Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Késve érek a Fészekbe, de még be tudok ülni Domokos mellé az egyik asztalhoz. Zsúfolt a terem, Galambos és Varga Imre jó iramban pergetik a közgyűlést. Itt készülök felszólalásomra, ebben a közegben a hetedik évi munka után már tudok rögtönözni. Csak ne látszanék ki annyira a mi szorgalmunk, legalább ötször hivatkoznak rá. Horusitzky persze nehezményezi, miért nem foglalkozunk az idősebbekkel is? Kértek hasonlóra az Írószövetségben is. Azért nehéz, mert ad hoc ötletekkel nem lehet pótolni az eleven folyamatot. Hubayék "Az emberélet útjának felén..." kezdeménye is ebbe és a csendes menedzseri háttérmunka hiányába bukott bele.
Az új választmány a Gobelin-teremben egy pezsgőkoccintásra még összegyűlik. Jó, hogy mostantól Matyival itt is összekerültünk. Kint az ázott aszfalton a Rákóczi térig kísérem. Este Szécsi Margithoz már nem jön. Belenézett a Tiszatáj Nagy Lászlóról írt adoráló tanulmányába, és elkedvetlenedett tőle. Csoóri Nomád naplójára is fanyar megjegyzéseket tesz. Nemrég, amikor a részemre szépen dedikált kötet Tenger és diólevél- esszéjét elolvastam, láttam én is, hogy írása közben a szerző rám nem gondolt. Ez csak annyiban baj, hogy egymáshoz közeledésünknek olykor az ilyen különbségek is akadályozói lehetnek. Az elválasztó okok persze nem az érzelmekben keresendők, abban a tényben inkább, Hogy Sanyi fejlődésregénye irodalmiasabb, romantikusabb. Jellegében, eszmélkedésében más, mint az én Küzdelem Bartókért tanulmányom.
Mindez cseppet sem látszik rajtunk, amikor este együtt megyünk föl a Fészek lépcsőjén. Sebőék éppen veszik magukra a kékfestős ümögöt. Sanyi kicsit ideges, fojtottan, bizonytalanul intonálja bevezetőjét. Tétele, amin kissé furcsálkodom, hogy Sz. M. verseinek főértéke a politikával való ütközés.
Telt ház van, de Pálfy Elyznek - kit Angelikás cikkemben még ezen a néven dicsértem, mostantól Pálfy Margit (Margit néni keresztelte el) - vérzik az orra, pedig ő a kezdő attrakció a Madár-e az denevérrel. A kislány előkerül és remekel. (Valahogy úgy, mint tavaly Jordán Tamás a Juhász-féle Latinovits-síratóval.)
Margitot én vezettem Sárika mellé, őmellé meg Csoóri ül le. Margit haja alól kilátszó orra, cserzett arcbőre, visszafojtott érzékenysége, és ahogy a kislány szavalatára figyel, megindító. De a versek, úgy ahogy ő megszerkesztette a műsort, nagy katymasz. Ezen a keménykalapos lányok (Muszty, Dobai) üdesége sem segít. Hol van itt a politikai ráció, egyáltalán a művészi tudatosság? Egy bizonyos: Domokos kutyául szenvedne most az én helyemben. Sebőék se működnek igazán jó. Margit Nagy Lacit utánzó, mitikus félelmet sugalló tónusban, valójában anyókás extravaganciával mondja záróversét a Nagy hadi útról. Esküszöm, hogy ő maga se tudja, mi a vers jelentése. Nem könnyű a dolgom, amikor a búcsú mondatokhoz készülődve kimegyek a pódiumra. Szerencsére, az "Úgy néztem magamra mindig, / ahogy a csodára nézni illik..." kisegít a pác-ból, merthogy Margit dalait mindig is, most is, tudtam, tudom szeretni.
A szerző körötti tolongásból siker olvasható ki, csak Mátrai Eszter vette észre, hogy a gondos szervezés ellenére kevés költő jött el. Beney Zsuzsót láttam, az éttermi asztalnál meg Tornait, Orbánékat, Lázár Ervint. A Pálfy kislány bizalmas simakodással kérdi: ugye dolgozunk még együtt? Elhasználtságom miatt Sanyival is csak zökkenőkkel tudok beszélgetni. Ő ugyancsak fáradt, így 11 után asztalt bonthatunk. Koczkás jön velünk a Liszt Ferenc térig, rémeseket mond Garai magánéletéről.
A villamoson olvasom Csoóriról való elemzésemet, mely a tegnapiak után generózusabb gesztus, mint amilyennek szántam.
Elkésve lépek a Múzeum utcai műhelybe, jó, hogy kolleganőim beírtak a jelenléti ívre, s hogy kölcsönös szeretetünknek nincs veszélye. Koczkás szerint minden költő körül nyüzsögnek a felajánlkozó nők. Gondolom, kivételes szerencse kell hozzá, hogy a ráadás lehetősége is sikerüljön. S még ha sikerül is... a nőkkel mindig baj van... Amire hazaérek, Szentpál Mónika neve van fölírva a telefonfüzetbe. Sírva panaszolja, hogy Angelikáról szóló cikkemben nincsen érdeme szerint kiemelve, fényképe se szerepel. S hogy ő két év múlva nyugdíjba megy... Keres Emil megígérte, hogy fölterjeszti, és nem tette. Kénytelen vagyok szegény síró nőnek fűt-fát ígérni.
Nagy vezeklési ingeremben vállalkozom rá, hogy Jánost elviszem valahová, kívánsága szerinti helyre. A Közlekedési Múzeumban kötünk ki, ahol én se jártam soha. Nagyon jó gyűjtemény, rengeteget lehet okulni az autók, hajók, repülők, a főváros közlekedésének etapjait bemutató fényképek részletes fejlődésfázisai láttán. És élvezem most is a Jánossal való szabad beszélgetést. A trolibuszon Bachról és Jézusról mondok neki olyasmiket, amire talán még élemedett korában is emlékezni fog. Elcipelem taxin a Mester utcába is, hogy ott Orosz István kiállítását lássuk. Ügyes a fiú, díjat nyert Zágrábban. Varga Pistával akadok össze. Panaszkodik ő is, hogy a kritikusok nem nézték meg a kiállítását, nem írnak róla. Az És első oldalára is úgy került, hogy maga járt el saját ügyében. Apropó És! Kemény szöveg olvasható benne Kardos György ellen a Magyar Tallózó ellopásáról. Mészöly jogász esze mégiscsak jól működik?!
Nyolcra érek ki Sárikával Kálnokyékhoz, az Őrmezei-lakótelepre. Nem tudok nem gondolni Kormos halálára, míg a 25-ös házszámot keressük. Belül mindent feledtető nyájas otthon. A nagy tiktakos óra még a dzsentri ősök hagyatéka, netán a padlóváza és a kínai szekrényke is. Példás rend. Marika fiatalosabb, mint valaha. Ottlétünk, Matyi beleegyezésével egyórás (pocsék-rossz) kriminézéssel kezdődik. A Martinitől nagyon jól érzem magam, s később se romlik hangulatom, bár a témák penetránsan irodalmiak: Tandori, Illés (akitól többszörös megaláztatás után Lacika átállt Kardos Györgyhöz), Weöres, ki Kálnokyék szerint túlságosan magába zárkózó lett, Pinczési Judit, kinek élettől idegen üvegházi lényét, sorsát Laciék is baljósan ítélik meg. Általában könnyű a háziakkal egyetérteni. Marika különösen nagy együttérzéssel nyilatkozik Péter Márta és Luca viszonyáról. (Nekik egy húsvéti lapot tettem a levélszekrényükbe.) Szorgosan eszem, iszom. Szívesen szemlélem a jó állapotban lévő Matyit. Fél füllel hallom Mara panaszát Alexa támadó cikke miatt (állítólag Kovács Sándor Ivánon akart így bosszút állni egykori munkatársa). A Kortárs-ban közölt kisregény itt van már könyv alakban. Kapunk is a Beavatásból példányt, a dedikáció szerint "azzal a melegséggel, ami a könyvből hiányzik..."
Szép eső fürdette napsütésben taxin megyünk a Farkasréti temető kapujáig. Örülök, hogy a megöregült, esett gyászoló gyülekezetben Baba még fiatalos. A lányok közül Zsuzsa és Emőke van jelen, Éva nincs Magyarországon, kis-Zsuzsáék is Leningrádban ösztöndíjaskodnak. A volt berényi kertész rokona, Kurtács Edit, akin keresztül Szíjjékat megismertük, könnyen fölismerhető, de megdöbbenésemre öccse, Bandi, ránk egyáltalán nem emlékszik. Szomorú, hogy száz ember se gyűlt össze a hajdan jelentékeny férfi koporsója köré. A három karinges pap működése fenét se ér. A temető felső sorában bontották meg a családi kriptát. Fölismerem Gímes Évát, a Nyugat-barát Balázs Kornélt, kinek otthonában, diavetítéses élménybeszámolón egyszer én is jártam. Az egyik öreg barát ásónyi földet és virágot dob a sírra. Lenke néni, az özvegy, most már nem sír. Szenvedett szegény eleget testileg, szellemileg régóta romló férje mellett, akit, hadd írjam le még egyszer, kölyökkoromtól szerettem, mert mindig különös módon figyelmes volt irántam. Sajnálom, hogy ezt nem nyilváníthatom ki, csak tudomásul veszem: így ment ki a világból a Wolfner gyár hajdani személyzeti igazgatója, Laky miniszter titkára, az 1943-ban - amikor fonyódi parton először láttam - csak negyvenegy éves, barna-piros arcú, ősz férfiú.
Baba nem akar a családhoz csatlakozni, a temetőbeli séta talán tetszik is neki, meg az, hogy lefelé is taxizhatunk. Én még Csoórihoz is taxin megyek a Batthyány térről.
Vekerdi Laci és Tornai Jóska társaságában megyünk Csoórival a Józsefhegyi utca felé, Illyésékhez. Sanyi két nappal korábban, Sütő Andrást kísérve már volt itt. Ika nyit ajtót. A két gyerek születése óta kicsit egyszerűbb, közvetlenebb lett. Flóra az Új Tükör egyik lapját tépi ki, amelyiken a legerkölcsösebb magyar íróként írják körül Moldova Györgyöt. (A hátlapon meg I. Gy. az Októberi vasárnapot dicséri.)
A házigazdát föntről hívják le. A kényelmetlen, fonott parasztszékek eltűntek a nappaliból. Két üveg Cirfandli és mézes sütemény kerül az asztalra.
Illyés fizikumán nem látszik a hetvenhét év. Nagyot hall; orra borvirágasabb, mint régen, de szelleme élénk. A korábbi szabad beszélgetések helyett értekezleti stílusban vezeti az eszmecserét. Ahhoz, hogy a mi generációnkból legyen valami - sok függ tőlünk, jogunk is van a folytatásba beleszólni -, orgánum kellene, hetilap, amelyikben otthon érezhetnénk magunkat. Erre kínálkozik most az Új Tükör, ahonnét elment Csanádi Imre, ahonnét Benjámin üzent, legyen Illyés az ottani zászló (ezt Csoóri jegyzi meg), s ahol Alföldy Jenő már letanyázott, elhagyván az És-t. A fiúk hirtelen fellobbant nagy reményét én csitítom, jellemezve Fekete Sándor talányos: okos, de többszörösen illúziótlan, jó tollú, de inkább publicista hevületű, viselt sérelmeit nehezen felejtő alkatát. És maga az Új Tükör túlságosan determinált, sokféle cellára osztott folyóirat, melyben organikus szellemiséget kialakítani roppant nehéz. Tornai hosszú példálózásba kezdene (színházakról), de Illyés leinti, visszakanyarítja a lényeghez. Bennem a leendő szerkesztőt szemelte ki. Igyekszem fölvilágosítani, hogy "odafönt" nem vagyok annyira jó. Még abba se egyeztek bele, hogy a Nagyvilág-nál versszerkesztő legyek, pedig már megmutatták a kéziratokat, az ortográfiai szokásokról is beszéltek velem. Először az Aczéllal megromlott viszonyról, aztán Juhász Feri megátalkodottságáról hallok sok új adalékot. Flóra, ki sötét szemüvege mögött az ágy szélén ülve el is szunyókál közben-közben, aligha helyesli Juhász teljes lefaragását, de nem szól közbe.
Örömmel hallom a szerzőtől, hogy a Somogy-ban közölt Dervis-verse miatt nem volt áprehendálás, sőt gratulációkat kapott érte, a Látóhatár újra közli.
Sanyi nagy eseménynek, szinte mérföldkőnek tartja, hogy Illyés most először mellénk áll. Nekem, sajnos, túlságosan jó az emlékezetem. (Kapatott már bennünket Illyés a Bognár-féle, első változatú Tükör támogatására is, a hatvanas években.) Vekerdi Laci kevésszer szól, de a Gyorsuló idővel való bukását azért elmondatjuk vele. Az én szenzációm Németh Kisebbségbenjének Remekírók sorozatbeli kudarca. Egyszer-kétszer megint észlelek lllyésben fülepi gesztust, amikor például elsőre nem ért meg valamit, s fölveti fejét. Jóska szerkesztői rátermettségemet írja körül, ezt kevésbé élvezem, mint a házigazda néhány fanyar-szellemes elszólását. Amikor például megállapítja - Teli van a ház Kodolányikkal..., vagy ahogy játékos böllenkedéssel magázza Csoórit.
Búcsúzkodva kétes megjegyzést tesz saját tíz évvel való továbbélésére: - Azt gondoljátok, megérné?...
Elmenőben Sanyi invitál bennünket a Rózsadombba, mutatni akar valamit. Király Károly levele döbbenetes. Megfélemlített, lézerezéstől, fizikai megsemmisítéstőI rettegő ember lett belőle, s kénytelen legazemberezni azt a társát, ki egy kevéssel bátortalanabb volt nála, s provokátorrá lett. Sanyi nyakig benne van ezekben az ügyekben: levelei hetes késéssel, felbontva érkeznek, találkozásai közben fényképezgetik. Beszélt Dobozyval, kinek a füléig eljutott végre, kivel akarják lecserélni. Markovék azt nem fogják engedni - nyugtatta Sanyit. Diskurzusunk soká tart, s nem rossz ízű. Abban maradunk, ha lesz tárgyalás a lap ügyében, közösen lépünk föl. [Nem volt ilyen tárgyalás. F. 1994.]
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap