Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Latorral az Astoriában, ahol délelőtt beszéltem Rab Zsuzsával is. A javulást mi, fiúk reménytelennek látjuk. Együttes leleménnyel kiderítjük: van egy félmagyar párizsi lány (félig ő fordította az Iszony-t), akivel Pistát augusztusban, a lány első hazalátogatásakor összehozták. Őutána vágyódik barátunk. Multkor titoktartás mellett kérte tőlem a Cantata profana VOX-lemezének a számát. Ez volt, ami nyomra vezetett, mert ez a lemez csak Nyugaton kapható.
Weöresék jönnek hozzánk. Sanyi kéri, mutassam meg mostanában publikált verseimet (Fülepnek kell róluk beszámolnia). Elismeréssel szól írásaim konstrukciójáról, de vajon tudok-e ezen az úton odáig menni, hogy valami abszurdot csináljak, ami már senkinek se tetszik? Mert ő már csak bosszankodik, ha olyat ír, ami tetszik.
Tulajdonképpen szórakoztató hallgatni, miket beszél Sanyi saját új, költői elveiről. Ő már csak orrba ütni akarja az olvasót, kényszeríteni arra, hogy folyton újrarendezze az életét ... Elég neki, ha 50-100 év múlva lesz olvasója. - De hát honnét a biztonság, hogy valamit jól csinálsz, avagy sem? - Biztonság? Neki az nem kell, ő a bizonytalanban akar szárnyalni. De valamiképp mégis tudnunk kell: amit összehoztunk, ér-e valamit.
Sanyi újra és újra ellentmond. Amyval könnyebb egy nézetre jutni, de Shelley Alastor-áról például finnyásan beszél. Több se kell Sanyinak, sorolni kezdi, hány jobb költő van az angol irodalomban, mint Keats és Shelley: Spencer, Marvell, Vaughan, Cowley, Milton, Herrick, Herbert, Webster, Donne, Marlowe, Drayton, Peele, Sidney, Wyatt ... S képes volt netán ezt a névsort begyakorolni? Szerinte ez mind jobb, mint ama kettő. Mit csináljon az ember az ilyen rakoncátlankodó ősz kölyökkel?
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap