Magyar Napló

Ivan Lessa

A nem írás keserves művészete

Attól fogva, hogy 1941-ben Săo Paulo-ban betöltöttem a hatodik évemet, azt a szokást vettem fel, hogy legalább kétszer egy héten apámmal moziba vitettem magam. Bementünk a Santa Helenába, kijöttünk, mentünk a Cinemundiba. Utána, már késő délután, elbandukoltunk a Farnciscano-ba, a Líbero Badaro-n, egy csapolt sörért (neki) és egy habos kávéért (nekem). Miközben ősömnek a legkirívóbb különbségeket magyaráztam a Columbia és az RKO sorozatai között (vágás, kontraszthatás, cselekményszövés), gondtalanul ballagtunk, és csak arra ügyeltünk, hogy ne tapossunk rá a diákok holttesteire, akiket az akkori diktátor, ha nem tévedek, Obdúlio Vargas golyói terítettek le. Amikor végigmentünk a Direita utcán, ökölcsapásokkal és rúgásokkal igyekeztünk visszaverni a koldusok és az északkeleti vendégmunkások ostromát. A Patriarca téren színleg tudomást sem vettünk az utcai drogárusokról, és mintha nem is hallottuk volna az arabokat, akik anyjukat, lányaikat és nővéreiket kínálgatták ("Szakállat vágnak, hajat nyírnak és bajuszt igazsítanak, bizsony, uram!") némi aprópénzért. Az sem volt ritkaság, ha egy szökött négerbe botlottunk, rendszerint valami irodalomkritikusba, aki a börtön és a szokásos huszonöt korbácsütés elől menekült.
(Itt Londonban is ugyanaz a szelíden őrjítő eső szitál homlokomra, mint a Săo Pauló-i, miközben annak az örökre elveszett időszaknak az emlékeit csipegetem össze.)
Ott ültünk egy asztalnál Mário de Andrade-val, Francisco Mignone-val és egy kövér hölgygyel, akinek a neve most nem jut eszembe. Látom magam előtt Cisz Mimi vidám és rokonszenves tányérképét, mely nevet Otto Lara Resende adta az idejekorán leköszönt, felejthetetlen zenetudósnak és szépírónak. A társalgás a zene körül forgott, pontosabban zenei műfajok körül, egy magam korú és kifinomultan érzékeny kisfiú számára szörnyen ijesztő nevekkel: tambá-taja, maguary, escubidu, gury-mirim, japyassu, almeida, prado - egészen úgy éreztem magam, mint Noah Berry Jr. a Rejtelmes szigetben: akárha vérszomjas és lármás bennszülöttek táncoltak volna körülöttem. Különben is, sohasem érdekeltek a zenei primitivizmusok. Épp akkoriban verekedtem át magam azon az elkerülhetetlen korszakon, amely minden gyereknek kijut azzal a szirupos Mahlerrel, és az akkori közízlésnek engedve azon igyekeztem, hogy megismerjem egynéhány észak-amerikai együttes chartját, kiket abban az időben úgy tartottak számon mint "újítókat": Boyd Raeburn és Claude Thornhill, ez a két név jut most az eszembe.
Cisz Mimi (ez az Otto mindig megérte a pénzét!) kérdéssel fordult hozzám - merthogy annyira figyelmes volt - a maga utánozhatatlanul népies ízű tájszólásával:
- Hát te, bájos gyermek, mi lészen törekedésed, ha egyszer reád köszönt a fizikai és kronológiai érettség kora? Író leszesz, miként atyád?
Magam egy igazi brazil mozdulattal belecsíptem az elhaladó pincér ülepébe, és zengő basszusommal így válaszoltam:
- Írni az égvilágon mindenki tud. Ha valami nehéz, hát az a feljegyzések készítése. Ahhoz már tehetség kell. Jegyzetelni fogok. Majd álmom valódiságát és tehetségemet bizonyítandó, magam elé kaptam egy söralátétet, és élve a ragyogó alkalommal, beleróttam egypár csak számomra érthető szót.
A csend köpönyege borult asztalunkra. Hallani lehetett, ahogy kint, a Paulista sugárúton hangos szellentésekkel elhúz egy Mattarazzo.
Mário de Andrade egészen haláláig küldözgette nekem hosszú, gyengéd és ékesszóló leveleit. Soha egyikre sem válaszoltam: teljesen lekötöttek a jegyzeteim. 1958 márciusában elkótyavetyéltem az egészet kétezer-ötszáz guarujáért (azt hiszem, az idő tájt ez volt országunk hivatalos fizetőeszköze); mindenesetre a bankókón indiánok szerepeltek testi meghittségben kisebb és nagyobb formátumú vadállatokkal (még jó, hogy egy ilyen pénz nem lehetett túl sikeres; panasszal azonban inkább a Nemzetközi Pénzalaphoz kéretik fordulni). Az évek teltek - helyesebben száguldottak a maguk egyhangúságban, miközben egy gonosz manó bottal a kezében eszeveszetten rohangált le-föl -, én pedig megszállottan jegyzeteltem. Itthon három szekrényem van a zsúfolásig megrakva jegyzetekkel. Ha valaki egyszer megkísérli rendszerbe rakni vagy szétválogatni őket, azt Osvaldo Aranha biztosan beszédébe foglalja majd az ENSZ-ben. Egy üres papírlap sohasem ébresztett bennem kísértést, nem úgy egy üres marlborós doboz, a Times valamelyik sarka, egy Viyella-ing hófehér kézelője, egy szalvéta a Bombay cukrászdából! Volt egy macskám, Cetim, egy vidám és hízelgő teremetés, szeretett engem. Valamelyik októberi délutánon, amelyek itt Londonban éppoly dögunalmasak, mint Autran Dourado írásai, hirtelen ihlettől indíttatva (vodka, jégkocka, citromkarika) a macskába róttam bele ezeket a valamelyik riói szatirikus hetilapba illő halálos szavakat: "Kéz a kézben álltunk a fedélzeten, én meg a - hogy-is-hítták-a-nőt? -, és hajónk, az Erzsébet királynő az Arpoadortól úszott velünk a Posto Seis felé, by appointment to Her Majesty the Queen." Cetim felfordult, engem viszont nem vitt rá a lélek, hogy eltemessem vagy kihajítsam a szemétbe a jószágot az ihletett szavakkal. Persze elég lett volna, ha átmásolom az egészet valami másra. Csakhogy ez nem így megy a jegyzetelésben. Cetim, testén üzenetemmel, most holtan hever és rohad a szekrényben. Ha jobban utánagondolok, azt hiszem, lennie kell ott még egy elhunyt szeretőmnek is - Ismmęnia? Clodovilda? - epigrammákkal a hátán. Rémlik, hogy rajta egy másik kedvelt módszeremet alkalmaztam: a beégetést a cigaretta parazsával. Nem tudom, utána kell néznem.
Egyszóval buzgón jegyzetelek. A könyv a csóróknak való: olyanoknak, akik a Veja-t olvassák, akik a brazil közönségnek írnak, akik a Globo-val állnak vagy álltak szerződésben. Mint komoly emberhez illik, tisztában vagyok a gyengéimmel. Alighanem idő kérdése csak, és engedni fogok a kísértésnek, és ott végzem majd, akárcsak az a szerencsétlen, aki elrabolta azt a követet az Araguaia utcából (megfigyelték, hogy hétről hétre több az ilyen eset?), hogy közzé fognak tenni és elemzéseket írnak rólam. Amilyen pechem van, valószínűleg valamelyik olariai szélsőbalosnak jut majd eszébe azok közül, akik a Buffalo Egyetemen tanultak Affonso Rommanno de Santannával, hogy vitárra bocsásson - vagy ami még rosszabb: dicsérni kezdjen - valamelyik lehangoló nevű szálloda, mint amilyen a Maksoud-Plaza, konferenciatermében. 1968 valamelyik napján felpattantam Joyce nevű motoromra - irány a nyugalom, a száműzetés és az Almirante Canning hajó -, azzal olajra léptem. (1968 nagyszerű év volt ahhoz, hogy az ember maga mögött hagyjon bármiféle helyet.) Nem akartam és azóta sem akarok hallani többé Banániáról, ahogy magamban becézem azt a nyúlós jólétet, ahol maguk "élnek".
Ezen a ponton a felvilágosult olvasó, aki megvásárolta Marguerite Yourcenar könyvét, és fenomenálisnak találja Marcílio da Souza-t, bizonyára felfedezett némi diszkrepanciát és Telmo Martinho rószaszín blazerének gombjait csavargatva feltette magában a kérdést: "De ha ez a pofa itt azt állítja, hogy nem ír, akkor én hogy kerülök ennek a szövegnek a közepébe?"
A válasz, nyájas és felvilágosult olvasó, igen egyszerű: először is, maga egy idióta, mint mindazok, akikkel körül van véve; másodszor, egyes-egyedül azért írom e sorokat, mert egy vagyont ajánlottak érte, méghozzá dollárban, nem pedig conchában, tatuiban, goiabasban, marajósban, guararapesben, canudosban vagy tudom is én, milyen pénzben, ami éppen forgalomban van arrafelé; harmadszor pedig, annak ellenére, hogy sohasem láttam egyetlen példányát sem ennek a fényes magazinnak, a Statusnak, biztosra veszem, hogy egy oldalon jelenek majd meg a szakállas nővel, a legújabb hangos berendezés ismertetésével, és annak az italnak a receptjével, amelyet kizárólag magas pohárban szabad felszolgálni, kis piros ernyővel díszítve. Ezek voltak a feltételeim.
Kinyitottam az egyik szekrényt. Kivettem belőle azt, ami éppen a kezem ügyébe esett. Ráérősen boncolgatom a tartalmát. Van még néhány ívnyi papír, ami az életben nem fog megtelni. Ó, én unalmas Banániám!
Székely Ervin fordítása



Ivan Lessa
Magas épületek éjszaka 1
Megboldogult testvérem volt az, aki nagyon ösztönzött. Kiskoromtól fogva az istennek se tettem le a könyvet. A betűk világa akkor tárult föl előttem, amikor Alagoast magunk mögött hagyva - egyik nagybátyám személyesen járt közben dr. Getúliónál2 a Minisztériumba történő áthelyezés érdekében - Rióba költöztünk. Egy év sem kellett hozzá, és legkülönfélébb írásaimat már az olyan tekintélyes hírlapokban jelentettem meg, mint az O Imparcial, az A Pátria, az A Batalha, az O Radical és az A Noite3. Az olyan hetilapok is, mint az A Noite Ilustrada, a Pan, a Jornal das Moças, a Tico Tico és a Carioca4 szinte már rendszeres gyakorisággal közölték irodalmi és zsurnalisztikai elmélkedéseimet. Ahogy bármely más hivatásosnak, a mindennapi prózai megélhetés érdekében nekem is többször le kellett mondanom hőn óhajtott célomról. A hazafias versek és a szerelmes történetek sem voltak idegenek számomra. És apám könyvtára ugyan hányszor nem juttatott néhány 50 vagy 20 milréis-es bankóhoz: a Gondolkodás gyöngyszemei, a Különös szólások, mondások és a Híres emberek élete című könyveket forgattam ott.
Törzshelyem, ahogy megannyi más művészé, a Mauá tér volt, ahol a Tourist-ban vagy a Mauá-ban, egy-egy pohár sör és húsos pite között, mi, igazi álombankárok, társalogva és adomázgatva a Művészet csillogó aranyára váltottuk át a valóság durva bankóit.
A kereskedelemtől övezve - köröttünk hajózási, export-import társaságok és pénzváltó irodák -, a modern korra jellemző, vibráló összhangban éltük társasági életünket. Lehet, hogy a dollár volt a király, ám mi voltunk a dalnokai. Asztalunknál mindig akadt hely egy-egy udvari bolond, udvarhölgy vagy társalkodónő számára. Az igazi nemesség csupán a tehetségeket különbözteti meg.
Valaki, ott a Mauá tér 7 szám alatt, a pincérnek intve így szólt: "Most a Vár alagsorában vagyunk! Igazán csak itt uralkodhatunk! Amikor a lifttel felmegyünk a 22. emeletre, akkor csak hivatalos közleményeket adunk le!" Ez nyilvánvalóan a PRE-8-ra, a 980 kilohertzen, 25 kilowattal, középhullámon sugárzó Nemzeti Rádióra vonatkozott, amelyben én is mondtam a magamét. Vászon öltönyöm zakózsebében lapult egy kétflekkes, gépelt anyag a Keleti legendák és a Most maga mesél című műsorok számára, mintegy tíz percnyi "adásidő", ami legalább 150 milréis-t ért.
Miután elviccelődtem egy csinibabával, és barátságosan üdvözöltem a reklám- vagy a műsorigazgatót, beálltam ahhoz a lifthez, amelyik csak a tizedik emeletig ment, és az ötödiken kiugrottam, hogy átbeszéljem a Carioca számára készített anyagot. Vagy a harmadikon, ha éppen fizetésnap volt. Aznap éppen Rodriguessel kellett találkoznom az ötödiken, hogy leadjam neki a riportot, amelynek a Hogy kajálsz? címet adtam. Három flekk az éter kiemelkedő személyiségeinek kedvenc étkeiről. Ezt, mint Hélio Távora jegyeztem, hiszen Édel Tavares néven, ugyanabban a hónapban, a Tico Tico Almanachja a Brazília zászlója és a Vamos ler5 a Hiábavaló szerelem című írásaimat jelentette meg. Rodrigues állva olvasta el fáradozásom gyümölcsét. Háromszor emelte föl a köpőcsésze fedelét, és nyolcszor köpött bele. - Ez a nagy pára- mondta magyarázatképpen. - Pontosítsd, hogy ki is ez az argentin dietetikus, ez a Pedro Escudero! Szúrd be, hogy egy tál vitaminokban gazdag étel többet ér, mint egy egész fazék lisztből készült eledel! Húzd ki Bidu Reis kedvenc ételét, mert a nő kiemelt szerepet kap a születésnapi műsorfolyamban. Ez meg itt, hogy Albertinho Fortuna legszívesebben sült vagy nyers banánt majszol kávéval, tényleg igaz? Hm. - Fogta a piros ceruzát, és a papírt a falhoz nyomva, megváltoztatta a címet. - Ez a Hogy kajálsz? még visszaüthet. A címe ez lesz: Mi a kedvenc étele?. Rendben van. Csak így tovább! Hétfőn három után várlak. Van itt egy ötlet, amit meg akarok veled beszélni.
Ezt a mázlit! A liftben Gracindo és Saint-Clair Lopes. Utóbbi a kérdésemre kategorikusan azt válaszolta: - Kedvencem a filet mignon krumplival -, erre Gracindo: "Nekem meg a vatapá vatapával6! Desszertnek pedig eper tejszínhabbal! - Gyalog mentem föl a hetedikre, megkértem Renatinho-t, hadd használhassam a gépét - ezzel tartozott is nekem az "I'm dreaming of you" szövegéért - és átdolgoztam az anyagot, Gracindo és Saint-Clair válaszait is beleszőttem, majd lementem két emeletet, az irományt Salivára bíztam azzal, hogy legyen szíves, adja oda Rodriguesnek. Pénztár, és köszöntem szépen. S hogy én a legszívesebben mit eszem? Hát nagy adagot, és napjában kétszer, ni minimis, s'il vous plaît.
A Touristban egy pohárka világost kértem. Fájdalmam csillapítására, ahogy Fraga szokta mondani. Barcelona szolgált ki. Mindig volt nála papír. Ismerte a brazil rádiózást és újságírást. Valóságos dumagép volt ez a Barcelona. - Ezt kapja ki! - mondta. - A Tejút lefelé lépdel, s közben búcsút int az égen. Na? Ha tetszik, a magáé. Egy húszasért a folytatást is megkapja.- Befektettem. A kis spanyol már többször kihúzott a csávából. Tizenötöt lealkudtam, ötöt kapott. Dagi ült oda az asztalomhoz, és ígért egy ezrest, ha este hét előtt megoldom a helyzetet. Ügyesebben játszottam vele, mint Valido, aki hétfő óta a Flamengo csatársorának a szélsője. Délután három óra volt. Ideje volt blokkolnom a főhadiszálláson, a Nice-ben, és megtudnom, hogy is mennek a dolgok. Kértem, adjon nekem két órácskát, és fölszálltam a Lapa és a Mauá tér között járó hatosra, amelyről a Mem de Sá-nál ugrottam le, egy megállóval a Visconde de Maranguape előtt. Elgyalogoltam a Riachuelo-ig, ahol Conceiçao-nál, az ügyeletes portásnál érdeklődtem ismerősünk felől, majd fölmentem a 301-es lakásba, Dona Olga-hoz. Éppen nem volt nála vendég, sörrel kínált, és a változatosság kedvéért nem húzta össze magán a pegnoir-ját. - Hadd halljam! - mondta. - Hat adag kokain és három ampulla Demerol. - Két hete nálam van a revolver, amit kértél. Elviszed vagy nem?- Menynyi lesz ez összesen? - Kettő ezres kereken! - Adok ezerötszázat, és már itt sem vagyok! Kérte, hadd nézhesse meg előbb. Az asztalra tettem a három bankót. - Soha nem nyitod ki az ablakokat? Ez ártalmas! - Nem akarom, hogy a szomszéd berágjon! Várj csak! Kitettem az erektől duzzadómat. Az asztalon hagyta a szappantartót. Leült. A rádióból a Nápolyi hangok szólt. Négy százast érő folt a nadrágomon. - Rögtön megszárad! - Csókollak, édesem. - Lássalak ám, lovagom! - Hercegnőm! - Szépfiúm!
A Nice-ben elkaptam Varelát. Nála volt a szöveg. Úgy javítottam át, hogy kihúztam két, Roosevelt asszony jótékonyságát ecsetelő mondatot, és leszignóztam, így engedélyezve a műsor országos sugárzását. Hivatalosan, mindent a szabályok szerint. Egy vékonyka srác, aki úgy nézett ki, mint akiből egy nap új Orlando Silva válik, a tesztről érdeklődött. Varela hétszáz milréis-t adott nekem százas bankjegyekben. Eltaxiztam a Német-Brazil kereskedelmi kamaráig, az Alfândega utca 48-ba, ott egyenesen be a német irodájába. Vajon melyik zsebemben lapul a Lloyd hajók francos menetrendje? Egy ötszázas, és a család hálásan köszöni. A taxi pedig várakozott. Percenként kétszáz réisért. Az elindulás három milréis. Hat milréis nyolcszázat mutatott. Vissza a Mauá térre! Uram, maga a rádióban dolgozik? Én zeneszerző vagyok. Halljuk! Harminchat taktust hallgattam meg egy vadonban élő keserveiről, aki végül a Touristban kötött ki. Hol van a Dagi? Barcelona, adjon egy konyakot! Látta …-t? A Gamboába ment. Árverés van. Már jön is. Papír. Fehérséged édes, tiszta, szelídséged szép himnusza, szívünk leghőbb békevágya. Beszúrni a Tejutat és az égi búcsút! Péntekig búcsúzom, oké, megyek a Tico Tico Almanachjáért. Jaj Dagi! Balul ütött ki. Gond van. Az emberek. Kemény a helyzet. Két ezres. De a legjobbikból. Hadd lássam! Én már a taxiban ketté vettem. Bevágta magát oda, be az "irodába", három adaggal és három ampullával. Három adagot megtartottam, ha még szükség lenne rá. Dagi úgy jött vissza, hogy öröm volt ránézni. Két ezres. Dagi, mennem kell! Mit gondolsz, hogy szólna ez a Karneválon? Máris tündökölt.

Halász! Sellőt kéne fognom,
legyen kivel játszadoznom.

Hohóhó. És még tovább, csak így szóljon. A gyufásdoboz tehéntrágya durva kezében. Az ember látja. Találkám van egy kaszinói istennővel. Az Urca-kaszinóból? Az Atlântico-ból. Az Urca lányait mind ismerem. Milyen betűvel kezdődik a neve? Dagi, mennem kell!
A Visconde de Inhaúmán indultam el, a Nemzeti Kincstár felé. Hat után néhány perccel, villámgyorsan ott termett Caldas. Felordított. Menynyi? Kétezer-ötszáz. Váratlanul kapott el. Üljünk le, és beszéljük meg a dolgot! A Rosário-ban, Brazília-Portugália meccs, bőségesen megvacsoráztunk. Szóból ért az ember. Még átmentünk a Brahma Bárba megnézni, hogy ott van-e a félfülű, kreol férfi, akinek a hiányzó füle helyén egy rózsaszín barázdás, fekete karfiol árválkodik. A Botafogo utánpótlás-csapatának csere kapusa vállalta, hogy megmondja neki: este tizenegyig biztosan a Copacabana Palace melletti Wonder Bar-ban leszünk. A Palace Hotel előtt felszálltunk az ötvenhármasra, a Siqueira Campos-on ugrottunk le, az út hátralévő részét gyalog tettük meg.
Arról beszélgettünk, hogy álmaink a szemünk előtt foszlanak szét. Hogy az életben minden csak illúzió. Mígnem egy fekete Ford állt meg előttünk, Gilda és Helena pattant ki belőle, és integetett nekünk.

Csaba Márta fordítása