál?
     - Sportoltam. Nagyon szerettem futballozni is, meg diákkoromban a gimnáziumban azt mondták, hogy ügyesen tudok gyűrűn dolgozni.
     - Külföldi ösztöndíjat kaptál-e valaha?
     - Nem, nem kaptam.
     - Hivatalos úton jártál-e?
     - Voltam. Jártam. Voltam Lengyelországban egyszer, a Szovjetunióban egyszer voltam és Bulgáriában egyszer az Írószövetség révén.
     - Rövidebb, hosszabb ideig?
     - Tíz-tíz napig. Tíz napig voltam Lengyelországban, Varsóban. Krakkóba is elvittek. A Szovjetunióban voltam nyolc napig Novoszibirszkben, két napig meg Moszkvában, most pedig legutóbb Bulgáriában voltam, Szófiában hét napig.
     - Megkérdezhetem a véleményed az irodalmi életről? Nem a helybeliről, hanem általában.
     - Ne kérdezd, általában, ne, ne? Az úgynevezett "irodalmi életbe" soha nem avatkoztam bele, mert nélkülem is nyugodtan folyik az vagy akadozik. Nincs véleményem róla, nem is érdekel. Mindenki egyénileg író, nem csoportban és nem nemzedékben, így azután, hogy ő hol érzi jól magát, az ő dolga. A legfontosabb, hogy minél jobb műveket hozzunk létre. Minél becsületesebben és minél többet használni az embereknek. Az már olyan mindegy, hogy aztán hova tartozik, milyen csoporthoz igazodik az ember. Minőségre kell törekedni.

     - Mi a véleményed az irodalmi folyóiratokról, a folyóiratok szerkesztési gyakorlatáról, egyáltalán: a folyóiratszerkezetről?
     - Én nem is tudom. Mostanában van néhány irodalmi folyóirat az országban, 15 vagy nem tudom, mennyi. Olyan nagy hatóköre egynek sincs, mint ahogy a Jelenkort a fene se olvassa Szalonnán vagy Miskolcon is kevesen. Gondolom, a Napjainkat se olvassák Pécsett annyian. Az irodalombarátok érdeklődnek, ám tömegmozgósító ereje nincs egyik folyóiratnak se. Már a példányszámból kifolyóan se lehet, szóval nem létezik.
     - A Napjainkat kezdettől ismered. Gondolom, olvasod is rendszeresen.
     - Igen.
     - Egy ideje szerkesztőbizottsági tag vagy.
     - Igen.
     - Mikor kerültél be a szerkesztőbizottságba?
     - Mindig a dátumokkal gyötörsz te engem. Nagyon régen ott vagyok már. Nagyon régen.
     - Mi a véleményed a Napjainkról?
     - Arról azért merek mondani - másról nem akarok - mert benne vagyok én is. Tehát ha rosszat mondok, úgy magamat is bántom vele. Ahhoz képest, hogy vidéki folyóirat, sok mindent vállal, és hiszem azt, hogy nemcsak ennek az országrésznek a bajait, gondjait, hanem országos problémákat is. Hogy milyen színvonalon, az megint más. Az is más kérdés, hogy kiket tud a vonzáskörébe csalni, hogy van-e a megyében elég alkotóerő, amellyel a Napjaink a kitűzött szép célját megvalósíthatja, azaz ki tudja-e fejezni minőségi szinten, jelenségként a mindennapjainkat.
     - Mik a könyvkiadásról a tapasztalataid?
     - Budapest még mindig a centruma a könyvkiadásnak. Amit mondottam már az előbb, 34 évesnek kellett ahhoz lennem, hogy az első könyvem megjelenjen. Nyilvánvaló, hogy egy vidéken élő ember, akárhogy mutatja is magát, akárhogy emel is kalapot folyóiratokban, nehezebben jut a könyvének kiadásához, mint egy fővárosi. A könyvkiadás összefügg a kritikával is, amely esetleges, a legtöbbször baráti alapú. Olyan emberek vállalnak egy-egy íróról-költőről kritikaírást, akik ismerik vagy akik a barátaik, és így semmitmondóvá válik a vélemény, tehát nem iránytadó.
     - Utoljára a humorról kérdezlek. Szalonnán, Miskolcon, ahol sokan ismernek, te is rengeteg embert ismersz, úgy tartanak számon, mint akinek mindenkihez van vicces szava. Nem takar ez valami nagy-nagy magányosságot? A groteszk bökkversekkel, rímötletekkel, a tréfás szavakkal nem az emberi kapcsolatok felszínességét, a lélektől-lélekig tartó űrt próbálod áthidalni? Egyik versedben írod: csak "a humort szeretem". Nem görcsös erőlködés-e ez a humor az emberi kapcsolatok megtartásáért?
     - Igazad van, így van.
     - Mi a humornak mint esztétikai minőségnek a szerepe a munkásságodban?
     - Nagyon szeretném, hogyha mind több versemben, többször szerepelne írásaimban a humor. Mert én nem szégyellem amúgy a humort, egyébként a groteszk dolgot se szégyellem, az iróniát se. De most nem úgy gondolkodom, ezért szabadabban fogok dolgozni. Ez a tervem. Azt még nem kérdezted meg, hogy miket akarok most tenni?
     - Igen, és azt sem kérdeztem még, hogy más műnemre gondoltál-e valaha?
     - Gondoltam, írtam is néhány novellát. Nem, nem sikerült még úgy se, mint a versem, még rosszabbak.
     - Ezt magad mondod vagy?
     - Én magam.
     - ...meg is mutattad a szerkesztőségben?
     - Hát nem nagyon mutogattam.
     - És memoárt...
     - Nem, nem írok. Isten őrizz. Nem írok ilyet. Hanem szeretném feldolgozni? Szeretném feldolgozni a magyar mondavilágot, igen régi álmom, türelem kéne hozzá és elmélyültség. A másik...
     - Versben.
     - Igen.
     - És milyen formában gondolod?
     - Ezt nem tudom, látod, megkezdtem már kalevalai formában, de az nem jó, nem jó. Távol áll a magyar lélektől, talán közelebb van a Medve-énekhez. A másik pedig: egy gyerekvers-kötetet szeretnék összeállítani, azt is évek óta már, soha nem kerül rá sor. És összegyűjteni az újonnan született verseket egy kötetbe.
     - És a régi, kallódó verseid?
     - Hát azok kallódnak továbbra is, nem tudom hol vannak. Valahol kint a garázsban.
     - Végezetül mivel egészítenéd ki, amit eddig mondtunk? Mit szeretnél még hozzátenni, miről nem esett szó? Ez a beszélgetés megmarad a múzeumban.
     - Először is, nagyon köszönöm a megtiszteltetést, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtára rám is gondolt. Hogy mit akarok mondani még zárószóként? Mondjuk egy év múlva, ha találkoznánk és még mondhatnék valamit, akkor örömmel válaszolnék mégegyszer erre a kérdésre, konkrétabb formában.
     - Köszönöm szépen.