Magyar Napló

MEZEI BALÁZS

Ezredvégi számvetés

AVAGY
Csak az adottal való gyökeres szakítás tehet képessé arra, hogy az emelkedés elképzelhetetlen fázisaira jussunk

Bevezetés

Mit ér kétezer év az emberiség történetében? Mit ér három-, négy- vagy ötezer év? Úgy tudjuk, hogy a mai emberiség mintegy tízezer évvel ezelőtt indult el a máig érő fejlődés útján; úgy tudjuk, hogy egymástól elkülönült területeken, egymástól térben és időben függetlenül vette kezdetét az a kibontakozás, mely a mai emberiséghez vezetett. De már ezt megelőzően, több millió évvel ezelőtt is éltek emberek, több millió éven át gondolkoztak önmagukról és környezetükről. S már az ember előtt is létezett élet, sokszor olyan biológiai formákban, melyekről csak föltételezéseket fogalmazhatunk meg. Mi tehát az élettani formák sokaságához képest az emberi lény mai biológiai formája? Mit jelent az emberiség történelem előtti évmillióihoz képest az a kultúrtörténet, melyről legalább halovány fogalmunk lehet? S mit jelent a tízezer éves kultúrtörténethez képest a mi eltelt kétezer évünk?
E kérdések olyan szempontból fogalmazódnak meg, melyet minden további nélkül természetesnek veszünk. Úgy tanultuk, hogy az emberiség szakadatlan fejlődése az őskorban vette kezdetét, majd korszakokon keresztül elvezetett az európai emberiséghez, az ipari és technikai társadalmak kialakulásához, a mai emberiség bonyolult képletéhez. De mást is tanultunk még - mi, akik az előző társadalmi rendszerben iskolázódtunk, s azok is, akik az elmúlt tíz év alatt, hiszen ez a rövid időszak nem volt elegendő ahhoz, hogy megszabaduljunk a történelem mivoltáról, a fejlődés jellegéről és irányáról kialakított ideológiai állításoktól. Kissé mintha még ma is úgy tudnánk, hogy a történelmi fejlődés korábban soha nem tapasztalt csúcspontját a szovjet társadalmi rendszer jelentette, mely már a Krisztus utáni 1980-as években - saját, ünnepélyes bejelentése szerint - átlépett fejlődése legvégső és örökös fázisába: a kommunizmusba. Mintha még ma sem tudnánk másról, mint az osztálytársadalmak küzdelméről, az ősközösségről, a feudalizmusról, az újkorról, abban az értelemben, ahogyan ezt a mitikus proletariátus teoretikusai állítólagos tudományosságukkal megállapították. Mintha még ma is úgy tudnánk, hogy az emberiség fejlődése lineáris vonal, mely a kezdeti primitivitástól a jövőbeli tökéletességig tart.
Felocsúdtunk-e már abból a robajból, melyet az általunk ismert történelem egyik legádázabb rablóbirodalmának összeomlása okozott? Leszámoltunk már azzal az illúzióval, melyet a köznapi élet, a kultúra, az oktatás, a tudomány területén ránk kényszerített e birodalom barbár bürokráciája, melyet abból a célból hoztak létre és tartottak fenn, hogy alárendeltjeit vérrel és vassal idomítsa durván összeeszkábált hazugságokra? Megtanultunk végre visszanyúlni saját hagyományainkhoz, vagy még inkább: saját emberségünk alapjaihoz, ehhez a lágy és szinte megfoghatatlan esszenciához, mely oly könnyen elrejti magát és megnyilvánulásaiban oly könnyedén veszi föl környezete riasztó torzulásait? Megtanultunk már újra szabadon, emberként élni és gondolkozni? Megtanultuk végre, hogy felül kell vizsgálnunk tudásanyagunk legnagyobb részét, le kell számolnunk az adott történelemképpel, a tudományok mítoszával, az ideológiák hazugságával, melyek a világot a maguk kényük és kedvük szerint akarták átszabni és az uralmuk alá hajtott népeket ennek szellemében kinevelni? Megtanultuk végre, hogy merre keressük az igazságot, hol reménykedjünk az ember és közössége valódi fölemelkedésében? Avagy a fullasztó hazugságok összeomlásával még ma is vak büszkeséggel viseljük saját torzulásainkat tudásban, erkölcsben, kitekintésben, köznapi gyakorlatban?
Bizonyára hosszú idő kell ahhoz, hogy a lehető legteljesebben megszabaduljunk megannyi erőszakmítosz szellemi és természeti maradványaitól. Különösen hoszszú idő kell ehhez, ha e mítoszok egy része történelmileg és lélektanilag mélyebben gyökeredzik bennünk, mint az elmúlt néhány évtized vagy ennek magatartásbeli hatásai. Hosszú idő kell ehhez, ha megfontoljuk: a kortárs világ a maga kétszáz évével, egy lineáris történelemkép képzelt csúcspontjaként, eltakarja előlünk nemcsak a történelem teljesebb, komplexebb látását, hanem azokat a tényeket és lehetőségeket is, melyek az elmúlt két évszázad alatt az ideológiák hatására szinte hozzáférhetetlenné váltak mindannyiunkban. Csak akkor juthatunk el az elmúlt évtizedek torzító hatásainak feldolgozásához, ha a legújabb történelmi fejleményeket az elmúlt évszázadok összefüggésében látjuk, s ha bármilyen történelmi fejleményt lélektani lehetőségként fogunk föl. Olyan lehetőségként, melynek kibontakoztatása módunkban állt és áll. Ám e szabadság csalóka: ha nem az ember valódi lehetőségeinek kibontakoztatását segíti, akkor inkább ellenük hat; akkor a látás helyett vakságot eredményez, az ismeret helyett félreértést, a bölcsesség helyett ideológiát, az ember fölemelkedése helyett szédült fanatizálódást.
De az elmúlt időszak eseményei lehetővé tették, hogy felocsúdjunk: azok is, akik talán mindig is látták korunk mivoltának és gondolkozásának hiúságát, és azok is, akiknek erről fogalmuk sem volt. A történelem ilyen eseményei az egyéni sors tragédiáihoz hasonlítanak: valódi üzenetük nem más, mint felhívás a visszafordulásra, a visszatérésre önmagunkhoz, az igazsághoz, az elfordulásra a külsőtől, az erőszakostól, a halálostól. Felhívás arra, hogy ismét elkezdjünk igazán gondolkozni. Nincsenek illúzióim afelől, hogy a Krisztus utáni emberiség harmadik évezrede lényegileg másképpen fog lejátszódni, mint az előző kettő; ilyesmit feltételezni aligha lenne okunk. Noha változó körülmények között, noha az emberi kibontakozás magasabb összefüggéseiben, de lényegében ugyanazt a harcot kell megvívnunk, mint elődeinknek. De ez az "ugyanaz" mindig valami más: mindig másképpen ugyanaz. Azonossága a folytonos módosulások közepette rajzolódik elénk. Ezért kell újra meg újra szemügyre vennünk.

A gondolkozás méltósága
Nem biztos, hogy mindaz, amit természetes módon gondolkozásnak tartunk: maga a gondolkozás. Nem biztos, hogy a természetest, az elsőt, a közvetlent azonosnak kell tartanunk a gondolkozás egészével. Gondolkozásunk hogyanja, a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunk néhány év alatt is gyökeresen képes átalakulni, nem is beszélve az életszakaszok látásmódjának markáns különbségéről. Ezek a szakaszok és vonatkozások valamiképpen a gondolkozás egészeként bukkannak föl előttünk; amikor bennük élünk, csak ritkán ötlik fel, hogy tartalmuk szinte maradéktalanul képes átalakulni. A gyermeki gondolkozásmódot leveti a felnőtt, de mind a gyermeki, mind a felnőtt gondolkozás folytonos változásban áll. Hiszen már egyetlen nap alatt is sokféleképpen gondolkozunk: az ébredés, hangulati és környezeti hatások, majd az elfáradás, az elalvás előtti pillanatok egymástól nagyon különböző gondolkozási formákat képesek megjeleníteni. Folytonos változás ez: a gyermektől az értett felnőttig, a tudatlantól a tudósig, a tapasztalatlantól a tapasztaltig emelkedik. S ezen belül is: tévedések fölismerése és eltávolítása, újabb tévedések igazságként való elfogadása, a gondolkozási változás egyes módjainak magával a gondolkozással való azonosítása: mindez más és más módon gondolkozás. Az is gondolkozás, amikor a valóság gondolásának egyes szeleteit azonosnak vesszük a gondolkozással; s az is, amikor a gondolkozásunkat megszabni kívánó elképzeléseket örök igazságként fogadjuk be és értékeljük. Gondolkozás az is, amiből a gondolkozás a maga sokféleségében kialakulhat; gondolkozás az is, ami pusztán lehetősége a gondolkozásnak, hiszen ez: a lehetséges gondolkozás. Ha gondolkozók vagyunk, gondolkozás már az is, hogy vagyunk egyáltalán; az is, hogy lehetségesek vagyunk mint valamiképpen gondolkozók: mint köznapian, töredékesen, leszűkülten, tágabban, felszabadultabban, egyre világosabban, egyre mélyebben és összetettebben gondolkozók.
Mindaddig nem jutunk el a gondolkozás méltóságáig, amíg nem ismerjük fel a gondolkozás szinte áttetsző mozgékonyságát, melynek belső dinamikája egyfajta fordított vízeséshez hasonló; a gondolkozásban minden fölfele száll, folytonos mozgásban fejlődik és alakul, az egyes fázisok eredményeit, tévedéseit, belátásait folytonosan újabbak váltják föl. Mégis: az a mozgás mindaddig rejtve marad előttünk, amíg az éppen környezőt, az adottat, az elfogadottat, az első benyomást, a közvélekedést, a korszellem imperatívuszait magával a gondolkozással azonosítjuk. Ettől meg kell szabadulnunk; ebből a barlangból, mely csak árnyékvilága a gondolkozásnak, ki kell kerülnünk valamiképpen. A kikerülés módja, úgy tetszik, követhet recepteket: a vallás, a bölcselet, a jobbulás igyekezete mintha utakat nyitna meg, amelyek elvezetik az embert attól, amit azonosnak hisz önmagával, ahhoz, ami sokkal több, mint önmaga. De ezek az utak telve vannak az eltévelyedés megannyi lehetőségével, tévutakkal, melyek visszavezetnek a részlegeshez, a töredékeshez, a leszűkülthöz, az elvakulthoz, melyek megakadályozzák, hogy a gondolkozás teljes mozgása kibontakozzék és átalakuljon.
Ismét elkezdeni gondolkozni; ismét nekilátni, hogy a gondolkozást a maga teljes mozgékonyságában megértsük, működtessük: olyan ez, mintha rábíznánk magunkat arra a vízesésre, mely a megszokottól elfelé, fölfelé zuhog; mintha belekapcsolódnánk abba a dinamizmusba, mely a részlegestől az általánosig, a bezárttól a felnyílóig, a környezőtől az egyetemesig, majd ettől is tovább vezet az élet oly formája felé, melyet akkor sem tudnánk elképzelni magunknak, ha a valaha létező öszszes biológiai forma jellegzetességeit megpróbálnánk mozaikként egymáshoz illeszteni. Ez az eleven gondolkozás nem olyan mozgás, mely valaha is visszatérne önmagába, nem az örök visszatérés köre, de nem is valamiféle optimista haladás olyan cél felé, amelyet történetileg, társadalmilag, technikailag vagy bármiképpen meg tudnánk határozni. A dinamizmus inkább olyan, mint egy hang, amely egyre erőteljesebben szól; mint egy zenemű, amely kibontakozik; mint egy táj, amely a maga gazdagságában föltárul, amikor a fölkelő nap egyre teljesebben bevilágítja; mint egy élőlény, amely kibontakoztatja a maga lehetőségeit, és egyre erőteljesebb valósággal létezik. Avagy folyamodjunk az ősi és oly találó hasonlathoz: olyan e dinamizmus, mint a csíráé, mely a széteső magból kihajtva növénnyé, fává fejlődik. E dinamizmus: fokozódás, amelyet a gondolkozás az egyre erőteljesebb igazságtapasztalat fogalmával közelít meg; az erkölcs a jobbulás tapasztalatával; a cselekedet az igazságosság gyakorlásával. Ami történik: megvalósulás. Nem kifejeződés, hanem megvalósulás. Kifejez a nyelv, mely mintegy belülről kifelé törekszik; de megvalósul a lélek, mely a külsődlegesség, a kifejeződés centrifugalitásában folytonosan visszatartja magát.
Úgy tetszik, a gondolkozás méltóságának visszaállítása érdekében fel kell hagynunk azzal, amit köznapilag köznapi gondolkozásnak neveznek, noha csak szétszóródás, elfecsérlődés. A szétszóródó gondolkozásban a valóság hullik szét, melynek meg kellene valósulnia. A köznapi és méltatlan gondolat olyan fához hasonló, amely fölhagy a szerves növekedéssel, és saját törzse építése helyett hajtások ezreire fecsérli belső erejét. Így persze nem növekedhet; nem jut erő a törzsre, a lombkoronára, a virágra, a gyümölcsre sem. A fa úgy növekszik, hogy mintegy visszafogja magát a környezetétől; szétágazik, de csak annyira, hogy helyet adjon a növekvő törzsnek; oldalhajtásokat ereszt, de csak annyira, hogy a törzs egyre összetettebben növekedhessék. Ebben a növekedésben van valami aszketikus és koncentrált; valami kitartó és makacs akarása az erősebb és nemesebb létezésnek, amely az adott teljesség kibontakoztatásában áll; valami összefogottság, amely koncentrikusan meghaladja önmagát és egyre tágabb körökben összpontosított: létező. Ha a gondolkozás is ezen a pályán halad, megtalálja az utat a szabaduláshoz: a zavaros, a széteső, a megtévesztett és félrevezetett állapot leküzdéséhez; ahhoz az emelkedett gondolkozáshoz, amely nem tartalmilag határozható meg, hanem folytonos emelkedésként; folytonos erősödésként az igazságban, a jobbulásban, az igazságosságban.
Mindez azt jelenti: vissza kell találnunk a gondolkozás azon alapjaihoz, melyek benne rejlenek a köznapiságban: nem a köznapiság köznapi felfogásában, hanem mélyebb folyamatában; nem széteső, hanem a szétesés során összpontosító, a széteséssel szemben összefogó mozgásában. Fel kell fedeznünk e tendenciákat a gondolkozás folytonos áramlásában, amely áthalad az éber és alvó állapotokon a teljesebb dinamizmus felé. Mint mindenütt, itt is törésvonal húzódik: az ily módon megtalált gondolkozás még mindig természeti, amely önmagát kibontva önmagától nem juthat túl önmagán. Ehhez valami másra van szüksége: segítségre, amely külső, miként a fény, a talaj vagy az eső a növekvő fának. Van tudomásunk arról, hogy honnan jön ez a segítség? Igen és nem. A gondolkozás abban az önfeledt hitben él, hogy joga van a növekedést segítő körülményekhez. Ebből kifelejti - hajlandók vagyunk kifelejteni -, hogy a legnagyobb növekedés, a leglényegesebb lépés mindig felmérhetetlen abból a helyzetből kitekintve, melyben éppen benne találjuk magunkat. A növekedés teljessége valami egészen más, mint az, amiben éppen benne vagyunk. Ez az "egészen más" a megvalósulás bármely fázisát radikálisan meghaladja, ami az adottból nézve az adott áthághatatlan határaként jelentkezik. E határt gyakorta nevezzük úgy: véletlen, bűn, végesség, halál. A gondolkozás teljes méltóságához nem is méltó más, mint annak éles és határozott végessége, amelyben ténylegesen találja magát. Ha nem így lenne, talán soha nem tudná igazán meghaladni adott állapotát; hiszen nincs olyan képzelőerő, amely valóban el tudná képzelni azt, ami minden képzeletet felülmúl. A gondolkozás méltósága éppen az, hogy képes valami olyanná válni, ami annyira különböző, hogy már különbségként való fölfogása is leegyszerűsítés lenne.
De mi köze van a gondolkozás méltóságának mindennapjainkhoz? Vagy áttörhetetlennek kell minősítenünk a tudatlanság köznapi falait, amelyek között a részlegest, a kicsinyest, az elenyészőt, a külsődlegest következetesen összetévesztjük az egészlegessel, a nagyszerűvel, a maradandóval, a bensőségessel? Nem, ezek a falak nem áttörhetetlenek. Különös tulajdonságuk, hogy amikor már régen áttörtünk rajtuk, még mindig úgy jelennek meg számunkra, mintha érintetlenül állnának. E kitartás alapja - hivatkozási pontja - a szabad választás: választhatjuk a rosszat, a hazugságot, a kicsinyest, az elenyészőt, a külsődlegest. Nincs véglegesen és maradéktalanul döntő bizonyíték, amely az emelkedett mellett szólna, hiszen az megszüntetné szabadságunkat és a kockázatot, amivel a falak áttörése jár. Mindebből helytelen levonni a következtetést, hogy a helyes döntésben semmiféle bizonyíték nem támogat bennünket: a belső bizonyosság, az akarat megerősödése, a remény és a hit, mely rátapaszt bennünket a helyes választásra: noha formálisan nem véglegesen döntő, de mégis: megerősítő. Ez a küzdelem mindennapos: az élet bármely területén naponta többször is - folytonosan - megvívható és megvívandó. E küzdelemnek ugyanaz a tétje, mint a látszólag magasztosabb aktusoknak: a jobbulás, az emelkedés, az átalakulás. A gondolkozás méltósága tehát köznapi feladat. Nem egyszerűen csak egyéni, hanem egyszerre egyéni és közösségi, társadalmi és kulturális, nemzeti és politikai.
Ha egyszer rátaláltunk a gondolkozás méltóságára, elkerülhetetlenné válik annak fölismerése, hogy a valódi gondolkozás önmagát szavatolja. Az a bizonyosság, mely az érzéki észlelésben kíséri tapasztalatunkat, csupán legyöngített változata annak, ami a valódi, az emelkedett gondolkozást kíséri akkor, ha valóban rákapcsolódik az emelkedésre. Az emelkedő gondolkozás elhárítja magától az üres kazuisztikát, a rosszindulatú szofisztikát, az ilyen vagy olyan, állítólagos kritériumok számonkérését, ami mögött, az alapos vizsgálat fényében szemlélve, a legdurvább következetlenségek húzódnak meg. A következetlenség mögött az emelkedés elutasítása, emögött pedig a helyes választás megtagadása rejlik, ami eldönti a gondolkozás egészében vett irányát. Az emelkedett gondolkozás bizonyossága az igazságból ered: az igazság pedig önmagát szavatolja. Noha jogos a követelmény, hogy a szavatosság rendelkezzék külső ismérvekkel is, ezen ismérvek terén mindaddig nincs megegyezés, míg a gondolat fel nem ismeri szavatosságának eredeti forrását: az emelkedést. Az ismérvek formális meghatározása ugyanis olyan folyamatot indít el, amelyben a kritika és ellenkritika fázisai meg-megújuló hullámokban követik egymást, kiegészítve újabbnál újabb elméletekkel; de e folyamat vége mindenkor valami reménytelen viszonylagosság, egyfajta relativizmus, amely gyakorta ölti fel a "minden mindegy" álláspontját. Helyes tehát, ha ezt az ívet a maga egészében látjuk; helyes tehát, ha fölismerjük, hogy ebben az ívben, mely a szavatosság kérdésétől a szavatolhatatlanság öncáfoló állításához vezet, a gondolat dinamizmusának sajátos iránya érvényesül, amely a belsőtől a külsőig vetemedik. Tehát itt is a mozgásra ismerhetünk, melynek egyik elágazása, holtága ezt a pályát írja le; de a főáram megmarad a szavatosság eredeti alapjánál, ami mindig is egy: az igazság.

Az írás felelőssége
A gondolkozás lényegében nem kifejeződés, hanem megvalósulás. A méltóságteljes gondolkozás az adott folytonos és emelkedő meghaladásában érdekelt, még a végességgel járó radikális törés árán is. De tudjuk: az önmagát kibontakoztató fa nemcsak saját belső körét építi föl, hanem gyökérzetét és lombkoronáját is. A fa nemcsak a mag belső dinamizmusa, hanem körszerű kibontakozás, amelyben az életerő a középpontból kiindulva részben szétárad, részben visszatér a centrumhoz. A kifejeződés a megvalósulás kísérőjelensége; nem lényegi, hanem járulékos, mintegy mellékes, de mégis szükségképpen fellépő jelensége. Ami megvalósul, kifejeződik; s ami kifejeződik, megvalósul. Ami megvalósul, annak arányában fejeződik ki, ahogyan megvalósul. S ami kifejeződik, annak arányában valósul meg, ahogyan kifejeződik. Az arányosság azonban sokféle lehet: a megvalósulás és kifejeződés aránya aszimmetrikus. Ezért félrevezető lenne azt mondanunk, hogy megvalósulás és kifejeződés lényegileg tartoznak össze. Hiszen kifejeződés többféle van és maga a kifejeződés csak ebben a többféleségben létezik: eredeti sokszorosságban, amelynek tagjai: az írás, az olvasás, a helyesbítés. A megvalósulás kifejeződik, de mindig e három valamilyen kombinációjában vagy ezek valamilyen módján: mint írás, mint olvasás, mint helyesbítés. A fa, miközben megvalósítja önmagát, kifejeződik a törzs, a gyökér- és az ágkorona növekedésében; a virágban és gyümölcstermésben; a szétágazás intuitíve látható bonyolultságában. Ez a bonyodalom rögződik: a fa beleírja magát a környezetébe, majd újra meg újra felülírja, helyesbíti magát: javít azon, amit eladdig létrehozott. Ha az emberhez hasonló szabad lény volna, a fa kifejezett tudatossággal törekedne megvalósulásának rögzítésére, olvasására, helyesbítésére és mindezek ismétlésére: ebben vélné megtalálni kifejeződése lényegét. A fa mindig csak hasonlat: szabadsága az emberéhez képest korlátozott, ezért beleíródása a környezetbe különbözik az emberitől; amint különbözik az is, ahogyan visszaolvassa és korrigálja önmagát. A fa mindig csak hasonlat, ahogyan a kifejeződés és megvalósulás összetartozásának aszimmetriája is. Az aszimmetria mértéket, összemérhetőséget sejtet, noha a teljes megvalósulásban, a maradéktalan szabadságban már semmi kényszerű, semmi mértékszerű, semmiféle matematikai, semmiféle elgondolható nincsen: színtiszta megvalósulás, amely a maga szabadságában dönthet éppen úgy is, hogy kifejeződik.
Az ember már akkor is ír, amikor még nem tud írni: gondolkozása bizonyos értelemben írás. Gondolatainak rögzítése és ennek ismétlése végtelenül kicsiny alapelemek szintjén történik meg, amelyeket gondolkozása bármikor képes szabadon szétválasztani és összekapcsolni. A gondolkozás eleve képzelet: az infinitezimális alkotóelemek szabad szétválasztása és összekapcsolása. Az alkotóelemek egyszerre infinitezimálisak, vagyis végtelenül kicsinyek és ugyanakkor véges természetűek: az ember önmaga gondolatait mindig szilárd formákban ragadja meg, anélkül, hogy szem elől tévesztené e formák végtelen felbonthatóságát. A szilárd formák alkalmazása, gondolatelemek megőrzése, képeké és jelképeké, öszszefüggéseké és szerkezeteké: már eleve írás. A rögzítés tere a gondolkozás folyamata, amely egyszerre folytonos mozgás és mozdulatlanság. A rögzített dolog megismételhető, újraírható, helyesbíthető. Mindez: kifejeződés. Még nem kell, hogy artikulált beszéd legyen, még csak nem is jelbeszéd vagy gesztusbeszéd: elegendő, ha a belső artikuláció a külső együttműködés gyakorlati formáiban megy végbe, mégis és máris: rögzítés és írás.
A gondolkozás ebben az aszimmetrikus környezetben valósul meg: miközben aszimmetrikusan kifejeződik, megmarad gondolkozásnak. Éppen ebben marad meg; éppen azáltal marad meg, hogy lényegileg nem, csak járulékosan fejeződik ki. Mindig megmarad, visszamarad egyfajta közölhetetlen bensőségesség, a megvalósulás dinamizmusa, mely a kifejeződés járulékos körülményei közepette visszavonja magát a teljes és maradéktalan kifejeződéstől, a lényegi megnyilvánulástól. Ebben a visszamaradásban, visszavonásban valósul meg; ebben marad gondolkozás. Az ember: ebben marad ember. Az ember - ahogyan mondani szokás - visszamaradt állat. Minden állat az életmód különösségében létezik, és törekvése az, hogy ebben a különösségben elérje saját lehetőségeinek határait. Az embert viszont az teszi emberré, hogy visszamarad, hogy nem specializálódik testi fölépítésében, életmódjában és gondolkozásában, nem fullad bele a kifejeződés ezer és ezer aktuális formájába. A gondolkozás megvalósulása mindig is visszatartotta attól, hogy valamilyen nem emberi lénnyé specializálódjék. A megvalósulás lefoglalta és visszafogta attól, hogy maradéktalanul átadja magát a biológiai természetben jelentkező átütő erejű centrifugális mozgásnak, amely minden kifejeződés alapja. A gondolkozás megvalósulása, vagyis méltóságának magas szintű tudata megőrizte attól, hogy magát a gondolkozást maradéktalanul összetévessze a kifejeződéssel; az írással, az olvasással, a helyesbítéssel. E kettő dinamikus egyensúlya, a megvalósulás és kifejeződés vázolt hierarchiája tette lehetővé, hogy az ember ember maradjon; hogy minél intenzívebben létezzék emberként.
Mindez azt jelenti: a kifejeződés alapstruktúrái akkor működhetnek jól, ha megőrződik a megvalósulás és kifejeződés aszimmetrikus dinamizmusa. Ha az ember gondolkozása merőben a tapasztalattól függene, folytonos változásban állna, és nem is lehetne gondolkozás: ki lenne szolgáltatva az impressziók káoszának. Ha az ember zárt belsőségességben létezne, teljesen elszigetelten a tapasztalattól, megvalósulása megakadna: hiszen ennek dinamikája járulékosan megköveteli a kifejeződést. Ha a nyomaték a megvalósulás felől a kifejeződésre tevődne át, az ember hamarosan olyan fához hasonlítana, amely képtelen a törzsfejlesztésre; ha pedig a megvalósulás túlhangsúlyozódna, lehetetlenné válna a gyökér- és ágkorona kifejlesztése. Marad tehát a dinamikus és aszimmetrikus egyensúly követelménye, amelyben a kifejeződés mindig alárendelt, de nélkülözhetetlen szerepet játszik: ez adja sajátos funkcióját, vagyis felelősségét. Miért éppen felelősségét? Azért, mert a megvalósulás és kifejeződés emberi formája a szabadságban valósul meg, vagyis az ember tartozik azzal, hogy a dinamikus aszimmetriát szabadon létrehozza, fenntartsa, megőrizze, intenzifikálja, dinamizálja. Kinek tartozik ezzel az ember? A saját létében megfogalmazódó, artikulálódó követelménynek. Hiszen létezése a dinamikus aszimmetriának köszönhető, s csak addig ilyen létezés, ameddig az ember megőrzi ezt. Emberileg megőrizni valamit: szabadon, intenzíven, dinamikusan részt venni benne. Erkölcsileg venni benne részt: ez a felelősség aktusa. Az írás megfelel, felelős, vagyis válaszol a dinamikus aszimmetria létszerű követelményének; akkor írás, ha kifejeződése a megvalósulás arányában, aszimmetrikus dinamizmusként jön létre, marad fenn.
Az írás felelőssége szerkezetileg a gondolkozás méltóságához hasonló. Amiként a gondolkozás méltósága a transzcendentalitás - az adott túllépésének - dinamikájában valósul meg, úgy az írás felelőssége a gondolkozás mozgásában betöltött szerepe által. Ez az írás még mindig nem az, amire köznapian gondolunk: még mindig csak arról az írásról van szó, amellyel mindig és eleve írunk, amikor gondolkozunk. Az eredeti íráshoz mint kifejezéshez a kifejezés kifejeződésének további szintjei kapcsolódnak. Fontosabb etapok: a testbeszéd, a gesztusnyelv, a felhangzó, verbális nyelv rögzítése, és a rögzített elemek megismétlése. A szó szoros értelmében vett írás - ahogyan most írok - a rögzítésnek igen sajátos módja, amely egyéb módok mellett, később azok rovására alakult ki, majd vált uralkodóvá. Nem kell ebben a fejleményben szükségszerűséget keresnünk. Az inka csomóírás, a természetes tárgyak alig észlelhető módosítása, avagy a kőtáblák használata mind a hordozó közeg tulajdonságaihoz alkalmazkodó eljárás. Ha az írás története úgy alakult, ahogyan mindannyiunk számára ismert, ezen belül kell megkeresnünk az írás felelősségének az ismérveit. Az írás eredeti felelőssége a gondolkozással való aszimmetrikus viszonyából ered. Ezen belül lényeges a rögzítés mozzanata: mert a rögzítés az ismétlés miatt történik, tehát tekintettel valamire, valamire célozva és arra ráirányulva. Első megközelítésben könnyen hihetjük, hogy az írás: saját gondolataim "közreadásának" a módja egy másik ember vagy más emberek egy csoportja számára. Nem tagadható, hogy az írás célösszefüggésében ez a mozzanat is szerephez jut. Jóllehet semmiképpen sem alapvető szerephez. Az alapvető szerepet az ismétlésre irányuló rögzítés játssza; az ismétlés pedig a gondolkozással való aszimmetrikus dinamika arányában valósul meg. A gondolkozás dinamikája az ember valóságosabb létezése, megvalósulása: az emberé a maga egyediségében és közösségiségében, tehát a maga teljes egészében. Nem azért írunk, hogy "közreadjuk", "közöljük", noha ez a cél is szerepet játszik benne; hanem azért írunk, hogy jobbá váljunk. Ez adja az írás felelősségét; ennek világos tudata tart vissza attól, hogy az írással visszaéljünk, vagyis hogy, először is, valami sokkal csekélyebbnek tartsuk, mint ami valójában. Azután visszatart attól is, hogy az írás valamely átmeneti funkcióját az írás teljes értelmének tekintsük. Ha az írás a becsvágyat, a bosszút, a kicsinyességet, a manipulációt, a félrevezetést, a közönségességet kívánja szolgálni, elszakad eredeti összefüggésétől, vagyis: elhal.
Vissza kell adnunk a gondolkozás méltóságát és az írás felelősségét. Ez azt jelenti: vissza kell állítanunk mindkettőt a maga eredeti összefüggésébe és abban kell éltetnünk, élni és hatni hagynunk. Nem szabad innét erőszakkal kiszakítanunk, mert akkor elvész az a szerves közeg, melyben értelmükre egyedül szert tehetnek. Ez a közeg: a felemelkedés, mely értelmet ad: nemcsak az egyes életnek, nemcsak a közösségnek, nemcsak a társadalomnak és a nemzetnek, hanem valamiképpen az egésznek is. Ez az egész soha nem lehet totális, hiszen véges. Végességében, organikus korlátozottságában is képes azonban jelezni valamit, quo maius cogitari nequit, aminél nagyobbat elgondolnunk nem lehet.
"Mi ez az egész?" - így szoktuk föltenni a kérdést. Az egész az, aminek meghaladása a legradikálisabb. Gondoljunk csak bele: a részt meghaladja a részek öszszefüggése, az a kontextus, ahova a rész beletartozik. Ez a meghaladás - képzeljük el akár logikailag, akár biológiailag, vagy fogalmilag - részleges. Az egész meghaladása nem lehet részleges, csupán egészleges, teljes, maradéktalan, végtelen: a lehető legradikálisabb. Erről már alig van fogalmunk, az is csupán abból ered: az egész meghaladása oly radikális, hogy sem állítása, sem tagadása nem alkalmas arra, hogy lényegét megragadjuk; s eközben, mégis, mintha megértenénk valamit.

Világ és emberiség
A fentiek alapján mit kell gondolnunk a világ mai állapotáról? Mit a mai emberiségről? Elszoktunk attól, hogy foglalkozzunk önmagunkkal. Perspektívánk leszűkülni látszik az efemerálisra, a lényegtelenre. Mi több: olykor mintha még büszkék is volnánk arra, hogy tudásunk elvész, darabokra szakad. Ezen álláspont mögött talán csak a kényelmesség húzódik meg, rejtett hedonizmus, amely végre megszabadulva a gondolkozás és írás valódi feladatától visszavonulhat a jelentéktelenség látszólagos sáncai mögé. Mégsem valószínű, hogy ily könnyen túlléphetünk saját feladatainkon. Nem valószínű, hogy efemeralitásunk bármilyen, álszerény és rejtetten arrogáns eltúlzása valóban kényelmesebb körülmények közé juttatna bennünket. Post equitem sedet atra cura, lóra kapva sem menekülhetsz a valódi problémák elől: így fogalmazott a költő és meglehet, nemcsak az egyéni sors elkerülhetetlenségére, hanem emberi mivoltunkból eleve ránk háruló feladataink megkerülhetetlenségére is gondolt. Csak e feladatok lehető legteljesebb átgondolása segíthet ahhoz, hogy felmérjük az efemerális valódi természetét és belekapcsolódását az emelkedés mélyebb folyamataiba. Csak innen nézve bizonyul meggyőzőnek, mennyire jogos az "emelkedés" kifejezés használata. Hiszen látjuk: az, ami van, emelkedik; csak annyiban van, amennyiben részt vesz ebben az emelkedésben, s csak emelkedése összefüggésében van. Noha az emelkedés bármilyen empirikus instanciája vagy valóságos összefüggése természete szerint korlátozott, véges, ez nem az emelkedés tényének nemlétét, hanem szinte felfoghatatlan komplexitását mutatja: mert csak az adottal való gyökeres szakítás tehet képessé arra, hogy az emelkedés elképzelhetetlen fázisaira jussunk.
Vegyük csak szemügyre a kort, mely az évszázados jövendölések szerint már az emberiség fejlődésének csúcspontja kellene hogy legyen! Vegyük csak szemügyre a radikális szakítás megannyi instanciáját a kultúrák, társadalmak, civilizációk életében, amelyek a lineáris fejlődés helyett újra meg újra szembetalálják magukat egyfelől a pusztulás riasztó tényeivel, másfelől a sikeresnek vélt fejlődés megannyi ellentmondásával! Mikorra a hedonikus emberiség végre eléri vágyainak netovábbját és jóléti pazarlásában már korlátokat is alig ismer, jobb sorsra érdemes képviselői riadtan fedezik föl, hogy a jólét céljainak végletes hajszolása közben lényegesebb, értelmesebb célok vesztek el a látómezőből. Mikorra a nyugati társadalmak a specializált civilizációépítés egyre kifinomultabb stádiumait érik el, a történelem valódi menete talán már meg is feledkezett arról, hogy valaha is létezett a "Nyugat" (az asszír eredetű szóval: Európa). Különös összefüggés ez: a kultúrák robbanásszerű teljesítménye nem akkor születik meg, amikor a kifinomult hagyományok útjai cizellált konfigurációk társadalmi, művelődési vagy általában kulturális architektonikáját hozzák létre, hanem akkor, amidőn az alapvető, meghatározó útvonalak kijelölése folyik. E kijelölésben alig van valami civilizált, kényelmes vagy cizellált; soha nincs arról szó, hogy a mű értelme önmaga lenne, az emberi élet célja magában az életben rejlene vagy egy civilizáció merőben önmagára irányulhatna.
Nem: az utak kijelölése mindig egy távoli és szinte elérhetetlen célra tekint. E célok egy része, gyarlóságunkból fakadóan, nem egyszer a cizelláltan létező társadalmak látszólagos boldogsága, nyugalma, harmóniája. Miközben az új ember a régi utánzására törekszik, tudva vagy tudattalan egészen mást hoz létre: a görögség Egyiptom nyomán a hellenizmust; Róma a görögség nyomán az Örök Rómát; Bizánc egy megfoghatatlan és transzcendens birodalom után törekedve a történelem egyik legintegránsabb kultúráját, az Ezeréves Birodalmat; Európa, Bizáncot utánozván a modern európaiság kaleidoszkópját; Oroszország és Amerika, Európa nyomába eredve ismét valami egészen mást formál meg, noha ma még nem teljesen világos, micsodát. Talán általános tendenciaként megállapítható: az utak kijelölése a döntő időszak, amelyben egy kultúra a kibontakozás adott pályájára kerül. Ebben az időszakban kevés az emberi boldogság, ám annál nagyobb a nyomor és a szenvedés; annál nagyobb a fogak összeszorítása és a belső és külső küzdelem, mely önmagunk, az adott meghaladására irányul. Mire elfogy a küzdelem és megtörik az öntranszcendáló erő, mire sikerül fölszámolni a nyomort és kialakítani a Boldogok Szigetét - addigra vége is a "történelemnek", vége tehát az útkijelölés intenzív időszakának, amely egyedül képes arra, hogy a történelem újabb korszakaiban példaként szolgáljon. Ilyen időszak volt - ismét csak saját történelmünknél maradva - a görögség küzdelme az egységes kultúráért; a kereszténység küzdelme az Ezeréves Birodalomért, amely oly erővel valósult meg Bizánc történetében; Európa küzdelme a Birodalom megismétléséért, majd az Újkor kétségbeesett útkeresése a forradalmakban és ellenforradalmakban - amelyeknek kulturálisan legmesszebb ható periódusa a felvilágosodás francia és német forradalma.
Minden civilizáció valami egység, a régi görög szóval: monász. Megvan a maga jellegzetessége, ennek potencialitása és részleges megvalósulása az időben, ahogyan bizonyos vonások kibontakoznak és mások rovására uralkodóvá válnak - a monadiszmosz, a monász kibontakozása során. A kibontakozás eredete valami személyes: egyes személyek vagy személyek csoportjának a tette, mely létrehozza a kultúrát. Ebben a tettben gyökeredzik a kultúra jellegzetességeinek jelentős része, ez a tett tartalmazza a lehetőségi kör meghatározó részét, amelynek aktualizálódása a kultúra maga. A felszabadított energiák a megadott pályákon és csatornákon indulnak kibontakozásnak, mindenkor visszautalva az eredeti, nemző aktusra. Az aktus nem a semmiből teremt, hanem az adottságok sajátos kombinációjára alapozva, ezt azonban mindenkor a felcserélhetetlenség egyedülálló jellegzetességével ellátva. A kultúra monadiszmosza az eredeti konfiguráció meghatározott egyediségében fejlődik tovább, amelynek során gyakorta előfordul, hogy az egyediség lehetőségeinek csak egy része jut kifejeződésre; a lehetséges jellegzetességek közül csak néhány fejlődik ki, mások visszaszorulnak, elsorvadnak, esetleg nem is indulnak kibontakozásnak. Alakuljon bárhogyan is egy kultúra élete, monász mivoltából következően is: pályája véges. Adatik idő, hogy jellegzetességeit kifejtse, ha valóban bír ilyenekkel; adatik idő, hogy megvalósuljon az, ami lényege vagy lényegének lényeges része, ha van benne ilyesmi; s adatik idő, hogy a kibontakoztatott vonulatok a lehetőségekhez képest kifinomuljanak, cizellálttá váljanak, ha vannak egyének és csoportok, akik és amelyek nem sajnálják az erre fordítandó munkát. De minden idő véges, minden kibontakozás ideje lejár s az utak kezdeti kijelölését az úton járás, majd az utak sokszoros elágazása, elfogyása követi.
Vajon mi ennek az értelme? Miért alakul ki bármiféle formáció, legyen ez természeti vagy élettani, miért jön létre egyáltalán az életformák sokasága s ezen belül az emberi életformák miriádja? Úgy látszik, a modern szaktudományokból száműzött teleológia, célszerűség magasabb jogait követeli. Noha kockázatos e teleológia egyszerű leírása, hiszen a valóság komplexitása eleve túltesz egyetlen leírás lehetőségein, amely ennek megfelelően kénytelen megelégedni a szimbolikusság korlátaival, vagyis az olvasó, az elmélkedő, a mérlegelő intuíciójára bízza a probléma mélyebb megértését. Talán ott kellene kezdenünk: okot cél nélkül feltételezni jellegzetes egyoldalúsága szemléletünknek. A nevezetes platóni barlanghasonlat mindezt úgy írja le, hogy helyzetünk a megbilincselt fogolyé, aki nem képes kimozdulni abból az állapotból, amibe fogvatartói beleállították: mindig csak az egyetlen összefüggést kénytelen szemlélni, a barlang falát, és a rávetülő árnyak világát magával a világgal azonosítja: hiszen fogalma sincs arról, hogy az árnyak valóságosabb dolgok vetületei, s maguk a valóságosabb dolgok is valami még valóságosabb szférából erednek. Amikor tehát okot látunk és célt nem, a fogvatartók akarata szerint látunk. Amikor azonban kimozdíttatunk természetes helyzetünkből, és valamilyen csoda folytán megszabadulunk bilincseinktől, teljesebben tárul föl számunkra a valóság.
Úgy tetszik, hogy az ok és a cél összetartozását már magából az okból is fölismerhetjük: ahogyan az útjára indított lövedék okából következtethetünk annak céljára, úgy következtethetünk a létezés formációinak fölismert okaiból a lehetséges célok sorára. A formák létrejönnek és elpusztulnak, akárcsak az emberi kommunikáció konfigurációi, a nyelvek. Különös dolog ez: az ember ma ismert, néhány millió éves történetében a nyelvek és nyelvfajták tízezrei jöttek létre és pusztultak el, s a létrejött nyelvek is a fejlődés számtalan fázisán mentek keresztül s változtak meg a fölismerhetetlenségig. Megkérdezhetjük: ennek mi az értelme? A szaktudós lenéző legyintése ne zavarja meg gondolatainkat: kérdezzünk újra! Kérdezzünk addig, míg a triviális válasz egysíkúsága fokozatosan elmélyül, s megnyílik benne a megértés mélydimenziója. Valamennyi nyelv a megértésre irányul: ez a célja. A megértés, úgy tűnik, a nyelvhez van kötve, de sajátos kötődés ez: ha nem ismerjük föl a megértés és a nyelv különbségét - amellett, hogy szoros kapcsolatukat is elfogadjuk - kibogozhatatlan ellentmondásokba keveredünk. Hiszen nemcsak egyetlen nyelvben élünk, hanem adott esetben számosban: az egyik nyelvről a másikra térünk át, miközben mindkettőt megértjük, s miközben - az ide-oda mozgásban - a megértés alapnyelve lefűződni látszik a tapasztalati nyelv összefüggéseiről: az a nyelv, melyen megértjük a nyelveket, az értő nyelv, nem azonos a megértett nyelvekkel, hanem egyszerre áll rajtuk s magasodik fölébük. A megértés nyelve a nyelvek célja, hiszen a nyelv célja a megértés. A megértés nyelve nem empirikus nyelv, nem is formális, hanem tisztán megértési. A nyelvek célja úgy van benne a nyelvekben, hogy egyszersmind meg is haladja őket: a megértés köreiben kezdetben csak kissé, később teljesen eltávolodik attól, amit még jogszerűen nyelvnek lehet nevezni, tendál a megértés nyelvileg nem artikulált dinamizmusa felé, beletorkollik ebbe a mozgásba, mely immár nem egyszerűen közlés, gondolkozás, hanem maga az ember úgy, ahogyan van: létezik. A megértés maga az ember.
Nincs ez másképpen a természeti és élettani formák sokaságával sem. Ezek mozgása sajátos életformájuké, amelyben sajátos megértés uralkodik, sajátos nyelvre alapozva, amely persze gyakorta áll az emberi nyelvek legalsóbb lehetőségeiből, mégis olyan artikuláció, amelyben a létező egyről a kettőre jut, tehát megmozdul és kommunikál. Kommunikációjának - együttes létezésének - sajátos célja az együttességben van, a megértés összefüggésében, melyben az egyik képes a másikra reagálni a maga módján. A megértés összefüggése: együttesség, amely azonban mindig több az adottnál: mindig meghaladja azt az együttességet, melyben a megértés végbemegy, hiszen az akció és reakció újabb és újabb instanciái az együttesség újabb és újabb módosulását, átalakulását hozzák magukkal. Az együttesség nem merül ki az empirikus együttlét tényeiben; nem merül ki ezek aktuális vagy lehetséges aspektusaiban sem, hanem túlér azon a törésen, melyet az empirikus együttesség esetében úgy nevezünk: pusztulás. A pusztulás, például egy nyelv pusztulása aligha jelenti a kommunikáció végét; aligha jelenti a megértés végpontját - hiszen ilyen végpont a szó szoros értelmében nincsen. A specializált közösségek - kommúniók - pusztulása lényegében megerősítése a kommunikáció rögzíthetetlenségének, annak a ténynek, hogy a kommunikáció határtalan és korláttalan folyamat, amelynek célja nem egy végpont, hanem maga a megértés: mindig olyasmi, ami túl van az adott körön. A pusztulás ténye: végső és ellentmondást nem tűrő leszögezése a túlélés transzcendenciájának, hiszen láthattuk: csak az adottal való gyökeres szakítás tehet képessé arra, hogy az emelkedés fölfoghatatlan fázisaira jussunk.
Így van ez a kultúrák azon formáival is, melyeket - az intézményesült eszközrendszerek megszilárdult struktúrái és formái miatt - civilizációknak nevezünk. A nyelv vizsgálata - melynek szerkezete fraktálalakzatként újra meg újra előbukkan a valóság szövetében - itt is eligazító. A teljes kultúra olyan, mint egy gazdagon kibontakozott nyelv; a civilizáció ennek rögzített, számonkért és regulárisan alkalmazott nyelvtana. Vajon ez a nyelvtan milyen kapcsolatban áll az eleven nyelv grammatikájával? Ez a grammatika fölfogható az ingeniózus nyelvi alkotók öntörvényű művészeteként: az eleven nyelv az, amivé legbefolyásosabb használói formálják. Felfogható mélyebben is: a megértésre irányuló artikulációként, amely a megvalósulás és kifejeződés párbeszédében folytonosan a végtelent: a megértést célozza. A nyelv akkor jön létre, ha egy személyben, egy alkotóban, egy cselekvőben működésbe lép e párbeszéd valamely sajátos formája, amely azután követőkre tesz szert - hasonlóan ahhoz, ahogyan a befolyásos személy egy lélektanilag leírt csoportban átadja környezetének a maga hanglejtését, szóválasztását, gesztusrendszerét. A nyelv akkor él, ha benne a megvalósulás és kifejeződés aszimmetrikus dinamikája a végtelen megértésre irányulva folytonosan fönnáll; s akkor ér véget, ha ez a párbeszéd megtörik, ha a nyelvi gazdagság öntranszcendenciája feledésbe merül, ha az eleven mélygrammatikát fölülírja a nyelvtankönyvek reguláris grammatikája.
A világ mai állapota, mint mindig: az épülés és pusztulás komplex képletét mutatja. Valami alámerül, s valami más kiemelkedik. A Nyugat alkonya még mindig nem látszik igazán közelinek: mert noha Európa elveszítette döntő szerepét a világban, mindaz, ami európai, ami ebből emelkedett ki, a külsődlegesség megannyi formáin keresztül: hat. Európa elveszítette a vallását, de nem oly mértékben, hogy ne lenne benne intő jelként jelen minden pillanatban. A nyugati világ elveszítette vallását, de kétségbeesetten keresi azt, amit a helyére állíthat, akár magából az elveszített vallásból, akár más forrásokból merítve. A személytelen történelem mítoszával le kell számolnunk: a történelem személyes történés, azon személyek története, akik létrehozzák. Így vallás sem alakul ki a semmiből, hogy a régi helyére állhasson, hanem személyek állnak föl és mondják el azt, ami szerintük feladatuk lényege. Itt épp oly gyakran fordulnak elő szemfényvesztők, mint az emberi tevékenységek más területein: éppoly gyakran jönnek olyanok, akik visszaélnek az emberi kereséssel, kihasználják ezt saját hatalmi céljaik érdekében. Most sem lehet másképpen: barlangos létünkben az igazság csak nehezen hozzáférhető, de ha valaki egyszer elindult a fordulat útján, rá fog találni a valóságosabbra. Hogyne: sokan vannak, akik nem szabadulnak ki a külsődlegesség bilincseiből, sőt, mintha mindig ezek alkotnák a túlnyomó többséget. Ebben is van valami megnyugtató: hiszen nem lenne igazságos, ha az igazság nem követelné meg a mindennél komolyabb erőfeszítést. A kereszténység alámerülése folytatódik: ma már semmiképpen sem uralja a nyugati kultúrát. Ám vigasztaljon a tudat, hogy az igazság megmutatkozásának egyik alapvető módja az, amikor alámerülésében jelenik meg: eltűnésében, visszahúzódásában azok elől, akik kivetnék rá hálóikat. Nem takarítható meg az a küzdelem, melyet a mítosz a maga egyszerű módján a jó és a rossz harcaként mutat be, s amely a valóságban egyrészt összemérhetetlenül bonyolultabb, ám egyes pontjain mégis archetipikusan ugyanaz: a jó és a rossz összecsapása, a rossz győzelmével a "végén", amit persze csak a rossz gondolhat végpontnak. A rossz végpontokban gondolkozik: a halál az élet végpontja, a gyilkosság tehát megoldja az élet problémáit. A pusztítás az élet végpontja, a rombolás tehát megoldja a konfliktusokat. A gyönyör, a győzelem, a kielégülés olyan végpontok, melyek önértékűek, öncélúak, önmagukban teljesek. Minő félreértése ez a valóságnak, mely önmaga folytonos, végtelen meghaladásában áll! A rossz tehát győzelemre jut a végesben, az adottban, a partikulárisban, az efemerben. Miközben győzelmét ünnepli, a valóság már túllépett rajta: már mindig és folytonosan túllép a végesen, a partikulárison, az efemerálison. Győzelem volna ez? Több, mint győzelem: emelkedés.
A világ, amelyben élünk, folytonosan úgy igyekszik bemutatni önmagát, mint ami alapvetően különbözik a régitől. A régi: rossz, elavult, káros, kegyetlen, igazságtalan. Az új: jó, korszerű, hasznos, kegyes és igazságos. Az új legitimitását az hivatott biztosítani, hogy állítása szerint valami sokkal jobbra törekszik, a történelem végállapotára, legyen ez a kommunizmus vagy a hiperjóléti társadalom. Ez a cél benne van a világban, immanens, véges cél. E célkitűzés nem ismeri tételünket, amely szerint csak az adottal való gyökeres szakítás tehet képessé arra, hogy az emelkedés elképzelhetetlen fázisaira jussunk. A történelmi célok az adott körébe tartoznak, képzeljük el őket bármilyen futurisztikusan is; valójában nem jelentenek többet a tényleges hatalom, az anyagi javak birtoklásának, a szenvedélyek tényleges kielégítésének idealizált meghosszabbításánál. Kétségtelen, hogy az adottal való szakítás olykor indokolt korlátozott célokkal is: a zsarnokölés gyakorta jogos. Ennek kényes körülményeiből nem lehet túlzás és tévedés nélkül általános követelményt teremteni és olyan új kor, olyan új világ apokaliptikus eljövetelét hirdetni, amely lényegében nem tartalmaz mást, mint az adott ideálisan fölfogott tulajdonságait. Elhiggyük-e tehát a világ önpropagandáját? Elhihetnénk, ha a folytonos deklamációk mögül nem áradna szét az újkor temetetlen áldozatmillióinak hullaszaga; ha a jólét kényelmességében nem válna szinte menthetetlenül megrontottá az ember és környezete; ha az immanentisztikus pragmatizmus, mely állítólagos érdekek állítólagos racionalitására hivatkozik, nem vezetne elkerülhetetlenül könyörtelen cinizmushoz és életuntsághoz; ha az újkor felsőbbrendűsége mellett fölhozott érvek nem volnának a figyelmes mérlegelő számára tragikomikusan komolytalanok; ha a tudományosság és a ténytisztelet nem merülne ki a technológiai siker produktumaiban és a történelem évszámainak merő felsorolásában. Ám még a leglényegesebb évszámok is nyomtalanul eltűnhetnek, ha nem illeszkednek bele az újkor ideológiájába, s különösen akkor, ha a történelmi tartalmak ellentmondanak ennek az ideológiának. Miközben a természettudományos tervezés minden korábbinál precízebb és újabbnál újabb területeken képes a természet működésére némileg emlékeztető hasonmások, simulacrumok létrehozására - amelyek mindazonáltal még mindig fényévnyi távolságra állnak a természet tényleges működésének minimális eredményeitől is -, addig a természetutánzó ember egyre kevésbé érti önmagát és a világot mindkettejük transzcendens dinamikájában. A gépalkotás a természet fragmentumait utánozza, azt, ahogyan egy organizmus a maga funkcióinak százezreiből egyet s mást megvalósít. A mérés, a helyváltoztatás, de még a saját partikuláris működés reprezentáló és ellenőrző funkciói is töredékei csupán annak a működés-összefüggésnek, amely a legprimitívebb élőlényt is jellemzi; s ez a működés-összefüggés nem merül ki funkcióinak mechanikus összekapcsolásában, hanem - fentebb már állítottam - teleologikus, célszerű. A működés célszerűsége már olyan összefüggés, amelyet a mechanikus utánzás nem tud figyelembe venni. Miért? Azért, mert ahhoz, hogy a célszerűséget megértse, meg kell értenie a célt, amely kívül esik a célszerűségen; a cél megértése azonban nem lehetséges a célszerűségek és célok egyetemes összefüggésének a megértése nélkül, amely összefüggés: transzcendens, önmagán folytonosan túllépő. A mechanikus utánzás tehát leválasztja a célszerűséget a mechanizmusról; leutánozza a mechanizmust annak célszerűsége nélkül; azt vélelmezi, hogy a valóság: működés és semmi más. Holott a mechanizmus valóban működés, de a célszerűség már a működés feltétele, a cél pedig valami, ami túl van a feltételen is. A valóság a maga célállapotában nem működés, nem gép, nem mechanizmus.
A mai világ természetesen nem mérheti föl valódi helyzetét a jövő összefüggésében, ha ezt a jövőt a modernség leszűkített fókuszú projekciójaként képzeljük el, nem pedig a valódi lehetőségek tárházaként. Az a kérdés, hogy a mai világ helyesen állapítja-e meg saját helyzetét a múlttal szemben, már bonyolultabb, hiszen kétségtelen, hogy a múlt egyes vonásai igen kedvezőtlenek, és meghaladásukra, leküzdésükre törekedni helyes dolognak látszik. Egy háború értelmetlen pusztítása, betegségek korlátlan terjedése, az éhínség és a nélkülözés enyhítése, a zsarnokságnak akár erőszakkal való megszüntetése mind olyan feladatnak tűnik fel, amely valóban megoldandó és olykor megoldható. A modern világ ma már világosabb, a megoldott feladatok mellett korábban ismeretlen kihívásokkal szembesül, a korábbi testi és lelki kórok sokaságát újabbak váltják benne föl. S ekkor még nem is szóltunk a modern háborúk korábban elképzelhetetlen kegyetlenségéről, a modern totalitárius állam zsarnoki embertelenségéről, az ideológiák mérgező és ténylegesen pusztító hatásáról, a tömegközlési eszközök korábban teljességgel ismeretlen terrorizmusáról, a gazdasági mechanizmusokról, melyek öncélúsága a társadalom működésében megállapítható mechanizmusok kisajátításán és (a fizikai gépekhez hasonlatos) töredékes utánzásán alapszik. Ha ezeket a tényeket számba vesszük, a modern világ önállítása egyre kétségesebb színben tűnik föl. Nem véletlen, hogy ez az önállítás újra meg újra futurisztikus legitimációt keres magának, hiszen a múltra tényszerűen aligha hivatkozhat. A valódi hivatkozási alap a transzcendencia lehetne, de ennek lebontása egybevág a modern világ töredékes mechanizmusainak kultuszával: ahhoz, hogy a világ utánozható mechanizmusok halmazaként jelenhessék meg, el kell tagadni nemcsak a mechanizmusok magasabb összefüggését - organizmusát - hanem a célszerűség valódi célját is. E célt hagyományosan a vallás fejezi ki, melynek középpontjában a mi kultúránkban a transzcendens, személyes végtelenként fölfogott Isten áll. Ha Istent eltávolítjuk, elvész a mechanizmusokat összhangba hozó személyes akarat organizációja, a praestabilita harmonia, a magasabb szintű (eleve létrehozott) összhang. Ekkor azonban a világ felfogható töredékes mechanizmusok halmazaként, amelyek mint ilyenek utánozhatók és utánozandók. Erről van tehát szó: mivel a világot töredékesen akarjuk fölfogni, erőszakkal távolítjuk el azon kereteit, melyek az egészet felfoghatóvá teszik; erőszakkal töröljük el a vallást, mint az egész értelmének dinamikus megvilágítóját. Eközben persze hivatkozunk a vallás önrontásának tényeire, amelyekben már benne rejlik elpusztításának lehetősége is. Erre hivatkozva azonban azt is elpusztítjuk, ami nélkül a világ értelmetlen mechanizmusok halmaza csupán: egyfajta kozmikus roncstelep, amelyen egymás hegyén-hátán hevernek a maguk valódi célja szerint már működésképtelen mechanizmusok maradványai.
A valóság funkcionális gépezetei akkor is utánozhatók lennének, ha elismernénk a magasabb összhangot és a transzcendens célszerűséget. Vagyis: gépeket akkor is alkothatnánk, ha a természeti és társadalmi mechanizmusokat nem állítanánk valami végsőnek, mintha ugyan bármiféle mechanizmus képes lenne arra, hogy önmagát működtesse és magyarázza. Ám ha elismernénk a mechanizmusok organikus összekapcsolódását és teleologikus beleilleszkedését az egész dinamikájába, mely jelszerűen a végtelenre vonatkozik, akkor már nem büszkélkedhetnénk azzal, hogy birtokában vagyunk a valóság kulcsának, hogy megfejtettük a titkot, amely korábban zárva volt az emberiség előtt. Ekkor tehát nem uralkodhatnánk a többiek fölött e kulcs birtoklására hivatkozva, vagyis kielégítetlenül maradna a hatalom szenvedélye, amely az embert a maga specializációja felé hajtja - a fentebb említett centrifugális mozgásnak megfelelően. A szenvedély kiélése, a kiélés vonzása a specializációs, centrifugális erőből ered, amely az embert eltávolítja organikus összeszedettségétől, ami biztosította és biztosítja ma is valóságos emberi létét, növekedését ezen mivoltában, vagyis: emelkedését. A modern világ önállítása e növekedés tagadásával egyenlő. A hatalom akarása e növekedés tagadása. A technológia túlburjánzása a hatalom szenvedélyéből ered, bizonyos gnosztikus tudásimádatból, ami persze nem a valódi, hanem a töredékes és limitált tudás akarása csupán. Ez a redukáló tudás vezet a vallás helyére állított ideológiához - vagy akár a vallás ideológiai redukciójához -, ez vezet a történelem és a társadalom, a múlt és a jövő torz értékeléseihez, amelyek sem tényszerűen, sem reflektíve átgondolva nem igazolhatók. Az igazolás helyét tehát átveszi az erőszakos propaganda, a törvénybe iktatott halálos fenyegetés mindazokra nézve, akik nem fogadják el, hogy történeti állítások megfellebbezhetetlen tekintéllyel bírhatnának. Ez a tény jelzi korunk jellemző erőszakosságát, amely aligha különbözik olyan korokétól, amelyekben az igazságosság helyett az önkény, a vallás helyett az ideológia, az emelkedés helyett a süllyedés uralkodott.
Mindezzel nem állítjuk azt, hogy a történelem valamiféle aranykora valaha is olyan társadalmi rendet hozott volna létre, amely ideális ellentétben állna a most felvázolttal. Nem kétséges, hogy voltak korszakok és kultúrák, amelyekben időről-időre megvalósult valami, ami a fentiekkel szemben a teljesebbre, az igazabbra, az emelkedettebbre mutatott. Nem kétséges, hogy az emberek egy részének körében mindig is megvolt a törekvés az optimális, emelkedett állapot létrehozására és biztosítására. Mint ahogyan az sem kétséges, hogy e törekvés éppoly ritkán érhetett célba, amilyen elvétve válik a jó szándék jó cselekedetté, amilyen ritka az, hogy a valóban helyes tettek sorozata meglepő módon optimális körülményeket teremt egyénnek, közösségnek. E szórványossággal szemben a félsiker, a sikertelenség és a tudatos rosszindulat megannyi példája áll, ami alól korunk egyáltalán nem jelent kivételt. Ennek tudatában fordulhatunk önmagunkhoz és környezetünkhöz, keresve a megvalósítandó jót, tudván azonban, hogy eleve mi magunk sem vonhatjuk ki magunkat a siker és sikertelenség, a jó és a rossz globálisan jellemző arányai alól. A jó és a rossz küzdelme tehát folytatódik; a megvalósulás és kifejeződés aszimmetrikus dinamizmusa mégis fönntartja azt az egyensúlyt, mely időről-időre lehetővé teszi a jó, a helyes, az igazságos felbukkanását és kifejlődését: először is személyes tettek formájában, amelyek megfelelő körülmények és feltételek meglétekor alapítássá emelkednek: egy kultúra létrehozásává.

(folytatás a következő oldlon)