Magyar Napló

Magyarnak lenni
Forduljunk tehát önmagunkhoz, saját kultúránkhoz és történetünkhöz! Magyarok vagyunk: de mit jelent ez? A fentiekből egyenesen következik annak szükségessége, hogy átgondoljuk sajátos létünk dimenzióinak beilleszkedését az átfogó összefüggések rendszerébe. Hiszen embernek lenni: már mindig is beletartozni az anyanyelv világába. Az anyanyelvhez tartozni: már mindig is egy közösség tagjának lenni. Egy közösség tagjának lenni: már mindig is hordozni egy történelmi összefüggést, benne élni egy kultúrában, amely a maga módján ezer és ezer szállal kapcsolódik történelmi és kortárs, eszmei és nyelvi környezetéhez. Ám minden konkrétum sajátos. Magyarságunk is az, mi több - nyelvi és történelmi helyzete miatt - sok szempontból sajátosabb is, mint a környező kultúrák helyzete. A magyar nyelv - minden más nyelvhez hasonlóan - sokféleképpen lehet valakinek a nyelve: anyanyelvként, másodlagosan megtanult nyelvként, avagy az elődök már csak emlékként őrzött nyelveként. Az alábbiakban nem térhetek ki ezek valamennyi sajátosságára; tehát elsősorban azt veszem szemügyre, amit a nyelvi közösség tényleges léte a megfontolás előtt feltár.

Magyarul beszélni
Az a tény, hogy az ember beletartozik az anyanyelv világába, azt jelenti: nyelviségét ezen anyanyelven keresztül éli meg; emberségét pedig azon közösségen keresztül, amely az anyanyelvet beszéli. A köznapi nyelvhasználat során az ember ritkán gondol arra, hogy most éppen magyarul (vagy bármilyen más nyelven) beszél: érti a nyelvet s a megértés összefüggésében az empirikus nyelv mintegy láthatatlanná válik. Hasonlóképpen van ez emberségünkkel is: noha emberi mivoltunk egyben egy családhoz, egy közösséghez, ennek kultúrájához és történelméhez való szoros kapcsolódásunkon keresztül fejeződik ki, emberi mivoltunk köznapi megélésében alig kerül a felszínre ember mivoltunk mindezen kontextusa. Úgy érezzük, korlátlan egyetemességben élünk: embernek tudjuk magunkat, aki nyelvet használ, s alig-alig merül föl, hogy mindkettő empirikus határokkal bír. Hajlamosak vagyunk a másik nyelvet "nem-nyelvként", "dadogásként", "értelmetlen beszédként" interpretálni, ahogyan ez gyakorta megtörténik az egyes nyelveken belül más nyelvekre vonatkozó kifejezésekben. Hasonlóképpen: hajlamosak vagyunk a másik kultúrát és annak történelmét "nem-kultúrának", "nem-történelemnek" minősíteni, miközben föl sem fogjuk saját elfogultságunkat.
Szemben tehát a népszerű és szofisztikus állásponttal, amely az emberi lét konkrét dimenzióinak szabatos meghatározásától és ennek tudatosításától félti a különböző nyelvek és kultúrák békés együttélését, a helyzet pontosan fordított: mindaddig ellenségesen és elutasítóan, leminősítően és értetlenül viszonyulunk a másik nyelvhez és kultúrához, míg tudatára nem ébredünk saját nyelvünk és kultúránk sajátosságának. Ez utóbbi, saját helyzetünk világos artikulációja egyben a másik nyelv, kultúra, történelem artikulációját is magával vonja, s ezáltal egyáltalán lehetővé teszi azt, ami eleve lehetetlen a meghatározatlanság állapotában: a párbeszédet, az együttműködést, egymás kölcsönös megértését. Ennek során természetesen adódhatnak félreértések, versengések, ellentétek alakulhatnak ki, amelyek adott esetben konfliktusokhoz is vezethetnek. De minden emberi helyzet folytonosan ki van téve ezen veszélyeknek, amelyek vállalása, a megoldásukra való törekvés éppenséggel emberi mivoltunk lényeges része; hiányukban inkább lennénk öntudatlan automaták, semmint emberek. A saját kultúra értékének megítélése különben nyilvánvalóan kötelességünk: saját dimenzióinkat össze kell vetnünk másokéival, értékelnünk kell nyelvünket és kultúránkat, történelmünket és jövőbeli lehetőségeinket, amelyek mindegyike és bármelyike eleve föltételezi saját azonosságunk tisztázását, a vele való körültekintő foglalkozást, egyáltalán az önazonosság mivoltának fölvázolását és megértését.
A kultúra nemzeti megalapozása tehát jól meghatározható: természetes jogai nem vitathatók el, mi több, ezen jogait biztosítani kell ahhoz, hogy természetfölötti összefüggésekbe legyen képes beleilleszkedni. Kissé hasonlatos ez az egyéni ember dimenzióihoz: ahhoz, hogy természetfölötti céljai érdekében tevékenykedhessék, szüksége van a maga természetes alapjaira, tehát önnön életére annak autonóm keretei között. Ahhoz, hogy vallását gyakorolhassa, szüksége van az anyanyelvére, hiszen ennek alapján képes csak arra, hogy az egyetemes kulturális mátrix nyelvét elsajátítsa; vagy hogy egyáltalán elsajátítsa a vallási megértés nyelvét, amely meghaladja a természetes nyelvek körét. Természetes jogai tehát jól körvonalazhatók, noha semmiképpen sem abszolutizálhatók: az egyes ember vallási céljai nemcsak természetes körülmények között teljesülhetnek, hanem kifinomultabb és szinte felfoghatatlan kontextusokban is, amelyek természetes megalapozottsága - például a vallási elképzelések szerint a halált követő lényegi változások terén - többszörösen is közvetett, hiszen a halál utáni állapot a vallás felfogásában csak részben függ a megelőző állapottól. Itt további mérlegelésre van szükség: az ember természetes helyzete egyrészt radikálisan járulékos, másrészt mégis elengedhetetlen ahhoz, hogy szabadon valósíthassa meg feladatait. A szabadság körülményeit - korlátait és ezzel konkrét lehetőségeit - a természet biztosítja, noha a szabadság elsődleges lehetősége a természetfölöttiben gyökerezik. A szabad és kockázattal járó megvalósulás viszont megköveteli a természetes körülményeket, így az ember és közössége természetes gyökereit is, nyelvi és nemzeti azonosságát, amelyekkel mint adottságokkal élhet jól is, rosszul is, ugyanakkor mindkettőhöz szükséges ezen adottságok világos artikulációja, vagyis annak tudatosítása, hogy az ember nyelvi és kulturális dimenziói milyen határok között mozognak és milyen tartalommal bírnak.
A természetes nyelvek és kultúrák mibenlétének átgondolásából következik az a felelősség, ami a természetes nyelvre hárul. A természetes nyelv kultúrájának a lehető legteljesebb körben tisztában kell lennie a nyelvi megértés dinamizmusának teleológiájával; ugyanez érvényes a nemzeti azonosság dinamikájára is. Azt állítjuk tehát, hogy magyarnak lenni nem más, mint magyarul beszélni, a magyar nyelvet anyanyelvként birtokolni. Ez megtörténhet tényleges vagy virtuális adoptáció által is, például már idegen anyanyelvű környezetben élő leszármazottak szándéka és tette által. Mindezzel azt is mondjuk: magyarnak lenni nem több és nem is kevesebb ennél. Nem kevesebb: hiszen az identitás tisztázása a fentiek szerint szellemi követelmény. Nem több: hiszen a nemzeti identitás, a nyelv, a kultúra túlmutat önmagán; mi több, rámutat önnön elmúlásának elkerülhetetlenségére, ami minden véges létező brutum factuma. E brutális tény adja a nyelvi és nemzeti identitás nagyszerűségét és egyben esetlegességét is: nagyszerűségét, mert ezáltal valami sokkal többre, sokkal nagyobbra, valami egészen másra vonatkoztat. Esetlegességét: hiszen ez a tény világos határt szab annak, hogy a természetest mint ilyet abszolutizáljuk.

Az alapítás körében élni
A nyelvi kultúrák nem jöhetnek létre személyes alapítás következményeként: minden nyelv szervesen fejlődik ki és alakul tovább. Ám ezen belül jelentős szerepük van meghatározó személyiségeknek, akik nyelvi tevékenységükkel maradandóan rányomják bélyegüket a nyelv alakulására. Az egyén szerepe itt elhomályosul: a köznapi gyakorlat és véletlenszerűség jelentősebb súlyúnak látszik.
Ettől a fejlődéstől erőteljesen különbözik a kulturális fejlődés. A kulturális közösség sorsa gyakorta van egyes emberek kezében, akik kormányzásukkal, döntéseikkel, egyáltalán: jellemük egészével hosszú távra képesek megszabni a közösség fennállásának és fejlődésének kereteit és szerkezetét. A személyes aktust, mely megszabja egy közösség történelmének, önértelmezésének, fejlődési lehetőségeinek alapvonalait, alapításnak nevezzük. Az alapítás: nemzés, amelynek eredménye a nemzet. A nemzet nem szükségképpen azonos a nyelvi és a kulturális közösséggel: politikai egység, amely rendelkezik a jellemző intézményekkel. A politikai egység sokféleképpen fogalmazódhat meg: ha többféle népből áll össze, a legerősebb nép vagy a legerősebb népek szövetsége dominálhatja a kisebb népcsoportokat. De lehetséges az is, hogy a nemzethez tartozó népcsoportok a nemzet politikai és kulturális egységének keretei között egyenjogúak; jogaik lényegében a népcsoportok fölötti nemzeti egység befogadásában állnak.
A magyar nemzeti alapítás - az Alapítás - ez utóbbi mintát követte: a magyar és más nyelvű népcsoportok e minőségükben nem rendelkeztek kiemelt jogokkal a többi népcsoporttal szemben a Kárpát-medencében; a politikai egységet a keresztény birodalmi eszme alapján létrehozott állam biztosította. Az eszme mintája a Bizánci Birodalom, melynek utánzása a nyugat-európai uralkodók legfőbb törekvése volt. Bizánc: a kereszténnyé vált Római Birodalom, mely virtuálisan az egész oikumené politikai és vallási egységét biztosítja. Bármilyen utilitarista szempontok vezettek is a kereszténység adoptálásához a Római Birodalomban, tény, hogy a kereszténnyé vált birodalom teljes egészében átadta magát az Ezeréves Birodalom ideáljának. Ennek megfelelően a földi birodalom a mennyei birodalom - Isten országa - erejéből, arra tekintettel, arra irányulva, azt megcélozva létezik. A Birodalom és az Egyház egymást úgy egészítik ki, úgy kapcsolódnak össze szétválaszthatatlanul és elegyíthetetlenül, mint Krisztus isteni és emberi természete. A test azonban egy: a Birodalom teste, amelynek feje Isten, vagyis Krisztus.
A magyar állam nyugati közvetítéssel fogadta be ezt az ideált, melynek módosító jellegzetessége az volt, hogy nem szükséges pusztán egyetlen Ezeréves Birodalomnak léteznie; létezhet a birodalmak pluralizmusa is. E sokféleség mint lehetőség az egykori Kelet- és Nyugat-Római Birodalom dualizmusában jelent meg. Ennek megfelelően gondolkoztak nyugaton akkor is, amikor Justinianus nagyszerű restitúciója már összeomlott, az egyesített birodalmi részek nyugati darabjai ismét törzsi vezetők uralma alá kerültek. E vezetők csak néhány évszázad elteltével ébredtek világos tudatára annak, hogy lehetőségük van az Ezeréves Birodalom földi másának, Bizáncnak az utánzására, Róma helyreállítására, amely ismét csak az Ezeréves Birodalom tükörképe lenne. E helyreállított dualizmus - a frank uralom alatt - azonban gyors osztódásnak indult, és Charlemagne öröksége mihamar három részre szakadt. E részek mindegyike az Ezeréves Birodalom virtuális tükörképének tekintette magát, aminek megvalósulásához legalábbis Róma birtoklása lett volna szükséges. Még Róma nélkül is, pusztán a pluralizmus ténye alapján, lehetségesnek látszott a keresztény államok sokaságának a létrehozása, amelyek mindegyike a maga módján tükrözhette az Ezeréves Birodalom fölépítését. A keresztény királyságok, így a magyar is e pluralizmust kihasználva igyekeztek kialakítani a maguk eszmei változatát. Ami azt jelenti: az ideál, az Ezeréves Birodalom megjelent a Magyar Királyságban is. Minő fényes bizonyítéka volt ez a tény a kereszténység egyetemességének! Az Ázsiából érkezett népcsoportok alávetik magukat az Ezeréves Birodalom eszményének, Istentől rendelt királyt ismernek el maguk fölött, aki nem több és nem kevesebb, mint Krisztus képmása. Noha a régi keresztény területek egy része ekkor már évszázadok óta arab uralom alatt állt, a kereszténység élt és terjeszkedett: a magyar állam létrejötte csak egy lépés volt abban a folyamatban, mely délről északra, nyugatról keletre tartott.
Az alapító: Szent István. Az ideális célkitűzés nem az ő személyes érdeme, hanem valószínűleg az apjáé; de az Alapítás tette az övé, és a tett történelmi kisugárzása szintén személyes érdem. Vajon mikorra számolunk le az elmúlt évtizedek torz történelemszemléletével, amely az Alapítót egyfajta pragmatikus-cinikus politikusként állította be, letagadva az eszmények valóságos szerepét e személy életében és művében? Mikorra sikerül újra fölfedeznünk azt a mindennél erősebb tényt, amit a valóságos személyek valóságos eszméinek hatása jelent a történelemben? Mikorra sikerül újra rátalálnunk annak nagyszerűségére, amit Szent István személye jelent a magyarság egész történetében: ezé a kivételes erejű személyiségé, aki tetteivel lényegében megszabta az ország következő ezeréves történelmét? Korántsem véletlen, hogy az utókor az Alapító személyes tárgyának tekinti a Szent Koronát, s korántsem véletlen, hogy a hagyomány szerint e személy jobb keze - a Szent Jobb - jelen van az e néven ismert ereklye foglalatában. Jelen van annak az országnak a központjában, melyet ezer évvel ezelőtt hozott létre az Alapító - olyan célokkal, amelyek eszmei jelentősége vitathatatlan, történelmi jelentőségének fölfogását azonban - úgy tetszik - ismét meg kell tanulnunk. Most nem lehet célunk ezen állítások tényszerű alapjainak vizsgálata. Ha pusztán abból indulunk ki, hogy a Szent Jobb a magyar állami hagyomány felfogásában azonos Szent István jobb kezével, ez is elegendő ahhoz, hogy felfogjuk a Szent István-i Alapítás kivételes horderejét.
Minek az alapítása történt meg Szent István művében? Semmiképpen sem a modern nacionalizmus értelmében vett "nemzetállamé" (melyben a nemzet valójában népet jelent, vagy még inkább: egy nép által uralt nemzetet, "népnemzetet"). István műve a keresztény birodalmi eszme tartalmából következik: arisztokráciája nem népcsoportot képvisel, hanem egy adott területen uralkodik a különböző népcsoportok fölött a kereszténységnek (a helyes és üdvös élet biztosítékának) elterjesztése, védelme és fönntartása érdekében. Alig hiszem, hogy ezt a képet árnyalnunk kellene a modern politikai és gazdasági elméletek nem egyszer kétes tartalmú állításaival. Nem: a keresztény birodalom szerkezetileg meghatározó elemei a vallási eszméből következnek, amelynek megvalósulását azonban természetesen befolyásolták személyes, politikai, gazdasági és véletlenszerű körülmények. E dolgozat célja nem a teljes kép tartalmilag részletes bemutatása, hanem a főbb vonásoké: ezeket azonban a keresztény eszmény szabta meg. A Kárpát-medence geográfiailag jól körülhatárolt területe ideális lehetőségét nyújtotta annak, hogy az Ezeréves Birodalom miniatűr verziója jöjjön benne létre. Ez az ezeréves birodalom első alakjában csupán ötszáz évig tartott. A Török Birodalom előrenyomulása, majd a Magyar Királyság összeomlása után a Szent István-i mű öröksége a Habsburg-ház kezébe került. A Habsburgok keleti törekvései, a történelmi Magyarország jogi helyreállítása a birodalmon belül világosan jelezte az örökség tudatos vállalását, aminek következtében kijelenthetjük, hogy Szent István alapító aktusa ebben az összefüggésben folytatódott. Ennek a ténynek a formális - bár egyéb politikai megfontolásoktól természetesen nem mentes - elismerése volt az is, hogy a Habsburg Monarchia hajlandó volt létrehozni a dualizmus rendszerét. A dualizmusban még mindig és nyomatékosan: a Szent István-i örökséget láthatjuk és a magyar népelem ebben játszott kiemelt szerepét visszavezethetjük a magyarság korábban vállalt történelmi feladatára. Noha a magyarság újabb kori szerepe már nem volt mentes a modern nacionalizmustól, melynek egyes vonásaival nem könnyű egyetértenünk - hiszen ideológiaként magasabb összefüggések háttérbe szorítására törekedett -, annyi azonban bizonyos, hogy a magyarság politikai és kulturális megerősödése a 19. században végeredményben az államalapítás egykori tettének kisugárzásából ered.
Gondoljunk csak bele: a Szent István-i legitimáció eddig ezer esztendőn keresztül állott fenn a világnak ezen a táján; mindeddig ezer esztendőn át hatott egyetlen ember, Szent István történelmi tette, az államalapítás aktusa. Mindezt vessük össze azzal, hogy maga a Bizánci Birodalom - az Ezeréves Birodalom ideáljának megfelelően - ugyancsak mintegy ezer esztendőn keresztül létezett, amely évszám, talán nem tűnik túlzásnak, a keresztény életidő kereteit jelképezi. A kereszténység azon dinamikus kultúrák egyike, amelyek nem "örökkévaló" civilizációkat létesítenek, hanem kisebb-nagyobb civilizációk halmazait, amelyeknek versengése és együttműködése adja a kultúra sajátos mozgékonyságát, dinamikáját, végeredményben gyorsan felívelő, majd hasonlóan aláhanyatló jellegét. Jól megvilágítja a keresztény kultúra e jellegzetességét, ha összevetjük az egyiptomival vagy a kínaival, melyekben az időtlenség tudata a legteljesebb természetességgel érvényesült, illetve érvényesül. A magyar államalapítás aktusa és történelmi következményei ebben az értelemben a keresztény kultúrkör pregnáns megnyilvánulásának számítanak. A magyar nemzet etnikai és nyelvi sokszínűsége, ennek integrálódása a keresztény államban az alapító tett következményeként, a sokszínűség folytonos forrongása, szétválása és ismételt egyesülése, mindeközben a kereszténység sokszínű és mély megélése: mindez beleillik abba a képbe, melyet a keresztény kultúráról kialakíthatunk.
Magyarnak lenni tehát nem egyszerűen az anyanyelv körében élni, hanem annál tágabban: beletartozni az Alapítás történelmi körébe. Ez az állam mind a mai napig, az elszenvedett veszteségek és vereségek ellenére az alapító tettnek köszönhetően áll fönn, tehát nem régebbi vagy újabb nagyhatalmak kényétől függően, hanem az alapító aktus erejéből. Ezt a tényt fejezi ki az is, hogy a magyar Szent Korona évtizedek után visszakerült az ország állami jelvényei közé. A korona sajátos helyzete nem fogható fel akkor, ha a Szent István művét nacionalista, pragmatikus vagy pőrén politikai vállalkozásként értjük. A korona funkciójának fennmaradása jól jelzi, hogy az Alapítás történelmi kontinuitását megalapozza az a feladat, melyet a Kárpát-medencében a kereszténység felállításával és fenntartásával kellett elvégezni. Az Alapítás történelmi metamorfózisa az eredeti feladat szellemi fennállásán nyugszik. S napjainkban, amikor ez a feladat történelmileg az eredetitől különböző összefüggésbe került, még mindig létezik. Minden világpolitikai változás mellett megmaradt és megerősödni látszik az Alapítás által kifejezett kulturális koncentráció, amely a jövőben minden jel szerint csak erősödni fog. Erősödni fog különösen akkor, ha az Alapítás kisugárzása megtalálja a maga személyi hordozóját, aki képes fölismerni a helyzetéből eredő feladatot és felelősséget és igent mond ennek felvállalására. Hangsúlyozzuk: a kulturális középpontnak nem feladata az, hogy népi vagy nemzeti állami keretek között létezzék; de feladata, hogy kulturálisan strukturálja környezetét. E feladat a kortárs viszonyok között, az Európai Unió szerveződése idején kétségkívül új formákban fog megjelenni: nemcsak gazdaságilag, nemcsak geopolitikailag, hanem elsősorban: ezen a hordozókon fölépülő kulturális strukturalizáció már most erősödő hálózataiban.

Sziget-Magyarország ideája
Minden társadalom elemi kötelessége, hogy a benne élők számára a lehetőségek szerint világossá tegye az egyéni és közösségi létezés nem immanentisztikus, tehát transzcendens értelmét. Megteheti ezt az államforma meghatározásával, de megteheti más módon is. Megteheti például a társadalom azonosságtudatának sokoldalú fejlesztésével, a kultúra ápolásával és erősítésével; megteheti a vallás támogatásával, amely akkor is képes elvégezni ezen feladatát, ha ebben nem segíti formális politikai hatalom. Ha félni kell attól, hogy egy közösség kiemelkedő vezetőit kerékbe törik a kor hatalmasságai, ha tartani kell attól, hogy a nemzeti azonosság hagyományos formáinak lehetséges evolúcióját árgus szemmel figyelik ellenséges hatalmak, még mindig meg lehet találni annak a módját, hogy a vezetést magukra vállalók más csatornákon, a közösség hajszálérrendszerének lehetőségeit kihasználva fejtsék ki különben köteles tevékenységüket. 1945 után a japán császár lemondott arról, hogy istennek nevezzék; fölégette az ország megmaradt hadihajóit és repülőgépeit, átíratta az ország alkotmányát és gyökeresen új társadalmi rendet vezetett be annak érdekében, hogy a nép eredeti alkotóereje új irányokat találjon magának. Ez tehát azt jelenti: az államalapítás öröksége akkor is fenntartható, ha a külső és belső körülmények megváltozásával egészen más módszerekhez kell folyamodni, mint korábban. E módszerek mégis azt célozzák, hogy a régi öröksége, a társadalom nyelvi és kulturális fennmaradása biztosított legyen mindaddig, amíg a közösség életereje, kiterjedése mindezt indokoltnak mutatja. Nem állítom, hogy minden közösségnek mindenkor ragaszkodnia kell hagyományos identitásához. Elképzelhető olyan helyzet, amidőn éppen az identitáscsere jelenti a megoldást, amikor a társadalom szétesése miatt az egyes ember létlehetőségeinek biztosítása érdekében célszerűbbnek látszik az új kulturális identitás elfogadása. Olyan ez, mint egy új nyelv felvétele; hiszen számos esetről tudunk, amikor egy-egy közösség vagy társadalom a fennmaradás érdekében lecserélte nyelvét az újjal, s ezen belül kereste meg a maga kibontakozási lehetőségeit.
Sziget-Magyarország ideájának nevezem azt az víziót, melyben az ország a megváltozott körülményekhez képest újrafogalmazva nyelvi és kulturális azonosságát, környezetével korszerű és sokrétű kapcsolatban létezve mégis képes megőrizni az államalapítás egykori tettének máig élő hatásait. A megőrzés elvileg megtörténhet az államformában, a társadalmi berendezkedésben, a nyelvben és a kultúrában, illetve a társadalmat átható értékrendek egységes alapjaiban, valamint a jövőképben. Ami az államformát illeti: nem kétséges, hogy a jelenlegi köztársasági forma végre államformának nevezhető, szemben a korábbi "népköztársasággal", melyben mind a "nép", mind a "köztársaság" inkább gúnynévnek számítottak. Mint ahogyan az sem kétséges, hogy a mai Magyarország - a Szent Korona funkciója révén - képes úgy megőrizni a korszerű államformát, hogy közben mégis biztosítsa benne a történelmi kontinuitás tényét. Ezzel élesen eltér a szomszédos országok majd' mindegyikétől, amelyek történeti önértelmezésükben azért folyamodnak olykor groteszk mitológiákhoz, mert valójában maguk is az Alapítás spirituális körébe tartoznak - anélkül, hogy annak szellemileg legitim hordozói lehetnének.
Sziget-Magyarország társadalmi berendezkedésének két alapvető szempontot kell figyelembe vennie: egyrészt a társadalom felfogás- és hagyománybeli sokszínűségét; másrészt azt az egységes követelményt, amelyet a magyar államiság kontinuitása jelent. A kettő nincs ellentétben egymással, hiszen a magyarság mindenkor számos népelem nemzeti kereteként szolgált; az állami keretet pedig az eredeti alapítás és annak kisugárzása jelentette. Nem megkerülhető azonban az a kérdés, hogy a berendezkedés milyen társadalmi víziót preferáljon. A jelenlegi tendenciákban erőteljesen jelen van a hedonisztikus társadalom vágyképe, amelyben az iparkodásnak, a személyes, családi és közösségi gyarapodásnak alig van becsülete. Megbecsültebb a munka nélkül megszerzett vagyon, amelyet azonban nem munkahelyek teremtésére, más életek felvirágoztatására képzelünk el, hanem magánörömök szinte beteges kielégítésére a köznapi érzékek terén. Ezzel a vízióval - melynek pusztító hatású jelenléte egyenes következménye az elmúlt évtizedek tespedésének - élesen szemben áll a szorgalomközpontú társadalom látomása, amelyben az egyén a maga szűkebb és tágabb környezetéért munkálkodik. Tehát nem a munka elvont és rosszindulatú ideológiákban kitulajdonított fogalmát kell kiemelnünk, hanem a szorgalmat - indusztrialitást -, azt a hozzáállást, melyben a személy folytonosan meghaladja önmagát szűkebb és tágabb közössége, s maga a közösség a közösség egésze irányában. A szorgalom jól kifejezésre juttatja az emberi létet alkotó aszimmetrikus dinamizmus gyakorlati oldalát, ahol az immanens munkálkodás a transzcendens szorgalommal alkot dinamikus egységet. A szorgalmas társadalom: ez legyen Sziget-Magyarország társadalmi jellemzője. A szorgalom mindenütt megleli a maga tennivalóját, otthon és idegenben, közel és távol, lokálisan és egyetemesen; a szorgalom nemcsak a tespedéssel áll szemben, hanem az öncélú munkával is, ami mindig valami mechanizmus kiszolgálása. A szorgalom ezzel szemben nem mechanikus, hanem személyes; nem gépies, hanem alkotó; nem szétszóródó, hanem fölemelő.
A szorgalmas társadalom az értékek pluralitásában létezik, ám mégis föltételezi az alapértékek szilárd öszszefüggését. Hiszen csakis így fogadható és fogadtatható el a szorgalom a társadalom jellegzetességeként; s nem képzelhető el másként az sem, hogy a jelenlegi, sokszínű magyar társadalom szorgalmát olyan feladatok megvalósítására képes fordítani, amelyek az ország emelkedését szolgálják. E feladatok empirikusan sokfélék; értékrendjükben azonban összefüggenek. Az értékeket nem egymástól elszigetelten kell felfognunk, mintha bármiféle érték megállhatna önmagában a többi nélkül, hanem inkább szerves összetartozásukban. Az értékdinamizmus fűzi össze az egyes értékeket, szűri ki azokat, melyek nem kapcsolhatók bele ebbe a dinamizmusba, illetve folytatja a szubjektív módon felfogott értékek folytonos tisztítását. Nehéz azonban konkrétumokról szólani egy olyan társadalomban, amelyben számos értékkel évtizedeken át visszaéltek, meghirdetve követelményüket, ám a gyakorlatban éppen az ellenkezőre késztetve és kényszerítve a csalódott társadalmat. Szabadságról volt szó akkor, amikor valójában a rabláncok kovácsolása és felrakása folyt; jólétről volt szó akkor, amikor az országot szisztematikusan kifosztották; modernizációról volt szó, amikor archaikus mítoszokból összetákolt hazug ideológiát vertek bele az emberekbe és a hagyományos, könnyen fejleszthető életformákat korrigálhatatlanul elrontott struktúrákkal helyettesítették. Szó volt munkáról és szorgalomról, kitartásról és hűségről, hazaszeretetről és felvilágosodásról; ám ezek tartalma mindenkor az ellenkezője volt: mechanisztikus robot, tespedés, hűtlenség, hazaárulás, az igazság szisztematikus elferdítése. Mégis: valamiképpen vissza kell szereznünk e kifejezések eredeti tartalmát; valamiképpen túl kell lépnünk ezek megcsúfolásán úgy, hogy ne veszítsük el eredeti fontosságukat és nagyszerűségüket. Hiszen a szorgalmas társadalom nem mondhat le az értékeket kifejező szavakról, s nem mondhat le különösképpen ezek dinamikus egységéről, amelynek iránya mindenkor a társadalom egésze. Maga a társadalom pedig történeti kontextusában létezik, mint Sziget-Magyarország, amely menedéke volt az egykori menekülőknek és hazát keresőknek; otthona lett a keresztény magyar, szigetszerűen sajátos államnak; végül elszigeteltségében megerősödvén képes volt arra, hogy a Szent István-i örökséget átadja környezetének, a Kárpát-medence népeinek.
Ez a történelmi összefüggés szabja meg az ország jövőképét is. A magyar állam mai szigetszerű léte úgyis felfogható, mint az egykori államnak a dagálytól szabadon hagyott felülete. Ám a magyar államiság szigetszerűsége nem függ össze a határok változásával, hanem inkább feladatot jelent: egyrészt a szorgalmas társadalom fölépítésének a feladatát, másrészt a Szent István-i eszme eleven fenntartását. Ez konkrét politikai viselkedést ír elő az ország vezetői számára: összefogást a környező államokkal, Horvátországgal, Szlovéniával, Szlovákiával és Ausztriával - ezen országokkal új kiegyezésre kell törekednünk az európai egyesülés keretein belül, gazdasági, politikai és társadalmi téren. Ugyanerre kell törekednünk a román állammal is, melynek nyugati részei kulturális közösségben állnak országunkkal, magának az országnak a hosszú távú érdekei pedig előírják a magyar állammal való összefogást. Jelenleg félelem tapasztalható minden szomszédunknál a magához térő magyar államtól; e félelem oka egyrészt a történelmi örökség integritásának a ténye, másrészt a magyar anyanyelvű népesség jelenléte a Kárpát-medence egészében, harmadrészt a magyar állam látható kulturális, politikai és gazdasági erősödése. A másik félelme óvatosságra int, hiszen félelemből gyakran támad irracionális elhatározás. Ezért a magyar államnak arra kell törekednie, hogy jelenlegi környezetét tényszerűen tudomásul véve, ám ragaszkodva saját történelmi hagyományához, sokoldalú kiegyezést hozzon létre a fent említett államokkal és más szomszédaival is.

A Magyar Szigetvilág
Sziget-Magyarország szigetekben gondolkozik: a magyar népesség szigeteiben a szomszédos államok területén, amelyekkel összefogva úgy kell létrehozni e szigetek eleven kapcsolatát, hogy ezzel az egész térség jól járjon. A térség akkor jár jól, ha a Magyar Szigetvilág - az így felfogott közösségek együttese - szorgalmas társadalmai mindenütt saját maguk és környezetük fölvirágoztatásán munkálkodnak, alapvetően azon örökség jegyében, melyet az egykori Alapítás napjainkban jelenthet. A Magyar Szigetvilág akkor valósíthatná meg a társadalmi célok között nyomatékosan szereplő emelkedést, ha a szorgalomközpontú társadalom értékrendje nem csupán az öncél és a közösségi cél dialektikájában léteznék, hanem egy olyan mátrixban is, amelyet hagyományosan a vallás elnevezéssel szoktunk leírni. A vallás nem jelent mást, mint az emberi emelkedés elszigetelt teljesítményeinek a szerves összefogását és meghaladását az eszmék és cselekvések olyan rendszere által, amelynek eredete csak másodsorban tűnik immanensnek: elsősorban azonban természetfeletti. Ilyesmire emberileg aligha tehetünk szert. Mégis ki kell mondanunk: az a társadalom képes a valódi szorgalomra, mely nemcsak az anyagi, hanem a szellemi emelkedést is szolgálja és történelmileg meghatározó jelentőségű, amelynek tevékenységét idealiter a vallás mátrix hangolja össze. A mai Magyarországon számos felekezet létezik, amelyek kereszténységükben egyek. Vajon merő illúzió megfogalmazni azt az óhajt, bárcsak e felekezeteket a vallási ébredés egységes organizmusa fogná egybe, amely az országot ismét helyes öntudatára ébreszti a jó és a rossz, a helyes és a helytelen, az igaz és a hazug terén? Elvetélt kísérlet lenne a gondolat, hogy bár a kívánt öntudat empirikusan nem valósulhat meg egyetemlegesen - ennek akadálya emberi végességünk fanatizmusa -, mégis legyen jelen megfogalmazott és intézményesült követelményként, alkalmasan arra, hogy saját lehetőségeihez képest fölemelje az embert?

Az új reformkor
Mindezek kérdések csupán. Ám Sziget-Magyarország látomása, a Magyar Szigetvilág kívánalma, a szorgalomközpontú társadalom képe, a szomszéd népekkel való kiegyezés, az öntudatra ébredés a nemzet egészét átható szellemi megújulás formájában: követelmény, amit történelmi azonosságunk és az ebből fakadó perspektíva ró ránk. Nevezzük ez utóbbi megújulást új reformkornak. Feladata hasonló ama régihez: meg kell újítania a magyar lét hagyományait és kereteit; újra kell gondolnia örökségét, rövid és hosszú távú feladatait. Hogyan, minek az alapján? A fenti megfontolásokat nem hagyhatjuk ki a számításból. Meglehet, az itt megfogalmazottakkal sokan nem értenek egyet; sokan másképpen gondolkoznak a modernitásról, a nacionalizmusról, az állami létről, Magyarország történelmi örökségéről és lehetőségeiről. E személyek közül nem kevesen ahhoz a felfogáshoz vonzódnak, mely Magyarország legszomorúbb történelmi periódusában számított uralkodónak, vagyis 1945 és 1990 között. Úgy tűnhet föl, hogy ebben az időszakban is léteztek pozitívumok és helyes tendenciák, amelyek elfogadása, megerősítése, továbbvitele fontos. Kétségtelen, hogy léteztek ilyen tendenciák; kétségtelen, hogy történtek pozitívumok, hiszen nincs olyan nyomorúságos emberi helyzet, amelyben ne jutna tere a személyes érdemnek, kitartásnak, olykor hősiességnek. De helyesen kell mérlegelnünk: a mérleg egyik serpenyőjében ott van a nemzet kifosztása, eltiprása, elárulása, megfélemlítése, a hazug ideológiával való zsarolása, elszigetelése sajátjaitól, történelmétől, Európától, a nyugati világtól. A másik serpenyőben ott van a viszonylagos békesség a megtorlások időszaka után, a viszonylagos belső szabadság a falak között, a szépirodalom és a tudományos élet viszonylagos lüktetése jól kijelölt doktrinális követelmények mellett, és így tovább. Az összevetés során a pozitívumok túlontúl is könnyűnek találtatnak; különösen, ha ehhez hozzászámítunk még két tényezőt. Az egyik az, hogy a Szovjetunió az előzetes nemzetközi megállapodás önkényes értelmezésével vezette be a szovjet rendszert Kelet-Európában, így Magyarországon is. Az önkényes - illegitim - értelmezést a Nyugat kénytelen-kelletlen elfogadta, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Magyarország elkerülhette volna a megpróbáltatások, a kegyetlenségek azon szinte hihetetlen sorozatát, amely 1949 és 1956 után benne végbement. A másik tényező: az 1994 és 1998 közötti időszak, amely alatt az ország mintha ismét visszaesett volna egy történelmileg korábbi periódusba; s nem kétséges, a hatalmi gépezet akkor működtetett funkciói hasonlóan is bántak az állammal, a társadalommal, annak felhasználható szellemi, erkölcsi és anyagi vagyonával. Ha e tényt is mérlegre tesszük, nehéz valóban értékes mozzanatot felfedeznünk ebben az időszakban. Ezért annál jobb, minél hamarább fölismerjük: csakis ezen embertelen korszakkal történő radikális szakítás juttathat bennünket olyan állapotba, hogy felelősségteljesen átgondoljuk valódi örökségünket és valódi teendőnket.
Az új reformkor ez az átgondolás. Két veszélye van. Az egyik, hogy csakis a múltbeli örökséget vesszük alapul. A másik, hogy ezzel mit sem törődve akarjuk "kitalálni" Magyarországot. Mindkettőben van igazság: a magyar állam ezer éves örökségéről nem mondhatunk le. S nem mondhatunk le a korszerűség követelményéről sem. Miből áll ez utóbbi? A szorgalomközpontú társadalom tartalmából. Az ipar, a mezőgazdaság, a szolgáltatások, a kulturális és tudományos élet olyan újraszervezéséből, amely mindenekelőtt tökéletes megbízhatósággal informált afelől, hogy a világ egyes pontjain mi folyik hasonló vonatkozásokban. Nem engedhetjük meg tehát magunknak, hogy csak arról tudjunk, ami az Egyesült Államokban történik; meg kell ismernünk a hagyományokban és lehetőségekben hozzánk hasonló kis országok fejlődését, s az ismereteket nem szolgai módon kell átvennünk, hanem elemeznünk kell és kritikusan áttekintenünk. Csak így alakíthatjuk ki azokat az eljárásokat, melyek valóban az ország hasznára válnak és valóban elsajátíthatók; melyek azután nem eredményeznek szibériai mezőgazdálkodást ott, ahol kerteknek kell virulniuk, ipartelepítést ott, ahol gyümölcsösök állhatnának; lakótelepeket ott, ahol családi házak épülhetnének, és így tovább.
A kritikus és elemző gondolkozáshoz elengedhetetlen a mai kultúra offenzív átértékelése. A mai közéleti, irodalmi, művészeti, mi több: olykor a tudományos kultúra is olyan ideálokat dédelget, olyan szerkezeteket tart fönn, amelyek az ország történetének legnyomasztóbb időszakából erednek. E szerkezetek fenntartása persze érdeke azoknak, akik ehhez szoktak hozzá; a balítéletek tömkelege a korrumpálódott hazai közéletben pedig arra a tényre vezethető vissza, hogy az előző korszak az értelmiség legjavát is függőségi viszonyba helyezte. E függőség felszámolása nem egyszerű, hiszen nem merőben anyagi, hanem pszichiátriai dependenciáról van szó: egy beteges önkényuralom betegessé alakított szubjektumairól. Mégis meg kell tennünk azt, ami megtehető: minden erővel - s ezen a ponton nem szabad takarékoskodni - azokat kell támogatni, akik elfogulatlan, független, valóban fölvilágosult szellemiséget képviselnek, hiszen e támogatás nélkül a kialakult viszonyok miatt nincs esély arra, hogy a reformgondolkozás áttörjön a beteges konformizmuson. E támogatás, erősítés által remélhető viszont, hogy megerősödik az a független gondolkozás, amely képes elfogulatlanul elemezni a valódi fejlődési alternatívákat, a lehetséges eljárásokat és dönthet afelől, mi lehet valóban hasznos ennek az országnak.
A kulturális reformmozgalmat nem csupán a közéletben kell elindítani, hanem az oktatás egészében is. Amíg a közép- és felsőfokú oktatás sokszor továbbra is védett zónája tömeggyilkos eszméknek, hozzá nem értő barbarizmusnak, érdemtelenül szerzett pozícióknak, romlott táplálékot forgalmazó magánvállalatoknak, addig nem remélhetjük, hogy az új generációk másféle gondolkozásúak, kevésbé elfogultak, felvilágosodottabbak lesznek. Addig azonban azt sem remélhetjük, hogy olyan szakemberek kerülnek ki az oktatási intézményekből, akik valóban új generációt jelentenek s nem egyszerűen a régi függőség öngenerálódását. Ezen a téren is konkrét eljárásokra van szükség, olyan tematikus és szerkezeti átalakításokra, amelyek következtében a változtatások - melyek immár elkerülhetetlenek - egyáltalán elkezdhetők lesznek. Az új reformkornak át kell hatnia az egész társadalmat, a közszerepelők gondolkozását, az értelmiséget és a tudományos világot, minden olyan területen, amely egyáltalán ennek kapcsán szóba jöhet. Fórumokon kell bemutatni a reformgondolkozás jelentését az egyes kulturális, oktatási és tudományos területeken; folyóirattal, lappal kell támogatni elterjedését a megfelelő értékeknek, céloknak és eszményeknek. Át kell hatnia a médiumokat is, hiszen enélkül nem remélhető, hogy a szocializmusban televíziófüggőségre szoktatott lakosság széles körei egyáltalán tudatára ébrednek annak, hogy immár valami másról van szó. Persze egészen másról nem lehet szó; az "egészen mástól" elfordul a lényegében ma is konzervatív beállítottságú ember. Ezért az újat szervesen kell ráépíteni a régire; a régit őrizni kell, noha természetesen nem azon formájában, amely az elmúlt évtizedek torzulásaiért felelős. A közeli régit valóban régivel kell helyettesíteni, az államalapítás eszményével, amely az új reformkor egyik központi témája kell hogy legyen.
Mindehhez - immár belátható - elengedhetetlenül szükséges a gondolkozás méltóságának megismerése; s elengedhetetlenül szükséges az írás felelősségének a tudatosítása is. A kettő, fentebb már láttuk, szervesen öszszefügg egymással; csak az emelkedett gondolkozás képes felelősségteljesen megnyilvánulni, tehát felelősen írni. Csak ez a hozzáállás képes kimozdítani a tespedésből a mai magyarságot, amely - ne legyenek illúzióink! - jelentős részben még mindig igen távol áll a szorgalomközpontú társadalom követelményének akár halovány fölismerésétől is. Az ország távoli vidékein megbújó falvak, a cigánytelepülések nyomorúsága, a leszakadt rétegek kilátástalansága a városok peremén - oly látványt nyújtanak, amely egyszerre teszi sürgetővé a fentiekben megfogalmazottak megindítását és egyben kétségessé is sikerüket. De ezen a világon semmi sem kétségtelen. S Magyarország hosszú évtizedek óta először került olyan helyzetbe, hogy komolyan gondolkozhat azon, hogyan tervezze meg önálló jövőjét; komolyan rászánhatja magát a cselekvésre minden olyan területen, amelyhez korábban nem volt hozzáférése. Noha a helyes elgondolások kivitelezése előtt ma is sokszor előre nem látható akadályok tornyosulnak - legtöbbször az előző évtizedek hátrányos örökségeként -, mégis elgondolható a nehézségek leküzdése és továbbmutató eredmények elérése.

Unum necessarium
Belevetve magunkat a történelem, a politika, a kultúra világának elméleti kérdéseibe, eltűnődve ezek bölcseleti összefüggésein, olykor meglepve riadunk fel a váratlanul megfogalmazódó kérdésre: mi közöm nekem mindehhez? Mi közöm a történelemhez, a kultúrához, a környezethez, megannyi külsődlegességhez? Hiszen sokkal fontosabbnak látszik az, ami bennem magamban megy végbe, sokkal fontosabb a saját út, melyet elgondolhatok üdvösséginek vagy egyszerűen csak saját magaménak, az én sajátosan konfigurált életemnek, életutamnak, amelyet kötelességem bejárni...
Valóban: semmilyen kollektív esemény nem pótolhatja az egyéni tapasztalatot; semmilyen történeti rekonstrukció nem állhat az egyén megismerési folyamatának a helyére; amiképpen az anyanyelvet, vagy bármilyen más nyelvet sem tanulhatja meg helyettem senki azzal az eredménnyel, hogy a nyelvet én magam tudjam. Ezért a kultúr- és eszmetörténeti mérlegelések felől, dolgozatunk befejezéseképpen, vissza kell lépnünk az egyénhez, az egyes emberhez, vagyis: önmagunkhoz. Ám nem tartalmaz-é előítéletet az állítás, hogy ez az "én magam" létezik? Nem tartalmazza-e azt a tévedést, mely az egyéni létet önkényesen választja le a közösségtől, az egyéni rekonstrukciót a közösségitől, a történelmitől? Az a tény, hogy az egyén közösségben létezik s a közösség már mindig is megelőzi egyéni létét, még nem szünteti meg az egyéniség, a szubjektivitás helyettesíthetetlenségét. Ez a helyettesíthetetlenség alapvető tény: kontextusa nem tudja megváltoztatni. Hiszen én magam csak én magam lehetek és senki más; az anyanyelvet csak magam tanulhatom meg s feladataimat - legyenek ezek üdvösségiek vagy merőben személyesek - más senki sem végezheti el helyettem azzal a sajátossággal, mintha én cselekedtem volna.
Amidőn gondolkozásról beszélünk, elsősorban arról szólunk, amit a magunk közvetlen forrásaiból tudunk. Innét merítjük azt is, hogy a gondolkozás: a megvalósulás és kifejeződés aszimmetrikus dinamizmusa. Folyamat, amely mindig újabb fázisok betöltésére irányul; amelynek radikális végessége, megszakítottsága a valóság fölfoghatatlan gazdagságát lehetővé tevő esemény. A halálról van szó: a halálról, mely első megközelítésben valaminek a vége; de tágabban nézve a több, a más, az összemérhetetlen lehetősége. Ám ha ez így van: miért ragaszkodunk az életünkhöz? Miért nem adjuk át magunkat örömmel annak a végnek, mely a sokkal nagyobb lehetőségét nyitja föl? Válaszunkat már fentebb is megfogalmaztuk valamiképpen: az a másféleség, melyet az adott szempontjából örömmel fogadnánk el az adott folytatásaként, nem igazi másféleség; nem igazi gazdagság az adotthoz képest. A másféleséghez hozzátartozik a tőle való radikális elválasztottság ténye, amely - végességünk fanatizált állapotában - kiegészül a halálfélelemmel. Fanatizált végesség: ez a kulcsszó. Hiszen a végesség elképzelhető úgy is, mint ami tudatában van önmagának és önmaga fölfoghatatlan folytatásának. A fanatizált végesség, amelyet a vallás gyakorta nevez bűnnek, már valami más: belefeledkezettségünk a végesség külsődlegességébe, elveszésünk a specializációban, ahelyett, hogy onnét folytonosan visszahúzódnánk. A végesség sajátos jellege akkor tárul föl, amikor visszahúzódunk tőle. Ám amikor ennek ellentéte történik, már nem a véges sajátos mivolta tárul föl előttünk, hanem annak rontott változata. A rontott végesség alkotja az akadályt, melyet csak a teljes másféleség képes meghaladni; a silány végesség faktuma az, mely halálfélelmet okoz; e kettő meghaladása tehát nem történhet meg az adott alapján. Mint már annyiszor leszögeztük: csak az adottal való gyökeres szakítás tehet képessé arra, hogy az emelkedés elképzelhetetlen fázisaira jussunk.
Mindez talán úgy hangzik, mintha a mozgás megszakítottsága nem lenne igazi megszakítás; mintha a mozgás túlérne a halálon és szavainkkal ellentétben mégis egyfajta kontinuumot alkotna élet és halál. Ez a látszat annak köszönhető, hogy jeleinkkel nem tudjuk kifejezésre juttatni a megvalósulás valódi valóságát. Csak jelezni vagyunk képesek, például a metamorfózis természeti példáinak sorolásával. Mintha gondolkozásunk, sőt, létezésünk egésze jelképesen megfelelne annak a köznapi tudásnak, melyben látjuk nőni a fákat. A fa kinő a földből, szinte a semmiből és fölfelé, az ég felé törekszik. Növeszti törzsét és ágait, hozza virágát és a termést, majd a lehullott magvakból új hajtások keletkeznek. A látásnak ez az egyoldalúsága pregnáns. Hiszen gondoljunk csak bele: a fa nemcsak az ég felé, hanem lefelé is növekszik; s miközben törzsét és gallyait fejleszti, alant gyökérkoronát növeszt. Mozgása nem lineáris, nem is kétirányú, hanem koncentrikusan mindenirányú: szinte a semmiből, egy elméletileg definiálhatatlan középpontból terjed ki mindenfelé, akárcsak - félgömbnyi térben - a vízbe dobott kavics koncentrikus hullámai. S ha már felfogtuk első látásunk korlátozottságát és ráébredtünk az egészleges látás teljességére, még mindig hihetjük azt, hogy az első látás tartalma a látvány főtémája; a gyökérfejlesztés pedig egyfajta appendix, melléktétel. Ha belegondolunk abba, mi történik a gyökerétől megfosztott fával, s mi azzal, melynek csak gallyait vagy törzsét vágják le, fölfedezzük az első, a kezdeti látás egész pontatlanságát: hiszen a gyökér az első, a törzs csak a második. Gyökértelenül nem létezhet a fa, de törzsétől megfosztva még kihajthat. Ennek jelentése most nem több és nem kevesebb annál: az első látás nemcsak töredéke, hanem fordítottja is annak, ami valóban történik. Maradjunk csak a töredéknél: tudásunk egész hozzáférhető tárháza, lehetséges és aktuális egésze nem több annál, amit az első látásban tudunk a fáról. S tudásunk terén aligha van lehetőségünk arra, hogy az első látás összefüggéseiből kiszabaduljunk: hiszen ez az első látás komplexebb, mint a fa első látványa; ez az első látás tartalmazza a gondolat metamorfózisának végtelenjét is, a valóság kimeríthetetlen gazdagságának - legalábbis utalásszerű - föltárulását, ami rávilágít arra, hogy a valóság dinamizmusa - az egymás számára elképzelhetetlen valóságszférák között - micsoda kihívás a gondolkozás számára.
Nem hiábavaló-e hát egész gondolatmenetünk? Nem. Hiszen a fa első látványa, jól megvizsgálva, utal arra az egészre, melyet már nem láthatunk (csak látványszerűen elképzelünk magunknak). Gondolatmenetünk indexe annak a gondolatmenetnek, melynek szinte csak felszínét tárhatja föl. Történetünk csak indexe annak a történetnek, amely egészlegesen történik velünk; s életünk hasonlóan indexikális - rámutató valamire, aminek teljes összefüggése az adottnál összemérhetetlenül gazdagabb. De ez a nagyobb: még mindig az egész. Az egész még mindig a valóság, melynek összemérhetetlen gazdagsága, a halált is tartalmazó transzcendenciája mint ilyen továbbra is csak jele annak, ami már végtelenül transzcendens. Ezt a két fokozatot nem szabad összetévesztenünk: az egyik a lét felfoghatatlan gazdagsága, a másik ennek forrása, amely már csak hasonlatképpen lét, valóság, valami; mert valójában végtelen. S noha ez utóbbi kifejezést nem szabad eldologiasítanunk, nem szabad azt hinnünk, hogy a végtelen valami végtelenül távoli (hiszen ekkor nem végtelen), ám közeliségének és távoliságának teljességgel megközelíthetetlen végtelensége mégis arra késztet bennünket, hogy egy ponton szakítsunk a gondolkozással. Nemcsak a gondolkozással mint valamiféle gondolkozási móddal, változattal, fajtával hanem: magával a gondolkozással.
Akik a hitről beszélnek, ezt állítják: ez minden gondolkozás vége. A hit az, ami mint "az adottal való gyökeres szakítás" képessé tesz arra, "hogy az emelkedés elképzelhetetlen fázisaira jussunk". A hit nem dinamizmus, nem változás, nem alakulás, nem történelem, nem élet, nem egész és nem rész, hanem mindezek megszakítása: hit. Egyfajta végső és brutális rátapadás az igazságra, melyet a maga kifejletében nem ismerek, de lényegesebben mégis: ismerem annyiban, amennyiben rám tartozik, vagy én tartozom őrá, amennyiben tehát valami végleges össze- vagy odatartozás fejeződik ki benne. Természetes életünkből ismerhetünk ehhez hasonlót: egy ízt, amelyre kimondhatatlan bensőséggel emlékezünk; egy személyt, akit nem akarunk elbocsátani magunktól; egy látványt, egy zenei motívumot, egy verset vagy annak csak egyetlen szófűzését, amely valamiért közvetlen tartalmazásunk tárgya. A hitben ehhez hasonló közvetlenség fejeződik ki, ám tárgya körülfoghatatlan és tartalmazhatatlan. A hit - hallhattuk - kincs, amelyért mindenünkről hajlandók vagyunk lemondani. A hit Istenre "irányul", noha már mindig is ott van nála; mintha létrejönne, noha mindig is megtörtént már; noha mi kezdeményeznénk, holott elnyerjük, kapjuk, szert teszünk rá anélkül, hogy valaha is elérhető lenne a számunkra. A hitben kifejeződik az egyetlen, amire valójában, végsőképpen valamennyiünknek szüksége van: az unum necessarium. Ha ez nem a miénk, hasztalan valamennyi gondolatmenetünk; hasztalan egész történetünk. Hasztalan igyekszünk megérteni a kultúra, az alapítás, a nemzet és a jövő rejtett összefüggését és hasztalan hisszük azt, hogy igazunk van. Az unum necessarium adja az egész értelmét; s mint az egész értelme, túl van az egészen.
Itt kezdődik a gondolkozás igazi méltósága; s itt az a felelősség, amiért érdemes írni.

Befejezés
Mit ér kétezer év az emberiség történetében? Mit ér három-, négy-, vagy ötezer év? Vagy tegyük föl ezt a kérdést személyesebben: mit ér az életünkből eltelt húsz, harminc, negyven vagy ötven év? Ami magunkat illeti, könnyebb válaszolnunk. Eltelt életünk: egyfajta növekedés, egyfajta érlelődés, amelyben a rossz jobbá válhat. De honnét a rossz? A rossz az, amit eleve mint feladatot találunk magunk előtt; a rossz az, amit jóvá kell tennünk. Minden feladat: a jóvátétel lehetősége, s maga a növekedés, az érlelődés nem más, mint ennek feladata. Feladatunk tehát a rossz létéből ered, pontosabban: abból, hogy a rosszat jóvá kell tenni. A rossz tehát azért van, hogy jóvá tegyük? Nem inkább azt kell mondanunk: miközben jóvá tennénk, magunk is rosszat követünk el, tehát a rosszat olykor még rosszabbá tesszük, menthetetlenül elrontjuk? Ez is előfordul; nem tagadható, hogy van menthetetlenség, amint az sem, hogy a jóvátétel elmulasztásával új feladatösszefüggéseket hozunk létre. Az új feladatösszefüggés: új élet. Az új élet szabad választás eredménye, tehát Isten művének szabadsága az én szabadságomban. Egyfajta kötelesség az, hogy a saját mű szabadságában biztosítsuk a jóvátétel szabadságát, tehát a feladatmegoldást, tehát más életek keletkezését. Mindez együttvéve már mégsem az én művem, hanem Istené: mindent együttvéve ez már opus Dei, Isten műveinek együttese.
Vajon nem üres fantáziálás mindez? Nem elnagyolt spekuláció, amelynek valóságos tartalma éppen annyi, mint egy futó gondolatnak, amelytől minél hamarább vissza kell térnünk valós feladatainkhoz? Igen, helyes visszatérnünk valódi feladatainkhoz, helyes visszatérnünk azon kérdések gyakorlati vonatkozásaihoz, melyek e meggondolás középpontjában álltak, tehát az ember és közössége, a közösség és a kultúra, a kultúra és a történelem konkrét összefüggéseihez. Visszatérésünk lehetőségét jól mutatja az a hasonlat, mely a fenti meggondolások középpontjában állt: a fa. Idézzük föl: ha a gyökerek megmaradnak, még a lemetszett törzs is újranőhet. Ha a gyökereket vágják el, nincs többé föléledés. A mi gyökereink legtágabban Isten művébe nyúlnak, konkrétabban saját életünk feladataiba; de ennek környezete a kultúra és a politika megannyi összefüggése, amelyekben az Alapítás a gyökér, és a törzs nemzeti létünk alakja. Ez a hasonlat kapcsolja össze a legelvontabb megfontolást is a gyakorlatival. A futó gondolat: gyakorta a legkomolyabb intés, amely visszafordulásra késztet.
Köznapi feladataink gyakorlatiak: létre kell hozni az új kulturális korszakot, amely új reformkorként átalakíthatja a mai Magyarország szellemiségét úgy, hogy az alkalmas legyen a fennmaradásra - fenntartására azon kereteknek, melyekben a jobbulásra irányuló életfeladatok megjelenhetnek és teljesülhetnek. E gyakorlati feladatok gazdasági, intézményi, politikai lépéseket tesznek szükségessé, amelyek a maguk kivitelezése során nem tűrik meg az öncélúan elvont elmélkedések jelenlétét. Talán még sincsenek meg a megfelelő elmélkedések nélkül. A szabad döntés ugyan levezethetetlen adott körülményekből és tényezőkből - s ennyiben az adott legmarkánsabb meghaladását jeleníti meg -, ám a körülmények és tényezők vizsgálata segít abban, hogy következtessünk a cselekvés racionalitására. E racionalitás első látásra a konkrét célok megragadásában áll; másodsorban a körülmények és tényezők megfontolásában; harmadsorban ezek felfogásának képességében, végül pedig a célok hierarchiájának megpillantásában. Ez utóbbiban a közvetlen cél már láthatóan összefügg a legtávolabbival; a gyakorlati összefügg az elvonttal; az első az utolsóval, melyek folytonosan egymásra utalnak. A gondolkozás racionalitása nem az egyik vagy a másik, az első vagy az utolsó kitulajdonítása, hanem összefüggésük megpillantása és arányos kifejezése.
Az egész megpillantása csak a szabad döntésben lehetséges. Itt jelenik meg a legmélyebb racionalitás vörös fonala: a hit, mely egyedül alkalmas arra, hogy kivezessen a világ labirintusából.
Szárliget, 1999-2000.