Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Még mindig csehül áll az áprilisi folyóiratszám ügye. Király olyan, mint a kutya, akit kétszer eltángilltak. Mielőtt elmegy, belép hozzám: - Olvastad a Gergely Sándor cikkét az Esti Budapest-ben? (Támadja a februári számot, Molnár Zoltán novelláját s az én A háború vége c. versemet.) A te versed ellen tudod, mi a kifogása? ... Hogy a nép halálos dermedtségben várta a fölszabadítókat. - Mi kellemetlenségünk lehet ebből? - kérdem. Pista nem éppen meggyőző hangon nyugtat, hogy az emberek általában okosabbak, csak Gergely lehet ilyen őrült, meg a másik, aki ilyen cikket lead.
Ma különlegesen jó Fülepnél lenni. Tóbiás Áron magnetofonja ürügyén hamarosan belebonyolódunk a technika és a számítások rejtelmeibe. Kedves az Öregtől, ahogy tettetett naivitással magyarázza: Ő nem érti, mi megy végbe a hangrögzítéskor meg a fényképezéskor. Hogy tudja azokat a fényrezgéseket az üveglencse is úgy felfogni, mint a szem? Ebben szerintem már nincs semmi rendkivüli, de abban igaza van Fülepnek, hogy a legegyszerűbb emberi tapintást sem lehet megmagyarázni, mint ahogyan semmi efféle áttételt nem lehet egyértelmüen és véglegesen leírni. Ha ezt tudnánk, mindent tudnánk a világról. Tudósok számítása szerint Homérosz Iliász-ának 567 ezer betűjéből elképzelhető valaha olyan variáció, ami kiadja, pusztán mechanikus összerázás által, az Iliász-t. Ez azonban aligha igaz. Emberi értelemben biztos számításról nem beszélhetünk. Hiszen az is nyilvánvaló, hogy semmi sem egyforma a világon, még két atom viselkedése sem azonos. Nincs az a feltételezés, amit rögtön meg ne cáfolhatnának. A kreacionalista elmélet éppen úgy sántít, mint az evolucionalista. Mert ha Isten teremtette a világot, ki teremtette az Istent? Gondolkodásunkban végzetesen hozzászoktunk ahhoz, hogy okot csak okkal lehet megmagyarázni. Ami pedig a sejtből kifejlődést illeti: hogyan lehetséges az, hogy az ember, mielőtt emberré vált, volt giliszta, légy, szúnyog, teknősbéka... mert jó, majomból fejlődött ki az ember, de a majom is jött valamiből. Azt mondják, minden élet a tengerből keletkezett. Igen, de hogy lehetséges az, hogy egyik sejtből ez, a másikból az lesz? Kell az egészben lennie valami rejtett teleológiának, mert nem igaz, hogy minden csak a véletlen játéka, mint ahogy az sem meggyőző, hogy a környezet befolyása formálja a dolgokat. Ott van a tölgyfa makkja. Miképp lehetséges az, hogy abban benne van az egész majdani tölgyfa? Vagy a tyúktojás, melyből pusztán a meleg hatására kikél a csirke, amit nem lehet többé oda visszadugni, mert kétszer akkora. És hogyan van az, hogy a csirke mindjárt jár és eszik, míg az ember képtelen erre? - Nemrég olvastam - elmélkedik tovább Fülep-, hogy ez csak az évezredek során végbement elkorcsosodás hatása. De mi vitte rá az embert, hogy másként nevelje a gyerekét? Külső hatásokkal csakugyan nem lehet mindent megmagyarázni. Azt sem tudjuk, honnan van az emberben szinte az egyetlen bizonyosság, hogy becsületesen kell élni.
Az ember végül eljut oda, hogy a világ minden megmagyarázási kísérletét naivságnak tartja, hiszen minél többet tudunk, annál többet nem tudunk róla. Itt vagyunk, azt sem sejtve, honnan jöttünk, s nincs beleszólásunk abba, ami az ez utáni évezredekben fog történni. S itt van maga a világ, ami valaha keletkezett, s valamikor el fog múlni, ahogy a természet könyörtelen törvényei diktálják.
Volt már szó ilyesmikről 1952 nyarán, több estén keresztül. Akkor mintha jobban éreztem volna Fülep szavai mögött a halálfélelmet, de végső soron most is bennem kísért a gyanú: sokat foglalkozik ő az elmúlással. Különös, de a halál gondolatát egyik hozzátartozómnál sem érzem olyan borzongató abszurd lehetőségnek, mint nála.
A József-nap alkalmából összegyűlnek a volt (javarészt hányt-vetett sorsú) Eötvös-kollégisták Vekerdy Jóska (az utolsó szabadon választott, de csak egy napig fungált) ifjúsági elnök lakásán, a Pozsonyi út 49-ben. A házigazdán kívül még tizenegyen vagyunk. (Benyhe, Domokos, Ritoók, Szepesi, Sarkady János, Rusvay, Keszthelyi, Horányi, Hankiss, Németh Géza.) Egyik-másiknak egészen megváltozott az arca. Rusvay például kigömbölyödött, mióta nem láttam. Ő továbbra is "Németh Lászlóban utazik". Elmeséli három közbenjárásának történetét, amikor N. L. védelmében fölkereste Veres Pétert, Szabó Pált és Déry Tibort. Ez utóbbiról különösen sok szó esik. Ugyanennyi talán csak a politikai helyzetről meg a Kollégiumról. (Jó volt, vagy rossz volt? Milyen legyen a jövőben?) Jellemző, hogy e két dologban legeltérőbbek a vélemények. Különösen érdekes, hogy éppen azok, akik annak idején "vérbeli" kollégistáknak látszottak (például Benyhe), támadják most leginkább az Eötvös embertorzító nevelési elveit, azok pedig, akik annak idején annyit kritizálták (Hankiss!), most legfőbb védőként állnak ki mellette.
A nem nagyon ádáz szóharc közben Vekerdy példás házigazdái gonddal lát el bennünket. Ürítjük poharunkat Molnár tanár úrra, aki tavaly április elsején fölakasztotta magát. Ki-ki elmondja a maga legendáját vele kapcsolatban. (Amikor például sehogy sem haladt a Bel Ami olvasásában, mert valahányszor kiment, a filoszok mindig visszalapozták a könyvét.) Hagyományoknál tartván, Benyhe fölmutat egyet azokból a dögszappanokból, amikkel Tomasz úr egy mikuláseste alkalmából csokoládé gyanánt meglepte a társaságot. Rusvay arról emlékezik, amikor Nagy Miklós szappantartójába Sárosi Bálinttal együtt varangyos békát csempésztek. Aztán kiengesztelésül elvitték Micut enni-inni valahová, ahonnét mind a ketten meglógtak, az ünnepeltre hagyva az áldozatot.
Domokos Matyi közben - nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül - mellém ül. Sajnálhatja, hogy tegnap este nem volt velünk. Szemrehányást persze nem kap emiatt, de belül fáj, hogy Pestlőrinc ennyire elhúzza tőlem minapi legjobb barátomat.
1/2 12 tájban a társaság nagyobbik része fölkerekedik. Kár, mert csakugyan jó ez a közösködés. Évek során érintkezés nélkül is egymáshoz szelídültünk. Én például ezért maradok továbbra is órák hosszat még Németh Géza, Hankiss, Horányi társaságában. Javarészt ők faggatnak engem az irodalomról. Kicsit talán fölényesnek látszom, mivelhogy kénytelen vagyok kompetens lenni. De hát az ember nem bújhat ki a bőréből. Furcsa, furcsa, hogy valaha Hankiss-sal egészen lírai hangokat pengettünk egymás közt, s most csak így távolról és objektíven értekezünk. Az élet hozta így, nem tehetünk ellene. Látom, attól is milyen ideges lesz Elemér, amikor búcsúzóul azt mondom: - Örülök, hogy találkoztunk, kár, hogy csak ilyen ritkán.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap