Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Csúnya, ködös idő van. A szerkesztőség délelőtti izgalma a Fülep-ügy. Király behívatja Szabolcsit velem együtt. - Hát, nagyon fájna a szívem, ha ezt az anyagot nem tudnánk megszerezni - ezzel a nekifohászkodással kezdi Pista, aztán ismerteti Miklósnak, mi van a nyilatkozatban, s mért volna jó mindez mégiscsak a Csillag-ban. Nem utolsó dolog Fülep neve! Szóval a bökkenő itt is csak az, hogy szerezni kéne mindjárt egy ellencikket.
Ajánlom Szigetit, akit erre már úgyis fölszólítottak.
A baj Király szerint ott van, hogy Fülep a szocialista realizmus kialakításában vajmi kevés szerepet szán a világnézetnek. Ezt kéne megcáfolni. - Ám legyen. Az a fontos, hogy Király megüzeni Fülepnek, a cikkre számít, csak ezzel a világnézeti problémával nem tud egyetérteni. Ó, mint a Csillag főszerkesztője! (Ez utóbbit erősen és föltétlen jóindulatúan hangsúlyozza.)
Bent jár Hernádi Gyula felfedezettem, mutatja új verseit. Ezek között is vannak jók, csak veszedelmesen absztraháló hajlamú ez az ember.
Délután Basch Lóránthoz vagyunk hivatalosak Domokos Matyiékkal. Volt házigazdám, ki nemrég még áskálódott ellenem, bűbájosan fogad. Éppen egyszerre érkezünk Matyiékkal. Kiderül, hogy Weöresék is itt vannak, sőt jönnek még mások is. - Hogy meghízott a Matyi! - csodálkozik Basch. - A Bandi is meghízott - szól közbe Mészölyné, de az én gyarapodásomat csak három- négy kilóra, Matyiét kilenc-tízre saccolja. El is találta. - Milyen jó becsűs a doktor úr! - Hogyne, kéhném - felel önelégülten -évekig foglalkoztam mahhahizlalással... Még egy nevezetes mondása van, amikor teázás közben meglengeti a rumosüveget Weöres Sanyi felé: - Hhumot?... ugye nem! - s máris kapja vissza a kis kancsót.
Velem egész idő alatt kitüntetően bánik. Az ott töltött idő háromnegyed részében hozzám beszél. Tudom az okát: beadta a Csillag-hoz a József Attila - Babits-viszonyról írt tanulmányát. (Olvastam, nem éppen rossz, bárha szemmel láthatóan elfogult Babits javára.)
Közben - ez az igazi szkizofrén jelenlét - másik fülemmel hallom, ahogy Lengyel Balázsék a Csillag-ot, a vele együttműködőket simfelik.
Nem értem a dolgot, hiszen Ágnes három verset adott közlésre. S bárha ragaszkodott az együttes megjelentetéshez, bele kellett nyugodnia, hogy csak kettőt látott viszont, azt is kegyetlenül beletaposták a hangsúlytalan baloldalba, egy lapra. Ez bizony nem volt szép a Csillag-tól, Ágnes mégis adott új verseket azóta. S Balázs nem veszi észre, hogy a folyóiratban publikáló egyéb költők nem attól jobbak vagy rosszabbak, mekkorát köszönnek neki.
De ennél a benyomásnál is kellemetlenebb nekem, mikor Fülep véleményét Mészöly írásáról szóban kell elmondanom.
Matyi nem jön velünk tovább a Széher utcába.
Fülep úgy csinál, mintha nem is nagyon izgatná Király véleménye, pedig bizonyára sokszorosan tudatában van az ügy fontosságának.
Dóra szóba hozza Balázs Bélát és a Vasárnapok-at. Fülep jó szokása szerint nem vág bele mindjárt a témába, fölidézi előbbi az első világháború körüli évek emlékét, atmoszféráját. Sokat beszél A szellem kalandorai-ról. [Ritoók Emma 1922-es, Nyugat és körei ellen uszító kulcsregénye. F. A. 1983.] Még egyszer elmeséli az egész Ritoók Emma-féle botrányt, Balázs Bélától való elszakadását, aztán a Vasárnapok-ba való diadalmas visszamenetelét.
Egyénenként szó esik Lukácsról, Mannheimről, de leginkább Balázs Béláról, akinek képességeit tárgyilagos alapossággal tárja elénk. - Nagy fecsegő volt, akit mindenekelőtt saját hatása érdekelt... Végső soron nem rossz ember, mert naiv és jóindulatú, de amíg naiv elképzeléseit tettre váltotta, mindig csinált valami torzat, ellenszenveset is. Jellemző, hogy került bele a forradalomba. Írói képességei kétségtelenül voltak, de a végső szikra hiányzott belőle, ezért adta fejét végül is a filmre. Nem valószínű, hogy eszményképe, Hebbel valaha is filmmel foglalkozott volna.
Balázs írói ambícióival kapcsolatban érdekes vallomás csusszan ki Fülepből: - Olyanokat én is tudtam volna írni, sőt olyanabbakat is, de az nem elégített ki. Megtudjuk, hogy próbálkozott ő is szépirodalommal, írt műveket, de a benne lévő kivételesen erős minőségérzék, ami vele született, ami később mindinkább kifejlődött - mit szerénykedjek ezzel, veti közbe -, nem hagyta jóvá ezeket a törekvéseket. - Olyat nem írok, ami legalább háromszáz évig nem fog élni, csinálok inkább mást.
Óráimat kéziratokra és Kodály zenei írásainak olvasására fordítom. Nagyon élvezem a harcos népzeneterjesztőt. Semmi illúziórombolás sem hat rám, amikor szenvedélyes ügyszeretetét s a számomra is megdönthetetlen igazságot látom soraiban. Bartók áthatóbb egyéniség, de a két nagy írásainak stílusa is azt bizonyítja, hogy méltók voltak egymáshoz.
Dóra telefonál, káprázik a szeme a fáradtságtól, így csak ketten indulunk s ballagunk föl a meredek sötét, esővel pettyezett úton.
Fülep asztalán a februári Csillag hever. Most nem vagyok nyugtalan. Csakugyan dicséretet kapok: - Ezek szépek... A várkonyi gesztenyés is tetszik neki ebben a formában. - Szeretem, hogy úgy teli van; és ez a kétféle aspektus, a gyengédségé és a vadságé jól kifejezi azt a hangulatot.
Elmondom, mi újság a nyilatkozat körül, ő meg az egyetemi, akadémiai hírekkel hozakodik elő. Így kerül szó Mészáros Pistáról is, aki két hét múlva kulturális attaséként Párizsba utazik. (Jó lesz elkérni tőle Colin vonósnégyescikkét.) A Párizsba utazás idézi fel első odamenetelének emlékeit, nyelvtanulási gondjait. Ő mindig az árnyalatokra figyelt, azért tudott olaszul is olyan tökéletesen megtanulni, hogy egyévi firenzei tartózkodás után már szabadelőadásra vállalkozott a Biblioteca Filosoficában. És íme, megint csak megérkeztünk Olaszországba, legalábbis a legzeneibb, a leggyorsabban pergethető nyelvhez. Most világosodom föl róla, hogy a prózai és a költői nyelv Itáliában kettévált. Könnyebb megérteni Dantét, mint az újabb olasz költőket. El tudom képzelni, hogy a Carducci-, Pascoli-féle nagy eruditák oroszlánbőgés-szerű vagy finoman impresszionista költészete erősen különbözik a köznyelvtől. Az elszakadás lehetősége már magában a nyelvben, illetve az olaszok teátrálishoz vonzódó alkatában is benne van.
Azt is megtudom, miért hiányzik az igazi dráma, a 111. Richard-szerű tragédia Itáliából. Csakugyan furcsa, hogy Shakespeare írja meg a Rómeó és Júliá-t meg a többit. Igen, a Boccaccio- novellákba foglalt valóságot könnyebben elnézték a kor urai, mint a drámákban föltárt véres összeütközéseket. Dicséri Fülep - mint már annyiszor - a velencei Goldoni Színház előadásait.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap