FEHÉR BÉLA

Angyali üdvözlet a benzinmotornak
A sparrow car útnak indul

Amikor ezeket a sorokat (még itthon) papírra vetettem, sejtelmem sem volt arról, hogy mit tartogat számomra a jövő. (Nem tudok ide jelzőt kitalálni. Milyen jövő?) Még nem volt a birtokomban az ereklye, Hieronymus Bosch lábzsákba varrt festőfelszerelése, amelyhez egy félig-meddig világtalan festő jóvoltából Velence árnyékában, a laguna egyik gyöngyszemén, Torcello szigetén jutottam, (azokban a boldog hetekben Fornello bácsi vendégszeretetét élveztem, oldalamon a köpcös angyallal, Fiammettával, míg végül Montelupóban kötöttünk ki, miután különös álmot láttam az összevissza hazudozó padrino borzalmas halbűzt árasztó bárkájában), s persze még nem szembesültem azokkal a képekkel, amelyek új értelemmel ruházták fel elmémet, és kezeimet. Kezdetben mindössze arról akartam elmélkedni, miként változtatja meg az ember életét egy-egy váratlanul útjába kerülő tárgy, de aztán elszégyelltem magam, amiért tárgynak merészeltem nevezni az autót. A legtöbb embernek az autó nem más, mint egy közönséges jármű, használati eszköz, amely több bosszúságra ad okot, mint örömre. Számomra azonban az autó nem tárgy, hanem műalkotás! De ennek is előzménye van. Azaz nincs. Lenne, ha meg tudnám mondani, hogy miért tört ki rajtam a legyőzhetetlen autóőrület, de sajnos nem tudom. Annyi történt, hogy egy napon úgy ébredtem, hogy szeretnék szert tenni egy homlokajtós piros Isettára. Köztünk szólva kiegyeztem volna egy vajszínűben is, de alapjában véve vérpirosra vágytam. Ezt az óhajt annyira természetesnek tartottam, hogy hónapokig vadásztam egy működőképes Isettára, persze hiába. A hajdani Isettások már régen megszabadultak ettől a tojás formájú torzszülöttől, azonban az autóőrület nem kegyelmez a betegnek, minél inkább nem találtam Isettát, annál jobban kívántam. Nyomozásaim során csak egyetlen egyszer kerültem a közelébe. Zsófi nővérem (jelenleg Milánóban él) faképnél hagyott férje segített felhajtani egy kilencvenegy éves volt MÁV főtanácsost, aki hajdan piros Isettával közlekedett, a kocsiból azonban csak a krómozott márkajelzés maradt meg. A falra erősítve virított az öreg ágya felett, az elhalt felesége fényképe mellett. Amikor a kocsi felől érdeklődtem a szegény aggastyán könnyekre fakadt, végül a botjával hadonászva elkergetett.
      Talán fél év is eltelt, mire legyőzve buldogtermészetemet, beláttam, hogy vesztettem, és egy nyugdíjas vidéki postással alkudni kezdtem az öreg Bugattijára, noha az autóban nem volt motor. (A postás azt állította, hogy ő maga szerelte ki 1953. novemberében, mert fel akarta ajánlani az aranycsapatnak a londoni 6:3 tiszteletére, de végül nem tudta beszállítani a labdarúgó-szövetségbe, mert kilopták az anyósa pincéjéből.) Közben egy barátom közvetítésével rátaláltam egy háború előtti 160 lóerős, nyolc hengeres Packrad Super Eight túrakocsira. A tulajban nem volt semmi belátás, arcátlanul magas árat kért. Olyan szemei voltak, mint egy döglődő pontynak, kifejezéstelenül bámult rám, míg az ajánlatát mérlegeltem, aztán a lófejét ingatta, amikor alkudni próbáltam. Véssétek az eszetekbe: árengedményt csak attól lehet várni, akinek van humorérzéke. Ennek a savanyújóskának annyi se volt, mint egy napernyőnek, nyakán is maradt a Packard, ugyanis közben rátaláltam egy bíztató újsághirdetésre: valaki egy 1961-ben gyártott működőképes Morris Minortól akart megszabadulni. Azonnal a megadott címre siettem, és röpke öt perc alatt megegyeztem az eladóval.
      Biztos voltam abban, hogy ürességtől kongó életem az öreg autóval egycsapásra boldogabb szakaszba lép. (Ha csak oda lépett volna!) Az eljövendő változásokat néhány, éhgyomorra felhajtott konyakkal ünnepeltem meg, vagyis előre ittam a medve bőrére, a magamét pedig szándékosan vásárra vittem, ugyanis kidobattam magam a munkahelyemről. Így visszagondolva, hihetetlenül bátran és szellemesen viselkedtem. Annyi történt, hogy beléptem a főnökasszonyom szobájába, kigomboltam a nadrágomat és rávizeltem a tárgyalóasztal melletti futószőnyegre. Ürítkezésemben nem volt sietség, méltósággal, fejemet felemelve, természetesen cselekedtem. Szegény főnökasszony lekapta a szemüvegét, dacos pici száját összeszorította és a megdöbbenéstől egy hangot se tudott kinyögni. Fülig vörösödve nézte végig lázadó csorgatásomat. Amikor begombolkoztam, szemlátomást megkönnyebült, és elcsukló hangon tette fel a kérdést: Hajlandó erre magyarázatot adni? Gúnyos mosolyt kentem az arcomra, és a szemébe néztem. Mit kell ezen magyarázni, kérdeztem. Látta, amit látnia kellett! Fél óra múlva az utcán voltam. Fütyörészve búcsúztam az értelmetlen, semmire való napoktól, amelyek végre a hátam mögött sorakoztak.
      Tökéletes autót akartam. Amit csak lehetett, pénzzé tettem, hogy megalkuvás nélkül rendbe lehessen hozni a Morris Minort. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a lakásomban jóformán csak a puszta falak maradtak, és persze a kultikus, öreg rézágy, amit annak idején Fürstenfeld nagymamától örököltem. Vásároltam festett bőrt az ülésekhez, differenciálművet, méretre készíttettem krómozott díszléceket, első- és hátsó szélvédőt, egyszóval mindent előteremtettem, ami csak kellett ahhoz, hogy az autó felvegye régi pompáját. Aznap délelőtt, amikor a Morrisomat beszállítottam a műhelybe, munkát vállaltam. Mint szendvicsember jártam a korzót, és a Bombajó reggeli elnevezésű zabpelyhet reklámoztam. Ilyenek voltak felírva a testemen lógó táblákra: Ellenállhatatlanul finom, Száguldj dupla energiával, Tiszta erőből indul a reggel. A narancssárga süvegemen habszivacsból készült barackos zabpehely ült. Borzasztóan nézhettem ki. A járókelők röhögve mutogattak rám, és ezt kérdezték: Mi újság, anyuka kedvence? Mondtak sok mást is, de ez volt a legenyhébb.
      Legyen nekik könnyű az anyaföld.
      Mindenesetre attól kezve a zabpelyhet kihagytam az étrendemből. A reggeleim szalonnás tojással is egész jól indulnak.
      A kocsimat restauráló mester hitegetett, örökké tologatta a határidőket, előre nem látható nehézségekre hivatkozott, megtörtént, hogy a telefonba is letagadtatta magát, de végül csak befejezte a munkát, s hatvankét nap után ropogósan újnak látszó Morris Minorommal kigördültem a műhelyből. Nem mentem messzire. Az első kis utcában leparkoltam, és a nyelvem hegyével gyengéden végignyaltam a kormánykereket és a volán közepén trónoló dudát. Az hiszem ez a gesztus híven kifejezi mindazt, amit akkor éreztem. Ha szerelem volt, akkor azt! Úgy éreztem magam a kocsiban, mintha örökké benne ültem volna. Régi ismerősnek tetszett az index kis kapcsolója, a krómozott fémabronccsal és vékony mahagóni csíkkal keretezett műszerfal, a sebességváltó szénfekete gombja. Ha a kocsinak volt hibája - de persze nem volt -, akkor legfeljebb az alacsony belmagasságát róhatnám fel neki. Össze kellett húznom magam vezetés közben, ha nem akartam, hogy a fejem búbját minduntalan beüssem a tetőbe. Erről persze nem a Morris tehet. Én nőttem százkilencvennégy centi magasra.
      A javításra félretett pénzem nem bizonyult elegendőnek, a szendvicsember-keresetem elhanyagolható volt, azonban Lajos, a nővérem volt férje az első szóra kisegített. Katonásan összecsapta a bokáját, és ezt mondta: Rendelkezz velem! Talpig úriember. Az életmentő kölcsönt azóta kamatostól fizettem vissza neki, az első komolyabb pénzből, amit olajfestményért kaptam. (A kotnyeles művészettörténészek kedvéért feljegyzem, hogy ez az Angyali üdvözlet a benzinmotornak című képem volt. Negyvenszer hatvanas vászon, félig-meddig Correggio modorában. A mű középpontjában a Morrisom áll, felette megnyílik az égbolt, és a résen át öt kis angyalka bújik elő. Pufi karocskájukat kecsesen lelógatva, átszellemült arccal mutatnak az autóra, amelyet az Arno partjára állítottam, csak azért, hogy a hátteret a Ponte Vecchio tölthesse ki. A hidat egy útikönyv színes képéről festettem meg, hiszen akkor még nem jártam Firenzében.) Lajosnak még mást is köszönhetek, hiszen az ő szájából hangzott el először a veréb szó. Hümmögve körbejárta a Morris Minort, megpaskolta a tetejét, és csak ennyit mondott: Sparrow, kiköpött sparrow. Nana, figyelmeztettem, akkor már inkább egér! Morrisomnak ugyanis egérszürke színe volt, kivéve a tetejét, mert azt sötétkékre festették. Nekem akkor is sparrow, vonta meg a vállát Lajos, én pedig önzetlen kölcsönére gondolva nem akartam vitatkozni. Nekem egyébként se nem sparrow, se nem egér, hanem maga a nő. Egy okos, bájos, erotikától duzzadó, kívánatos fiatal nő. Ez a Morris Minor az egyetlen ilyen, akit valaha ismertem.
      De azért a sparrow is tetszik. Csiripel alattam a kis verebem.
      Csömöröm lett a ház körüli túráktól, a keserves városi dugóktól, és arról álmodoztam, hogy hosszabb útra indulok. Huszárvágásra szántam el magam, és felhívtam telefonon Zsófi nővéremet Milánóban. Nem alélt el az örömtől, de addig udvaroltam neki, míg ráállt, hogy meglátogassam. Tíz napot adott. Amikor megmondtam neki, hogy kidobtak az állásomból, egészen megenyhült, a tíz napot két hétre növelte, és arra kért, ne is vigyek pénzt magammal, minden költséget vállal. Persze a józan keretek között, tette hozzá. Az egyetlen kikötése az volt, hogy ne sértsem vérig a férjét, Ippolitót, akinek eleve rossz véleménye van a magamfajta balkáni csodabogarakról. Már az esküvőjükön összekülönböztünk, Ippolito ugyanis azt állította, hogy úgy étkezem mint egy makákómajom, mire én egész egyszerűen tenyészdigónak neveztem. Ippolito javára szól, hogy dúsgazdag. Jól menő régiségboltja van Milánóban, a Piazza del Duomo közelében.
      Amikor letettem a telefont, felkiáltottam: Digitus Dei!
      Nem a levegőbe beszélek. Tisztán éreztem, hogy Isten mutatóujja a hátamba fúródik, játékosan bököd, lökdös előre. Ilyesmi másodszor fordult elő velem. Először akkor nógatott, amikor azon a bizonyos reggelen bódultan ültem az ágyamban, és az Isetta után vágyakoztam. Ami Fürstenfeld nagymama rézágyát illeti, az utazás előtt aprópénzért elkótyavetyéltem, így aztán szegényes ruhatáramon kívül semmim nem maradt. Az utolsó éjszakát a puszta padlón töltöttem, mint valami szerzetes, aki önként mondott le minden kényelemről. Életemben először akkor láttam olajfestményt álmomban. A főalakot képtelen voltam utólag felidézni, legfeljebb a piros köpenyét, arra azonban tisztán emlékeztem, hogy valami hájas ember háromfejű galambokat etetett. (Később, már Torcellóban jöttem rá, hogy ez a Piazza Malatestán történt.) Nem szeretek álmodni.
      Most pedig szerencsés utat!
      Kiszámoltam, hogy két napig autózom Milánóig, (Velence felé kerültem), de hiába, a Morris Minor nem éppen tűzgolyó, a második napon felforrt a hűtővizem, kényszerpihenőt tartottam, emiatt Mantova után rámesteledett, így ismét nyugovóra kellett térnem a hátsó ülésen. De semmi nem számított, hiszen addigra már meg voltam érintve. (Az éhséget is meglepően jól bírtam!) Mielőtt bárki is fennakadna a "megérintés" kifejezésen, és magában szentfazéknak, vagy elmegyengének nyilvánítana, megpróbálom ezt a kijelentést megmagyarázni. Lássuk csak... Felkapaszkodván az Alpok meredek útjain, az udinei sík küszöbén, Tolmezzónál megálltam egy zsúfolt autóspihenőben. Édes melegen sütött a nap, ugyanakkor friss hegyi levegő lengedezett a sziklakoszorúk felől, ettől volt igazán sajátos hangulatú ez a hely. A parkoló dugig volt autókkal és túristabuszokkal, a kis ristorante terasza pedig megtört tekintetű, elcsigázott emberekkel. Órákig el tudom nézni az effajta nyüzsgést. A terasz korlátjának dőlve cigarettáztam, közben vettem észre, hogy a pincér frissen kisült borjúfasírtokat (foccaccia di vitello) tesz az egyik üres asztalra. Az előbb még egy drabális német nő ült ott, a kardigánja most is a szék támláján lógott. Gondolom elvonszolta magát a mosdóba. Nem tétováztam, átléptem a korláton és tányérostól magamhoz vettem az ételt és eszeveszetten futottam a zsákmánnyal a kocsihoz. Szállj, szállj, négy kerekű, tündérgyönyörű verebem!
      Talán öt kilométert szálltunk, akkor kiálltam az út szélére, fogtam a tányért és elgyalogoltam vele száz méterre, egy kis dombhoz. A fűbe ültem és a kék ég alatt falatoztam. A közelben valami lepkefészek lehetett, mert rengeteg világoskék pillangó keringett körülöttem, így aztán nem csoda, ha a gyengéden fűszerezett, ízletes fasírtokat habzsolván a giccses eliziumi mezők ölén éreztem magam. Rágás közben a tekintetemet hol a közeli erdőszélen, hol az út szélén csipegető kis verebemen legeltettem, aztán az utolsó falattal a számban hanyatt dőltem a fűbe. Abban a pillanatban hárfafutamot hallottam, meleg boldogság seperte végig a mellkasomat, és tisztán éreztem az érintést. Talán egyetlen másodpercig tartott.
      Köszönöm, suttogtam alázatosan.
      A borjúfasírtos tányér ma is megvan. Sírós arcú, kuktasapkás szakács látszik rajta, fakanállal a kezében, tettrekészen áll a kemence mellett. Elkereszteltem Umbertónak. Sőt, Mindentudó Umbertónak. Rászolgált, hiszen tanúja volt a megérintésnek.
      Zsófi nővérem meglepő változásokon esett át. Haját itteni divat szerint vadszilvavörösre festette, combközépig érő fekete szoknyát és fülbevalót viselt, száját vérvörösre mázolta, és minden mozdulatából sugárott a gazdagok magabiztossága. Nem mondom, hogy kitörő örömmel fogadott. Hivatalos mozdulatokkal megölelt, két oldalról megcsókolt, utána lenyomott egy székre, és arra kért, hogy részletesen számoljak be magamról, azonban egyetlen mondatomat se hallgatta végig, helyettem ő kelepelt, mint valami szapora vízköpő. Tíz percig zsibbadtam a szóáradatban, aztán türelmetlenül az ablakhoz hívtam, és megmutattam neki a Morris Minoromat. Uramatyám, csak nem ezzel az özönvíz előtti rozsdás vacakkal jöttél, nézett rám csodálkozva.
      Neki is legyen könnyű a föld.
      Délután elsétáltunk a régiségboltba, hogy Ippolitót is üdvözölhessem. Ippolito fekete öltönyt viselt mellénnyel, éppen úgy nézett ki, mint egy temetési szakember. Amikor meglátott, arcán szétáradt az öröm, de a szemeiben észrevettem a gyanakvással vegyes gyűlöletet. Azt hittem, meg akar csókolni, de csak az arcát érintette az enyémhez, mintha a fejünkkel koccintanánk. Egészségünkre, mondtam. A régiségbolt egyébként középkori raktárra hasonlított. A legtöbb helyet az újnak ható antik bútorok foglalták el, egymást érték a kecses, kanálhátú székek, kabinetszekrénykék, duchess-ek, füstölők és lábzsámolyok, intarziás kottaállványok, quartetto asztalok, cabriole lábú szekrénykék, de láttam ott két klavikordot is. A vitrinekben roskadásig álltak az ötvösmunkák, velencei méregüvegecskék, csodálatosan faragott amilláris gömbök, asztronómiai órák, porcelánok, ereklyetartó mellkeresztek, ajtókopogtatók, apró szobrok. Láttam ott néhány páncélt, és fegyvert is. Ippolito udvariaskodott, próbált ezt-azt megmutatni, de engem kizárólag a képek érdekeltek. Annyi volt belőlük, hogy a falakon tenyérnyi üres hely sem maradt. Főleg egy rajz tett rám nagy hatást. Hat nőt ábrázolt. Egymás felé fordulva beszélgettek, közülük azonban háromnak átderengett a ruháján a tulajdon csontváza, az arcán pedig a koponyája. Ippolito készségesen elmagyarázta, hogy a kép nem eredeti, Giuseppe Crespi Három élő és három holt találkozása című elveszett munkájáról készült korabeli másolat. Neked tetszik, kérdezte, mert nekem a gyomrom fordul ki tőle. Nem tudom eldönteni, válaszoltam a fülemet gyűrögetve. Ippolito elmagyarázta, hogy egy középkori legenda szerint három szűz vadászni indult, s egy tisztáson váratlanul három halottal találták magukat szemben, akik így szóltak hozzájuk: Quod fuimus, estis, quod sumus eritis! Vagyis: Azok voltunk, akik ti vagytok, azok lesztek, akik mi vagyunk. Ippolito még hozzá tette, hogy e jelent legismertebb ábrázolása a pisai Camposanto temetőben található freskó, de ott a szüzek helyett ifjak találkoznak a csontvázakkal. Vajon mit akar a kép üzenni, kérdeztem elgondolkodva, mire Ippolito erre úgy elkezdett kacagni, hogy csaknem feldöntötte azt a spanyolfalat, amely a kézmosósarkot volt hivatott eltakarni. A halál diadalát! - nyögte a könnyeit törölgetve. Szerintem a férjed nem normális, jegyeztem meg a nővérem felé fordulva. Néha nekem is az az érzésem, rántotta meg a vállát Zsófi. Ami pedig Giuseppe Crespi rajzát és a legendás mondatot illeti, ez róla a véleményem: Ha nők szájából hangzik el, akkor kígyónyelvű rosszindulat, ha ifjú vadászok mondják, akkor pedig nagy bölcsesség. (És ez így együtt is nagy bölcsesség.)
      De van még tovább is! Ott a régiségboltban döbbentem rá, hogy az igazán jó képek a láthatatlan (de kétségtelenül létező) hátteret is magukon hordozzák, csakhogy ez a háttér a nézőkben bontakozik ki, mégpedig azért, mert a festő egyesíteni tudta a külső és a belső világot. Tisztában kell azzal lenni, hogy a figurák (ők a kiválasztottak!) valójában egy másik, megnevezhetetlen dimenzióból, a vászon mögül léptek elő, a saját világukból, ahol élnek, fajtalankodnak, ruhát mosnak, gyermeket vernek, leköpik az ellenségüket... Minden kép hátterében ott a rejtélymester mocskos tenyere, amely eltakarja az életet magát, mintha a kamera lencséjét fogná be. Úgy kell nektek! (Előttem ez nem lehet akadály!)
      Ámulva néztem a rajzot, és közben azon gondolkodtam, mi visz rá három szüzet, hogy csak úgy elmenjen vadászni? Ez itt az egyik nagy kérdés! Nem akarom magam a legnagyobbakhoz hasonlítani (persze nagyon is akarom!), de aki megnézi az Angyali üdvözlet a benzinmotornak című olajfestményemet, bizony törheti a fejét azon, vajon honnan került az Arno partjára az én Morris Minorom! Pedig pofonegyszerű. A kép elkészülte után két hónappal odapöfögtem vele.
      A kép szerint tehát előbb jártam Firenzében, mint valójában!
      Büszke vagyok erre a mutatványomra.
      Üzenem most Paolo Uccellonak, hogy nem a perspektíva kérdéseivel kellett volna neki annak idején vacakolni, hanem az idővel. Ha az olajképen, vagy freskón nincs jelen az idő, bármilyen kecses mestermű is, röfögve elvérzik, mint egy nyakon szúrt sertés. Mázolmányokkal és szánalmas ábrákkal tele a padlás, tisztelt festékkenő urak! Az időt tessék odavarázsolni minden homlokra, mozdulatra, tájra, ruharedőre! Mellesleg ezt nem csak Uccellónak üzenem, hanem az egész quattrocentónak, és a saját pompájában fuldokló cinquecentónak! És a nyomaték kedvéért nem is Ippolito régiségboltjából üzenem, hanem a szekrényemből! (Alig várom, hogy bővebben beszéljek látomásokkal terhes szekrénybe bújásaimról!) Gondolataimat két japán turista kergette szét. Az üvegajtó csilingelt, a kis sárgák beléptek az üzletbe, és Ippolito az összes fogát megszellőztetve, széles mosollyal eléjük sietett.
      Zsófi nővérem a hatszobás luxuslakás nyugati végében egy kis kamrában szállásolt el, dísztelen, egyszerű bútorok között. (Kivéve egy ügyetlenül felújított Savanarola-széket, és egy romos írószekrényt.) Nem tudott ezzel megsérteni. Szeretem az egyszerűséget, a szűk teret. Az az egy kifogásom volt a kamra ellen, hogy falai hűvös vizeldeszagot árasztottak, azonban Zsófi, hegyes kis orrát a mennyezet felé emelve akármennyit szimatolt, nem osztotta a véleményemet. Végül mégis megsajnált, és egy ólomüveg kölniszóróval befújta a kamrát. Ablakom a Dóm mellett álló Palazzo Reale hátsó szárnyára nézett. Amikor megtudtam, hogy ebben az épületben kapott helyett az undor tárlata, a Kortárs Művészetek Múzeuma, esküt tettem, hogy soha nem teszem be oda a lábam. Ablakomra újságpapírt ragasztottam, hogy ne is lássam a szürke (persze nem cincogó egérszürke, hanem ördögszürke, sőt édeskés hullaszürke!) falakat. A nővérem nem értette az újságpapírt. Ezt kérdezte: Zavar a fény? Így nem lehet nálad ablakot mosni, pedig hétfőn jön Fiammetta. Erre ezt kérdeztem:. Ki a nyavalya az a Fiammetta? Mire ő: Ki volna? A takarítónőm! Elé perdültem és ezt mondtam: Az leszel, aki most ő, ő pedig az lesz, aki most te vagy. A fejéhez kapott: Már csak ez hiányzott! Kirohant, és becsapta maga után kamrám ajtaját.
      Most pedig eljött az ideje, hogy a vacsoráról meséljek. Az a vacsora volt nekem a kis rés rejtélymester két ujja között. Megláttam, amit látnom kellett!
      Milánói tartózkodásom ötödik napján Ippolito azt indítványozta, hogy töltsünk egy vidám estét a Corso Italián, a Timballo étterem kerthelyiségében, ahol mellesleg eredeti lombard népzene szól. A nővéremék rendszeresen jártak ide. Zsófival még délután végigjártuk a Via Angello káprázatos üzleteit, kaptam ajándékba zakót, ingeket, két szövetnadrágot, és egy pár nagyon elegáns bőrcipőt. (Negyvehetes a lábam!) Mától csak ezeket szabad hordanod, parancsolt rám Zsófi, és elvárom, hogy bátran nyitsd ki a szád, ha valamire szükséged van. Mondhatom, ilyen finom ruhatáram eddig még sose volt. Most is csak azért szaladt meg nekem, mert a nővéremék szégyelltek engem, a szánalmas, lestrapált rongyaim miatt. Zsófi kalapot is akart nekem vásárolni, de tiltakoztam. Nem vagyok és titkosrendőr! Persze egy olyan fejfedőt szívesen elfogadtam volna, amilyet Ticiano III. Pál pápa unokaöccseivel című képén visel a Szentatya. Első ránézésre olyasmi, mint egy úszósapka, de persze posztóból készült, és az oldalnyelvei a füleket is takarják. (A képet éppen előző este láttam egy művészeti albumban, amelyet Ippolito kinyitva felejtett az íróasztalán.) A nővérem persze hallani se akart erről a szerinte nevetséges sapkáról. Rám emelte zöldesbarna szemeit és gúnyosan ezt kérdezte: Mondd meg őszintén, jól érzed magad, ha futóbolondnak néznek? Mire én: Szerinted mind futóbolond, aki sapkát visel? (Bemattoltam!)
      A Timballo étteremben vajszínű pantallóban és spenótzöld zakóban jelentem meg. Ippolito szerint pontosan úgy festettem, mint valami szabadnapos postás. A nővérem védelmébe vett, megmagyarázta Ippolitónak, hogy az én nagycsontú, égimeszelő termetemre nagyon nehéz konfekciót találni. Figyelmeztettem Zsófit, hogy védelemre semmi szükségem, mert egy olyan ember nem tud engem megsérteni, akinek az alsó ajka macskaszar alakú. (Akkoriban kezdtem ráébredni, milyen érzékenyen érintenek a formák!) Ippolito minden fogásra rá akart beszélni, a hátamat püfölte, ezt nem lehet kihagyni, hallod, trifoglio, zabáld halálra magadat a pénzemen! (Eleinte trifogliónak, azaz lóherének nevezett valami rejtélyes okból, később aztán virtuosóvá léptem elő!) A karjait eszelősen dobálva, nagy hangon dicsérte a konyhát, és kezdetnek rendelt egy palack száraz, vörös, Cannonau di Sradegnát. A nyelvével csettintgetve kóstolgatta, öblögetett vele, aztán visszaküldte. Közönséges lábvíz, nincs benne a napfény zamata, ne nézzenek madárnak, leckéztette a pincért.
      A vacsora fejedelmi volt. Előételnek egységesen melanzane alla parmigianát, azaz mozzarellával, parmezánnal, és paradicsomszósszal megsütött padlizsánt fogyasztottunk, aztán Zsófiék a halra szavaztak, és konyakkal megöntözött, roston sült kardhalszeleteket rendeltek, magam pedig a piccioni coi piselli (hagymában, borsóban, szarvasgombában, és borban párolt galamb) mellett döntöttem. Valóságos felüdülés volt a sok tészta után, amivel a nővérem naponta megtömött. Az utolsó vacsorán se ettek ilyen pompás menüt, tréfálkoztam az estebéd végén, mire Ippolito felvillanyozva megjegyezte, hogy számára is teljesen érthetetlen, hogy Leonardo freskóján vajon miért olyan szegényes az asztal? Közben a háttérben diszkréten játszott a lombard népzenekar, s egy ismerős dal hallatán Ippolito felpattant a székéről, derékon kapta Zsófi nővéremet és táncra perdült vele. Lám, ilyen előkelő helyen még ezt is meg lehet tenni. Az úri közönség nem lepődött meg a váratlan közjátékon, tenyerével boldogan verte a ritmust, és harsány nevetéssel jutalmazta Ippolito ügyes lépéseit, amelyek valami különös, pórias ugrándozásra emlékeztettek.
      Mialatt ők ropták, én a hófehér damasztszalvétára a pincértől kölcsön kér golyóstollal megrajzoltam a magam utolsó vacsoráját. Valahogy így: egy vonat étkezőkocsijában Ippolito ült az asztalnál, kaftánban, babérkoszorúval a fején, és éppen báránycombot emelt a magasba. Körülötte a szakállas tanítványok az üres tányérjuk mögül kopogó szemmel pislogtak felé. Egyikük félig álló helyzetben előre hajolt és mondott valamit. A másik áhítatosan a mennyezetre emelte a tekintetét. Ketten lelombozódott képpel a libacombra mutattak. A rajzot úgy szerkesztettem, hogy a szerelvény éppen kanyarodjon, s az ablakon át látni lehessen a vonat elejét. A mozdonyvezető kétségbeesetten kihajol, rémülten fogja a fejét, ugyanis éppen észreveszi, hogy szemből másik vonat közeledik. A mű mindenestől azt sugallja, hogy pillanatokon belül bekövetkezik az összeütközés, és vége a vacsorának.
      Így sikerült letompítanom a báránycomb jelentőségét.
      Amikor a táncot befejezve Ippolito lihegve és agyonizzadva a székére rogyott, nővérem pedig a táskájában kotorászott a zsebkendője után, eléjük terítettem a szalvétát. Tátva maradt a szájuk a meglepetéstől! Incredibile! - kiáltott fel Ippolito. Micsoda bolond este, mondta Zsófi, és elérzékenyülve megfogta a kezemet.
      Ez még csak a kezdet, suttogtam elérzékenyülve.
      Másnap reggel megkértem a nővéremet, hogy kalauzoljon el a Santa Maria delle Grazie kolostorba, ahol a szerzetesek megbízásából Leonardo (nekem nem mester, csak tudós iparos!) az ebédlő falára festette az Utolsó vacsorát. Valójában egyáltalán nem voltam rá kíváncsi, ellenben terhes kötelességemnek éreztem, hogy megmutassam magam az elhíresült freskónak.
      Az Utolsó vacsora nagy hibája, hogy nem lehet tisztán látni, mit esznek az asztal körül ülő tanítványok. Talán kenyérdarabok, vagy más, rejtélyes péksütemények hevernek előttük, azonban a teríték hiányos, több a tanítvány (11 db), mint a tányér (7 db). Ez bizony hiba! Ami azt illeti, Tintoretto se törődött a részletekkel. Baljós hangulatú utolsó vacsorája nem emeli ki eléggé Jézus alakját - alig lehet észrevenni a randalírozó tanítványok között - , ráadásul annak ellenére, hogy öt felszolgáló is sürög a teremben, hiányos a teríték, jó, ha három tányért vittek az asztalra. Jézus körül nyolcan foglalnak helyet, további négy tanítványt Tintoretto holmi kis szamárasztal mellé festett, elkülönülve a többiektől. (Több Júdásra szavazott?) Andrea del Castagno munkájáról se tudok sok jót elmondani. Az ő vacsoráján szó szerint tejesen üres az asztal (a helyes cím tehát ez lenne: Türelmetlen várakozás az utolsó vacsorára). A taníványok kedvetlen társalgással töltik ki az időt, míg végre valaki hajlandó tálalni, sőt, egyikük már az asztalra borulva alussza az igazak álmát. Maga Jézus magányosan ül az asztal túloldalán. Az unalmat csak fokozza a háttér rideg, dísztelen fala. Del Castagno képe a társaság teljes tanácstalanságát fejezi ki. Nem tudják, mi történt, ráadásul a néző se érti, mi a fennakadás magyarázata. Nem sült ki időben a bárány? Nem akad szolga, aki megmossa a vendégek lábát? Elhagyta őket a szerencse? Belelátnak a jövőbe, és elment az étvágyuk?
      Ha az ember ecsetet fog a kezébe, tudnia kell, mit akar!
      Visszagondolva a kezdeti időkre, a napnál világosabb, hogy minden egyfelé mutatott. Attól kezdve, hogy először beültem a Morris Minoromba, valamely láthatatlan kéz belemarkolt a sorsomba, és úgy gyűrögette, ahogy neki tetszett. Ügyesen csinálta. Gyanútlan voltam, semmit nem vettem észre belőle. Fájdalmat nem éreztem, igaz, hogy örömöt se. És hogy az a mohó kéz mit érzett? Mi mást, mint kéjt?
      Nincs elég bátorságom kijelenteni, hogy a kamrámban elhelyezett romos írószekrény volt az oka mindennek. Abban csak (váratlanul) megtestesült mindaz, ami titokban a hátam mögött készülődött. A kéz az orrom elé tolt egy bútort, amely addig is a szemem előtt volt, csak nem úgy néztem rá, ahogy kellett volna. Valaki úgy intézte, hogy sehogyan se nézzek rá... De máris mesélem, mi történt! Zsófi nővérem és Ippolito május elején hivatalos ügyben két napra Ravennába utaztak. Örültem, hogy magamra maradhatok. Nagyokat csavarogtam, felderítettem a környező utcákat, kávézók teraszán ücsörögtem és bámészkodtam, parkokban sétáltam, illatos nők nyomába eredtem, (persze csak játékból!). Első nap kora délután articsókás pizzát vettem ebédre, és az átforrósodott dobozt a tenyeremen egyensúlyozva felrohantam vele a lakásba. Bekapcsoltam a televíziót, és enni kezdtem az üveglappal borított dohányzóasztalon.
      Ez volt az a pillanat, amikor az írószekrény képe, ki tudja miért, tűélesen felmerült a képzeletemben. Haraptam, rágtam, nyeltem, de csak az írószekrényre tudtam gondolni. Csak azt tudtam bámulni, mert képzeletemmel magam elé vetítettem, ott lebegett a szoba légterében, a liliommintás, zöld elsötétítő függönyök előtt. Amikor elfogyott a türelmem, felugrottam, és a kamrába siettem, hogy egy pillantást vessek az erőszakos bútorra. Ott állt a helyén, mint valami féllábú, bebüdösödött koldus. Mit akarsz tőlem, kérdeztem szelíden, de nem válaszolt. Hangod sincs? Miféle modor ez? Lapítasz, te korhadék, igaz? Erre se mondott semmit. Annyiba se veszlek, mint a szú köhögését, közöltem vele némi fölénnyel, a húsába rágott kis féregjáratokra célozva. (Persze könnyen beszéltem, hiszen tudtam, hogy nálam az erő. Ha felmérgesít, egyszerűen alágyújtok és elégetem! Az ilyen, négyszáz éve kiszáradt fa jobban ég, mint a bálnazsír!) Siettem volna vissza a pizzámhoz, azonban az ajtóból visszafordultam, és tekintetem az írószekrény oldalán díszelgő ovális faintarziára tapadt. A négy tenyérnyi üres felületet faragott szellőrózsa-fonadék koszorúzta.
      Tudtam, hogy nekem muszáj odafestenem valamit!
      Ha törik, ha szakad, színekben kell fürdenem!
      Zsebre gyűrtem a Zsófitól kapott zsebpénzemet, és elrobogtam a Piazza Stefanóra, abba a művészboltba, amelynek kirakatánál aznap délelőtt is hosszasan ácsorogtam. Vásároltam faalapozót, három finom ecsetet és negyvenhat tubusos temperakészletet, (tetszetős fadobozban elhelyezve). Mire felértem a lakásba, szóról szóra tudtam, mit akarok festeni. Ez persze hazugság. Mindig is tudtam, mit akarok festeni. Az ám! Már jóval korábban tisztán ragyogott előttem minden részlet. De ez még semmi! Az öszszes leendő képemet láttam magam előtt, szépen, sorban, mintha a falra lennének akasztva. Gazdag tárlatot hordoztam magamban.
      Alkonyodott, mire elkészültem az alapozással. Először enyves vízzel kentem át mind a két festendő felületet, aztán cinkfehérrel összekevert alabástromgipszet dolgoztam rá. Amíg az anyag kiszáradt, megint csak tévénézéssel ütöttem el az időt. Este kilencet ütött Ippolito ingaórája, amikor nekiláttam az érdemi munkának. Hajnali négy tájban pedig végeztem vele. Bevallom, roppant elégedett voltam az elkészült képpel, amelynek szerkezete - mint jóval később rádöbbentem - Raffaello egyik kevésbé ismert munkájára, a Galatea diadalára emlékeztetett. A felhők alól kibukkanva ugyanúgy nyilazott a három kis hájas puttó, azonban a mű középpontjában a félmeztelen Galatea helyett nálam egy fájdalmas arcú, idősödő férfi látható, sárga atlétatrikóban, a mellkasán keresztbe vetett kerékpárgumival. Festményem címe: Mészáros bácsi új biciklibelsőt kapott. Maga Mészáros bácsi oldalra billent fejjel a néző válla felett a távolba tekintett, Marcantonio Trevisani dózséhoz hasonlóan, hogy egy másik elődöm, Tiziano munkájára hivatkozzak. Amúgy az én portrém lényegesen jobb az övénél. Nem anynyira kidolgozott, de őszintébb! A háttérbe festhettem volna néhány hetyke faunt, de letettem róla. Nem akartam összetörni Mészáros bácsi magányát.
      Miután kigyönyörködtem magam a képben, feneketlenül mély álomba zuhanva terültem el a földön. Az utolsó gondolatom ez volt: Ab urbe condita! Akkor ugyanis már ketyegett az én órám! Kitipik-katupak, kitipik-katupak... (Még most is jár!)
      Uram! Immár kérhetsz tőlem időt is! (Van bőven).
      Reggel arra ébredtem, hogy valaki mászkál a lakásban, de csak Fiammetta érkezett meg, a takarítónő. Vaskos lábú, faragott fejű lombard markotányosnő. Amikor meglátott, sikítva kihátrált az előszobába, közben hanyatt esett, és átbukott az esernyőtartón. Minden bizonnyal az öltözékem rémisztette meg. Festőköpenyem nem lévén, Zsófi nővérem selyemkimonóját viseltem, combközépig érő búzakék harisnyával, fejemen rózsaszín úszósapkával, ugyanis semmilyen reneszánsz sapkát nem találtam a lakásban, hiába túrtam fel a szekrényeket. Amikor Fiammettának megmagyaráztam ki vagyok, szegény pára két konyakot is lehúzott az ijedtségre, ettől aztán olyan lett mint a kezesbárány, hagyta magát az ablakhoz vezetni, és vonakodás nélkül szemügyre vette a Morris Minoromat. Az autó után a festményemmel dicsekedtem el neki. Madonna, Madonna... - ismételgette, aztán erőszakkal megcsókolta a kezemet. Akkor még azt hittem, hogy mindez a szépségnek szól, azonban hamarosan rájöttem, hogy ez az egyszerű lény fogékonyabb az igazi művészetre, (amikor ezt írom, mindig az őserőre gondolok, és a hullámokra, amelyekkel a bolond színek a szemünket ringatják!), mint sok múzeumokban futkározó pincebogár, aki a Pradoban, az Uffiziban, a Kunsthistorisches Museumban, vagy a Louvre-ban összevásárolt szánalmas reprodukciókkal aggatja tele a nappaliját, és ájuldozik a saját kifinomult ízlésétől. (Persze, csak tessék, csak nyugodtan!)
      Fiammettának be nem állt a szája, szünet nélkül darálta a magáét, mintha egy soha véget nem érő balladát énekelne. Polentát sütött reggelire, aztán munkaköpenyt öltött, és nekifogott a takarításnak, én pedig szaladtam a kamrámba, hogy késedelem nélkül munkába vegyem az írószkerény másik oldalát. Apró ecsetvonásokkal üde, zöldessárga toszkán tájat vittem fel a lealapozott területre, azonban a vidék nyugodtságát megzavartam a kép tetején megjelenő cinóbervörössel, amely a fenyegetően közeledő naplementét jelzi. (A nap vége halál! A reggel a kínszenvedések díszkapuja. A dél aggastyánkor! A délután az idő ugrándozása. Vagyis minden napszak egyre megy!) Ezután következett a munkám legkényesebb része, Fiammettát óhajtottam rávenni arra, hogy legyen a modellem. Tartottam tőle, hogy felháborodik, önérzetesen kikéri magának, az arcomba csapja a felmosórongyot, vagy a fejemet kezdi ütlegelni a porszívó gégecsövével. Minden modell szereti eljátszani, mennyire szemérmes, közben pedig legszívesebben kifordítaná önmagát, hogy megmutassa, mije van neki legbelül!
      Soha nem szerettem modellel dolgozni. Életemben eddig talán nyolcszor-tízszer fordult elő. Egy alkalommal tengeri sügért szereztem be, bárddal hosszában kettéhasítottam, hogy lássam, miként folyik ki, terül el, és szikkad meg a halvér, minden más esetben Fiammetta volt a modellem. Ha birkára volt szükségem, négykézlábra állt nekem, ha vértanúra, kibontott hajjal, félre nyeklett fejjel a falhoz parancsoltam, ám a legszebb feladatot a Ánusz-Vénusz megtréfálja a leskelődőket című képemen kapta, letérdepelve, majd a felsőtestét a földre lapítva a pucér ülepét kellett felém tárnia. Ez a munkám méltán vált híressé, (minden valamirevaló művészeti albumban szerepel), hiszen Fiammetta szívhez szólóan formátlan, megereszkedett, ugyanakkor egészségesen hájas, sőt, néhány lila folttal tarkított hátsó fele valóban meghökkentő tünemény. Az ülep láttán megrendült arcot vágó puttók, kerubok és szeráfok hadát egyre követelőzőbb fantáziámra támaszkodva festettem a kép középpontját elfoglaló fenék köré. Amikor elkészültem (ez persze később, már a Torcellóban töltött hetek idején történt), és lerántottam a rádobott ágylepedőt az elkészült műről, Fiammetta sírva fakadt, a fejét ingatva sápítozott, az orrát szivogatta, majd a malom salétromos fala felé fordulva hosszan fohászkodott. (Ha még nem említettem volna: Torcellóban egy régi malomban laktunk).
      Azzal vigasztaltam, hogy a vérbeli modell nem az utánzást szolgálja, hanem a megértést.
      Annyit mondok, ha az ember helyes úton jár, elkerüli a betegség!
      Gondoljatok Piero della Francescára, aki rengeteg időt elpazarolva agyagfigurákat mintázott, ruhácskát adott rájuk, és modellnek használta őket. Nem mondok én erre semmit, de nézzétek csak meg figyelmesen a mester (ha ugyan?) Sába királynője hódol a szent kereszt fája előtt című munkáját! Az udvarhölgyek mintha csakugyan agyagfigurák lennének. Üres tekintetű játékbaba arcok néznek a királynőre. Érdemes ekkora áldozatot hozni a ruhák redőzése miatt? (Egy fenét érdemes!) Az lett volna a jó szolgálat Pierótól, ha elégeti a képét! Vagy ha leköpi, és lábbal tipor rajta, akkor is igaza lett volna! Corregio más volt. Ő úgy redőzött, ahogy senki más. Hajat is bámulatosan tudott festeni. Ezzel szemben magának való mélabús ember volt. Ez se valami jó üzlet.
      Én persze tudnék választani a jókedv, a haj és a redőzés között!
      Fiammettát utoljára az Etruszk oszlopok útvesztőjében használtam. A tekintélyes méretű festményen pontosan százkilenc tökéletesen kidolgozott márványoszlop látható, azonban munka közben elégedetlen voltam az oszlopok márványerezetével. Az ecsetet félredobva elzarándokoltam a Villa di Castellóhoz, de az ott megfigyelt oszlopok egyáltalán nem voltak kedvemre, valahogy nem látszottak evilágiaknak. Nem először tapasztaltam, hogy ami kézzelfoghatóan eredetinek látszik, inkább rossz festményre emlékeztet, a jó képek viszont hűségesen mutatják meg milyennek is kéne lennie az eredetinek! Egyszóval hiába kirándultam a Villa di Castellóhoz. Másnap Fiammettát hokedlire állítottam, és kértem, hogy ágyékig húzza fel a szoknyáját, hogy a lestrapált, mócsingos combjain látható hajszálérszövedék alapján megfesthessem az oszlopok márványerezetét. Fiammettával madarat lehetett fogatni, boldogan ácsorgott a hokedlin, evett, ivott, énekelt, és ha aláguggolva tanulmányoztam a combjait, hogy az oszlopok rövidülését hűen tudjam ábrázolni, torokhangon sóhajtozott, és félárbocra engedett szemhéjakkal a nyelvét öltögette.
      Feleslegesen aggódtam, mert első alkalommal sem kérette magát. Miután megértette, hogy mit kívánok tőle, készségesen felmászott a szobalétra tetejére és nekilátott ablakot pucolni. Az írószekrény másik oldalára festett művem, a Vágyakozás még tisztább tájakra, teljes megelégedésemre szolgált. Az alkonyat bíborát váró, cédrusoktól borított dombok előterében napszítta, göcsörtös kéz sárga ronggyal pucolja a képzeletbeli ablakot. (Jobbra kecses kis templomrom látszik.) A nézőnek az az érzése, hogy a mesterséges és a képzeletbeli otthon (vagyis a természet) között bemocskolódott ablaküveg feszül, ugyanis a benyomás kedvéért a hőségtől gőzölgő toszkán tájat utóbb kobaltkékkel kevert szürkével húztam át. Az összhatás számomra döbbenetes volt.
      Ha jobbról néztem, vihar előtti csend feszült a képen.
      Ha balról néztem, csak a világnagy ablakot láttam piszkosnak.
      Ekkor még nem tudtam, de nagyon is éreztem, hogy a végeredmény csak akkor kielégítő, ha egyensúlyba kerül a sík és a tér, és aztán együtt igazodnak a keret által körülhatárolt valóság törvényeihez. (Ezt többször átgondoltam, de utóbb belezavarodtam, és úgy döntöttem, hogy nincs szükségem csaholó pofájú szentenciákra! Az én erőm a kezemben és a szememben van, a többi csak cipőtalpra száradt kutyapiszok. Az ám!)
      Nagy művész vagyok, cicuskám-madonnám, mondtam a munka terhétől megszabadulván Fiammettának, aki pajkosan az arcomba legyezett az ablaktörlő ronggyal. Innen aztán egyenes út vezetett a kétszemélyes sarokkádba, ahol nekivadulva szeretkeztünk az illatos fürdőhab alatt. (Csak a virágfodros úszósapkát hagytam magamon, azt is babonából!). Fiammetta, ez a tenyeres-talpas Vezúv úgy hancúrozott, akár egy kiéhezett delfin. Fél óra múlva úszott az egész fürdőszoba, még a tükrökre és a mennyezetre is bőven jutott a habos vízből! Talán harmadszor, vagy negyedszer ugrottunk egymásnak, amikor betoppant Zsófi nővérem és Ippolito. Földbe gyökerezett lábbal álltak a fürdőszoba ajtajában, és a megdöbbenés a torkukra fagyasztotta a szót. (Utóbb azon gondolkoztam, vajon mennyi ideje figyelhettek bennünket?) Fiammetta sebtében törölközőt kapott maga elé, és szégyenkezve kirohant, magam pedig csepegve álltam a kádban, és megpróbáltam az arcomról letörölni a makacs életigenlést. Alázatosan pislogtam Ippolitóra, és szegény nővéremre. Ippolito a fejét csóválta, még a kezében tartott útitáskát is elfelejtette letenni. Ezt mondta: Álmomban se gondoltam volna, hogy ez a barbár vizigót egy hét után megkeféli a takarítónőmet. (Féltékeny?) Azonnal pusztulj a szemem elől! - kiáltott rám Zsófi, mire ezt kérdetem tőle: már az is baj, ha az embernek fürödni támad kedve?
      Az írószekrény két oldalára festett képeim azonban meghozták a békét. Mire vacsorához ültünk, (gnocchi alla romana, bőven sajttal!), a kádbeli üzekedés már szóba se került. Ippolito a legnagyobb elismeréssel méltatta a képeket, aztán melegen érdeklődött festői tálentumom eredetéről, ugyanakkor szemrehányást tett Zsófinak, amiért erről soha nem tett neki említést. A nővérem szabadkozott: Hiszen én se tudtam, ez a lökött mindig kitalál valami őrültséget! Ippolitót az is érdekelte, vajon az őseim között akadtak-e művészek? Őszintén szólva csak egyről tudok, Görbekerti Ahmed Orfeuszról, aki állítólag ördöngösen bánt az ecsettel, sokat festegetett a családi romfürdő környékén, de szívesen cipelte ki az állványát a mezőre és fűben lapuló tehénlepényeket örökített meg a vásznán. Ennek ellenére a festészet istene nem tudta megvédeni. Egy szál magában élt a család ősi fészkében, úgy bujkált benne a téboly, mint másban a nátha, aztán egy szép napon nyomtalanul eltűnt. A budi mellett látták utoljára, amikor késsel felvágott egy matracot, és belebújt.
      Nem irigylem a családotokat, jegyezte meg Ippolito, aztán kijelentette, hogy mától kezdve én leszek az aranytojást tojó bárány. Tyúk! - helyesbítettem tudálékosan, hozzá téve, hogy bármikor hajlandó vagyok tojni, ha az aranyból nekem is jut. Ippolitónak tetszett a válaszom, megcsapkodta a vállamat, és arra kért, hogy szignáljam az írószekrény festményeit. Akkor határoztam el, hogy a Görbekerti név tükörfordításaként, (nem kis leleménnyel), a Giardino (kert) di Storto (görbe) művésznevet veszem fel. Kádmiumsárgával aláírtam a képeket, ettől Ippolito váratlanul elérzékenyült, a két fülemnél fogva magához húzta a fejemet, és homlokon csókolt. Giardino - suttogta -, maestro Giardinetto.
      Így kezdődött.
      Változik-e az emberen valami, ha nevet cserél? (Én persze csak hangzást cseréltem!) Szaladtam, és megnéztem az arcomat a tükörben. Az orrom és orcám a makacsul magas vérnyomás jeleként változatlan vörösséggel égett, korán megőszült gyér hajam jócskán megnőtt, mint egy fültől fülig tarkóra akasztott függöny lengedezett a nyakam közepéig, míg bronzosra barnult, tükörsima fejtetőm olyan képet mutatott a fürdőszoba neonfényében, mint valami elhasznált bőrdarab. Mindazonáltal elégedett voltam a külsőmmel. Az ember mindig elégedett, ha azt látja, amihez a szeme hozzászokott.
      Ippolito nem a levegőbe beszélt. Másnap délelőtt tíz óra előtt szokás szerint elment kinyitni az üzletet, de egy óra múlva már jött is vissza egy dúsgazdag orosz műgyűjtővel. Az orosz (elegáns szalmakalapot viselt), első ránézésre beleszeretett az írószekrénybe, miután szakértő módjára megvizsgálta és megállapította, hogy a szellőrózsafonadék gyűrűjében látható festmények kétségtelenül a tizenhatodik században keletkeztek. Ippolito rögtönzött kiselőadást tartott neki Giardino di Storto művészetéről. Innen értesültem arról, hogy egész életemben anyagi gondokkal viaskodtam, betegesen vonzódtam a főtt tojáshoz, és vérbajban haltam meg Mantova közelében, ahol bűnös viszonyt ápoltam egy bőrkereskedő feleségével, és ikerlányaival. Ippolito hozzátette, hogy Giardino mester főleg a freskók és táblaképek terén volt termékeny, bútorokra nem szívesen festett, így aztán ez az írószekrény a párját ritkítja. Az orosz türelmetlenül bólogatott, és feltette a kérdést: mennyit ér ez a becses darab, mire Ippolito belekarolt és ezt válaszolta: Könnyen meg fogunk egyezni. (Hálát adtam az istennek, amiért nem csinált belőlem műkereskedőt!) Este Ippolito fülig érő szájjal a markomba nyomott egy százdollárost. Jól figyelj rám, Giardinetto! Kétszázért adtam el azt a vacak írószekrényt, amelyben apám, a tekintélyes virológus, a baktériumtenyészetét tartotta, de a becsület az becsület, szépen felezünk. Erre megkérdeztem: Halljuk Ippolito, hány nulláról feledkeztél meg? Mire ő: A nullákkal nem foglalkozunk, a nulla az nulla, nálam csak a pénz számít! (De azért megrándult a hús az arcán!)
      Zsófi nővérem úgy állt bosszút Fiammettán, hogy rabszolga módjára dolgoztatta, éberen őrködött, nehogy szót tudjon velem váltani. Fürdőszobabeli nászunkat követő pénteken szenteskedő arccal közöltem, hogy templomba megyek. Késő délután volt, Fiammetta még a rézkilincseket fényesítette, azonban a hangsúlyomból megértette, hogy várni fogom az utcán. A Via Larga sarkán borultunk egymás nyakába, (talán akkor ejtett végleg rabul Fiammetta romlott élesztőre emlékeztető, különös testszaga), és elhatároztuk, hogy hét végén egésznapos kirándulást teszünk. A találkozás után valóban elkutyagoltam a dómba, és Szent Bertalan szobra előtt (saját lenyúzott bőrét viszi a vállán a jámbor), hálát mormoltam, amiért rövidesen egyszerre élvezhetem Morris Minoromat, és Fiammettámat.
      Az egész vasárnapot Abbietegrasso közelében, a festői Ticino folyócska partján töltöttük, egy szívhez szóló olajfaligetben táborozva. Óraszám heverésztünk a földön, felfaltuk az összes szendvicset, és benyakaltunk két palack könynyű, asztali bort. Fiammettának be nem állt a szája, hosszan mesélt a családjáról, (Sassariba valók, Szardínia szigetére), kilenc testvéréről, különböző szélütött, gacsos lábú rokonokról, nénikékről és büdös bácsikákról. Ekkor körvonalazódott bennem A családfa hirtelen halála című leendő festményem, amelyet két hónappal később, Montelupóban fejeztem be, s amelynek szellemes részletgazdagsága Triptichonom világához mérhető! A terebélyes fügefa ágain színes és díszes középkori ruhákban ül, fekszik, eszik, párzik, kötélen lóg, fehér bottal botorkál, sír, gyermeket szül, ebédel, imádkozik, koporsón kártyázik a népes család, s lent a fa tövénél tagbaszakadt, csíkos gatyára vetkőzött erdész féltérden állva éppen beindítja a motoros fűrészét. Fiammetta úgy ítélte meg, hogy a sötét képű pereputtyából ő vitte a legtöbbre, hiszen jólmenő takarítónő Milánóban, utána pedig keresztapja, Fornello bácsi (a padrino) következik, aki vénségére harangozó lett Torcellóban, a Santa Maria Assuntában. Fiammetta szerint a padrinóba hihetetlen akaraterő szorult, hiszen gyerekkora óta harangozó szeretett volna lenni, és hetvenegy éves korára el is érte, de aztán óvatosan hozzátette, hogy ez nem egészen biztos, mert ő soha nem látta Fornello bácsit harangozni, ellenben mindenki tudja róla, hogy megrögzött hazudozó.
      A véget nem érő családi krónikafolyamnak végül szeretkezésünk szabott gátat. Fiammetta vadállatias hangokat hallatva tette a dolgát, aztán úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül berohant a Ticino vizébe. A túlsó parton a pagonyból éppen a fövenypadra kibukkanó iskolai fiúcsoport hallihózott és integetett neki. Fiammetta nem volt szívbajos, derékig kiemelkedve a habokból sikongatott, és engem is hívogatott a folyóba. Ezt kiabálta: Gyere gyorsan, Giardinetto, mutassuk meg ezeknek a tejfelesszájúaknak, milyen szép pár vagyunk! Magamra rángattam a nadrágomat és rémülten a Morris Minor mögé hasaltam.
      A kirándulás legértékesebb eredménye az volt, hogy szabadon megfigyelhettem Fiammetta köldök fölé lógó, tojásdad, de különböző nagyságú emlőit, amelyeket söralátétszínű bimbók koronáztak. Ez a rendkívüli látvány ihlette később a Daphné porig alázása című egész alakos képemet, (jelenleg egy olajsejk magángyűjteményében található), amely a mindenkinél nagyokosabb (vagyis seggfej) műtörténészek szerint a Gabrielle d'Estrées és nővére a fürdőben (Louvre, ismeretlen festő munkája) ikerpárja lehetne, vagyis szerintük arcátlanul elloptam az ötletet. Én itt most az összes ecsetemre és temperás tubusomra megesküszöm, hogy azt a mázolmányt a mai napig nem láttam, másrészt olyan felemás keblek, amilyenekkel Fiammetta dicsekedhet, a múltban senki nem tenyésztett magára, és a jövőben se fog, így aztán az ismeretlen festő ilyesmiről legfeljebb csak álmodhatott! (Ez a képem egyébként Montelupói csöcsös Vénusz címen is ismeretes!)
      Alkonyat közeledtével Fiammetta két szárd kendőt halászott elő az olcsó műbőrtáskájából, és a hóna alá tömte őket. Szenvtelen hangon közölte, hogy elérkezett az ősi szertartás ideje, aztán arra kért, hogy a palack alján maradt utolsó korty bort töltsem ki a poharamba, de ne igyam meg. Gyengéden megfogta a kezemet, és vastag, húsos szájával szemérmesen ezt suttogta: Bármi történik, a szemed se rebbenjen, Giardinetto! Felugrott, és mint egy harci kanca, dübörögve futásnak eredt. A Ticino mentén elporzott az olajliget végéig, ott megfordult és az ellenkező irányba nyargalt. Vastag lábain valósággal harangozott a dús hús. A kanyargós földúton tovább szaladva néhány percig eltűnt a szemem elől, de aztán a liget északi vége felől, tejesen kifulladva megérkezett, Morrisom csomagtartójára hajolva kapkodta a levegőt, azt hittem, megfullad. Kivette a hóna alól a szárd kendőket, és minkettőt kicsavarta a poharamba. Nem jött belőlük sok, mindössze néhány opálos cseppet tudott a borba sajtolni. A kezembe adta a poharat, elém térdepelt és Szent Gavinus nevében arra kért, hogy igyam ki. Az első gondolatom az volt, hogy a fejére borítom a gusztustalan nedűt, de olyan könyörgő szemeket meresztett rám, hogy képtelen voltam megalázni. Beleszagoltam a pohárba, szerencsére nem volt büdös. Ezt mondta: Ősi szárd szokás, hogy amelyik lány kedvese borába facsarja az izzadtságát, és megitatja vele, örökre magához láncolja. Megértettem, hogy így akar nyílt színvallásra kényszeríteni. Hát jó, egye fene! (Nem hiszek a szárd szokásokban!) Egyetlen hajtásra leküldtem a varázsitalt. Romlott sárgadinnye íze volt. Fiammetta boldogságban úszva a nyakamba borult, aztán a földre vetette magát, és eszelős módjára a fűcsomókat csókolgatta. (Mi jöhet még...?)
      Este a nővéremék nem kérdezték, hogy merre jártam (tudták?), sőt, vacsora után Ippolito felöltve rókamosolyát, meghívott szivarozni a tetőteraszra. Percek alatt kiderült, hogy az orosz bútorgyűjtő táblaképet is szívesen vásárolna, és megkérte Ippolitót, hajtson fel neki egy eredeti Giardino Startót. Ne engedjük el az isten lábát, ha már egyszer együtt szorongatjuk, hallod, drága Giardinetto, most rajtad a sor, sürgősen láss munkához! Akkor éppen itt az ideje, hogy beszéljünk a nullákról, javasoltam Ippolitónak. Mire ő: No, no, előbb lássuk a képet, barátocskám! Erre én: Szó se lehet róla, előbb halljak valami biztatót a nullákról! Mire ő: Azt hiszed, hogy Botticelli, Cosimo, Paolo Veronese, vagy Masaccio törődött a pénzzel? Mire én: Csak ne gyere nekem Masaccióval, aki úgy halt meg, hogy soha nem nőtt be a feje lágya! Erre ő (idegesen): Jól van, ne vitatkozzunk, mennyit kérsz? Erre én: Gondolkoznom kell, majd holnap reggel megmondom. Akkor ő: Nem lehet sokat vacakolni, az a vevő szart se ér, akinek már csak a hátát látod! Mire én: Régi, kiszáradt fatáblára lenne szükségem. Erre ő (fülig érő vigyorral): Szaladj, Giardinetto, nézz körül a szobádban, és ne felejtsd el, hogy a cinkosság sírig összetart bennünket! Mire én (pajkosan): Ippolito, Ippolito, csak nehogy zsebkendőt dugj a hónod alá!
      Zavarában belehamuzott a saját zsebébe.
      Ippolito mindennel telerakta a kamrámat, amire csak egy művésznek szüksége lehet. A falhoz támasztva álltak egy XV. századi kelengyeláda szétszedett oldallapjai, teteje, és feneke, mellette vadonatúj festőállvány, az asztalomon pedig kétszáznegyven tubusos festékkészletet, továbbá ecsetek tucatjait találtam. Kis tálcán alapozók és oldószerek, velencei terpentin, vörösfenyőgyanta, és két liter lazúr várt rám. Maga volt a Kánaán! Hamar kiválasztottam egy hetvenszer ötven centis csinos falapot (a kelengyeláda egyik kazettája lehetett) és először a régiek által oly kedvelt döglesztett gipsszel, majd lenolajjal kevert tempera-kötőanyaggal szakszerűen lealapoztam. Hajnali két óra körül kerültem ágyba. Amíg álomba nem hullottam, Fiammetta savanyú szagát éreztem a párnámból kiáradni.
      Másnap a reggeliző asztal mellett Ippolito kérdő szemeket meregetett rám, de rá se hederítettem, lágytojásom felét is meghagytam, hogy minél hamarabb bebújhassak nővérem ruhásszekrényébe. Zsófikám, drágaságom persze el nem tudta képzelni, hogy mit keresek ott, többször is bedörömbölt, Ippolito azonban megsejtette, hogy a szekrénybe zárkózás már része lehet az alkotó munkának, ezért erélyesen kitessékelte a nővéremet a szobából. Csak elmélkedj kedvedre, Giardinetto, súgta be nekem a kulcslyukra szorítva a száját. Azt már korábban is megsejtettem, hogy a kép nálam a szekrényben kezdődik, hiszen csakis ott voltam képes magam elé idézni a leendő festményt, a kivágást, amelyet majd úgy kell megszerkesztenem, hogy a néző tisztában legyen azzal, mi van a szekrényen, pontosabban a kereten kívül. A hibátlanul jó kép nem része a valóságnak, hanem maga a teljes valóság! Aki ezt tudja (én tudom!), annak hatalma lesz afelett, amit ábrázol. A tudás gyökere az érzékekbe kapaszkodik, az igazság pedig a szem segítségével válik láthatóvá. Ez azt jelenti, hogy a szekrény sötétje hatalmat ad nekem az igazság felett. Senkinek ne legyenek kétségei: ha valaki az én festett igazságaimat szemléli, az megtalálja az ösvényt az üdvözülésbe! (Jó utat! Odaát találkozunk!)
      Ippolito ötpercenként kaparászott a szekrény oldalán: Jól vagy, Giardinetto, minden rendben? Nem vagy éhes? Főzzek neked egy erős kávét?
      Nézzétek csak meg Lorenzo Lotto Szent Lucia kínoztatása című munkáját! Csak egy jelenet, de tudjátok, hogy forrong körülötte a város, mert mindenki vért akar látni! Vagy Moronitól a Szabó képmása, amint ollóval a kezében gyanakodva visszanéz. Hiába nincs a képen, mégis látjátok, hogy ott a műhely, az ajtón kívül pedig a hepehupás, görbe utca, ahol szekerek döcögnek, mezítlábas, batyus némberek csámborognak a sarkukban a zabigyerekükkel. Érzem a szabóműhelyben terjengő áporodott vászonszagot, hallom a szabó szuszogását, hiszen igyekszik a jámbor mozdulatlannak maradni, mert azt a parancsot kapta Moroni mestertől, de közben (haha!) a felesége a szomszéddal hentereg a hálószobában. De mondok mást! Igen szép példája az igazságnak Domenico Veneziano munkája, (talán-talán Domenico is sokat időzött valami tízmázsás reneszánsz szekrényben?), a Keresztelő Szent János a pusztában. A köpenyét földre dobó ruhátlan alakot terméketlen, zord táj veszi körül, s ha sokáig nézitek, tudni fogjátok, hogy a képkereten túl is napszítta sziklák meredeznek, és sehol egy élőlény, ember, vagy szomjas zerge, ameddig csak a szem ellát. A világ tele van fojtogató hínármezőkkel, (vagyis sok-sok kecses történettel), és mellékalakokkal! Aki egyetlen részletben akarja a valóságot fülön csípni, akassza fel magát, de előtte igyon izzadságot!
      Van hát mit festeni a képen túlra!
      Triptichonom ekkor még a tudatomban nem jelent meg, de kocsonyás magva már a szívem alatt lüktetett! Dib-dab, dib-dab... (megtermékenyültem!)
      Megint jön Ippolito. Neszez a szobában, aztán a szekrény oldalán kaparászik. Élsz még, Giardinetto, vagy elaludtál? Szólj, ha nincs elég levegőd! Ha szükséged van rá, adok be tiszta fehérneműt!
      Négy nap múlva készen voltam az Angyali üdvözlet a benzinmotornak című olajfestményemmel, (Morrisom az Arno partján!). Kerestem vele ezer dollárt. (Vajon Ippolito mennyivel csapott be?) Ez a kezdő tőke tette lehetővé, hogy Fiammetta társaságában elutazzak Torcello szigetére, megismerjem a velejéig hazug Fornello bácsit, és persze Salvatore Sabbiót, a világtalan festőt, aki csak akkor látott, ha akart, és aki életem legfontosabb pillanatában az Urat helyettesítette. Talán még a kapott pénznél is jobban örültem annak, hogy Ippolito végre beszerezte nekem a régen áhított festőruházatot. Valami vénasszony hagyatékban bukkant rá, és gondolkodás nélkül megvásárolta nekem. Régi vágyam teljesült, amikor magamra húztam a lantosujjú, combközépig érő dolmányt, a bordó (több helyen javított, de nem baj!) harisnyát, az urbinói mustársárga porköpenyt, a sarut, a felkötős gallért, és persze a fejre simuló fülessapkát, (zöld posztóból!)
      Zsófi nővérem a falnak esett a meglepetéstől. Közölte, kiköpött úgy nézek ki, mint egy elkergetett dózse. Felháborodtam: Hazugság! Úgy nézek ki, mint egy művész, aki történetesen a saját kortársam!
      Mert az idő egy és oszthatatlan!
      Amikor Ippolito megtudta, hogy Fiammettával az oldalamon el akarom hagyni Milánót, durván felelősségre vont, majd az alábbi megjegyzésre ragadtatta magát: Azt hiszed, te szarházi, barbár piktor, hogy olyan könnyű lesz nekem új takarítónőt szerezni? Nagyon nyugodtan ezt válaszoltam neki: Hé! Most nem Giardino Stortóval beszélsz, te pénzéhes digó, hanem a sógoroddal! Zsófi nővérem szebben bocsátott el. (Éppen beszállni készültem a Morris Minorba, közben a járókelőkkel ordítoztam, próbáltam őket elkergetni, ugyanis az autót körbeállva az öltözékemet bámulták.) A nővérem átverekedte magát az embergyűrűn, és meghatottan a nyakamba borult. (Késő, kiscicám, késő!) Annyira szeretném tudni, mi lakik benned! - susogta könnyes tekintettel. (Egyébként én is. Bár sejtek ezt-azt!)
      Ki merem jelenteni, ha nem lettem volna megérintve, sose jutok el Torcellóba. Az utazást megelőző hétvégén a Sforza-kastély parkjában ténferegtünk Fiammettával, aki rosszkedvűen lépkedett az oldalamon, míg végre kiderült, hogy a rossz lelkiismerete furdalja.. Bevallotta, hogy a tudtom nélkül levelet írt Fornello bácsinak, és megígérte, hogy meglátogatjuk. A fejemet csóváltam: Semmi baj, te csak utazz, én itt maradok. Erre nekem ugrott: Giardinetto, hát elfelejtetted, hogy kiittad a borospoharad, attól kezdve mi már elválaszthatatlanok vagyunk? Aznap este a holmimat rendezgetve a kezembe akadt Umberto, a borjúfasírtos tányér. Ahogy megfogtam, szemrehányást éreztem az érintésében. Forgattam, az arcomhoz dugtam, föl-földobáltam, és ügyesen elkaptam, végül megértettem az üzenetet, amely így szólt: Akit egyszer megérintettek, annak szárnyai nőnek, vagyis már szabad ember, ne akarjon minden titoknak ellenszegülni! A tányért a párnám alá dugtam, és megadtam magam. Jól van, fel hát Torcellóba! Kicsit azért zokon vettem, amiért az Úr elkezdett dróton rángatni! Mit fog még tőlem kérni ez a telhetetlen? Talán csak nem egy szép triptichont? (Ezt utólag szúrtam be ide, mert akkor még sejtelmem sem volt a triptichonról, nem is beszélve a padrino verklijéről, vagy a mofettában tett emlékezetes látogatásról!)
      Katlani melegben érkeztünk Torcellóba. Fornello bácsit már messziről megláttam, a mólón ücsörgött, a vaporetto-kikötőben. Azonnal ráismertem.. Éppen kikötéshez készülődött a hajó, én pedig mondtam Fiammettának: Nézz csak oda, galambocskám, ott a padrino, integessünk neki! Integettünk, de a padrino ránk se bagózott. (Mint kiderült, súlyosan részeg volt.) Fiammetta hátba vágott és megkérdezte: Tulajdonképpen honnan ismered te Fornello bácsit? Erre megmagyaráztam neki, hogy sose találkoztam vele, ellenben Luca Signorelli Madonna szentekkel és donátorral című képén a bal oldalon botra támaszkodó ággyékkötős, vén szent kiköpött úgy néz ki, mint a padrino, még a megnyúlt, ravaszkás arcuk és ragyás tülökorruk is szakasztott egyforma. Néha félek tőled, mondta erre Fiammetta, (néha én is félek tőle), aztán érdeklődött, hogy mikor készült az a festmény? Mondtam neki, hogy az ezernégyszázas évek végén. Erre rámpirított: de hiszen Fornello bácsinak akkor még írmagja se volt! Mire én: Hagyjuk ezt Fiammetta, nagyon bután szemléled a dolgokat. Mire ő (falfehér arccal): Mondd még egyszer, mit csinálok én?
      A padrino annyira be volt rúgva, hogy menni is alig tudott. Fiammetta a hóna alá nyúlt, és hazáig vonszolta, én pedig mögöttük rogyadoztam a csomagokkal. (A Morris Minort legnagyobb fájdalmamra Chioggia kikötőjénél kellett hagynom, de nem éreztem miatta fájdalmat. Egy belső hang megnyugtatott. A sparrow car megtette a magáét, és immár boldog állapotban fogja a rozsda felfalni. (Túlélte az árvaságot. Még elrepített bennünket Montelupóba!)
      Fornello bácsi egy romos malomban lakott a városka északi végében, órási rendetlenség, és költői mocsok kellős közepén. Fiammetta zsörtölődve és átkozódva munkához látott, minden szükségtelen holmit, limlomot, törött bútort, penészes ruhát kupacba hajigált az udvaron, meggyújtotta, aztán kitakarított. Amikor a padrino estefelé kijózanodott, nem ismert rá a lakására, de nem bosszankodott, szépen megköszönte, amit érte tettünk, aztán óvatosan puhatolózott, hogy tulajdonképpen kicsodák is vagyunk? Fiammettának több se kellett, ordítozott vele, leteremtette, utolsó, mocskos disznónak nevezte, amiért nem ismeri meg a tulajdon keresztlányát. Biztosan régen találkoztunk, szabadkozott Fornello bácsi, aztán kárpótlásul a malom rommá korhadt darálópadja alól előkotort egy palack amarót. Több pohárkával is megittunk, a végén a padrino nagylelkűen megengedte, hogy beköltözzünk az egykori szárítóhelységbe. (Ő maga a hántolóban lakott, nomád körülmények között.) Kiderült persze, hogy nem harangozó, ilyen alantas munkára akkor se vállalkozna, ha éhenhalás fenyegetné, ellenben hébe-hóba a halászoknak dolgozik, ő súrolja fel a pikkellyel és vérrel borított bűzlő bárkákat, miután kirakodták a zsákmányt, azonkívül hetenként háromszor kiáll a Piazza Malatestára verklizni. (A kutya se dob neki pénzt, kivéve persze a gyanútlan turistákat, akik szájtátva fényképeznek a hagymaszagú sikátorokban, aztán az első vaporettóval elpöfögnek Velence felé.) Fiammetta egykedvűen vette tudomásul Fornello bácsi újabb tetten ért hazugságát, de boldogan nyugtázta, hogy ezek szerint ő az egyetlen, aki vitte valamire a népes családból. Ezt mondta: Ismerd el, Giardinetto, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem!
      Nem bírtam tovább, már az első héten ismét ecsetet vettem a kezembe. Miután a malom mögött rátaláltam néhány esőverte, napszítta deszkalapra, lelkesen alapozni kezdtem, és órákat töltöttem (szekrény híján) a használaton kívüli liszteshombárban. Ebben az időben festettem az Asszony, íme a te ebadta fiad című képemet. (Ismeretlen helyre, talán magángyűjteménybe került). Fiammetta látható rajta aranyszegélyes, skarlátvörös bársonyruhában, a fején díszes, firenzei pártával, a jobb kezében szőnyegporolóval. Egymásra rakott malomköveken ül, s a térdére fektetve, letolt nadrággal Fornello bácsi szenved, ugyanis Fiammetta éppen elfenekeli. A hátteret Torcello adja, a jellegzetes ferde templomával, színes játékházaival. A malom omladozó kerítése mellől többen figyelik a jelenetet. Ott látható Tóbiás, kezében a gyógyerejű hallal, Szent Zénó, hálójában saját fogásával, aztán Szent Antal, aki makrélák, sügérek, tőkehalak, ráják, polipok, lazacok népes gyűrűjében áll és mondja a magáét. A kerítés mögött halak sétálnak az utcán, és madarak helyett szárnyas halak röpködnek a levegőben. (Mindezzel a padrino attribútumára próbáltam célozni!) Ez az első olyan munkám, ahol különös gondot fordítottam a ruhák redőzésére, és használni kezdtem a sápadt színeket, főként cinóbervöröset, gyöngyázfehéret és szürkét olvasztottam össze, vagyis úgy-ahogy megteremtettem a vonzások és taszítások harmóniáját. Mindazonáltal nem voltam teljesen elégedett. A mű nem fejezte ki Fornello bácsi élettörténetét, nem derült ki, hogy miért kapta a fenekelést, a láthatatlan mellékszereplők pedig csak akkor mutatták meg magukat, ha az ember sokáig bámulta a festményt. Azon a napon, amikor elkészültem, (vagyis finom lazúrral futtattam át a képet), és abba a kis kamrába vittem száradni, ahol valamikor a malom szitálója lehetett, elhatároztam, hogy szekrénybe bújás nélkül soha többet nem kezdek festeni. Fornello bácsinak sajnos nem volt szekrénye, az asztalon és az ágy alatt tartotta a szánalmas rongyait. Az első gondolatom az volt, hogy kellő körültekintés után idegen lakásokba fogok besurranni, de aztán a véletlen, (vagy inkább borjúfasírtos Mindentudó Umberto!), a segítségemre sietett. Megismerkedtem Salvatore Sabbióval.
      Egy pénteki napon történt, késő délután. A tengerparton sétáltam, kagylót gyűjtögettem, közben elmélkedtem, a színeket, az arányokat tanulmányoztam, aztán a hullámtörőket elérve a kőlépcsőn felkaptattam a Piazza Malatestára, hogy az osteria teraszán szokás szerint leküldjek egy pohár sört. A zord terméskövekből rakott Santa Maria Assunta előtt a padrino tekerte a verklijét, énekelgetett is hozzá, és ha némelyik izgága kis japán pénzt dobott neki, szertartásosan meghajolt, közben kópésan megemelte a szalmakalapját. Elindultam az osteria felé, amikor a parti mellvéd előtt egy festőt vettem észre. Vászonszéken ült az állványa előtt, kigombolt kék munkaköpenyt, továbbá sötét szemüveget viselt. Ráérősen mögé sétáltam, hogy szemügyre vegyem minden bizonnyal gyatra munkáját. (Esküdni mertem volna, hogy tengeri naplementét fest!) Közelebb érve láttam, hogy a művész milyen kövér, dundi hasa a combjaira lóg, hájas fejét pedig kiborotváltatta. A kép viszont meglepően jó volt. Csak embereket ábrázolt, volt rajta angyalkától az utcagyerekig minden. Katonák, pékek, postások, plakátragasztók, pilóták, szemétszállítók... fejvesztetten menekülő tömeg, de mindenki másfelé próbált elinalni, mintha nem tudnák merről is jön a veszély. Van címe? - kérdeztem elgondolkodva. Erre ő (türelmetlenül): Gondolkozz, jóember, hogy a fenébe adhatnék neki címet, amikor nem tudom mi van rajta? Erre én: Hát aztán? Tartsál szünetet, és alaposan nézd meg! Erre ő: Talán nem látod, hogy vak vagyok? Világtalan! Cieco! Mire én: Ugratsz engem, te dagi? Mire ő: Kérdezzél meg bárkit, hogy látnak-e Salvatore Sabbio szemei! Erre én: De hiszen vakon nem lehet festeni!
      Félretette az ecsetet, megfordult, és levette a sötét szemüvegét. Üres, vaksi tekintettel meredt a vállam fölött a távolba, de azért láttam az arcán, mennyire meglepi sajátos festőruházatom, gondolom a füles sapka, a felkötős gallér, és a színes harisnya tette rá a legnagyobb hatást. Vakon is, némán is, süketen is lehet festeni, mondta, sőt, még lefűrészelt lábakkal, gyomorfekéllyel, végbélrákkal, ceruzaszéklettel, megbomlott aggyal, a szerelmi csalódástól átdöfött szívvel is lehet. Sorban lecsavarta a temperás tubusok kupakját, beleszagolt, és megmondta melyikben milyen szín található. Olivzöld, okker, kadmiumsárga, éjlila, penészfehér... Minden színnek más-más az illata, magyarázta, aztán ismét a kép felé fordult, és apró szívességet kért: Ha már itt vagy, megnéznéd nekem, hogy a kép jobb alsó szélén látsz-e koldusokat? Látok, van ott kettő is, az egyik éppen hasra esett. Akkor jó, bólogatott, nem emlékeztem, hogy odafestettem-e őket. Feltett egy újabb kérdést: A koldusok mellett hány utcalányt látsz? Amikor utoljára megszámoltam őket, hatan voltak. Most aztán fülöncsíptem: Elárulnád, hogy számoltad meg őket? Megrántotta a vállát: Néha látok, néha nem látok.
      Salvatore Sabbiónak nincs párja a világon.
      Ott, a Piazza Malatestán értettem meg, miért repített a jósorsom Torcellóba!
      Az elkövetkező estéket Salvatore Sabbio kis lakásában töltöttem, a Viale dei Cimatorin. (A földszinten pékség működött, szüntelenül áradt a lélekbe markoló kenyérillat). Huszonnégy óra elég volt arra, hogy közeli barátokká váljunk. Salvatore megmutatta a régebbi képeit, jó néhány olyat is előhúzott, amelyikre már ő sem emlékezett, de többnyire a zsebkendőnyi tetőteraszon borozgattunk, a ládába ültetett leanderek között, hallgattuk a tenger morajlását, és vég nélkül beszélgettünk. Előfordult, hogy éjfél felé Fiammettának kellett értem jönnie. Megállt a ház előtt és felkiabált: Hé, Giardinetto, szedd a sátorfádat, nem akarok már megint egyedül ágyba bújni! (Fülsértő hangja volt a lelkemnek, felröppentek tőle a galambok.)
      Egy alkalommal Salvatore letapogatta az arcomat, utána ezt mondta: Rokonszenvesek a vonásaid, akármit mondasz, az őrület határait súrolja, csak azt nem értem, miért bámulod örökké a szekrényemet? Kénytelen voltam bevallani, mit jelent számomra a szekrénybe bújás. (Mindent!) Féltem, hogy bolondnak néz, de feloldozott. Ugyan kérlek, minden ember dilis egy kicsit, de egy művész számára ez kötelező, mondta megértően, aztán elmesélte, hogy ő például fiatal korában nagyon szerette az izzadságszagot. Ezt mondta: Ha megismerkedtem egy nővel, amint lehetett, a hóna alá fúrtam az orromat! Megkérdeztem: Nem undorított a sok lucskos szőr? Mire ő: Éppen ellenkezőleg! A hetedik mennyországba repültem! (Vajon Salvatore ismerte az ősi szárd szokást? Soha nem kérdeztem meg tőle!) Megismerkedésünk hetedik napján arról biztosított, hogy a szekrénye éjjel-nappal a rendelkezésemre áll, a tökéletes bizalom jeleként kulcsot adott a lakáshoz, hogy bármikor befészkelhessek az áhított bútorba. Megölelt, és ezt mondta: Azt kívánom, hogy ne csak a szekrényhez vivő utat találd meg, hanem azt a mennyei ösvényt is, amelyik kivezet onnan!
      Egy másik alkalommal ismét a tetőteraszon időztünk, észrevétlenül esteledett, enyhült a fullasztó hőség. A bortól kicsit elbódulva hallgattam Salvatore unalmas fejtegetését a művészetről. Éppen arról tartott előadást, hogy önmagában sem a madárdal, sem a virágjában pompázó fa nem szép, mert nem művészet, vagyis az egyik nem zene, a másik nem kép, mert a művészet a tudáson alapul, éppen ezért csakis az ember képessége, akár vak, akár látó. Ezzel nem szabad visszaélni, mert aki ezt teszi, azt álmában látogatják meg a bukott angyalok, tette hozzá. (Eltekintve attól a rövid időszaktól, amikor az én hatásomra azt képzelte magáról, hogy ő az Úr, Salvatore nem volt vallásos, mégis szívesen alkalmazott az egyházi életből vett fordulatokat!) Aztán ezt mondta: Az igazi festő nem akar utánozni, (ó, mennyire igaz!) és nem akar illúziót kelteni, (ebben még bizonytalan vagyok). Gyorsan közbevetettem: Hát akkor mi a jó nyavalyát akar? Mire ő (dühösen lekapva a sötét szemüvegét): Ez a nagy kérdés, Giardinetto, ez itt a piszok nagy kérdés! Nézd csak, mindig rámjön a reszketés, ha meg akarom válaszolni. (Kocogtak a fogai, annyira reszketett.) Így folytatta: A régi nagyoktól semmit nem lehet tanulni, mert a hagyományos ikonográfia fantáziátlan és dögunalmas. Annyi köztük az egyforma kép, mint égen a csillag! Uram, atyám, nem jutott eszükbe más, mint az angyali üdvözlet, a három királyok imádása a jászolnál, a sírba tétel és a kánai menyegző. A sok utolsó vacsora, és felpüffedt hasú Vénusz is a könyökömön jön ki! Ha véletlenül kiverekedték magukat a maniera grande, (azaz a fennkölt stílus) ördögi köréből, portrékat mázoltak megrendelésre, vagy hullákat boncoltak, mint a nagy Leonardo, aki a fiúkat szerette. Ha jól megnézed, az a félresikerült Giocondája is női ruhába bújtatott férfi! Sok féleszű marhája! Közülük csak Giuseppe Maria Crespi ér valamit, mert megfestette A bolházó nőt. A lelki szegények jobb ötlet híján önarcképeket készítettek, mintha bárkit is érdekelne, hogy néztek ki! Ó, jaj, Giardinetto! Elmegy a maradék életkedved, ha végignézed őket! Filippino Lippi, tejfeles szájú, ellenséges arc, Raffaello kiköpött nő, talán még csinos melleket is növesztett, Baciccio olyan, mint Athos A három testőrből, Parmigianino hájas uzsorás, Perugino elkeseredett nagybeteg, Paolo Uccello olyan arcot vág, mint aki éppen összeszarta magát, Federigo Zuccarinak büdös a szája, Lorenzo Lippi öt perccel azután ült a tükre elé, hogy megtébolyodott, Bartolomeo Torri szája egy szadistáé, Fra Filippo apácaszöktető élvhajhász, Cristoforo Allori leptoszomatikus kecske, Mestalletta átlátszó ábrázata elárulja, hogy soha nem volt dolga nővel, többre becsülte a saját markát, Bamboccio orra nemes metszésűnek látszik, később azonban lehullott a szifilisztől, Tiziano pedig kiköpött olyan, mint a Mikulás, pedig a szemén látszik, hogy szívből gyűlöli a gyerekeket... Salvatore hirtelen elhallgatott, és elérzékenyülten a tenger irányába mutatott. Ezt mondta: Túl sok a szó, gyönyörködjünk inkább a naplementében. Erre én: Ne bosszants Salvatore, hiszen te nem is látsz! Mire ő: Igaz, igaz, de ha egy mód van rá, a naplementét mindig megnézem!
      Azért mondom, ha akart, látott!
      Én még a fordítottjára se vagyok képes. Nem a levegőbe beszélek, kipróbáltam! A montelupói első hetekben szerettem volna vak lenni, de hiába. Az utolsó pillanatban minden akadályt kikerültem, nehogy hasra essek. Hiába, az ember jobban vigyáz magára, mint a látszatra!
      Végül eljött a fordulat napja, amikor kibújtam a saját bőrömből, és belemásztam egy másikba, amely ugyancsak az enyém volt. A fejemet is kicseréltem a sajátomra, vagyis ugyanott voltam, ugyanúgy néztem ki, látszólag semmi nem változott, mégis minden más lett. Elmondom, mi történt. Egy napon arra értem haza, hogy Fiammetta a padrinót fürdeti. Fornello bácsi a malom mögött elhelyezett fadézsában ücsörgött, és sértődött arccal tűrte, hogy körömkefével súrolják a hátát. Megörült nekem, és ezt kérdezte: Mondd csak Giardinetto, mikorra tervezitek az elutazást? Megrántottam a vállam, de Fiammetta azonnal felcsattant: Hé, vén koszfészek, szégyellje magát, kiutálná a házból a saját keresztlányát! Ez a jelenet ihlette a Fornello bácsi megtisztulása című képemet. Lefestettem, amit láttam, vagyis a horpadt mellű padrinót a dézsában, mellette a tenyeres-talpas Fiammettát, kezében olcsó szappannal és kefével, a feje fölött a mikrokozmoszt jelképező négy tárggyal. Gyufa (tűz), koporsó (föld), zuhanyrózsa (víz), és pumpa (levegő). Úgy szerkesztettem a képet, hogy jobbról még a malom vedlett fala is látszott. A dézsa mögötti szárítókötélen, a hasán átvetve kilenc teljesen egyforma Fornello bácsi száradt, míg a dézsa túloldalán Fornello bácsik messzire kígyózó tömege várakozott, hogy a fürdésnél rájuk kerüljön a sor. Amikor a mű nagyjából elkészült, úgy döntöttem, hogy a malom mellé odafestem a verklit is. (Úgy találtam, hogy a kíntorna felidézi a szerkezetből előtörő szánalmas, mégis szívhez szóló nyekergést, amely a szárítókötélen lengedező padrinók látványával összekapcsolódva az esendő lélek végtelen tisztaságát sugallja! Az ilyen megoldást mindig is jobban kedveltem, mint a fantáziátlan, olcsó ellenpontozást.)
      Ez a festmény irányította a figyelmemet a verklire. Egy reggel kiugrottam az ágyból, az udvar túloldaláról előtalicskáztam a kíntornát, és alaposan tanulmányoztam. Ki tudja miért, addig nem vettem észre, hogy három oldalát ovális keretbe foglalt ütött-kopott festmények díszítik. Az első az ördögöt ábrázolta, amint a vasvilláját rázva egy szüzet kerget. A szűz ész nélkül menekül, hosszú fekete haja lobog a szélben. A második képen az ördög utolérte a szüzet, sőt, már le is tépte róla a vászoningecskét, és csepegő pofáját a lányhoz akarja dörzsölni. A háttérben (megkopva) husángokat rázó férfiak látszanak. Félnek az ördögtől, nem mernek beavatkozni. A harmadik képen a szűz egy boroshordón ül, és elégedett képpel zabálja az ördögöt. (Csak úgy, nyersen!) Éppen a letépett, szőrös karjába harap bele. Az ördög többi alkatrésze szanaszét hever a földön. Teljesen odavoltam, és azon törtem a fejem, hogyan lehetne az ördög és a szűz esetét egyetlen képbe sűríteni. Végül berontottam a malomba, felráztam Fornello bácsit, és megkérdeztem, honnan szerezte a verklit? Zavaros történetet adott elő egy cimborájáról, akit elgázolt a postavonat, s aki annak idején a nagyapjától örökölte, aki viszont kártyán nyerte egy vaporetto-kormányostól Muranóban. A padrino hozzátette: egy időben sokat jártunk Muranóba, mert közelebb nem volt kupleráj. Fornello bácsi ágya szélén ülve vételi ajánlatot tettem a verklire. A padrino nagy árat kért, de nem alkudtam. A legközelebbi alkalommal elmentem vele a Piazza Malatestára, ő tekerte a verklit, én pedig árultam az Asszony, íme a te ebadta fiad című munkámat. Fél óra alatt akadt rá vevőm. Egy tajvani áruház-igazgató vette meg, (itáliai jutalomutazásra hozta a saját dolgozóit), miután meggyőződött róla, hogy eredeti Giardino Storto képet vezérelt az útjába az a piszok szerencséje. Az izgalomtól elvörösödve (nehogy meggondoljam magam) ott helyben a markomba számolt egymillió lírát. Ezt mondta: Nem tehetek róla, a reneszánsz mesterművek levesznek a lábamról. Fornello bácsi belerúgott a verklijébe, és dühöngött: Szent Gavinus, ha egy álló esztendeig tekerem ezt a szart, akkor se kalapozok össze ennyi pénzt!
      Aznap este Fiammetta vongolét készített, méghozzá fokhagymás paradicsomszószban. Amint kitöröltem a tányért, már száguldottam is Salvatore Sabbióhoz. De nem ám egyedül, hanem magammal toltam a kíntornát is! Fiammetta állt a malom kerítésénél, kétségbe volt esve, sírós hangon kiáltozott utánam. Giardinetto, mit akarsz tenni? Micsoda szégyen! Ha kiállsz a térre verklizni, esküszöm, felkötöm magam az első lámpavasra! (Hátra se néztem!) Salvatore el volt ragadtatva a kíntorna ördögös képeitől. Felkiabáltam neki, lejött az utcára, és a porban négykézláb csúszkálva vette őket szemügyre, aztán ezt mondta: Nem kétséges, az Úr küldte neked, de bizonyára, nem ingyen. Szerintem jól megkéri az árát, majd meglátod! Mire én: Állok rendelkezésére, elvégre, az Úrnak nem fogok nemet mondani, azt kér tőlem, amit akar! Mire ő: Ez a beszéd! Az Úr azt akarja, hogy fesd meg a triptichonodat! Először a bal szárnyat, aztán a középső táblát, végül a jobb szárnyat!
      Mintha villám csapott volna a hátamba.
      Salvatore Sabbio szájából maga az Úr szólalt meg.
      Térdre rogytam előtte, lekaptam magamról a füles sapkát, és arra kértem, hogy áldjon meg. (Örömmel megtette, annyira meghatódott attól, hogy ő az Úr.) A rögtönzött kis szertartás végén, nem hívott be a házba, megvárta amíg elmennek a járókelők, aztán kegyesen intett: És most utadra bocsátalak, eredj békében a te festékeidhez!!
      A fél éjszakám ráment, de szétszedtem azt a nyomorult verklit, hogy hozzájussak a két oldallapjához, valamint az elejét takaró cseresznyefa-táblához. Lefekvés előtt még átsmirgliztem a felületet, aztán hajnalban nekiláttam az alapozásnak. (Enyves vízzel kevert terpentin, utána cinkfehérrel dúsított, döglesztett gipsz, némi fenyőgyanta, végül lenolajkence!) A Santa Maria Assuntában még nem harangozták el a délelőtt tíz órát, amikor elnyargaltam a Viale dei Cimatorira, és bevackoltam magamat Salvatore Sabbio szekrényébe. Az első homályos kép, ami a sötétben kibontakozott előttem, a triptichon bal szárnyának a háttere volt, valami távoli, török város, égbe szúró minaretekkel, keleties épületek sokaságával.
      Másnap, június 11-én, miután magamról megfeledkezve a konyhaasztalon kielégítettem Fiammettát, (éppen tésztát gyúrt), haladéktalanul munkához láttam.