Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Dávidnak megígértem, hogy megmutatom neki a május elsejei felvonulást. Kontrastratégiával, szembe megyünk a tiri-tarka tömeggel. Kevés ismerőst találunk, kerületünkből a HKI egyik-másik képviselőjét, az Irodalomtudományi Intézetből Bodnárt, Pomogátsot, Fenyőt. Kevés énekszót hallani. Itt-ott Angéla Davisért tüntetnek. Egy fiú a Black Panthers-jelvényt viszi. Fiamnak tetszik a rengeteg léggömb, a beburkolt teherautókat, májusfákat ugyancsak megbámulja. Egészen a MÉMOSZ-ig elmegyünk. Látjuk Kádár atyánkat is. Kissé torokfájósan érkezem meg két és fél órás sétámról.
Pontosan háromkor megjön új gyerekpásztorunk. (Moór Márta gyereket vár, ezért vált szükségessé az utódlás.) Benkő Rita igen kedvünkre való, bájos, értelmes, természetesen mozgó teremtés. Nem cigarettázik, nem szerénykedik, nem is buzgólkodik. Hamar megérti a dolgokat, felszabadultan tud nevetni. Közgazdász, és itt lakik a szomszédban. Legközelebb már ő, a hatodik házilány jön hozzánk, hogy mi nyugodtan itt hagyhassuk a házat.
Hernádi jó állapotban van, talán mehet jövő héten ismét Olaszországba Jancsó után. Innét jut eszébe, hogy Kereszturynak küldjön valami lóalkatrészt a fenekébe, amiért különben kiváló cikkében megkérdőjelezi az ő írói hozzájárulásának önállóságát. (Az Égi bárányról írt Dezső a "Filmvilág"-ban. Fejtegetése sok ponton egyezik az enyémmel. A Bartók - Eliot - The Waste Land párhuzammal rangot is ád Jancsónak.) - Hja - mondom én -, nem kellett volna annyira szerénykedni, hogy a forgatókönyvíró szerepe nem több 5%-nál... Igaz, ő azt várta, hogy majd mások cáfolnak. Jancsó ugyan mindenütt közös alkotásokról beszél, de ez nem elég a mérleg átbillenéséhez. Egy miskolci újságíró már figyelmeztette is Jancsót, keressen más forgatókönyvírót. - Talán inkább Jancsó van az én bűvöletemben! - vág vissza a sértett önérzet.
Eleinte mindig szorongató, jön-e közönség elsőkötetes bemutató estünkre, de most nem vallunk szégyent, 50-60-an vagy még többen is ülnek az átkozott világítású, oszlopai miatt is zavarba hozó teremben, ahol az ember olykor nem tudja, kinek beszél.
Kertész Lászlóról előre szólok, amiért neki magának kell mondania verseit. Nincs megijedve, és nem is hatnak ezek a saját hangon megszólalt versek olyan rosszul, amilyen gyengék első olvasatra. (A fák, agancsok elég jó.) A bemutató Kiss Ferenc viszont nem remekel. Furcsa, hiszen mindenki tudja Kelet-Magyarországon, mennyire szívügye ez a fiú. Kenyeres Zoltán Takács Zsuzsáról fogalmazott szövege megbízhatóan közepes, Várady Szabolcs viszont Petriről fogalmazott, elmélyülten okos írásával feltűnést kelt. Amikor végül saját maga mondaná versét, annyira zavarban van, az idegességtől szinte reszket, hangját is alig hallani. Mindez nagyon szimpatikus. Jobba Gabi finoman szaval, Takács Zsuzsa hangját is eltalálja, így neki is számottevő sikere van. Elégedetten köszöngeti később a szerencsés alkalmat. A közönség nevében Tornai Jóska nagy élményről beszél. Mások is mondják, hogy egyre jobbak ezek az estek. Csak Solymos Ida tör rám, micsoda igazságtalanság, hogy az 1969-esek kimaradtak. Hát, valahol el kellett kezdeni, s ha már a hetvenes évek hozták meg a lehetőséget, éljünk ezzel. Különben hiába írtam a vezetőségi tagoknak külön-külön, csak Mezei jött el. És itt fülelt, lám, Tóth Dezső.
Tüskést fölhívták könyve ügyében a Magvetőhöz. [A Virágos Pannónia c. kéziratról van szó. F. A. 1994.] Rossz sejtelmeim vannak, nem ok nélkül. Sík Csaba valóságos bűnlajstromot sorolt elébe. Kéziratát teljesen használhatatlannak tartja. Miért nem ír úgy, mint Illyés? Miért nem arról ír, amiről nem ír? Tehát amit a Pécs dicséretéről javára írtak (Vallomás a városról, 1970), itt mind ellene fordították. Persze lehet szigorúan is mérni, de miért most és miért ők? Netán, hogy bizonyítsák, ők abszolút szakmai alapon is el tudnak gáncsolni egy művet? Tibor látszólag jól viseli a kudarcot, de belül tudom, nagyon elkeseredett. Imént hallottam Kenedi Jánostól: Kardos május elsején meglepte jelenlétével a felvonuló kiadót. Hat embert talált összesen. Dühbe gurult. Elhatározta, hogy a kivonultakat 2-2000 forinttal megjutalmazza, a többit megbünteti... Másnap berendelte őket kereskedelmi ismertetőket írni.
Olvasható a hír, amit már tegnap hallottam: meghalt Erdei Ferenc. Májrákban, mint mondják. A népi írókkal együtt ő is elment. Eszembe jut, ahogy 1947-ben ültem vele Buzsákban a Trósóék előtti padon. Nem volt igazán szimpatikus.
Félóránként szól a telefon: mindenki tudja, hogy itthon dolgozom, állítólagos kutatónapomon. A legnagyobb bosszúság, hogy miközben pénzt várnék, adóhivatali felszólítás érkezik, fizessek adókülönbözetet, mert tavaly szokatlanul magas volt az írói jövedelmem.
Sehol se vagyok még a Sárosi-könyvről ígért recenzióval, de mennem kell új személyi igazolványomért, aztán pedig a Hadkiegészítőbe, hogy katonai igazolványom is rendbe tétessék. Milyen jellemző, hogy még rátalálnom is nehéz az épületre. Közben sajgó pillantásokat vetek kőrengetegünk silány idilljeire: a Dísz tér mögötti parkra, a műjég taván csónakázókra. - Várni kell, hát persze. Emberevő formájú nőszemély igazítja ki adataimat. Még szerencse, hogy nem esz meg.
Az írószövetségben vigasztalnom kell kiborult ügyvezető titkárnőnket, a könyvheti előzetes igényekkel, lemondásokkal küszködő Garamvölgyinét. - Hát komolyan mondom... - kezdi, mivel szegény Somlyót sehová se hívják, sőt a hadsereg tisztikara is le akarta fújni a már véglegesített megállapodást. És a pécsiek, akik Pilinszkyt és Lengyel Józsefet akarnák egyszerre, de Komlóra senkit se lehet küldeni! Cserest talán, de nem lesz-e belőle valami botrány?
Lakatos András, különféle bajaiból lábadozva, különleges élményét mondja el. Részt vett Kőszeg Ferenc 70 személyes fogadásán. Italokban eléggé pimf volt a vendéglátás, de volt happening, és tombolt a promiszkuitás. A Klotild téri fényűző, sokszobás lakás sötét zugaiban bizonytalan barátkozások folytak. Andrásék, rosszul érezvén magukat a mindenünnen kísértő kétes helyzetek miatt, hamar elhagyták a színteret. Saját generációjában már ő is egyre idegenebbül mozog.
Lekísérem őt a Toldi moziig, ahol Wajda Csatornáját nézik meg, ma "avatva" gyerekpásztorukat, a Teréz nevű - ugyancsak - közgazdászlányt. Soká járkálunk a metróépítés miatt elkerített Vadász tér fapalánkja előtt. Panaszlom, hogy mennyire csökken körülöttem a vitalitás. Már szinte senki sincs közelemben, aki azért gyűjtene össze embereket, hogy egymás közt jól érezzék magukat. És mennyire viszonzatlanok maradnak kezdeményeim, mennyire légüres térben élek a Múzeum utcában, és milyen feszített munkamenetben telnek napjaim.
Beviszem munkahelyemre a két lengyel antológiát, próbálom összeszedni a Televízió kérte műsort. Hétfőre már be kell küldenem. Zoli beszédes hangulatában folyton odajön asztalomhoz, akkor is, amikor már Kormos Pista telepszik mellém. Elég szerényen viseli még tegnap megjelent, igazán szép kiállítású kötete, a Szegény Yorick dicsőségét. Pedig Illés Endre egyúttal már a következő kötet szerződéséről beszélt vele.
Tamás Attilát az OSzK olvasótermében találom meg. Nem sokat változott, de amennyire, inkább rokonszenvesebbé szikkadt. Kiderül, hogy vitaindító, összegező dolgozata még teljesen kézirat. A különféle ábrák, apró betűs piszmogások szövevényén ember legyen, aki eligazodik. Annyit mond már előre is, hogy Petri tetszett neki legjobban, örül, hogy őt megismerte. Iszlait, Takács Zsuzsát, Mezey Katit hozzá képest másodfokon méltányolja. Béres Attilában, a tehetséges Rózsa Endrében is sokallja a rossz versek arányát, Kiss Benedekben, Urbán Gyulában pedig az elődökhöz tapadást.
A mára kitűzött vitaest előtt, a Berlin nyitott részében zajlik - elnökünk, Juhász nélkül - a Költőszakosztály vezetőségi ülése. Puszta Sándort igen, Szigeti Györgyöt nem ajánljuk fölvételre. Mezei Andris gyorsan beszámol a Szerzői Jogvédőnél zajlott tanácskozásról, s bemutatja a húsosfazék egyik írókhoz dörgölődző gazdáját, a különben bravúrosan rímelő Romhányit. Azzal kecsegtet bennünket, hogy kiváló partikat hozna össze részünkre, Ránkival, Bródyval. Társuljon csak, aki annyira éhes a pénzre. (Nagy Laci egy frivol négysorost ereszt meg, mit a szigligeti strandon napozva gondolt ki.)
Mezei András frissen szerzett kocsiján visz bennünket a Bajza utcai székházba. Már akit, mert Somlyó elegánsan visszalép, más dolga van. Sanyi is csak Tamás Attila előadását akarja meghallgatni. A házba belépők közül Harasztit látom meg elsőnek. Elfog a félelem, hátha nem leszünk elegen, de aztán látom, tele van a klubterem. Olyanok is eljöttek, akik egyébként nem járnak ide: Bence Gyuri, Kiss Csaba. Később Kormos Pista is bebilleg. Eljött szegény Kertész Laci, aki a legmesszebbről jővén, a legnagyobb áldozatot hozta - én már tudom, hogy hiába.
Bevezetőmben szólok a tervezett prospektusról, mellyel kapcsolatban a nyomda csütörtököt mondott (csak csütörtökön lesz kész). A szokásos elővezetést, hogy "azt hiszem, nem kell bemutatnom", visszájára fordítva, egy kicsit bemutatom Tamás Attilát, hogyan lett az "Új Hang" szerkesztőjéből az Eötvös Gimnázium tanárává, majd a szegedi bölcsészet docensévé, hogyan jutott vissza idáig, hogy ismét fiatal költőkkel foglalkozik. Szegény fiú (Csoóri szavaival szólva) - bár feje is megvizesedik -, de csak kimondja véleményét. (Ráadásul még saját kaparmányaival is viaskodnia kell.) Általános összegzése, miszerint "mérsékelt északi szél fúj a kilenc költő verseiben" - elfogadható. Az is elfogadható, hogy Petri a legjobb közülük. Iszlait valószínűleg rám való tekintettel is menti, Kertész iránt viszont nincs könyörülettel, hiába látta Kiss Feri róla írt dicsérő szövegét, s hiába mondja később Kiss Feri is az ítélkezőre: "T. A. a legtisztességesebb ember a szakmában." A csaknem negyvenperces, elemző, verseket idéző előadás után bajban vagyok a felszólalók kézre kerítésével, pedig a meghívón is ott van, a költők bevezetői egyúttal T. Attila vitapartnerei. Végre Kiss Feri elkezdi a panaszos reagálást. Az önelemző, az állapotlírát szinte kizárólagos elvvé tevő Attilával szemben ő a teljesség igényét emeli ki: a költőnek a világgal, a nappal, a fűvel kell kapcsolatban lennie. Kenyeres nem hiszi, hogy a teljesség és a helyzettudat közt ellentét van. Sőt: a helyzettudat nincs meg eléggé az ifjakban. Tamás Attila úgy véli, bizonyos szituációkban az öngyötrés válhat értékek forrásává. Mezei szerencsésen alájátszik a vita hangulatának: így érdemes csinálni, óvatoskodás nélkül, nyílt légkört teremtve ebben a mérsékelt égövi szélben. Ha valaki utánoz, az jó, arra már föl lehet figyelni. Tornai szerint rendkívül rokonszenves volt T. A. szigorúsága, "legendamegelőző" törekvése, ám téved abban, hogy Urbán Gyulát leértékeli. Szerinte nemcsak mérsékelt északi szél fúj. Befalazottság van. Itt még istentelenül sötét van, nem lehet a Napról énekelni. Alföldy elég csacskán fejtegeti, hogy a költők magukra vannak hagyva, nincsenek nagy külföldi példáik, mint volt Adynak Baudelaire... Ha Kosztolányit nem tartották Rilke-epigonnak, ma miért bűn Juhász-epigonnak lenni? Különben neki is Petri a befutója...
Tamás Attila zárszava után, amikor is okosan tisztázza az irodalomtörténészi és a pesti irodalmáraspektus különbségét, s cáfolja a föltevést, hogy ezek után netán kiütéssel győz Petri - én emelkedem szólásra. Elmondom, miért csináltuk a fórumot, s mi igazolja létét. Elmondom, mi volt a reguláié szempont a költők összehozásában. Vigasztalást is nyújtok: csak a szigorú kritikát jegyzi meg az utókor. Szólok még a kritikai felületesség ellen, az előzetes besorolások tarthatatlanságáról, a további tervekről.
Fejfájásom - hiába nyeltem Karilt - nem múlt el. A hőség is nyomasztó. Az illusztris nevek (Vas, Nagy László, Csoóri) elpárologtak, de a szíves légkör valahogy megmaradt. Kálnoky, de még Hajnal Gábor is ezt bizonyítja. Ezért lep meg, amikor Lakatos András szokott, huhogó hangján fumigálja a történteket: - Ilyenek lehettek az általad leírt, régi szövetségi viták... - Rosszabbak, ott politikai vádaskodás, denunciáló személyeskedés folyt. - Itt is - mondja legyintve, és Petriék sleppjével távozik.
Demény Ottó hozta be a színtérre Thinsz Gézát, svédországi kollégánkat. Igen meg van hatva a légkörtől, nem is tapasztalt még hasonlót, hogy bárhol ennyi ideig csak irodalomról vitázzanak. Hanem szegény Kertészt hiába próbálom vigasztalni, szomorúan ismételgeti az ő megcsúfoltatását. Ilyen csapdába ő még nem került, akiről 14 pozitív kritikát írtak, aki "egy két lábon járó magatartás". Bizony igaza volt Csoórinak, jobb lett volna a hajdúböszörményi fiút mellőzni. Az én jóindulatomat viszont érzi, ezért folyton körülöttem van. Kiss Feri bezzeg megy elöl Kormossal, őt ünneplendő, hiszen papírtarisznyája mélyén ott lapul a nekünk ajánlott Szegény Yorick is. - Ki ez az okos fiú? - kérdi Bulla Karcsi kilétét. Az újságírók asztalánál ott van még Horváth Lajos, Ács Jenő, Keresztes Ágnes, Solymos Ida meg Alföldy Jenő. Átvándorlok Thinsz közelébe. Rosszul beszél, de érzékeny lény. Kibédi Vargát szintén nagyra becsüli.
Mulatságos, hogy Kiss Ars vitae versemet emlegeti, nem sejtve, hogy ő is benne van a képben. Különben félmondatonként gyűri le magáról a feltételezhető gyanút. Ő már Csanádi Imre utolsó barátjával, Fekete Sándorral is összeveszett. Ő mindig sejtette, rémség sül ki R. Zs.-val való házasságából.
Elmenőben a legifjabbakkal még betérek a Keringőbe sörözni. Éjfél után érek haza. Sárika a Szegény Yorick könyvtárból hozott példányát olvassa. Most jobb emlékem maradt a szerzőjéről, s az egész estről igyekszem rokonszenves képet adni. Nagy önfegyelem kell hozzá, mert tulajdonképpen részeg vagyok.
Vörös Laci köti magát a meghívói szerephez, hogy a sört ő fizethesse. Az utcán arra figyelmeztet, hogy a különféle krétafeliratok - CHE, Lenin, sarló, kalapács - KISZ-brigádok manipulációi, a Béke Világtanács itteni ülése miatt készültek: hadd lássák a jámbor küldöttek, milyen élénk politikai élet van Magyarországon.
Másik beszélgetőpartnerem, Hernádi panaszolja, hogy rosszul érzi magát. Regénye, az Erőd, végtére nem kapta meg a jogos elismerést. Olaszországba utazása is, akár a múltkor, bizonytalan.
Utolsó percben érünk be a Vígszínházba. Mielőtt elsötétülne a nézőtér, látom, Lakatos Kálmánék is itt vannak Bajor Lajosékkal, másik kaposi osztálytársamékkal. (Később még Siposs Gézáné is előkerül féllábszárig érő műsaruban.)
Az izgalmak után O'Neill nem tud igazán lekötni. AJegesember (itteni címen: Eljő a jeges ) első felvonására alig figyelek. Fülep nagyon fumigálva beszélt erről a darabról, valóban nem tartozik az igaziak közé. Az együttes játék mégis érdekes, a szereplők is jók, kivált Páger. De Somogyvári, Tomanek, Csákányi is emlékezetes. Básti ugyancsak tűrhető, csak Darvas Iván nem találja a kiábrándult anarchista karakterét.
Az első szünetben telefonálni mennék, mert Jánost gyomorrontással hagytuk rá Benkő Ritára. Mivel a fülke nem messze van kapujuktól, éppen beleakadunk a gyerekei közt mulatságosan botolgó Bisztray Adámba. (Mulatságos! - mondom, pedig szegény Ádám a farkasvakság miatt lépked a homályban olyan óvatosan.) -Kaszáltam - mondja nem kis rátartisággal - az anyáméknál.
Otthon semmi baj, de a második felvonás elejét most már igazán elkéssük.
Két nappal Thomas Dodie keveset mondó levele után itt van most Colin édesanyjáé. Fiáéra emlékeztető, kedves, közvetlen stílusban ír, a gyász színpadias pózai nélkül. Ahogy Dodie, ő se közöl semmit a halál közvetlen körülményeiről. Említi viszont, hogy röviddel február hatodika előtt járt otthon. Ők nem tudhatták, hogy utoljára, bár a rendkívül magas vérnyomásról tudtak, s Colin tréfálkozni szokott a tragikus lehetőségről, hogy bármikor összeeshet. Igen, Colin ott fekszik az Upper Boddington-i cintériumban. Remélik, hogy egyszer én is ellátogatok oda. (Lelki szemem előtt mindenesetre megjelennek a templom kertjében hullámzó öreg sírkövek, jó, hogy vele, Nickyvel, Margarettel legutóbb külön megnéztük.)
Tulajdonképpen szép ebben a levélben, hogy nincs benne semmi hamis szenvelgés, mégis fájdalmas a továbbélés kegyetlen törvénye, hogy ezzel most már mindennek vége. Még levélben sem tudhatok meg semmit Colinról. De hát én ebbe nem nyugszom bele.
Délután nekifogok Kormos Pista kötete módszeres olvasásához. Az igazi, nekem nagyon tetsző versek a Kereszttel hátuk szőrén, Katlan, Citerázó asszonyok, Egy kihantolt sírra, Havas rét, Ház Normandiában, Vonszolnak piros delfinek, Tél Normandiában, Orpheus panasza, A fánkujjú asszony és a Szarvas szarván száll az idő - elég ahhoz, hogy kiváló véleménnyel legyek a könyvről.
Nagyobb lendülettel kezdenék a "Kortárs"-ba vállalt kritika írásához, ha a Televízió irodalmi osztályáról nem keserítene meg Ascher Gabi azzal, hogy mindkettejüknek tetsző, kitűnő lengyel anyagomat (ő használja ezeket a szavakat) Katkó főszerkesztő túlságosan sötétnek találja. Próbáljak találni valamit az építésről, valami vígat, valami szerelmeset. (Ezt leshetik...)
Amikor estefelé elindulok Lakatos Andráshoz új ingben, nyári nadrágban, frissnek, pihentnek érzem magam, Andrást is jó állapotban találom. Ahogy szavait hallom, értelmes kézmozdulatait elnézem, felejtem minapi bosszúságomat. Különben is csupa jót mond a hétfői estről. Tamás Attila nagyon elégedett volt. (Kivált velem.) Ők ketten - volt tanár-tanítvány - összébb is melegültek. A Petri-társaság meg diadalmat ült. Még Bence Gyurka is megdöbbent, hogy csakugyan irodalomról volt szó.
András nem tudja vállalni a júniusi "Fülep-estét". Se anyja, se nővére nem hajlandó fiukat átvenni egy éjszakára...
Két gratuláló lapot adok föl: az egyiket a ma kandidáló Török Eszternek, a másikat Vekerdi Lacinak, Befejezetlen jelen című új könyvéhez. Végre valami jót gondolhatok közben Sík Csabáról: ezt a kötetet bizonyára ő járta ki a szerző és a Magvető igazgatósága közt.
Kiss Csaba jön hozzám, lemegyek vele beszélgetni a Városkapuba. Amióta E. Fehér megtámadta "Kritika"-beli Minac-cikkét, érzi fontosságát. Tiszta arcú, szívű gyerek, érzem, hogy számíthatok rá.
Simon Pistával a Berlinben. Elmondatom vele a "Kortárs" körül kialakult helyzet előtörténetét. A közgyűlés után kezdődött az ellene való gyanakvás, mivel egyedül őt nem váltották le az elnökségből. Ősszel Orbán László célzott rá: jobb lenne, ha abbahagyná a szerkesztést, ám az utódlást nem vállalta se Király, se Szabolcsi, se Pándi. Illyés, Déry is közbeléptek, megdőlt a vád, hogy Simon csak az öreg népi írókat propagálta. Kilőtték tehát Fábián Gyulát, s berakták főszerkesztő-helyettesnek Kovács Sándor Ivánt. Egyelőre azért még ő a gazda. El-elsóhajtja később: hiszen lehetne jobban csinálni! Mert bizony kétségtelen, nem koncentrál eléggé a szerkesztésre.
Ahogy beszél, gesztikulál, megint észlelem, milyen normális, irodalomban jártas, jófejű ember. A közízlés zűrzavarának elemzésében is elfogadom nézeteit, csak írna jobb dolgokat. Igaz, a társak sem dicsekedhetnek remek művekkel. Akit igazán dicsérni tudunk, nem költő, hanem Domokos Matyi. Józanodásán Pista nem csodálkozik. Ő az, akire nyugodtan rá merne bízni egy folyóiratot. Szóba hozza József Attila-könyvemet. Két estén át elolvasta, elemzéseimet többször is igen kedvére valónak találta. Nem érti, Illyés miért nem reagál rá, de tény, hogy nagyon rossz lelkiállapotban van.
Érzik szavaiból, hogy barátkozhatnánk a sokévinél erősebben is, de tanácstalan, hogy kéne okosan szövetkezni. Tudja, hogy nemzedékünk - főként Juhász miatt - elpackázta nagy lehetőségeit. Pedig Kormos kötete is... Dicséri, milyen szép.
Este, Sárosi Bálintéknál a japánokkal. Mert hogy most megismerhetem Tanimoto Szatoko nevű kislányát, Maszayuki nevű fiát és Micsiko nevű feleségét. Úgy viselkednek, ahogy a nagy könyvben meg van írva. A férfi ajándékot ad át Sárikának, de ettől függetlenül is nagyon kedves, figyelmes. Jól emlékszik 1962-es találkozásunkra, kérdéseiből igazi érdeklődés érződik.
Bálint akárhova nyúl, érdekes hangszereket talál, és meg is tudja őket szólaltatni. Cigányzene... könyvét dedikálva most világosítja föl a keleti vendéget, hogyan is állunk ezzel a mostohán kezelt problematikával, vagy hogy mi a helyzet a Kodály System körül. - Maradjon titok - mondja -: Kodály System nincs - csak Kodály-féle koncepció s a Szőnyi Erzsébet- meg a Dobszay László-féle gyakorlat.
Sokkal jobban beszél angolul a hajdani román-francia szakos, mint én (bár rosszabb kiejtéssel). Nyelvkezelésében is ugyanaz a megvesztegető könnyedség, mint érveléseiben. Kérdésemre, miért nem vagyunk mi, magyarok, a többszólamúságra fogékonyabbak, remek előadást rögtönöz az európai többszólamúság kialakulásáról; hogyan jött be, valószínűleg egyházi hatásra a harmadik szólam, s hogy a szlávok közt sem ősi, hanem újkeletű jelenség ez. Az oroszoknál csak pár száz éves. Ismétlem, levesz a lábamról Bálint, csak egy dolog gyanús: mért vált mindenkivel szembenálló figurává társai közt, miért szidja annyira Vargyast?
Uzsonna után a gyerekek lemennek labdázni. Bálint ablakából, hűs budai illatokat szíva lenézhetünk rájuk. Ritka családias idill, s minden disszonáns emlék tagadása nélkül is jó, hogy újra eljutottunk idáig. Joli kevésbé van köztünk, nyomja lelkét a rengeteg iskolai munka. Egészségileg sincs rendben. Feje félig ősz. Bálint inkább fiatalos, de egy pohár italnál, egy szál cigarettánál többre nem merészkedik.
Írok a Tanimoto gyerekek emlékkönyvébe, s megígérem nekik, hogy csinálunk majd velük Fonyódon egy balatoni hétvégét. - Olyan jó volt ezekkel a japán gyerekekkel! - örvendezik Dávid. Később bizalmasan megkérdezi tőlem: - Ezek disszidáltak?
Éjjel kettőig megírtam a Kormos-recenzió fontosabb részét, most már könnyű befejezni, s valami szívbéli szépet is sikerül a végére kanyarítanom a feltámadásról. Hiszen éppen 24 év után került elő Kormos új kötete az előzőhöz képest. Találomra fölhívom apósáékat. Szerencsém van, Pista veszi föl a kagylót, s hajlandó mindjárt a kettőnk közti félúton lévő Astoriába jönni. Azt hiszi, valami saját verset akarok neki mutatni, ezért ugyancsak meglepődik a cím láttán: - Ejha! - Gyönyörűen írsz - mondja, az Egy kihantolt sírra taglalásához jutva. Egy-két adatot kiigazít, érzem, mennyire melengeti őt írásom. Kaphat ennél alaposabb elemzést, még nagyobb dicséreteket is, de ahonnét én nézem, onnét kevesen látják.
Pista szerdán utazik Moszkvába, ő lett tehát a Puskin-ünnepségekre helyettem menő meghívott.
Megyei őrjáratom után betérek ismét a Szolnok megyei könyvtárba, Benke Babához. Ő nem tudta, hogy ezen a tájon járok, megörül, mutatja tüstént Veres Péterrel közös képünket, melyet a Juliska néninél talált felvételekből fotóztatott. Mert ő megint kitalált valamit:Pro Memoriám Szabó Pál, Váci Mihály, Veres Péter címen kiállítást szervez a könyvheti megnyitó napjára. Vendégek: Darvas József, Nagy László, Szécsi Margit, Bertha Bulcsú, Czine Mihály. A legjobbkor jöttem, mert jó néhány, képeken szereplő személyt segítek azonosítani, így a feliratok megbízhatóbbak lesznek. Péter bácsi puritanizmusa, szép családi élete, Szabó Pál érdekes arca, de fafejűsége karakteresen látszik a felvételeken. Legelőnyösebb más dimenzióba Váci Miska kerül: jóravalósága, kedvessége érződik, izgágasága nem.
A Járműjavító szakmunkástanulói közt fejezem be Kisújszálláson kezdett, Túrkevén, Mezőtúron folytatott körutamat. A tanműhelyek igen rendesek, a 20-30 gyerektől szép, hogy egyáltalán kérdezgetnek tőlem, de már aki bemutat (csak vasutasok hordanak otthon is ilyen döglött, barna csíkos inget), Farkasnak mondja a nevemet, s egy okvetetlenkedő nyolcadosztályos költőtanonc hebrencs hangon különvéleményt fejt ki József Attila haláláról (gyáván megfutott az élettől...). Amikor kiigazítom, készséggel helyesel, búcsúzáskor két kézzel fogja kezemet, s mint a piaci légy, úgy tapad. Íme az én 14 éves kori másom? Vagy csak nincs elég türelmem hozzá?
Végre a vonaton, s nyolc órára meglepetésszerűen itthon. Postámban legérdekesebb Dodie küldeménye Colinnak írt leveleimmel. De csak a két utóbbi évből valókat postázhatta, a többi Edite-nél maradt a North Villas 28-ban. Dodie most sokkal líraibban ír. Mellékeli egy december végén írt Colin-levél másolatát is, melyben a "Grove's Dictionary of Music" szerkesztőségének döbbenetes részletességgel ír betegsége veszedelmes voltáról. Dodie ebből ismerte föl, milyen kockázatos barátja állapota. Elmélkedik, mennyi zűr volt találkozásuk előtt Colin sorsában, amikről én bizonyára többet tudok. Megható, hogy saját életét a vele való ismeretségtől számítja, 40 éves korától, s mivel egyidősek voltak, ezt mondja magára: "Élt 7 évet." Tüskés Tibortól kaptam még meleg sorokat s Bertók Lacitól igen szép levelet. "Az itteni hivatalos atyafiaknak, de merem állítani, hogy bármely hivatalos atyafiaknak fogalmuk sincs az emberi kapcsolat olyan fokú tisztaságáról, melyet azok ismerhetnek, akik közel kerülhettek hozzád." Ezt azért jólesik olvasni.
Este Bozayéknál a Vend utcában. Az ifjú pár hétfői londoni útjára készül. Mutatják az ISCM-prospektust, melyben negyven név közül legföljebb, ha tizenötöt ismerek. Klári zágrábi tapasztalatból is igen dicséri Veress Sándor tanítványát, az oboás Holligert. Colin nélkül mennyire rossz elgondolni Attiláék londoni napjait.
A kéznél lévő Magunk kenyerén antológia Horváth Lajos propagandájára késztet. Attila viszont Weöresre emlékeztető keményfejű makacssággal állítja, a hosszú Déva vára költeményből csak ez a sor ér valamit: "Estére már kitetszettek a repedések..." Helyteleníti a múlt századias programot. Különben is, egész beállítottságunk provincionális. József Attila helyett inkább Babits kell, Horváth Lajosék útja helyett Tandorié. Ettől a lényegében Nagy Lacit is fumigáló fölényességtől megbokrosodva mérgesen ütök vissza a vízivárosi csokornyakkendős, paraplés, házi gombfocizást irodalommá erőltető, a kispolgári semmit mitizáló új bálvány felé. Tizenhét éves koromban ezt a spanyolviaszt én is feltaláltam, írtam a magam csak azért is hangsúlytalan, ha úgy tetszik, nyegle verseit, mígnem rájöttem, hogy ez léhaság. - És ne hidd - replikázom tovább , hogy valahol van egy fórum, ahol eldöntik, mettől meddig terjed a provincializmus. Londonban Cs. Szabó László ugyanazt a Bartók- Juhász Ferenc-mintát lobogtatja, mint itthon Pomogáts vagy Szabolcsi Miklós. A több mint kétórás vitában az a vigasztaló, hogy végül egy platformra kerülünk, de elszomorító, hogy bizonyos tények körüljárásához, megítéléséhez Attila nem elég intelligens. Mintha a közösségi kötelék nélküli steril művészt eszményítené, de ez az ítélkező szerep nem áll jól neki. Kárhoztatja Durkót kodályos megnyilatkozásaiért, fölös külsőségnek tart minden művön kívüli dolgot, ám ő vajon miért kezdte növeszteni haját, amikor az Angliába menetel lehetőségét megtudta?
Pamela Monkhouse ismét jelentkezik: küldi az újságkivágatokat, melyek a Macnaghten-emlékkoncertet jelzik. A koncertsorozatnak Colin éveken át elnöke volt, érthető, hogy ők szentelnek emlékére egy estet. Ezen szerepel a mi Bartók vonósnégyesünk is B. B. VI. vonósnégyesével. - Távoli remény sincs - kérdi Pamela -, hogy elkísérjem az együttest? Edite kétszer is írt neki, megérti, hogy én haragszom rá, de annyit lát, hogy most ő is szenved.
Kovács Sándor Iván új seprő, jó seprő módjára azonnal válaszolt Kormos-kritikámra. Méghozzá áradozik: a záradékot külön remeklésnek tartja, és egy betűt sem változtat.
A Kiskőrösön végzett, katonák közti nehéz szolgálat után egy soltvadkerti eszpresszóban várom kiváltóimat. Buda Feri és Hatvani Dani lép be értem. Mindjárt látják, hogy kutyául érzem magam, hangom is alig van. A mikrobuszban csak bágyadozom.
Bácsalmás kacsalábon forgó művelődési házat kapott utolsó ittjártam óta. Ott kerülök össze Jókai Annával, majd a könyvtáros szentember Fekete Dezsővel. Megint imponáló bibliográfiát, sőt kiállítást csinált a könyvheti vendégek műveiből. Szégyellem szinte, hogy három tárlóban vannak az enyémek. Jókai Anna vigasztal: mégiscsak én működtem legtöbbet. Színpadra ülünk. Sok fehér blúz világít szemközt a homályból, s persze Dezső anyósa, Manca néni is ott ül az első sorban, úgy somolyog rám, mintha nagynéném volna. A hosszú, nem értelmes bevezető után mindjárt én következem: Dévay Kamilla, hatalmas műszempillákkal, elkezdi mondani szomorú verseimet, a Romlás évadát és hasonlókat. A Szökik az ég szakaszai közt, a nagyobb hatás kedvéért, kacarászik egyet-egyet. A Vigaszt egészen jól intonálja, de az utolsó sor előtt annyit vár, hogy beletapsolnak.
Hallván rekedt hangomat, jobb mindjárt bevallanom: beteg vagyok, de Bácsalmásra betegen is eljön az ember. Legalább őszinte rokonszenvemet megpróbálom kifejezni a Honvágy és a Szerelmünk földi tája versekkel.
Raffai Sarolta ül mellettem. Széles járomcsontjával akár anyai rokonom lehetne. - Nagyon szeretik itt magát - jegyzi meg. Budának magamondta versekkel, Jókai Annának a Szép kerek egész című novellával sikerül megtalálnia a közönség szívét.
A könyvtárban vendégel bennünket a kedves Szénási Edit, de én inkább kiszédelgek az utcára. A sok orrfúvástól, a hideg-meleg folytonos bomlása miatt annyira rosszul vagyok, hogy menni se tudok egyenesen, nekiesem a ház falának. Hiába szívom tele tüdőmet, csak nem javulok. Visszatérve behúzódom egy üres karosszékbe. Végre valaki megkérdi: rosszul van? Marad minden változatlanul. Maradok én is Bácsalmáson. A búcsúzkodók közül Jókai Annában érzek legtöbb melegséget. "Veszélyességem" ellenére meg is csókol.
No, a helyiek végül fölkarolnak: Bandiznak, bevonnak problémáikba, amiért valamelyikük kislányára annyi idő után is emlékeztem, pedig téves improvizálásról van szó. Másvalakire gondoltam. Dehogy emlékeztem a kislány öt év előtti arcára!
Tűrhető állapotban ébredek, de Fekete Dezső, ez a tudományos-fantaszta férfiú, égő szemű autodidakta, ki fölös energiáit kénytelen a helyi úttörőmozgalomban is kiélni, vonszol engem már 1/4 9-re az egyik iskolába, ahol Péterfiáné Babu a csapatvezető. Tócsás, hepehupás udvaron várakoznak az ünneplők, bent pedig a szép, vörös hajú igazgatónővel konyakozik a határőrségtől ide rendelt őrnagy elvtárs, ki majd az úttörőavatást hivatalosan celebrálja. Elengedném a koccintást, de a betegség erre szerintük nem ürügy. Annál inkább gyógyítani akarnak. Pedig hát kint ülve az eső után lengedező szélben, megint csak egészségi pozícióimat gyöngítem. (Elképzelem, hogy Sárika is valami hasonlót él át Dávid avatásán, valahol a János-hegy alatt. Látok is egy szalmaszőke kisfiút, aki fiamra emlékeztet.) Itt nem kell beszélnem, csak emléksorokat írnom. Dezső máris vonszol át a másik iskolához. (A két szomszédvár közti harcok miatt nem lehetett közös avatást rendezni.) Ezek a parkban nagyobb csinnadrattát mívelnek. Több a pénzes pártfogójuk, ezért minden gyerek rózsát szorongat a kezében. Se vége, se hossza a ceremóniáknak. Jutalomként saját könyvemet kell osztanom. Legalább 70 példányt dedikáltam tegnap e célból.
Végre megyünk tovább Mélykútra. Elkezdték már az irodalomórát, amikor az iskolába érünk; épp Hatvani Dani beszél magáról. Fekete Dezső kedvéért föl kell olvasnom a Bátyám citerált.
Még egy erőpróba: mikrobuszon visszazötykölődni Kecskemétre. Danit faggatom az ottani újságokról. - Megalakult az írócsoport. - Ki a titkára? - Nem is gondolnád, hogy ki...: a Hatvani!
Soltvadkert után látunk egy kerékpáros atyafit, aki belékalimpál az árokba. Szűz Mária kötényébe - mint mondani szokták. Csak lábát kell kikampolni a váz fölül, s alszik egy jót az árokban. Talán ez volt a legderűsebb mozzanat egész Duna- Tisza közi körutamon.
Csanak Dórának viszek könyvet, köszönetet az ő képzeletmozgató Rimbaud-regényfordításáért, az Akadémia kézirattárába. Tegnap keresett, össze akarja hívni ő is a Fülep-tanítványokat. Kérem, június utolsó péntekjét vegye célba, mert közben szokásos alkotószabadságomra megyek. Keresztury doktori vitájára nem társul velem. - Nagyon hosszúak szoktak lenni... Ez a hosszúság engem is riaszt, mert nem vagyok még gyógyult. Félrehúzódom a terem ablak melletti szélső ülésére, gondolván itt senki sem fog zavarni, de nyomban mellém telepszik Surányi Ibolya, kinek újabban - mióta Fortinbras elégiája címen hozsannázó cikk jelent meg róla a Kortárs-ban (azaz szerencsét hoztam rá fordításommal), igen jó embere vagyok.
A közönség sorait szemlézve derül ki, mennyi lekötelezettje volt és van Dezsőnek. Látom Bibóékat Tóthné Erzsivel, az Erdélyi lányokat, Rábát, Pais Tosut, Bodnárt, Oltványit, Bartók Jánost, Berczelnét, Vekerdi Jóskát, Tarnai Bandit, Lakatos Pistát. A bizottság fölkelti az Irodalomtörténeti Társaságról való régi, Múzeum körúti emlékeimet. Tolnai Gábor akkor is ott ült a pódiumon, de még nem volt ilyen ősz pávián, Király sem ilyen meghízott, fehér hajú professzor. Az újdonság Czine. Ő ismerteti K. D. tudományos életrajzát, ügyesen átlavírozva az Eötvös-kollégium igazgatási korszakán. Sajnálkozik Miska, hogy ő már nem lehetett K. D. tanítványa, de azért sokat tanult tőle.
Sőtér opponensi jelentése komolykodóan langyos, Bartáé filoszos, Szauderé semmiben sem különös. Inkább a hozzászólók mozgatják meg a levegőt. Arany értelmiségi voltát piszkálják: mert hisz birtokos lett, fia pedig értékpapírosokkal kereskedett. Komlós Aladár félszeg megjegyzéseire Tőrös tanár úr felettébb jó, nagykőrösi ízzel felel. Dezső pedig erre is és Király észrevételeire (miért nem nézte Keresztury is Móricz és Ady jogos bírálata oldaláról Aranyt, aki bizony csak a szokásrend elfogadója volt, nem pedig merész megkérdőjelezője) - nekihuzakodik a méltó válasznak. Imponáló, ahogy belelovalja magát álláspontja védelmébe. Számon kéri a marxistáktól a magyar értelmiség kialakulásáról meg nem írt könyvet. Róluk... "akik az egész reformmozgalom és a forradalom kádereit adták..." Frappánsan, világosan magyarázza meg Arany elhallgatásának szükségszerűségét. Könnyű volt Adynak, háta mögött a Nyugat-tal, de mit tehetett volna Arany, amikor Deák és Tisza eladták az országot? Amikor mellette nem állt többé Petőfi, csak Csengery... És aki ezt nem érti, az semmit sem ért egy nagy költő alkotói dilemmájából.
Sejtem, hogy mindezt Király nem hagyja válasz nélkül. Keresztury azonban oly szárnyaló dikcióval szól vissza, ahogy tán csak a nagy reformnemzedék leszármazottjaként lehet reklamálni: sorsa, személyes sérelme benne van minden szavában. Ám úgy tud elfogódottan szenvedélyes lenni, hogy az érvek mellette szóló biztonságát nem veszíti el. Körötte valósággal megfényesül a levegő, jobban érzem magam...
Elhatározom, hogy levélben fogok reagálni erre az élményre. - E kézfogásnál valami többet is majd! - mondom az ünnepeltnek, ki búcsúzásomkor éppen egy hölgyet emel magasba.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap