Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Délben elmegyek a Párizsi eszpresszóhoz, hogy az ott merengő Szőllősy Andrástól átvegyem Maros egyik magnószalagját, melyen Webern-művek vannak. Szőllősy, ki eddig alig ismert meg, most nagyon barátságos. A Kéry-kritika, úgy látszik, különös ismertetőjelemmé vált, mert ő is azzal kezdi. Bizalmasan elmondja, hogy látja ő a zene helyzetét Magyarországon: mindent szabad, csak ne nívósán. Legfőbb veszély a nívó! Meglepődve hallom továbbá, milyen elégedetlenül beszél Szervánszky, Járdányi epigonizmusáról... Hisz Kodály sem írt a Psalmus óta semmi újat (!?). Szervánszkynak pedig, úgy látszik, nincs önálló mondanivalója. - Nyüszít! Nyüszít! ... Igen, most rákapott a modernekre, de úgy van vele, mint aki franciát tanul azért, hogy francia verseket írhasson. Szerinte valami egészen mást kell csinálni, ha már Bartókot nem tudjuk fölülmúlni...
A Webern-szalag Fülep miatt vált fontossá: holnap jön hozzánk zenét hallgatni, ma pedig mi megyünk hozzá a kultikus sétára. Új szokás szerint pontosan az aszfaltos út végén fordulunk meg. Említem a beszerzett zeneműveket, Webern tízperces szimfóniáját. Fülep generális következtetést von le ebből: nem véletlen, hogy Goethe 150 kötetet írt, Rimbaud, Mallarmé csak egyet, hogy Bach, Mozart több napnyi zenét, Webern csak négyórányit. Most nagyon sötéten ítéli meg a művészet jövőjét. A képzőművészetet szinte befejezettnek tekinti. Amit még annak neveznek, nem talajból nőtt, csak önmagából él. Rimbaud okkal hagyta abba a költészetet, nem volt mit folytatnia, a képzőművészetnek sincs további útja ... A modern francia költészetet szánalmasnak találja. René Chart csak egy-egy váratlan asszociációs sora hitelesíti olykor-olykor. Tán erről jut eszébe Weöres Sanyi. Vasárnap jártak nála. Amy fölhasználva a percet, míg férje nem volt jelen, panaszolta, hogy Sanyi időnként borzalmas állapotban van... alig lehet vele bírni. - Pellagra! - vágta rá Fülep - igen, szellemi pellagra.
Jól mulat, el-elképed Fülep Tompáékról való beszámolómon. A kapu előtt kérdez Hernádiról, Tornairól, Csanádyról. Az utóbbinál jól a szemembe néz. Bármilyen keveset vallottam be neki a kudarcról, pontosan tud mindent.
Váratlan telefonhívás Múzeum utcai munkahelyemen: Jovánovics Miklós dicséri az általa szerkesztett szovjet antológiában szereplő fordításaimat, másrészt szeretné, ha dolgoznék lapjuknak, az És-nek. Sok kedvem nincs hozzá. Ő ezt tudja, mégis szeretne velem tárgyalni. Azt lehet.
Pontosan háromkor a kapuban várom Fülepet. Szokott utazási ingerültség, zavartság látszik mozgásán, ahogy kiszáll az akadémiai kocsiból s jön föl velem a liften.
A pár perc késést fönt magyarázza meg a fehér blúzos, kék szoknyás Sárikának. - Föl akartam szerelkezni valami édességboltban, de a szamár sofőr nem állt meg a Széna téren, itt meg egyik helyen tízen vannak...
A hall falait soha senki se nézte még meg ilyen tüzetesen. A cserepekről persze azonnal megállapítja, hogy új keletűek "ezzel a buta fényes mázzal". Csak a békaszájú pettyegetett nagy boroskancsó és a festett fehér tányérok nyerik el igazán tetszését. Ez utóbbit, mint egy kihalt magyar ipar utolsó termékeit; különösen tiszteli. Tudja róluk, hogy hollóházi ilyen-olyanok.
Az első szobában Gerzson képén akad meg a szeme, az én szobámban meg a szőtteseken. Főleg a dívány fölötti piros abroszt dicséri. - Olyan, mint a rubin... - és proporciója is milyen szép. Egry? - biccent a hálóvontató halászok-rajz felé - magának már ilyen is van? Hát, nagyon barátságos a lakás -- állapítja meg -, ha így, ahogy van, el lehetne tolni Budára!...
Mindjárt nekikezdünk a zenélésnek. Odahúzok az asztal sarkához egy karosszéket, kényelmesen üljön a vendég. Webernt kér elsőnek. Arcán nem látszik meglepetés, míg a rövid szimfóniát hallgatja. Mondja is utána, hogy valami vadabbra volt fölkészülve. Elismeri, hogy bensőséges zenét hallott, olyan végsőkig egyszerűt, amilyen a jégkorszak muzsikája lehetett, de meggyőződése, hogy ezt sem lehet folytatni, nem lehet még száz évig csinálni. A Rilke-dalok kíséretének csingilingije nem tetszik neki, de nem háborodik föl, amikor - tévedésből - már más szerzőt, Nonót játszok neki. - Ugyanolyan, mintha Webern lenne - ez is tanulság! A vonósnégyesre és a zongoravariációkra nincs különösebb megjegyzése.
- Halljunk valami Schönberget, ha már az is efféle fazon! - A Hegedűverseny lemezét teszem föl. Ahogy leforog, Fülep föláll, odalép hozzám: - Most mondja meg, hol itt a zwölfton?- Ha nem érzi benne, az nem baj, hivatkozom a szerzőre: "egynémely antizenész csak a dodekafóniát keresi muzsikámban... - Igen, igen, de ő ezt a zenét éppenséggel brahmsosnak, wagneresnek érzi. Neki mindegy, hogy dodekafon vagy hendekafon, de ha már új akar lenni, ne emlékeztessen arra, ami már volt egyszer. Semmi öreges türelmetlenség, dilettáns értetlenség nincs Fülep szavaiban. Kifogásai végül is jogosak, hiszen a megtanulható mesterkedéstől félti az eredetiséget. Bennfentesek is tudják, mennyire az epigonok mankójává lett a dodekafónia.
Sárika megkávéztat bennünket, de a vendég ernyedetlen érdeklődéssel várja a következőt. Stravinsky Le Sacre du Printemps-ja olyan szépen szól, ahogyan csak tud, a Jasha Horenstein vezényelte fölvételről. F. levett szemüveggel, lehunyt szemmel, kezével megtámasztva állát, halántékát, figyel. A Szent László-hermára emlékeztető szép boltos homloka a könyvespolc magyar köteteire rajzolódik.
- Nagyon kíváncsi vagyok, mit szól hozzá? - Hát, voltak benne nagyon szellemes, érdekes részek, de az egészről az a véleményem, hogy egy nagy tinglitangli... - Azt meg végképp nem érti, mi ebben a veszedelmes, mért nem lehet játszani. A népi intonációra célozva emlegeti a balalajkát, a "kazacs"-ot, kissé tréfás vagy inkább érdes hangon. Bartók Két zongorás szonátá-ja még belefér az időnkbe. A szobában már félhomály van, amikor az expozíció páros dübörgése elkezdődik. S ahogy a dinamika meredeken fokozódik, egyszer csak felém fordul az Öreg: Azt a szakramentumát!... Remek! Nagyon örülök ennek a kifakadásnak. Már hallom magamat, ahogy másoknak mesélem: "Az első tétel expozíciójánál megszólalt az Öreg: Azt a szakramentumát..."
Úgy látszik, ebből a társaságból egyedül Bartókban volt igazi temperamentum! - így summázza véleményét. Stravinskynál tudni kéne, mennyi belőle a "kazacs", mennyi a megtanult temperamentum. Bartók embernek is ilyen volt. Állandó töltés volt benne. Olyan, mint egy dinamó, amelyik bármely pillanatban robbanhat. Ady lett volna ilyen még, ha politikai zsenialitása is költőivé vált volna.
Szemén, hangján érzik a fáradtság. Föláll, járkál kicsit. Azt mondja, egészbe véve tanulságos volt neki a délután, lényegében rosszabbat várt. De a zene jövőjét éppúgy félti, mint a költészetét, képzőművészetét. Szerinte semmilyen technikai újítás nem hozhat megváltást. Vincze beszélt valami effélét, miből is kiderül, a remeteségből a modern zenébe fülelő öregember a legkorszerűbb problémákra tapint rá.
Sárika javaslatára végezetül még meghallgatjuk egyik kedvencünket, a kínai fuvolaszólót. - Csakugyan igen szép! - bólogat.
Lekísérem a vendéget. Az autónál újra megköszöni a zenés délutánt. Volna kedve máskor is jönni, de szeretne ellenméregként Mozart-szonátákat hallgatni. Régen is mondta, neki a zeneirodalomban ez a legnagyobb élmény.
- Ha meghalok, ebből játsszanak majd... ezt jegyezzék meg! - mondta a kollégiumban még nála maradt kottákra mutatva.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap