történet

média

A Hair maga, ami hajat jelent, a háborút ellenzo fiatalok hosszú haját jelentette, amely a társadalom bigott rétegei, illetve a társadalmi igazságtalanságok ellen való lázadást jelképezte. Az élet normális menete az volt akkoriban, hogy rendezett külsovel elmenni egyetemre, majd munkát keresni, és beállni dolgozni, beszállni a rendszerbe, akármirol szóljon is az. A rendezett külso a rövid hajat jelentette, és ha valaki nem felelt meg ennek a kritériumnak, ellökte magától a lehetoséget, hogy a társadalomba probléma nélkül illeszkedjen. A film egyik bevezeto jelenete egyébként a társadalomba való illeszkedéstol totálisan idegen, meglehetosen vakmero tettet ábrázol. Néhány hosszú hajú fiatal felolvassa a katonai behívójának a szövegét, amely a törvény erejével kötelezi oket arra, hogy bevonuljanak katonai szolgálatra, majd ezután ünnepélyesen elégetik, kivonva ezzel magukat a törvény hatálya alól. Egy ilyen nyitójelenetnek a jelentoségét felbecsülni is meglehetosen nehéz. Szembenállás az egész társadalommal, mindennel, amit az adott társadalom képvisel. Mindezt miért? Azért, mert nincs bennük elég félelem az engedelmességhez, az együttmuködéshez, és ezért kimondják, hogy semmi kedvük elmenni Vietnámba a frontra, és másoknak is ugyanígy azt javasolják, hogy ne menjenek oda.

Ez a gondolat számunkra borzasztóan távoli, szinte elérhetetlen, hiszen napjainkban a nyugati hadseregek zsoldosokat alkalmaznak, az amerikai katonák heavy metal-t bömböltetnek a tankokban, és baromira élvezik, hogy háborúban vesznek részt, imádják a fegyvereiket, és békeidoben is úgy mászkálnak az utcákon, mintha bevetésen lennének. A háború azonban nem mindig volt ilyen (és az emberek sem). Azok a vicces kis figurák fekete-fehérben, akik régimódi felszerelésben, golyóállómellény nélkül rohangáltak hóban, sárban, fagyban, addig, amíg egy lövedék le nem terítette oket, hogy onnantól egy holt test díszleteként szerepeljenek a némafilmben. Ok olyan emberek voltak, mint Tom Hanks a Ryan Közlegény Megmentésében, tanárok, hivatalnokok, mérnökök, munkások, hétköznapi emberek, akiket vagy behívtak szolgálatra, vagy maguktól jelentkeztek férfias indíttatásból. A háború, a front egyszeruen embertelen szituáció, egy parancsnok úgy dönt, hogy valahol keresztül kell menni, és az illeto emberek fogyóeszközként hullanak, mint az építoiparban a fúrófejek, és nem hogy háborút nem nyer senki a haláluk révén, de még talán egy csatát sem.

Orült, és abszurd szituáció, hogy valakitol elveszik az egyéniségét, a saját ruháját, a saját akaratával való rendelkezést, és onnantól a sok egyforma ruhába bújtatott emberrel együtt kell rohannia a biztos halál és a gyilkolás felé. Ha valaki véletlenül arra ébredne, hogy ilyen helyzetben van, elmondhatná, hogy ez a vég, kiszállni nem tud, mert vagy az "ellenség" lövi le, vagy a saját hadserege, parancs-megtagadásért. Ha valaki kicsit is belegondol, rájön, hogy nem jó dolog ilyen helyzetbe keveredni. Ráadásul miért akarna valaki leloni valakit, csak azért, mert vietnámi? Ártott az a személy valamit neki? Semmit. Akkor minek loje le, csak azért, mert kis Bush egyik elodje ezt parancsolta neki? Orültség. Ilyenben jobb nem is részt venni.

Az LSD nevu szert egyébként pont olyan céllal fejlesztették ki, hogy harcra, gyilkolásra képtelenné tegye azokat, akiknek a szervezetébe bejutott. Egy vegyi fegyver akart lenni - a háború ellen. Azért ez eléggé szép utópia. Egy tudatállapot, amely véget vet a mészárlásnak. A film egy oklahomai srác (Claude) utazásáról szól New York-ba, ahol önkéntesnek készül jelentkezni a Vietnámi háborúba. Claude, a vidéki srác szöges ellentéte a New York-i hippy társaságnak, élükön Berger-rel. Claude keveset beszél, keveset gondolkodik, egyszeruen csak teszi, amit tennie kell. Berger és társai egy kommunában élnek, nincs pénzük, de ez nem érdekli oket, szabadok, és úgy vélik, nincs okuk szégyenkezni, hiszen szerintük azok a szánalmas alakok, akik a bankokban, meg a hivatalokban dolgoznak. A szabad New York-i srácokat mélységesen felkavarja Claude elszántsága, hogy feltétlenül Vietnámba akar menni, hogy ott aztán jól megvédje a hazáját (és nem arról van szó, hogy vietnáminak képzeli magát).


Számos olyan filmet láthattunk már, amelyben egy nonek udvarolnak, és az a cél, hogy a no a kezdeti kemény és rideg állaspontjától eltávolodjon, felengedjen, és végre átadja magát az érzéseinek. Itt most ebben a hagyományosan noi szerepben Claude-ot találjuk. O az, akit a kis csapat, Bergerrel az élen megpróbál valahogy felmelegíteni, megenyhíteni, hogy nyíljon ki végre, és legyen önmaga, váljon önmagává,akármit jelentsen is ez.

Isteni, lecsiszolt, lényegretöro dramaturgia ez. A srácok a tolerancia és az egyetemes rokonszenv révén nemcsak megkedvelik, nemcsak elfogadják Claude-ot, annak ellenére, hogy az övékkel teljesen ellentétes módon látja a világot, de felelosnek is érzik magukat érte, mint a barátjukért, így adódik az ötlet, hogy legalább szerezzenek neki egy emlékezetes jó napot New Yorkban. Az is az ötlet része, hogy keresztülhágva az összes társadalmi korlátot, összehozzák egy helyi milliomoslánnyal, aki Claude számára a végtelenül távoli, abszolút elérhetetlent jelenti.

Claude-nak számos dolgot kell elfogadnia, amit mint született oklahomai, nem könnyen tud feldolgozni. Eloször is ott van a meleg-kinézetu srác a csapatban, aki inkább a lányokat szereti, de Mick Jagger-t nem rúgná ki az ágyából. Aztán ott van az a lány, aki nem tudja, hogy most fekete, vagy fehér gyermeket vár - mindez meredeken ütközik az oklahomai erkölccsel. Végül ott van Berger, a spirituális vezéregyéniség, aki minden társadalmi szabályt felrúg, csak azért, mert szerinte az az életforma, amit a társadalom mindenkire rá akar eroltetni, beteges, üres, ráadásul magában foglal olyan eszeveszett orültséget is, mint a Vietnámi háború támogatása, mint a bevonulás a hadseregbe. Berger nyitó száma a szodómiáról, fellációról, és az összes taburól eléggé beletrafál a közepébe. Ezt követi egy szám a 16 éves San Francisco-i pszichedelikus szuzrol, akit éppen nem talál, és aki menet közben már nyilvánvalóan el is veszítette a szüzességét. Aztán jön egy szám a drogokról, a felsorolás jelleget ugyancsak nem nélkülözve, amit a feketékrol szóló jelenet, illetve szám követ. A tudattágítás teljesen szisztematikus. Késobb pedig az I Got Life- "szám" egy manifesztum, kinyilatkoztatás arról, hogy másképp is lehet látni az életet, meg az ember szerepét a társadalomban. Az egész egy felvilágosító túra, egy körutazás, egy "városnézés" a vidéki srác számára, hogy kinyíljon a szeme, lássa, mirol is szól, miféle tiltásokról, mekkora prüdériáról az a társadalom, amely szemérmes megjegyzés közt tízezreket küld a halálba.


Akik csupán mai szemmel nézik, könnyen azt hihetik, hogy a hippik úgy vannak beállítva, mint Tarzan a dzsungelben, aki felette áll a civileknek. Egyébként nem, a Hair-ben (is) a hippik bátrak, mert lemondanak arról, amire mindenkinek fáj a foga, az autóról, a tévérol, a porszívóról, hogy cserébe szabad és emberi életet élhessenek. Pontosan olyanok, mint Bonnie és Clyde, és mellesleg, noha mindenki úgy állítja be oket, mint szerencsétlen lúzereket, még Bonnie-éknál is jóval nagyobb fenyegetést jelentenek egy igazságtalan (despotikus) társadalomra, lásd egyetemi forradalmak.


Ami Milos Forman rendezését illeti, már az elején, Claude hajnali buszra szállós, apjától elbúcsúzó oklahomai jelenetével történelmet írt. Pár perc, jóformán szavak nélkül, és egy egész élet benne van, lepereg elottünk Claude apjának az élete, és Claude élete is egészen eddig a pillanatig. Az Aquarius címu számhoz tartozó nyitójelenet, a kamerába süto nappal, a fekete énekesnovel már boségesen elegendo mértékben felszabadítja a remekül megírt forgatókönyvet, úgy, hogy Forman innentol akár hátra is dolhetett volna. De nem tette. Forman pontosan úgy viselkedett, mint a riporter, akit kiküldtek egy kis helyi tudósítás elkészítéséhez, de az események magukkal ragadták. A film minden egyes jelenetén érezni, hogy nem egy izzadságszagú "remake"-je a színpadi verziónak, hanem egy vadiúj dolog születése. Tény persze, hogy 1979-ben a Hair már egy majdnem 15 éves darab volt, tény, hogy Johnson, Nixon és az egész Vietnámi háború már a múlté volt, a filmben mégsem ezt érezni, minden egyes jelenetébol ugyanaz a levego árad, ami az 1969-es Woodstock-i fesztiválon volt belélegezheto. Amúgy a film a darabnak meglehetosen kraatív adaptációja, már csak azért is, mert a színdarabbban eredetileg Calude is egy hippie volt, aki végül elment Vietnam-ba, és valljuk be, ennél a filmbéli megoldás nagyságrendekkel jobb.


Forman eredetileg nyilván egyfajta emléket akart állítani ennek a fantasztikus színdarabnak, illetve a Vietnámi háborúnak, és vegyük figyelembe, hogy a Szarvasvadász 1978-ban jött ki, hogy az Apokalipszis Most (1979), Szakasz (1986), vagy a Full Metal Jacket (1987) vagy a Született Július 4-én (1989) filmeket ne is említsük. Az Eper és Vér (1969), vagy a Zabriskie Point (1970) idoben tényleg a hippie-éra szülöttei, ám szellemükben, jelentoségükben kicsit elmaradnak 10 évvel késobbi testvérükénél. Hogy hogy lehet ez?

Ilyen a tudati fejlodés, úgy látszik, ennyi ido kellett ahhoz, hogy még a hétköznapi amerikaiak is kezelni tudják a gondolatot, hogy Vietnám borzasztó volt, borzasztó nagy hiba, illetve bun.


Az újságírók persze mindent elkövettek annak idején, hogy ezt leleplezzék, Nixon-t is éppenséggel újságírók buktatták meg (illetve a háttérben Mély Torok). Úgy látszik, ennyi ido kellett ahhoz, hogy ezzel a traumatikus élménnyel kezdeni tudjanak valamit. Mindenesetre Milos Forman "emlékmu állítása" roppant nagy szelet kavart világszerte. Forman annyira mesterien építette meg ezt a filmet, hogy bárki, aki megnézte, egész egyszeruen egy fura idotripen vehetett (és vehet ma is) részt. Mesterien keverte a (nyárs) polgári elemeket a féktelen, vad és szabad megoldásokkal. Egyrészrol ott vannak sasszézó lovak, a lábaikkal dobogó bizottsági tagok (melyekkel Forman a modoros vígjátékok számára iskolát teremtett), másrészt ott vannak az olyan felvételek, amikor a kamerába belesüt a nap, mi pedig visszarepülünk az idoben - egész 69-ig, egész Woodstock-ig. A nem zenés jelenetek is mesteriek, ezeket a roppant erosen hullámzó érzelmek jellemzik, amihez a zene momentán hiánya külön drámai hatást ad hozzá. Az egész azonban nem annyira mesterségbeli, szakmai teljesítmény, hanem sokkal inkább egy döntoen spirituális tett.

Milos Forman-t felszabadította a zene, a darab, Woodstock és a hippie éra, o pedig most cserébe felszabadította a darabot, mégpedig egy megkerülhetetlenül klasszikus filmmé. 1980-ban Oscar-ra még csak nem is jelölték a Hair-t, a Golden Globe-on pedig még a legjobb musical/vígjáték kategóriában sem nyert. Mellesleg a legjobb dráma díját is akkor a Kramer Kontra Kramer nyerte meg, szemben az Apokalipszis Most-tal (!). Ennyit ezekrol a díjakról, illetve ebbol is látszik, hogy bár már 1980-at írtunk, abszolút felszabadító és forradalmi tett volt ezt a filmet létrehozni.

Bár manapság a zene, amit milliók hallgatnak, még ritmusában sem hasonlít a Hair zenéjére, bár manapság a drogokról tudjuk, hogy a különféle maffiák pénztárcáját gyarapítják, szervezetünkbol pedig évtizedekig nem ürülnek ki (itt természetesen nem a hasisra és nem a marihuanara gondolunk), tudjuk, hogy a szex óvszer alkalmazását teszi szükségessé, a Hair minden ízében ugyanúgy nagyszeru, felemelo élmény, mint amilyen 1980-ban volt. A szabadság (amit szemétség "szabadosságnak" titulálni), a mások iránt táplált tolerancia, sot, egyéb érzelmek, a pozitív, humánus gondolkodás, látásmód sosem mennek ki a divatból, meg ha ki is mennének, annak is egyedül csak az illeto divathullám látná kárát. Vannak örök, kultikus, klasszikus dolgok, ilyen a Hair is. Ha valaki az utolsó képsorokat nézi, már a csodálatos hangú énekesno elég volna az un. katarzishoz, de a képen ott van az a sok-sok ezer fiatal, akik abszolút pozitívan egyetlen állítássá surusödnek, miszerint baromira nem kellene megtámadni más országokat, és úgy általában embereket ölni, mert ez közönséges tömeggyilkosság, és bár az intenzív eszétikai élménnyel vagyunk elfoglalva, közben rájövünk arra is, micsoda fantasztikus erot képvisel ez a film.