Magyar NaplóHarmonizáció és kölcsönös elfogadás
Michael Gahler 1960-ban született Németországban. Mainzban és Dijonban végzett jogot. Az Európa Parlament képviselője, az Európai Néppárt Frakció tagja, az EU Parlament Litván Interparlamentáris Delegáció alelnöke. Először arra próbáltam választ kapni, milyen szálak fűzik Litvániához?
- 1995. és 1999. között hazámban a Külügyminisztérium kötelékében dolgoztam, a Balti Államok és a Balti Tanács tanácsadójaként. Innen származik elkötelezettségem.
- Úgy tudom, Magyarországhoz még régebbi kapcsolat fűzi.
- 1993-tól a Kereszténydemokrata Unió Külkapcsolatokért Felelős Hivatalának voltam a tanácsadója. Ebben az időben valóban módom volt közeli kapcsolatot teremteni a kereszténydemokrata szellemiségben működő magyarországi pártokkal: az MDF és a KDNP tisztségviselőivel.
- Hogyan látja a csatlakozó országok helyzetét?
- Ezek az országok a csatlakozási feltételek teljesítését illetően más és más helyzetben vannak. Kulcskérdés a gazdasági és a politikai reformok sorsa - talán mindenütt az utóbbi a kevésbé problematikus. Ha Észtországot és Magyarországot hasonlítanám össze, azt mondhatnám, Észtországban kemény kézzel vitték végig a reformokat. Bármelyik pártot tekintem, reform-elkötelezetten cselekedett. Magyarországon "fél szívvel": bármelyik pártot tekintem, nem volt következetes a reformok iránti elkötelezettség. A kereszténydemokrata szellemiségű körökben komoly tehertételt jelent az összefogás hiánya: időközben kettéhasadt az MDF és a KDNP is. Ezen az oldalon mintha hiányozna az a politikai felismerés, hogy a választóknak összefogásra van szükségük, annak alapján tudják biztosan eldönteni, hová adják szavazatukat. Az 1997-es, 1998-as, 1999-es országjelentések alapján mindazonáltal elmondható, hogy a piacgazdaság Magyarországon folyamatosan fejlődik. A reformokkal kapcsolatos észrevételem inkább e fejlődés ütemére vonatkozik, amely lendületesebb is lehetett volna. Az Európai Unióban - a Parlament szintjén - Magyarországot rokonszenv övezi: a csatlakozó országok körében az elsők között tartják számon. Véleményem szerint a Közösségi Vívmányok, az Acquis szerint túl magasra teszik a mércét, nemcsak a jelölt országok tekintetében. Ha a tagországok a saját portájukon körülnéznek, az Aquis szerint jócskán van tennivalójuk. Betűt betűhöz, realitást realitáshoz ildomos mérni. A jelölt országok realitását az Unió realitásához jogos hozzámérni, nem pedig az Unió "betűjéhez", az Aquis-hoz.
- Hogyan jellemezné általánosságban a néppárti, tehát a konzervatív és a szocialista, valamint a liberális megközelítésmódot az európai politikai gondolkodás és döntéshozatal gyakorlatában?
- Európa a szociális piacgazdaság gyakorlatában él, ahol cél előmozdítani a versenyt, közben megteremteni a szociális biztonságot. A konzervatív oldal az individuális megközelítés híve: mindenkinek készségei szerint akarja megadni a fejlődés lehetőségét, segíteni a gyengét. A szocializmus a kollektív megközelítés híve, célja a "mindenkinek egyenlő esélyt". Az individuumot, az egyént nem saját készségeinek kibontakoztatásában segíti. A kollektívát segíti, a kollektívának kér jogokat: ebben az eszmerendszerben sérül a személyesség. (Mindez történelmi torzulásain is "tapintható": amint a személy mást mert mondani, tudni, érezni, mint amit a szocializmus prófétái szerint tudhatott és érezhetett, rendszeridegenné vált.) A konzervatív gyakorlat mindenkit saját, személyes képességei, készségei kibontakoztatásában kíván segíteni. A liberalizmussal szemben azonban a konzervativizmus nem marad meg pusztán az individuum szintjén. Továbblép azon értékek felé, amelyek a személynek a legfontosabb kapaszkodói. Érthető: ha az államnak feladata a személy kibontakozását segíteni, elsősorban is védenie kell mindent, ami ennek a személynek életlehetőséget biztosít. Eszerint a személy számára az első védendő érték a család. A liberalizmus a személyt ebben az értelemben magára hagyja, nem tekinti védendő értéknek az egyén legfontosabb kapaszkodóit, egzisztenciális bázisait: sem a családot, sem a vallás. A konzervatív gondolaton alapuló politika állami feladatnak tekinti ezeknek az értékenek a védelmét. Itt van például az abortusz-vita. A liberalizmus az abortusz-liberalizáció híve, ennél többet nem kíván foglalkozni az üggyel. A konzervatív felfogás szerint a kérdés nem zárható le azzal, hogy ez a nő joga, a döntést hozó nő segítségre szorulhat, ezért az abortusz-ügyet társadalmi kérdésnek is tekinti. Tartalmi szinten - nézzük a német példát - végül ugyanoda jut: tiszteletben tartja, hogy ezt a döntést meghozni a nő joga, de társadalmi szintű védelmi technikákat épít be. Németországban a bűnügyi, az orvosi és a genetikai indikáció feltétel nélkül alap az abortuszra. Ha azonban szociális indikációról van szó, felmerül a társadalom felelőssége. Tanácsadó-irodák állnak rendelkezésre, amelyek feltárják a segítségnyújtás módjának összes lehetőségét. Ebben a gondolatrendszerben is a nő dönt, miután felkínálták neki a segítséget. Nyilván az is fontos, hogy a társadalom mennyire gyermekbarát, hogyan biztosítja a gyermekvállalás keretét: gyermekintézményeket, játszótereket, pénzbeli támogatásokat, erkölcsi megbecsülést. Érdekességként említem, ahol az állam támogatta az abortuszt, vagy nem törődött vele (ilyenek a volt szocialista országok, még Lengyelország is, ahol pedig a katolicizmus mindig elég erős volt), ott most a társadalmi nyomás is az abortusz-liberalizáció irányában hat. Ahol a katolicizmus erős, és az állam is tiltotta az abortuszt, ott a társadalmi közhangulat ma is abortuszellenes.
- Hogyan látja a tagországok között a harmonizáció, a közeledés lehetőségeit, illetve korlátait?
- Nem minden területen szükséges a harmonizációra törekedni. A kétféle uniós technika egyike a harmonizáció, de ugyanilyen fontos a másik, a kölcsönös elfogadás. Vannak területek, ahol cél a harmonizáció, ezen belül is vannak enyhébb és keményebb eszközök. A környezetvédelem tűri, sőt kívánja a közös szabályozást, a harmonizáció legerősebb eszközét. A piac szabályozása ugyanígy. Kevéssé tűrné a harmonizációt a szociálpolitika - igen különböző rendszerek élnek egymás mellett Európában, amelyeket nem szükséges integrálni. Meglátásom szerint ezen a területen a kölcsönös elfogadás a célszerű. Eszerint működik a nyugdíjrendszer: a tagországokban letelepedő munkavállaló onnan kap nyugdíjat, ahol a járulékot befizette.
- Mi a véleménye a vallás Unióban betöltött szerepéről?
- Az európai kultúra a nyugati kereszténységben gyökerezik, Európában ez az uralkodó kultúra. Ebben a társadalomban nagyon mély gyökerei vannak a kereszténységnek, annak ellenére, hogy a társadalom tagjai ezt egyre kevésbé becsülik, egyre kevesebben vallják vallásként, de eszerint élnek - úgy vélem, Közép- és Kelet-Európában is. Egyre kevesebben tudják, hogy miért ünnepnap a vasárnap, de elfogadják.
- Franciaországban a tizennyolcadik században, a volt szocialista országokban a huszadik században "guillotine alá tették" az egyházat. Ez mély nyomokat hagyott ezekben a társadalmakban.
- Kétségtelenül. A megvallott kereszténységtől természetes úton is távolodik a társadalom, mégis azokból az alapértékekből él, azokat viszi tovább. Európa keresztény értékeket őriz, ha ezt anonim módon - nem nevezve nevén - teszi is. Azokban az országokban, ahol természetellenes módon elvették az emberek hitét, megfosztották őket vallásuktól, ott az értékvilág is elbizonytalanodott. Egyébként az Európai Unió deklarálja a vallásszabadságot mint alapvető emberi jogot. Ezen túlmenően azonban nincsen aktivitása egyházi, vallási kérdésekben. Németországban nemzeti szinten minden állami aktust véleményez az egyház. Az Európa Parlament elé kerülő kényes - bioetikai, humánklónozás és egyéb - kérdésekben szintén állást foglalnak az egyházak, ezért delegált hivatalaik működnek a Parlament mellett.
Detrich Zsuzsanna
