Az alábbi dokumentum - szövegéből kikövetkeztethetően - 1972-ben készült politikai-ideológiai "térkép" a nyugati magyar irodalomról, pontosabban az Új Látóhatár című, Münchenben megjelent irodalmi folyóiratról. Tulajdonképpen filosz-cédulákról van szó: négyfelé vágott gépelő papírból készült cetlikre jegyezte fel kézírással a lektor a megfigyeléseit a legújabb évfolyamokról. Az összesen húsz (zömmel mindkét oldalán teleírt) cédulán kilenc témacsoport található, a címszók közlésünkben alcímekként őrződtek meg. Egyáltalán nem biztos, hogy a teljes, ám megállapíthatóan nem is töredékes anyag jutott az Orpheus birtokába, az összetartozó cetlik oldalai ugyanis számozottak. A jegyzeteket a feltalálás sorrendjében közöljük.
     A szerző személyére a feljegyzésekből nem derül fény, biztosan tudjuk viszont, hogy a cetlik eredeti lelőhelye a néhai Művelődésügyi Minisztérium Irodalmi Osztálya volt, s mint elévült anyag került 1980 tájt selejtezésre, illetve magánkézbe. Ám a szerzője nem volt feltétlenül minisztériumi dolgozó; lehetett külsős munkatárs is, azidőtájt ugyanis a minisztériumban folyamatosan foglalkoztattak egy-két "megbízható" marxista lektort is. Egyébként nem a szerző személye az érdekes, hanem a nézőpontja: a többes szám első személyű ragok és birtokjelek stigmatizálják vagy a túlbuzgó hivatalnok vagy a rideg "őrtálló cenzor" szigorú pártállami nézőpontját, a jegyzetelő ugyanis innen olvassa, minősíti az Új Látóhatárt. Tudjuk, például Béládi Miklós vagy Pomogáts Béla pengeélen táncoló megfogalmazásaiból, hogy a hivatalos nyilvánosság szintjén akkoriban is lehetett másként szólni a nyugati magyarságról (kérdés: volt-e hatása).
     A korszak kutatója valószínűleg szempillantás alatt összefüggést teremthet a cetlik és az 1970-es évek elején készült, az emigrációval és annak irodalmával foglalkozó minisztériumi vagy pártközponti előterjesztések között. El tudja tehát dönteni, hogy mi és mennyiben épült be ezekből a feljegyzésekből a testületek elé jutott anyagokba. Minket azonban nem az összefüggések keresése, csupán a dokumentum "esztétikuma" vezérelt a közléskor. Ezért említjük meg, általános ismereteinket vonatkoztatva e dokumentumra, hogy e feljegyzés hátterében a hivatalos magyar pártállami politika nyitási szándéka állt az addig egységesen és mereven ellenségként kezelt emigrációval és a nyugati magyar irodalommal kapcsolatban. A tónus tehát "közelítő" és nem "ellenséges". Jó tudnunk: párbeszédre készülő fél hangját halljuk!


     Akikkel semmiképp sem lehet párbeszédet folytatni

     Gombos Gyula: megveszekedett ellensége a szocialista rendszernek. Ugyanakkor kitűnően érti a fellazítás módszereit, azokat a logikai-lélektani effektusokat, amelyekkel az egyszerű emberekre, a kellően nem tájékozottakra, az érzelmileg elfogultakra, a mélyebb összefüggésektől idegenkedőkre hatni lehet. (pl. Húsz év után, ÚL. 1970. 3. sz.; Huszonegy év után, ÚL 1972. 2. sz.). Rendkívül ravasz, taktikázó alkat, rész-tényeket és rész-összefüggéseket hamis módon általánosít, abszolutizál. Szélsőségesen szovjetellenes. A lojalitás színe alatt forgatja ki rendszeresen a dolgokat eredeti összefüggéseikből. A népi írókat akarja kijátszani a párttal szemben, valaminő eredendő ellentétet konstruál "Párt és nemzet" között. Hazugságait, torzításait rész-igazságok, reális rész-problémák eltúlzott, túlinterpretált megfogalmazásai közé rejti. A "szocializmus érdekében" egy olyan nemzeti "szocialista" modellt vázol fel, mely kiindulópontja lehetne épp a kapitalizmus restaurálásának.
     Kovács Imre: vad kommunista- és szovjetellenesség jellemzi. S ennek érdekében már Horthy és a horthysták tetteit is "bocsánatos bűn"-ként hajlandó szeretni, afféle "történelmi szükségszerűség"-nek. Ami ma Magyarországon történik, s főleg amit a kommunisták ma ebben az országban csinálnak, az az ő elvakult sértődöttsége szemüvegén keresztül csak rossz lehet. Horthyék egykori éles kritikusa (Néma forradalom!) ma nekik is menlevelet ad. Mindenkinek - csak a kommunistáknak nem. (ld. kritikáját Vas Zoltán Horthy-életrajzáról, ÚL 1970. 4. sz.) A hajdani parasztvezér eljutott a "történelmi jogfolytonosság" hirdetéséig. (ld. említett cikkét!) Németh Lászlót is azért bírálja - rk. [rendkívül] ravaszul! - hogy "kiegyezett" a kommunistákkal. (ÚL 1971. 2. sz.)
     Háy Gyula: Született 1900-ban című emlékiratának részletei olyan emberről vallanak, aki végképp kiábrándult - nemcsak a szocializmus múltjából, de a saját múltjából is: a munkásmozgalom részvevőiről csak rosszat tud mondani, az ő szemüvegén át groteszk, torz, vagy éppen patologikus lények "hőkömszínháza" (ő használja a kifejezést!) ez. (ÚL 1970. 6. sz., 1971. 3. sz.)
     Szabó Zoltán: alaptörekvése a marxista ideológia alaphitelének megingatása. Ravasz-taktikus módon épp a hozzá látszólag közelálló Veres Péterről szóló tanulmányát használja fel erre (ÚL 1970. 6. sz.) Elválasztja ebben Veres Pétert a szépírót, akit magasztal, és Veres Pétert, a gondolkodó ideológust, akit a marxista szellemi oltás nyomán szemellenzős-vaskalapos iskolamesternek állít be, akit a "németes" gondolkodásmód szellemileg-emberileg lefokozott. (Németes: azaz Marx, Engels, Hegel s a többiek.) Csak úgy süt Szabó írásaiból a munkásmozgalom gyűlölete s az elvakult nacionalizmus. Az utóbbira jellemző, hogy szerinte még Veres Péternek (!) észjárásából is következetesen kimaradt a "nemzeti keretekben való gondolkodás". (ÚL 1970. 6. sz. 499. l.)


     Akik határesetek

     Cs. Szabó László: közös pont lehet vele a kultúra, a művészetek, a könyv szeretete. Másrészt az európaiság, a görög-római-keresztény évszázadok közös kincseinek tudata. Harmadrészt a magyar múlt, a nemzeti hagyományok, noha azokat mi sok tekintetben egészen másként értékeljük. Az európaiság-tudat, továbbá az, hogy ezen belül Közép-Kelet-Európa népeit egységben látja, elválasztja őt az ÚL hangadóitól. (vö. Britannia és Polonia, 1970. 3. sz., Hegyi beszéd a Cockneyról, 1970. 4. sz., Pro és kontra, 1970. 5. sz.) Ezekben az írásokban érződik a rejtett honvágy, a londoni gyökértelenség, a "Jóléti Állam"-ból való kiábrándultság. Ugyanakkor a hazai fejlődést újabban teljesen elutasítja, a "Hatalom", az eleve rosszindulatú "Elnyomás" megnyilatkozását látja benne, az író szerepét pedig a hatalommal, sőt általában a hatalommal való szembenállásban látja. Társadalom- és irodalomkoncepciója így fontos pontokon mégis egyezik Borbándiékkal: nemzetéért élő író, szemben a manipuláló hatalommal, a rendőrállammal s az azt tükröző ideológiával. (vö. Németh Lászlóról írott cikkét ÚL 1971. 2. sz.) Sértettsége érezhetőleg rendkívül erős.
     A Cs. Szabó-problémát legjobban összefoglalja az Új Látóhatár 1971. 3. sz.-ban közölt interjú. Itt megfigyelhető élesen az író kettőssége: elhúzódás az emigrációtól és a hazai fejlődéstől, honvágy és elutasítás. Egyfelől azt írja, hogy nem vallja a nemzethalál szépségét (Németh L., Illyés stb.), hogy az emigráns nem cserél hazát, megőrzi a régit, ironikusan ír továbbá az emigráns politikusok magatartásáról, másfelől megvetőleg szól azokról az írókról, akik emigrációban élnek, de hazajárnak, s ezzel esetleg "kritikai szabadságukat" feladják. A tőlünk kilátogató szellemi emberekkel viszont hajlik az eszme-cserére: "A hajlékony kinti maximalista bizonyos területeken szót ért a rugalmas minimalistával, föltehetőleg mind a ketten abban a hiszemben, hogy inkább használ, mint árt a hazának, mert közös védelmi frontok felé tapogatózik a gondolatcseréjük."
     Cs. Szabó magatartásának megítélésében alapvető, hogy az író elutasít mindenfajta hatalmat, politikát, azt antagonisztikusan ellentétesnek látja az erkölccsel és az írói léttel, számára a hatalom eo ipso lélekölő, gyilkos mechanizmus. (vö. tanulmányát: Erdei átváltozás. A szentivánéji álom, ÚL 1971. 6. sz.)


     Akik határesetek

     Czigány Lóránt: figyelemmel kíséri s voltaképp még méltányolja is a hazai ideológiai-szellemi mozgás eredményeit - ugyanakkor azonban valami eleve adott sértettség munkál benne e nemzeti műveltség s tágabban: e nemzeti élet egészével szemben.
Egy virtuális - alapvetően nyugati orientációjú - "szellemi magaslat"-ról lesajnálja Árpád vezértől kezdve a hazai kulturális fejlődés egészét - miközben érezhetően szereti azt, s részeredményeitől nem tudja megtagadni az elismerést. Skizoid alkat tehát. Ellenünk tett megjegyzései inkább csak szólamok, bár eléggé szarkasztikus, nagyhangú tónusban. (Ősök, hősök és mások, 1970. 3. sz.) Még ahol igaza is van, pl. a nyilas Nemzetőr Évkönyv 1970. bírálatában, ott is oly nyegle, pökhendi módon próbálja érvényesíteni, iróniája mögött egy oly beképzeltségen alapuló szellemi felsőbbségtudat érvényesül, hogy ez az irónia - részben legalábbis - célt téveszt. (ÚL. 1970. 3. sz.) (Ugyanez mondható el A magyar irodalom bibliográfiájáról írott cikkéről is, 1971. 3. sz.)
     Az Anyanyelvi Konferenciáról beszámolva is ez a kettősség dominál: egyfelől szól az összekötő szálról, a magyar nyelv és irodalom szeretetéről, s arról, hogy ez az első eset, amikor a hivatalos Magyarország "bármelyik rendszer hivatalos Magyarországa" tárgyalni próbált "saját emigrációjával", ugyanakkor másfelől még mindig görcsösen igyekszik igazolni önmagának és olvasóinak, hogy ?56-ban disszidálásával jól választott, hogy fenntartásai és negatív politikai értékítéletei jogosultak. (ÚL. 1970. 5. sz.)


     Szellemi mozgás

     Nem tudják, vagy talán nem is akarják negligálni eredményeinket, ellenséges, sokszor gyilkosan elfogult értékítéleteik köré önkéntelenül is becsúsznak elismerő szavak. (Még olyan megveszekedett árulónál is, mint Kőrösi-Krizsán Sándor: ÚL. 1970. 4. sz. 376.)
     Azt látják és politikájuk sarktételévé teszik, hogy a szocializmus Magyarországon nem változtatható meg, illetve ahhoz, hogy valami lényeges változást e téren elérjenek, évek, évtizedek taktikus fellazító munkájára van szükség.
     Miközben kígyót-békát kiáltanak rá, kénytelenek számolni a párttal és múltjával, a magyar munkásmozgalom hagyományaival: nemegyszer az utóbbinak "védőiként" lépnek fel. (Kőrösi-Krizsán Sándor cikkei, a közelmúltban halt meg.) Látják, hogy a párt reális erő, mint ahogy azt is, hogy mélyen beágyazódott a nemzeti történelembe. De ezt a beágyazódottságot szeretnék "kimozdítani": erre szolgál pozitív történelmi csomópontjaink - 1919, 1945 - torz megítélése.
(Az említett Kőrösi-Krizsán egyébként egyike a munkásmozgalom legsötétebb árulóinak.)
     Nagyon figyelnek a hazai fejleményekre, s amit mi sokszor elmulasztunk: kiváló kritikákban részesítik a kiemelkedőbb műveket!
     Az emigráció egyrésze (pl. Monoszlóy Dezső) reménytelennek, céltalannak találja helyzetét! Nemegyszer kimondják, hogy az emigráció - részben legalábbis - elszakadt a jelentől, ignorálja azt. Nemcsak a szocializmusból "ábrándultak ki", de többé-kevésbé saját emigráns lehetőségeikből is.
     Kedvelt témájuk az irodalom szabadsága, az írói teremtés korlátlansága, amelyet a pártdogmáktól, az ideológiától (a kettőt azonosítják!) féltenek. Előszeretettel dolgoznak az ideológiai tevékenység lejáratásán, diszkreditálásán, azon, hogy elhitessék: a marxista társadalmi gondolkodás szükségszerűen dogmákhoz és pártpolitikai koncepciókhoz, sablonokhoz vezet, hogy ezt a világnézetet és módszert messze túlhaladta az idő, a technokrácia, a jóléti állam stb.
     Az ÚL szerzői - elsősorban Gombos Gyula - a politikát igyekeznek diszkreditálni, annak megrekedését, sőt visszafejlődését az olvasókkal elhitetni. Alapgondolatuk, hogy a politika - mindenfajta politika - dogmákra épül, a végrehajtás során visszájára torzul, emellett eszme és politika szerintük antagonisztikusan ellentétes, a politika szembenáll a szellemmel és annak embereivel, így az írókkal stb.
     Előszeretettel közlik azoknak az emlékező írásait, akik a munkásmozgalom részvevői voltak, és sérelmeik miatt szakítottak azzal, disszidáltak. (Háy Gyula, Jónás Pál, Kőrösi-Krizsán Sándor) Azt akarják inszinuálni, hogy a szocializmus gyakorlata, a proletárdiktatúra mindenképp törvénytelenségekhez vezet.


     Nacionalizmus

     Az ÚL legerősebb vonala ez. Ezért fordulnak a hazai alkotók közül is azokhoz, akiknek művei kijátszhatók a nacionalista tendenciák alátámasztására (pl. Weöres S. verse Határ Győzőhöz, Útrabocsátó, 1970. 4. sz., ezért közölnek Veres Péter idézeteket stb.)
     E nacionalizmus része a horthysta politika tisztára mosása. Jellegzetes megnyilvánulása Borsányi Julián cikksorozata az 1941. évi kassai bombázásról, amelyben adatok célzatosan csoportosított sokaságával azt igyekszik szuggerálni-inszinuálni, hogy nem német gépek bombázták Kassát, nem is szovjetek - hanem szlovák pilóták, akik utána a Szovjetuióba repültek... (ÚL. 1970. 5-6. sz.) Ugyanez a szemlélet tükröződik Gosztonyi Péter forráspublikációjában: Lakatos Géza beszámolója miniszterelnöki tevékenységéről (ÚL. 1970. 5. sz.) Horthyt és garnitúráját - a proklamációval és az elvetélt fegyverszüneti kísérlettel kapcsolatban - mint "nemzetmentőket" állítja be. S Kovács Imre is meglepő méltánylattal ír a volt kormányzóról Vas Zoltán könyvét ismertetve! (ÚL. 1970. 4. sz.)
     E nacionalizmus része az is, hogy Erdélyt és az erdélyi magyar irodalmat igyekszenek ellenünk kijátszani, - olyan látszatot keltve, mintha ott élne s virágozna az igazi, gerinces, tősgyökeres és non-konformista magyarság. Előszeretettel közölnek erdélyi írókat (pl. Bálint Tibor, Veress Dániel stb.), szólnak magasztalólag munkáikról. (Jellemző, hogy az 1972. 2. számban külön Erdély c. rovatot jelentettek meg!)
     Az Új Látóhatár hangadói (Borbándi, Kovács I., Gombos Gy.) egy "hungarocentrikus" politikai irányvonalat igyekeznek olvasóik elé rajzolni: egy magyar önállóság, tömbön kívüliség, nemzeti autonómia, a nagyhatalmi érdekeken kívülállás szirénhangjait fújják. A nemzeti hagyományokra hivatkozás éppoly jó számukra a cél érdekében, mint a "magyar természet", melynek - úgymond - nem kell se a kapitalizmus, se a kommunizmus. Ezért lesz prófétájuk Németh László, akiben e "harmadikutasság" inkarnációját látják - eltekintve az író esetleges történeti fejlődésétől. E "nemzetiség", "hungarocentrizmus" tudatosítását, állandó képviseletét az íróktól várják - az irodalom számukra érezhetőleg a párt elleni harc egyik fő lehetősége, közege. (vö. a folyóirat Németh László-számát, 1971. 2. sz.) E magyar "különállás", sajátszerűség, hagyományokon alapuló "immanens" magyar jelleg pregnáns kifejeződése épp ebben a számban Hellenbart Gyula írása. (Egy Ady-verssor nyomában) S ennek "gyakorlati" megvalósítását Borbándi Gyula fogalmazza meg legérzékletesebben: "...nincsen felemelőbb dolog, mint amikor egy elnyomott nép kiegyenesíti a derekát." (1971. 2. sz. 250. l.)
     E nacionalizmust egy interjújával, melyet Tábori Pálnak adott, Illyés Gyula is megtámogatja. (ÚL. 1971. 3. sz.) Ebben kifejti, hogy századunkban a bűnöket, a tévedéseket a nagy népek követik el, a nagy népek a világot rosszul kormányozzák. A kis népek íróikra jobban hallgatnak, mint a nagy népek, fogékonyabbak a világirodalom iránt. A jó költészet szerinte állandó tiltakozás. Végül arról szól, hogy jelenleg a világnak nincs összefoglaló eszméje, nincs közös erkölcse, emiatt szétesik; annyi a hitványságot elkövető nemzet, hogy megszámolni is alig lehet, teljesen az erő számít világunkban. (E nézetekhez kommentár aligha kell!)
     Az erdélyi irodalom érdeklődésük előterében áll - ugyancsak nacionalista célzattal. Úgy állítják be ugyanis az erdélyi magyar irodalmat, mint az ősi, romlatlan, "tősgyökeres magyarság" reprezentánsát, mint a "paraszti józanság" képviselőjét - szemben a magyarországi magyar irodalommal. Benne látják és láttatják a magyar szellemiség "autonómiáját", amely "két pogány közt egy hazáért" is hű maradt a "nemzeti eszményekhez" - s amelynek sorsa, fejlődése kitűnő lehetőség arra, hogy a magyar népet össze lehessen ugrasztani a szomszédos szocialista országokkal.


     Igény a mai magyar irodalomra, kultúrára

     Az Új Látóhatár szerzőinek egy rétegében él az igény, az érdeklődés a mai magyar irodalom - s azon át esetleg - a mai magyar valóság iránt. Már Nagy Károly cikke is reálisabb információkat követelt a mai magyar kultúráról (ÚL. 1970. 3. sz.), s ez az óhaj felerősödötten fogalmazódik meg Zsigmond Endre cikkében: Mai gyerekeknek - tegnapi olvasmányok? (1970. 4. sz.) Nyíltan szól arról, hogy a kinti magyar fiatalok nem ismerhetik meg a jelenlegi magyar irodalmat, "a gyermek-olvasó csak egyoldalú képet kap Magyarországról" - szinte azt is kimondja, hogy az emigráció megrekedt a tegnapban. Kétségkívül kapcsolatok, kontaktus után vágyódik hazájával. Ezt az is igazolja, hogy egy másik cikkében a diaszpóra történetét a magyar történelem szerves részének minősíti. (Szín-magyar és, 1970. 5. sz.)
     Mutatis mutandis ez érződik Gömöri György cikkében is, melyet a Penguin Companion to Literatura európai kötetéről írt. A magyar irodalom történetéhez - nemcsak múltjához, de jelenéhez is! - való oly kötődés, érzelmi ragaszkodás érződik benne, amely szálakat jelenthet felénk. Adatkorrekcióiban a magyar kultúra féltése lappang. (ÚL. 1970. 4. sz.) - s ami ebből szívügye, abban olyan írók is benne foglaltatnak, mint Benjámin László, Lengyel József, Juhász Ferenc stb.
     Nagyon figyelik és kommentálják az emigrációban megjelent műveket, s amit ezekről írnak, azt legnagyobbrészt felkészült kritikusok írják.
     Igen gondosan és körültekintően szerkesztett kritikai rovatuk van, a maguk szempontjából céltudatosan és rendkívül irányzatosan választják ki az ismertetendő műveket. Maguk a kritikák is - szakmai színvonalukat tekintve - rendszerint komoly hozzáértésről tanúskodnak. Politikai kártékonyságuk így annál nagyobb!
     Hiányolják - s ebben alighanem igazuk van! -, hogy a hazai magyar sajtó egyáltalán nem foglalkozik az emigráns magyar irodalom műveivel. Gömöri György veti fel az ÚL. 1972. 2. sz.-ban, hogy az 1970-es budapesti Anyanyelvi Konferencia szorgalmazta a kétoldalú irodalmi kapcsolatok fejlesztését, azt, hogy a diaszpórában élő magyar irodalmat Magyarországon is számon kell tartani, s hogy ugyanakkor az azóta eltelt két esztendő alatt e téren nem történt lényegesebb előrelépés.


     Történetszemlélet

     1919-ben látják a mai bajok "genezisét". Ekkor "maroknyi fantaszta markába kaparította" az országot, ennek eredménye lett a trianoni diktátum s a Horthy-rendszer, mely "szükségszerűség" volt Európa és a magyarság számára 1919-re reagálva. Külpolitikailag "Két pogány közt" (német, majd szovjet) vérzünk évtizedek óta, a párt a rossz szelleme mindannak, ami az elmúlt negyedszázadban történt, ez a párt szerintük a jóból is rosszat csinált a történelem távlatából nézve.


     Kedvelt hazai íróik

     -Weöres Sándor: közlik is, kritikájukban nagy elismeréssel írnak róla, ő az író-eszményképük.
     - Németh László: egyfajta ősi magyarság-szimbólumot kreálnak belőle, olyat, amelyik - amennyire teheti - ellenáll az idegen érdekeknek. (vö. az ÚL. Németh László-számát, 1971. 2. sz.)
Nagy elismeréssel szólnak a jugoszláviai, illetve romániai magyar irodalomról: számukra ezek az irodalmak a "non-konformizmus" megtestesülései, a "magyar érdekek" hordozói - a magyarországi magyar irodalom "eltévelyedései"-vel szemben. Céljuk ezzel: a szembefordítás, a mesterséges ellentét-felállítás.
     Sajnos, piedesztálra emelését itt Németh László egy problematikus írásával is elősegíti: a neki szentelt ünnepi számban Munkáimról c. Veress Dánielhez intézett levelével szerepel. Egyike ez újabbkeletű nacionalista megnyilatkozásainak: egy oly világirodalom jövendő megteremtését javasolja, mely a bartóki modellen épülne, s így "Duna-Európa egyelőre nagy számmal lenne benne képviselve." E koncepció szovjetellenességéhez nem kell nagy olvasói fantázia... (1971. 2. sz.) Annál is inkább, mert Németh hozzáteszi: ez a terület "Minőség isten Vénuszkagylója"!
     - Illyés Gyula: a nemzet hivatott vezetőjét ünneplik benne, a "minden magyart közösségbe fűző" nemzeti eszme legnagyobb képviselőjét, azt aki a legokosabban és legeredményesebben képviseli az "idegen hódoltság" idején a nemzeti érdekeket, a nemzeti gondolatot, a "magyar sajátosságokat". Emellett a népi mozgalom legfőbb exponensét állítják benne piedesztálra, annak a népi mozgalomnak, amelyet ők szembeállítanak a másik mozgalommal, a munkásmozgalommal. Nemzeti és népi eszme célzata, iránya ebben az interpretációban közös: szemben az osztályszemlélettel, a munkásosztály vezette társadalmi mozgás ideológiájával. Jellegzetes megnyilvánulása e sajátos Illyés-kultusznak itt Szente Imre tanulmánya: Valamiféle magyar humanitás valamiféle elnöke (ÚL. 1971. 6. sz.)
     Előszeretettel szólnak a romániai magyar irodalom és a romániai magyarság félreszorított helyzetéről, aknázzák ki a román párt valóban hibás nemzetiségi politikájának elszomorító tényeit, - azért, hogy minél inkább éket verjenek a szocialista tábor országai között, s ezzel kapcsolatos problémáinkat nehezítsék. (ld. Illyés Elemér cikkét: Írás, színpad, iskola. (ÚL. 1972. 2. sz., s magát az egész Erdély című összeállítást ugyanitt!)


     Az Új Látóhatár és a marxizmus

     A marxizmust eleve mint lekerekített, zárt dogmák szerkezetét kezelik, mint egy teleologikus rendszert, tantételek gyűjteményét, amely idegen korunk valóságától. Ha vitatkoznak a marxizmussal, nem az igazival teszik azt, hanem amit marxizmusnak állítanak: meghamisítják összefüggéseit, eltúlozzák-túlinterpretálják, kiemelik dialektikus kapcsolódásaikból igazságait. Mint például Hanák Tibor Lukács György halálára írt A marxizmus szellemi központja című cikkében (ÚL. 1971. 4. sz.), ahol a gondolati kimerevítés eltorzítja, meghamisítja a marxizmust s Lukács marxizmusát is. (pl. "Az egyén függvénye a társadalmi erőknek; gondolatai és törekvései szociális helyzetéből érthetők meg [...] A realista művésznek nem kell irányzatosnak lenni" stb. - csupa eltúlzott, túlélezett tétel!)
     De mindez jelzi: rákényszerülnek a marxizmussal való vitára, nem tudják már elintézni azzal, hogy az "orosz hódoltság ideológiája", hogy távol áll a nemzeti lélektől stb. Erre a nyugati értelmiség tájékozódása is rákényszeríti őket. Fő törekvésük ezért e téren: az ideológiát mint a szellemet és szabadságot leszűkítő tudatformát mutatni be, mely lefokozza, korlátozza a nagy gondolkodók teljesítményét - még az olyanokét is, mint pl. Lukács György.
     Ugyanez a marxizmust eltorzító és a torzított "marxizmust" értékelő tendencia figyelhető meg Hanák Tibor Lukács Györgyről szóló másik cikkében is. (Lukács könyvek és könyvek Lukácsról, ÚL. 1971. 5. sz.) Ebben nemcsak az a figyelemre méltó, hogy Lukács felfogását, nézeteit túlhajtja, eltúlozza (pl. szerinte Lukács esztétikájában nem az esztétika, hanem az etika releváns, a nyelvi sajátságok nem tartoznak az irodalomhoz stb.), hanem az is, hogy a fiatal Lukácsot igyekszik kijátszani az érett marxista Lukács ellen. S úgy dícséri, hogy közben mindenütt belopja a gondolkodó hitelét megingató alattomos megjegyzéseit - végül is majdhogynem Zsdánov előfutárának téve meg Lukácsot (s mindezt az objektivitás, a pártatlanság látszatát keltve!). Módszere (ill. módszerük), hogy nem mond valótlant, nem "hazudik" kifejezetten, hanem eltúlozza a meglévő dolgokat-összefüggéseket, kisarkítja, kiragadja eredeti kapcsolat-rendszereikből, abszolutizálja, polarizálja. Így csakugyan nem "hazudik", csak éppen nem mond igazat - s mindenképp hamisan informálja az olvasót.


     Megszűnik-e az Új Látóhatár?

     Legújabban, az 1971. 6. számban a kiadó, Molnár József arról ír cikket, hogy a fenyegető anyagi gondok miatt esetleg meg kell szüntetni a folyóiratot.
     Okként az inflációt jelöli meg, s még inkább azt, hogy az előfizetői morál leromlott, nem küldik be az előfizetői díjakat, az előfizetők száma amúgyis fogy. S hasonló helyzetbe jutott az Új Látóhatár testvérvállalkozása, az Aurora Kiadó is. Az olvasók cikkíró szerint nem veszik a nyugati magyar könyvet. Bejelenti, hogy 1972-től 50 százalékkal (!) fel kell emelniük a folyóirat árát és előfizetési díját. S szinte eseng az előfizetési díjak beküldéséért!
     E lehetséges megszűnésről, a szükséges támogatás hiányáról az 1972. 2. számban is hírt adnak (A nyugati magyar irodalomért), méghozzá akként, hogy Új Látóhatár estet tartanak Baselben, ill. Mont Jeanban, s itt. Cs. Szabó László és Háy Gyula hívta fel az emigrációt a lap "megmentésére".